1

AZ ALIBI

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2010

2

Agatha Christie® Ordeal by Innocence Copyright ©

2010 Agatha Christie Limited (a Chorion company).

All rights reserved.

Ordeal by Innocence was first published in 1958.

Translation entitled „Az alibi" © 1994

Agatha Christie Limited, a Chorion company.

All rights reserved.

Magyar fordítás: Katona Ágnes, 1994

HU ISSN 0865–980X

3

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Az ABC–gyilkosságok

Az Ackroyd–gyilkosság

A Bertram Szálló

Bűbájos gyilkosok

Cipruskoporsó

Egy marék rozs

Éjféltájt

És eljő a halál...

A ferde ház A fogorvos széke

Függöny Gyilkolni könnyű

Gyilkosság

a diákszállóban

Gyilkosság a paplakban

Gyilkosság az Orient

expresszen

Gyilkosság

Mezopotámiában

Halál a felhők között

Halál a Níluson

A harmadik lány

Három vak egér

Ház a sziklán

Herkules munkái

Holttest a könyvtárszobában

A kristálytükör meghasadt

Lord Edgware meghal

Macska a galambok között

Mrs. McGinty meghalt

Nem csalás, nem ámítás

Nemezis

Nem zörög a haraszt

Nyaraló gyilkosok

Nyílt kártyákkal

Az órák

Örök éj

Öt kismalac

Paddington 16.50

Poirot első esetei

Poirot nyomoz

Pókháló

Rejtély az Antillákon

Szunnyadó gyilkosság

Találkozás a halállal

Temetni veszélyes

A titokzatos stylesi eset

Tíz kicsi néger

Tragédia három felvonásban

A vád tanúja

4

Ha igaznak mondanám magamat, a szájam kárhoztatna engem.

Megborzadok én mindenféle fájdalmamtól; tudom, hogy nem találsz

bűntelennek engem.

JÓB

5

TARTALOMJEGYZÉK

ELSŐ FEJEZET ........................................................................................... 6

MÁSODIK FEJEZET ................................................................................. 17

HARMADIK FEJEZET ............................................................................. 24 NEGYEDIK FEJEZET ............................................................................... 35 ÖTÖDIK FEJEZET .................................................................................... 43

HATODIK FEJEZET ................................................................................. 49 NYOLCADIK FEJEZET............................................................................ 67 KILENCEDIK FEJEZET ........................................................................... 79

TIZEDIK FEJEZET.................................................................................... 85 TIZENEGYEDIK FEJEZET ...................................................................... 91

TIZENKETTEDIK FEJEZET .................................................................... 99 TIZENHARMADIK FEJEZET ................................................................ 104 TIZENNEGYEDIK FEJEZET ................................................................. 116

TIZENÖTÖDIK FEJEZET ...................................................................... 126 TIZENHATODIK FEJEZET.................................................................... 133

TIZENHETEDIK FEJEZET .................................................................... 138 TIZENNYOLCADIK FEJEZET .............................................................. 144

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.............................................................. 152 HUSZADIK FEJEZET ............................................................................. 159

HUSZONEGYEDIK FEJEZET ............................................................... 165 HUSZONKETTEDIK FEJEZET ............................................................. 171

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET ............................................................ 185

6

ELSŐ FEJEZET

I

Már alkonyodott, amikor odaért a révhez. Jóval előbb is ott lehetett

volna. Igazság szerint halogatni akarta, ameddig csak tudta.

Először az ebéd a barátaival Redquayben; a könnyed, csapongó

beszélgetés, a közös ismerősökről szóló hírek megtárgyalása – mindez azt

mutatta, hogy ódzkodik attól, amit meg kell tennie. A barátai meghívták

teára is, és ő maradt. De végül eljött az idő, amikor tudta, már nem

halogathatja tovább.

Várta a bérelt kocsi. Elköszönt és indult, hogy tíz kilométert autózzon a

zsúfolt tengerparti úton, aztán be a szárazföld belseje felé a fák között

kanyargó mellékúton, amely a folyóparti kis kőmólónál ért véget.

A sofőr erélyesen megkongatta a harangot, hogy a túlsó partról áthívja a

révészt.

– Akarja, hogy megvárjam, uram?

– Nem – válaszolta Arthur Calgary. – Egy óra múlva értem jön odaát

egy drymouthi taxi.

A sofőr eltette a viteldíjat és a borravalót. A félhomályban a víz felé

kémlelve így szólt:

– Már közeleg is a révész, uram.

Halkan jó estét kívánt, megfordult a kocsival, és elindult a dombon át.

Arthur Calgary magára maradt a folyóparton a gondolataival és az

aggodalmaival. Milyen vad errefelé a táj, gondolta. Az ember szinte egy

skót tó partjára képzeli magát, a világ végére. Pedig alig néhány

kilométerre vannak a redquayi szállodák, üzletek, bárok, embertömegek.

Elmerengett, életében nem először, hogy milyen változatos is az angol

vidék.

Meghallotta a halk evezőcsobbanásokat, amint a csónak a kikötő

köveinek ütődött. Arthur Calgary végigballagott a mólón, és beszállt a

csónakba, amelyet a révész a csáklyával igyekezett egyensúlyban tartani.

Öregember volt a révész, és Calgarynek az a furcsa gondolata támadt, hogy

révész és csónakja eggyé váltak, összenőttek.

Hideg szél vágott be a tenger felől, ahogy elindultak a folyón.

– Hűvös lett estére – mondta a révész.

7

Calgary udvariasan helyeselt. Azzal is egyetértett, hogy hidegebb van,

mint tegnap ilyenkor.

A révész szemében gondosan palástolt kíváncsiságot látott vagy vélt

látni. Egy idegen. Méghozzá a turistaszezon után. Ráadásul ez az idegen

szokatlan időben kel át a folyón – késő már ahhoz, hogy a kikötői

kávézóban megteázzon. Nincs csomagja se, tehát nem akar itt maradni.

(Vajon miért, töprengett Calgary, miért jöttem ilyen későn? Azért, mert a

lelkem mélyén egyre halogattam ezt a pillanatot? Olyan későre igyekeztem

hagyni azt, amit meg kell tennem, amilyen későre csak lehet?) Átkelés a

Rubiconon – a folyón... a folyó... gondolatai visszatértek a másik folyóhoz

– a Temzéhez.

Vakon meredt rá (tényleg csak tegnap lett volna?), majd visszafordult az

asztal mögött ülő férfihoz. Abban a gondterhelt szempárban volt valami,

amit nem értett. Valami tartózkodás, valami, amire az illető gondolt, de

nem mondta ki...

„Hát – gondolta Calgary –, nyilván megtanulják, hogy ne mutassák ki,

ami a fejükben jár."

Ijesztő is ez az ügy, ami azt illeti. Meg kell tennie, ami a kötelessége –

aztán pedig – elfelejteni!

Megrándult az arca, amint eszébe jutott az a tegnapi beszélgetés. A

kellemes, halk, semleges hang, amint azt mondja:

„Tehát végleges a szándéka, dr. Calgary?"

Ő pedig felindultan válaszolt:

„Mi mást tehetnék? Ugye belátja? Olyasmi ez, ami alól nem bújhatok

ki."

Nem értette a hűvös, szürke szempár kifejezését, és zavarba ejtő volt a

válasz is.

„A dolgokat körül kell járni, minden oldalról meg kell vizsgálni."

„De hát az igazság szempontjából ennek csak egy oldala lehet, nem?"

Felindultan beszélt, mert egy pillanatra azt hitte, alávaló módon az

„eltussolásra" akarják rábírni.

„Bizonyos értelemben igen. De lehet másképp is nézni. Lehet, hogy

nemcsak az igazságról van itt szó."

„Ezzel nem érthetek egyet. A családra is gondolni kell."

Az illető jóformán a szavába vágott:

„Igen... igen. Rájuk gondolok magam is."

Calgary ezt ostobaságnak tartotta. Hiszen ha rájuk gondol az ember...

8

De a másik folytatta, ugyanazon a kellemes hangon:

„Ez az ön dolga, dr. Calgary. Természetesen azt kell tennie, amit

helyesnek vél."

A csónak nekikoccant a partnak. Átkelt a Rubiconon.

A révész lágy, nyugat–angliai hangján azt mondta:

– Mégy penny lesz, uram, ha nem akar visszamenni.

– Nem – felelte Calgary. – Nincs visszaút. (Milyen baljósan hangzottak

ezek a szavak!)

Fizetett. Aztán megkérdezte:

– Ismeri a Naposfok nevű házat?

A kíváncsiságról azonnal lehullt a lepel. Az öregember szemében

kendőzetlen érdeklődés villant.

– Persze hogy ismerem. Ott van fenn, jobb kéz felől – látszik is a fák

között. Felmegy a dombra, aztán jobbra fordul, és végig az új úton, át a

telepen. Az utolsó ház – a legutolsó.

– Köszönöm.

– Maposfokot mondott, uram? Ahol Mrs. Argyle–t...?

– Igen, igen – vágott a szavába Calgary. Nem akart beszélni róla. –

Maposfokot.

Lassú, különös mosoly torzította el a révész arcát. Úgy festett most,

mint egy öreg, gonosz faun.

– Ő nevezte el így – a háború alatt. Új ház volt, nem sokkal azelőtt épült

– nem volt még neve. De a helyet, ahol épült – azt az erdős halmot –

Viperafoknak hívták! Neki persze nem tetszett ez a név – nem volt elég jó

az ő házának. Ő Naposfoknak keresztelte. De mi mindig is Viperafoknak

hívtuk.

Calgary kurtán megköszönte az útbaigazítást, jó estét kívánt, és indult

föl a dombra. Mindenki becsukaszkodott már a házába, de neki az volt az

érzése, hogy az ablakokból láthatatlan szemek figyelik, és mindnyájan

tudják, hová igyekszik. Biztosan azt mondogatják egymásnak: „A

Viperafokra megy..."

Viperafok. Milyen szörnyű és találó név...

Mert élesebb, mint a kígyó foga...

Ingerülten próbálta másfelé terelni a gondolatait. Össze kell szednie

magát, el kell döntenie, pontosan mit is fog mondani...

II

9

Calgary végigment a kellemes, új úton, amelynek két oldalán kellemes,

új házak álltak, mindegyik a maga százharminc négyszögölén;

sziklakertek, krizantémok, rózsák, szalviák, muskátlik: minden

kerttulajdonos a saját ízlését tette büszkén közszemlére.

Az út végén kapu, rajta gót betűkkel a felirat: NAPOSFOK. Kinyitotta,

belépett, és végigment a rövid kerti úton. Ott volt előtte a ház, jól

megépített, jellegtelen modern ház, kis tetővel a bejárat fölött. Akárhol

állhatott volna, egy jobb kertvárosi telken, egy új telepen, bárhol. Calgary

véleménye szerint nem volt méltó a kilátásra. Mert a kilátás fenséges volt.

A folyó nagy kanyart írt le a földnyelv körül, szinte teljesen körülvette.

Szemben erdő borította dombok emelkedtek; balra a folyó ismét

elkanyarodott; a távolban mezők és gyümölcsösök látszottak.

Calgary végigtekintett a folyón. Ide kastélyt kellett volna építeni,

gondolta, egy lehetetlen, nevetséges, mesébe illő kastélyt! Olyat, ami

ránézésre mézeskalácsból és porcukorból van. Ehelyett, íme: jó ízlés,

egyszerűség, semmi feltűnés, sok pénz és semmi képzelőerő.

Persze, ezért nem lehet Argyle–ékat hibáztatni. Ők csak vásárolták a

házat, nem építtették. De választották, vagy választotta közülük valaki...

Mrs. Argyle vajon?

Erélyesen rászólt magára: nem halogathatod tovább... – és megnyomta

az ajtó melletti csengőt.

Állt és várt. Kis idő múlva ismét megnyomta a csengőt.

Nem hallott lépteket, de az ajtó hirtelen kitárult.

Meglepődve lépett hátra. Túlságosan felcsigázott képzelete azt sugallta,

maga a testet öltött Tragédia áll előtte. Fiatal arc; épp a szívbe markoló

fiatalsága volt a tragédia lényege. A tragikus maszknak, gondolta, mindig

fiatalnak kell lennie... Tehetetlen, eleve elrendelt sorsú, a lecsapni készülő

végzetre váró...

Összeszedte magát, és arra gondolt: „ír arc". A mélykék szem, a sötét

árnyék körülötte, a göndörödő fekete haj, a koponya és az arc

csontozatának gyászos szépsége...

A lány csak állt ott, fiatalon, éberen, ellenségesen. Aztán megszólalt:

– Mit akar?

Calgary udvariasan válaszolt:

– Mr. Argyle–t keresem.

10

– Nem fogad senkit. Úgy értem, senkit, akit nem ismer. Magát nem

ismeri, igaz?

– Nem. Nem ismer, de...

A lány be akarta csukni az ajtót.

– Akkor talán írjon előbb...

– Sajnálom, de fontos lenne találkoznom vele. Ön Miss Argyle?

A lány ezt se szívesen ismerte be.

– Igen, Hester Argyle vagyok. De apám nem fogad senkit – csak ha

előre bejelentkeznek. Legyen szíves, írjon!

– Messziről jöttem... – Hester Argyle azonban nem hatódott meg.

– Mind ezt mondják. Azt hittem, végre vége ennek az egésznek. –

Vádlóan folytatta: – Maga újságíró, ugye?

– Nem, nem, szó sincs róla.

Hester gyanakodva nézte, mintha egy szavát sem hinné.

– Akkor mit akar?

A lány mögött, a hallban Calgary észrevett egy másik arcot. Lapos,

csúnyácska arc volt. Ha le kell írnia, azt mondta volna rá, hogy olyan, mint

a palacsinta; középkorú női arc, fölötte őszes szőke konty. Úgy derengett a

háttérben, mint valami éber sárkány feje.

– A bátyjáról van szó, Miss Argyle. Hester Argyle felszisszent.

Hitetlenkedve kérdezte:

– Michaelről?

– Nem, Jackről.

Hester felcsattant: – Tudtam! Tudtam, hogy Jacko miatt jött! Miért nem

hagynak minket békén? Elmúlt, vége. Minek folyton előrángatni?

– Sohasem lehet valamire azt mondani, hogy vége.

– De ennek vége! Jacko halott. Miért nem hagyják békén? Mindez

elmúlt. Ha maga nem újságíró, akkor orvos vagy pszichológus vagy valami

ilyesmi. Kérem, menjen el. Apámat nem szabad zavarni. Dolgozik.

Kezdte becsukni az ajtót. Calgary végre megtette azt, amivel kezdenie

kellett volna: kihúzott egy levelet a zsebéből, és a lány kezébe nyomta.

– Tessék egy levél – Mr. Marshalltól. Hester meglepődött. Keze

bizonytalanul csukódott a levélre, és csodálkozva mondta:

– Mr. Marshalltól – Londonból?

Hirtelen mellette termett a középkorú asszony, aki eddig a hall mélyén

ólálkodott. Gyanakodva meredt Calgaryre, akinek hirtelen külföldi zárdák

jutottak eszébe. Hát persze, apácaarc! Csak a keményített fehér főkötő

11

vagy minek hívják, az hiányzik, meg a fekete ruha és a fátyol. Így fest a

laikus nővér, aki gyanakodva pislog ki az emberre a vastag ajtóba vágott

kicsiny nyíláson, mielőtt kelletlenül beengedi, és a látogatók szobájába

vagy a főnöknőhöz vezeti. Az asszony megkérdezte:

– Mr. Marshall küldte?

Az ő szájából valamiképp vádnak hangzott.

Hester a kezében tartott borítékot nézte. Aztán szó nélkül sarkon fordult,

és felszaladt a lépcsőn.

Calgary ott maradt a nyitott ajtóban, és állta a sárkány vagy laikus nővér

gyanakvó, vádló pillantását.

Azon gondolkodott, mit mondhatna, de semmi sem jutott eszébe. Ezért

bölcsebbnek látta, ha hallgat.

Nemsokára felcsendült föntről Hester hűvös és személytelen hangja.

– Apa kéreti, hogy jöjjön föl.

Az asszony kelletlenül állt félre, mint egy házőrző. Gyanakvó

arckifejezése semmit sem változott. Calgary ellépett mellette, letette a

kalapját egy székre, és felment a lépcsőn várakozó Hesterhez.

A ház belseje egészségügyi intézményre emlékeztette. Akár egy elegáns

szanatórium is lehetne, gondolta.

Hester végigvezette egy folyosón, aztán lementek három lépcsőfokon.

Kitárt egy ajtót, és betessékelte. Belépett utána, és becsukta az ajtót.

Könyvtárszobában voltak: Calgary élvezettel nézett körül. Ennek a

szobának a hangulata más, mint a házé. Ebben a szobában él valaki, itt

dolgozik és pihen. A falakat könyvespolcok bontották, a karosszékek

öblösek voltak, használtak, de kényelmesek. Szívvidító rendetlenség

fogadta: az íróasztalon papírok, a kis asztalkákon könyvek hevertek. Egy

pillanatra egy fiatal nőt is látott, épp akkor lépett ki a túlsó ajtón: vonzó,

fiatal nő volt. Majd a figyelme a férfi felé fordult, aki felemelkedett, hogy

üdvözölje, kezében a felbontott levéllel.

Calgary első benyomása Leo Argyle–ról az volt, hogy annyira sovány,

annyira áttetsző szinte, mintha nem is létezne. Akár egy kísértet! A hangja,

amikor megszólalt, kellemes volt, de halk.

– Dr. Calgary? – mondta. – Kérem, foglaljon helyet.

Calgary leült. Elfogadott egy cigarettát. Vendéglátója is leült vele

szemben. Mindez sietség nélkül történt, akár egy olyan világban, ahol az

időnek nincs jelentősége. Halvány, kellemes mosoly játszadozott Leo

Argyle ajkán, vértelen ujja halkan dobolt a levélen.

12

– Mr. Marshall azt írja, önnek fontos mondanivalója van a számunkra,

bár arról nem ír, hogy mi lehet ez. – Vidámabb mosollyal tette hozzá: – Az

ügyvédek mindig vigyáznak, nehogy véletlenül elárulják magukat, nemde?

Calgary meglepődve ébredt rá, hogy a vele szemben ülő férfi boldog.

Nem úszik a boldogságban, ahogy mondani szokás – de elégedett, élvezi a

nyugalmát. A külvilág nem tolakodik be az életébe, és ő ennek örül.

Calgary maga sem értette, miért csodálkozik ezen – de csodálkozott.

Azt mondta:

– Nagyon kedves, hogy fogad. Úgy gondoltam, jobb, ha személyesen

jövök el, és nem levélben fordulok önhöz. – Elhallgatott, aztán hirtelen

szenvedélyesen kitört: – Nehéz... nagyon nehéz...

– Csak nyugodtan, nem kell sietnie.

Leo Argyle még mindig udvarias volt és távolságtartó. Előrehajolt, és a

maga szelíd módján megpróbált segíteni.

– Mivel Marshalltól hozott levelet, gondolom, látogatása a szerencsétlen

Jackóval... mármint Jackkel, csak mi hívtuk mindig Jackónak... egyszóval

a fiammal kapcsolatos.

Calgaryt cserbenhagyták nehezen kiötölt szavai. Csak ült ott, és arra a

szörnyű tényre gondolt, amit valahogyan el kell mondania.

– Rettenetesen nehéz...

Egy pillanatra csend lett, aztán Leo óvatosan így szólt:

– Ha ez segít – mi pontosan tudjuk, hogy Jacko nem volt... hogy is

mondjam... normális személyiség. Amit el akar mondani, aligha lephet

meg minket. Szörnyű tragédia volt, de én mindig is úgy éreztem, Jacko

nem felelős a tetteiért.

– Persze hogy nem. – Ezt Hester mondta, és Calgary összerezzent a

hangjától. Egy pillanatra elfeledkezett róla. A lány balra mögötte ült le egy

karosszék karfájára. Ahogy Calgary hátrafordult, Hester feléje hajolt.

– Jacko mindig rettenetesen viselkedett – mondta bizalmasan. – Már

egészen kicsi korában is – úgy értem, amikor megdühödött. Felkapta, ami a

keze ügyében volt és – és már támadt is...

– Hester... Hester... drágám. – Argyle hangja kétségbeesett volt.

A lány a szája elé kapta a kezét. Elpirult, és a fiatalság szokott

sutaságával dadogta:

– Sajnálom. Nem úgy gondoltam... elfelejtettem... nem... nem lett volna

szabad ilyet mondanom... most, hogy... úgy értem, hogy vége, és...

13

– Vége, elmúlt – mondta Argyle. – Mindez a múlté. Igyekszem –

mindannyian igyekszünk –úgy gondolkodni, hogy a fiú beteg volt. A

természet tévedése. Azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni. –

Calgaryre nézett. – Egyetért velem?

– Nem.

Egy pillanatra csend lett. A hirtelen tagadás mindkét hallgatóját

meglepte. Szinte vulkáni erővel tört föl belőle. Calgary megpróbálta

enyhíteni a hatást, és azt dadogta:

– Sajnálom. Önök még mindig nem érthetik...

– Hm. – Argyle elgondolkozott. Aztán a lánya felé fordította a fejét. –

Hester, talán jobb lenne, ha magunkra hagynál bennünket...

– Nem megyek ki! Hallanom kell – tudnom kell, miről van szó.

– Talán kínos lesz... Hester türelmetlenül felkiáltott:

– Mit számít, milyen más szörnyűségeket követett el Jacko? Ennek már

vége.

Calgary nagy nehezen kinyögte:

– Kérem, higgye el, nem arról van szó, mit csinált a bátyja – éppen az

ellenkezőjéről.

– Nem értem...

A szoba túlsó végében kinyílt az ajtó, és bejött az a fiatal nő, akit

Calgary korábban épp csak megpillantott. Kabát volt rajta és egy kis

aktatáska a kezében.

– Indulok. Van még valami, amit...? Argyle egy pillanatig habozott (az

örök habozó, gondolta Calgary), aztán szelíden megfogta a karját.

– Ülj le, Gwenda – mondta. – Ez... ööö... dr. Calgary. Ő pedig Miss

Vaughan, aki... – Megint habozott, mintha nem tudna valamit eldönteni. –

Aki már több éve a titkárnőm. Dr. Calgary el akar nekünk mondani

valamit... vagy kérdezni akar valamit... Jackóval kapcsolatban.

– El akarok mondani valamit – vágott közbe Calgary. – És bár önök

nincsenek vele tisztában, de minden pillanattal nehezebbé teszik a

helyzetemet.

Meglepve néztek rá, de Gwenda Vaughan szemében mintha a megértés

szikráját fedezte volna föl. Mintha hirtelen szövetségesekké váltak volna,

mintha azt mondta volna: „Igen, tudom, milyen nehéz az Argyle–okkal

zöld ágra vergődni."

Igazán vonzó fiatal nő, gondolta Calgary, bár nem is olyan fiatal – talán

harminchét vagy harmincnyolc éves lehet. Formás alak, sötét haj és szem;

14

életerő és egészség sugárzik belőle. Úgy néz ki, mint aki jól végzi a dolgát

és értelmes is.

Argyle kimértebb hangon szólalt meg:

– Nem értem, dr. Calgary, mivel nehezítjük meg a dolgát. Nekem nem

állt szándékomban. Ha végre a tárgyra térne...

– Igen, tudom. Bocsásson meg. De az az elszántság, amivel ön – és a

leánya is – állandóan hangoztatják, hogy vége – elmúlt – lezárult... Nincs

vége. Ki mondta, hogy: „Semmi sem oldódik meg addig..."?

– „...amíg végleg meg nem oldják." – Miss Vaughan fejezte be. –

Kipling.

Biztatóan bólintott feléje. Calgary nagyon hálás volt neki.

– De végre a tárgyra térek – folytatta. – Amikor meghallják, mit kell

elmondanom, megértik, miért haboztam. Miért estem kétségbe. Először is

el kell mesélnem magamról néhány dolgot. Geofizikus vagyok, és nemrég

egy antarktiszi expedíción vettem részt. Csak néhány hete érkeztem haza

Angliába.

– A Hayes Bentley–expedícióról? – kérdezte Gwenda.

Calgary hálásan pillantott rá.

– Igen, a Hayes Bentley–expedícióról. Azért mesélem el ezt, hogy

lássák, körülbelül két évig nem követhettem figyelemmel – az

eseményeket.

Miss Vaughan megint a segítségére sietett.

– Úgy érti, például a gyilkossági ügyeket?

– Igen, Miss Vaughan, pontosan így értem. Leo Argyle–hoz fordult.

– Ne haragudjon, ha fájdalmat okozok, de kénytelen vagyok ellenőrizni

bizonyos tényeket és időpontokat. Két évvel ezelőtt, november 9–én

körülbelül este hat órakor a fiuk, Jack Argyle – akit maguk Jackónak

hívtak – idejött, és beszélt az édesanyjával, Mrs. Argyle–lal, ugye?

– A feleségemmel, igen.

– Elmondta, hogy bajban van, és pénzt követelt. Ez már azelőtt is

megtörtént...

– Sokszor – válaszolta sóhajtva Leo.

– Mrs. Argyle megtagadta. A fiú szitkozódott és fenyegetőzött. Végül

dühösen elrohant, azt kiabálva, hogy visszajön még, és az anyja jobban

teszi, ha „kiköhögi azt a pénzt". Azt mondta: „Nem akarod, hogy börtönbe

kerüljek, ugye?", amire azt a választ kapta: „Kezdem hinni, hogy az lenne

neked a legjobb."

15

Leo Argyle feszengett.

– A feleségem és én sokszor beszéltünk erről. Nagyon... boldogtalanok

voltunk a fiú miatt. Újra és újra kihúztuk a bajból, hogy tiszta lapot

nyithasson. Úgy véltük, talán a megrázkódtatás, amit egy börtönbüntetés

jelent... talán ott lesz ideje tanulni... – Elhalt a hangja. – Kérem, folytassa!

– Azon az estén meggyilkolták az ön feleségét. Piszkavassal verték

agyon. A piszkavason rajta voltak a fiuk ujjlenyomatai, és az

íróasztalfiókból, ahová a felesége korábban betette, hiányzott egy nagyobb

összeg. A rendőrség Drymouthban fogta el a fiukat. A pénzt megtalálták

nála: nagyrészt ötfontos bankjegyek voltak, az egyikre egy név és cím volt

felírva, ennek révén azonosította a bank, hogy aznap reggel a feleségének

fizették ki. A fiukat vád alá helyezték, és bíróság elé került. – Calgary

pillanatnyi szünetet tartott. – Az ítélet szándékos emberölés volt.

Végre elhangzott a szörnyű szó. Emberölés... Nem visszhangot verő

szó; elfullad, beleivódik a függönyökbe, a könyvekbe, a szőnyegbe... A szó

elfulladhat – de nem a tett...

– Mr. Marshalltól, a védőügyvédtől úgy értesültem, hogy a fiuk, amikor

elfogták, vidáman, szinte pimaszul hangoztatta ártatlanságát. Közölte, hogy

tökéletes alibije van a gyilkosság időpontjára, amit a rendőrség este hét és

fél nyolc közé tett. Ebben az időben, állította Jack Argyle, ő autóstoppal

Drymouthba igyekezett, miután egy kocsi a Redmynből Drymouthba

vezető főúton, innen nagyjából másfél kilométernyire, nem sokkal hét óra

előtt fölvette. Nem tudta megmondani, milyen típusú kocsi volt (akkorra

már besötétedett), de vagy fekete volt, vagy sötétkék, és egy középkorú

férfi vezette.

Nagy erőkkel nyomoztak a kocsi és a férfi után, de Jack Argyle

állítására semmi bizonyítékot nem találtak, és maguk az ügyvédek is meg

voltak róla győződve, hogy a történetet a fiú találta ki, hirtelenében és nem

valami nagy fantáziával... A per során a védelem elsősorban

pszichológusok szakvéleményére épített, akik megpróbálták bebizonyítani,

hogy Jack Argyle sohasem volt egészen normális. A bíró gúnyosan

nyilatkozott ezekről a bizonyítékokról, és a vádlott bűnösségére célzott,

mikor az elhangzottakat az esküdteknek összefoglalta. Jack Argyle–t

életfogytiglani börtönre ítélték. Büntetésének megkezdése után hat

hónappal tüdőgyulladás végzett vele a börtönben.

16

Calgary elhallgatott. Három szempár csüggött rajta. Gwenda

Vaughanéban érdeklődés és figyelem, Hesterében még mindig gyanakvás

tükröződött. Leo Argyle tekintete kifejezéstelen volt.

– Pontosan foglaltam össze a tényeket? – kérdezte Calgary.

– Tökéletesen – válaszolta Leo –, bár nem értem, miért kellett felidézni

ezeket a fájdalmas dolgokat, amelyeket mindannyian igyekszünk

elfelejteni.

– Bocsásson meg. Kénytelen voltam. Ha nem tévedek, ön egyetért az

ítélettel.

– Elismerem, hogy a tényeket pontosan ismertette – azaz, ha nem

nézünk mélyebben a tények mögé, akkor ez, durva szóval, gyilkosság volt.

De ha a tények mögé nézünk, sok mindent fel lehet hozni enyhítő

körülményként. A fiú nem volt egészen normális, bár sajnos

nem büntetőjogi értelemben. A McNaughten–szabályok merevek és

szűk látókörűek. Biztosíthatom, dr. Calgary, hogy maga Rachel –néhai

feleségem – lett volna az első, aki megbocsátja annak a szerencsétlen

fiúnak elhamarkodott tettét. Felvilágosult, emberbarát asszony volt, aki jól

ismerte a lelki tényezőket. Ő nem ítélte volna el.

– Tudta, milyen szörnyű tud lenni Jacko –mondta Hester. – Mindig is az

volt, nem tehetett róla.

– Szóval egyikük sem kételkedett soha? – kérdezte lassan Calgary. –

Mármint abban, hogy bűnös.

Hester rábámult.

– Hogy kételkedhettünk volna? Persze hogy bűnös volt.

– Nem igazán bűnös – mondott ellent Leo. – Nem szeretem ezt a szót.

– Mert nem is helyénvaló. – Calgary nagy levegőt vett. – Jack Argyle

ugyanis ártatlan volt!

17

MÁSODIK FEJEZET

A kijelentésnek szenzációt kellett volna keltenie. Calgary

megdöbbenésre számított, értetlenséggel viaskodó hitetlen örömre, lelkes

kérdés–özönre... De semmi sem történt. Csak gyanakvást és ki nem

mondott vádakat érzett. Gwenda Vaughan összeráncolta a homlokát.

Hester tágra nyílt szemmel bámulta. Talán természetes is – egy ilyen

közlést nehéz lehet azonnal elfogadni. Leo Argyle lassan azt mondta:

– Úgy érti, dr. Calgary, hogy osztja a véleményemet? Ön is úgy

gondolja, hogy nem volt felelős a tettéért?

– Úgy értem, hogy nem követte el! Nem fogja fel, ember? Nem követte

el. Nem tehette. A körülmények hihetetlen és szerencsétlen összejátszása

miatt nem tudta bebizonyítani, hogy ártatlan. Én bizonyíthattam volna.

–Ön?

– Én vezettem azt a kocsit.

Olyan egyszerűen mondta, hogy egy pillanatig senki sem fogta fel.

Mielőtt magukhoz térhettek volna, megzavarták őket. Kinyílt az ajtó, és a

csúnya nő masírozott be. Egyenesen a tárgyra tért.

– Hallottam, ahogy elmentem az ajtó előtt. Ez az ember azt mondja,

hogy Jacko nem ölte meg Mrs. Argyle–t. Miért mondja? Honnan tudja?

Arca, amely eddig vad és dühös volt, most hirtelen ráncos lett.

– Nekem is hallanom kell – mondta sírósan.

– Nem maradhatok kinn, tudnom kell.

– Természetesen, Kirsty. Maga is a családhoz tartozik. – Leo Argyle

bemutatta: – Miss Lindstrom, dr. Calgary. Dr. Calgary hihetetlen dolgokat

állít.

Calgary eltöprengett a skót keresztnéven. A nő tökéletesen beszélt

angolul, de enyhén idegenes kiejtéssel.

Miss Lindstrom vádlóan fordult feléje.

– Nem lenne szabad idejönnie és ilyeneket mondania – zavarba hoznia

az embereket. Elfogadták a megpróbáltatást. És most bánatot okoz nekik

azzal, amit mesél. Ami történt, az Úr akaratából történt.

Calgaryt taszította a kijelentésben bujkáló önelégültség. Talán ez a nő is

azok közé a rémséges emberek közé tartozik, akik élvezik a

sorscsapásokat. Hát ettől én most megfosztom.

Gyorsan és szárazon azt mondta:

18

– Azon az estén hét előtt öt perccel felvettem a Redmynből Drymouthba

vezető főúton egy fiatalembert. Bevittem Drymouthba. Beszélgettünk.

Kellemes, szeretetre méltó fiatalembernek találtam.

– Jackónak nagy vonzereje volt – mondta Gwenda. – Mindenki

kellemesnek találta. A vérmérsékletével volt baj. És persze gazember volt

– tette hozzá elgondolkozva. – De erre csak jóval később jött rá

mindenki.

Miss Lindstrom most őellene fordult.

– Nem szabadna így beszélnie róla, mikor halott.

Leo Argyle kicsit csípősen vágott közbe.

– Kérem, folytassa, dr. Calgary. Miért nem jelentkezett azonnal?

– Igen – mondta elfúló hangon Hester. – Miért lógott meg? Az

újságokban felhívásokat, hirdetéseket tettek közzé. Hogy lehetett olyan

önző, olyan gonosz...

– Hester, Hester – csillapította az apja. – Dr. Calgary még nem fejezte

be a történetét.

Calgary egyenesen a lányhoz intézte a szavait.

– Tökéletesen megértem, mit érez. Mert tudom, hogy én mit érzek –

hogy mit fogok mindig érezni...

Összeszedte magát és folytatta:

– Aznap este nagy volt a forgalom az utakon. Már elmúlt fél nyolc,

mikor Drymouth közepén kitettem a fiatalembert, akinek a nevét nem

ismertem. Ez, ha jól tudom, egyértelműen igazolja az ártatlanságát, mert a

rendőrség teljesen bizonyos abban, hogy a bűntényt hét és fél nyolc között

követték el.

– Igen – mondta Hester. – De maga...

– Kérem, legyen türelemmel. El kell mondanom egy s mást, hogy

megértsék a helyzetet. Egypár napot Drymouthban töltöttem akkoriban,

egy barátom lakásában. A barátom tengerész, és éppen szolgálatban volt.

Kölcsönadta a kocsiját is, amelyet egy magángarázsban tartott. Azon a

bizonyos napon, november kilencedikén kellett visszatérnem Londonba,

ügy döntöttem, hogy az esti vonattal utazom, délután pedig felkeresem régi

dadámat, akit egész családom nagyon szeretett, és aki Drymouthtól

körülbelül hatvan kilométerre, Polgarthban lakott egy kis házban. Így is

tettem. Bár nagyon öreg volt már, és el–elkalandozott a figyelme, azért

megismert a néni, nagyon örült nekem, és egészen izgatott lett, mert, mint

mondta, olvasta az újságban, hogy a Déli–sarkra megyek. Csak rövid ideig

19

maradtam, hogy ne fárasszam ki, és amikor elbúcsúztam tőle, úgy

döntöttem, nem a tengerparti úton indulok vissza Drymouthba, hanem

északnak fordulok Redmyn felé, és felkeresem az öreg Peasmarsh

kanonokot, akinek könyvtárában rendkívül ritka könyvek találhatók,

többek között egy korai tudományos mű a navigációról, amiből szerettem

volna kimásolni egy részt. Az idős úriember a telefont nem hajlandó

megtűrni a házában, az ördög találmányának tekinti, akárcsak a rádiót, a

televíziót, a mozit és a szuperszonikus repülőgépeket, ezért meg kellett

kockáztatnom, hogy esetleg nem találom otthon. Nem is volt szerencsém.

A ház zárva, szemmel láthatóan elutazott. Eltöltöttem egy kis időt a

székesegyházban, aztán a főúton visszaindultam Drymouthba, a háromszög

harmadik oldala mentén. Elegendő időt hagytam magamnak arra, hogy

elhozhassam a lakásból a bőröndömet, visszavigyem a kocsit a garázsba, és

elérjem a vonatom.

Az úton, ahogy már mondtam, felvettem egy ismeretlen stopost, és

miután kitettem a városban, mentem a dolgomra. Mikor az állomásra

értem, rájöttem, hogy van még időm, és kimentem a főutcára cigarettát

venni. Alighogy leléptem az úttestre, a sarkon nagy sebességgel

bekanyarodott egy teherautó és elütött.

A járókelők szerint felkeltem, mint akinek semmi baja sem esett, és

tökéletesen normálisan viselkedtem. Kijelentettem, hogy remekül vagyok,

el kell érnem a vonatomat, és visszasiettem az állomásra. Mikor a vonat

befutott a Paddington pályaudvarra, már eszméletlen voltam. Mentővel

kórházba szállítottak, ahol megállapították, hogy agyrázkódásom van –

állítólag gyakori az ilyen késleltetett hatás.

Amikor néhány nap múlva magamhoz tértem, nem emlékeztem a

balesetre, sem arra, hogy hogyan kerültem Londonba. Az utolsó emlékem

az volt, hogy Polgarthba indultam meglátogatni öreg dadámat, utána a

tökéletes űr. Megnyugtattak, hogy ez nem ritka jelenség. Senki sem

gondolta volna, hogy az életemből hiányzó óráknak jelentősége lehet.

Sejtelmem sem volt róla, hogy azon az estén végighajtottam a redmyn–

drymouthi úton.

Nagyon kevés idő volt már csak hátra addig, amikor el kellett indulnom

Angliából. Benn tartottak a kórházban, tökéletes nyugalomban, újságok

nélkül. Amikor kiengedtek, azonnal a repülőtérre mentem, hogy

Ausztráliába repüljek, és csatlakozzam az expedícióhoz. Voltak bizonyos

kételyek, hogy az állapotom megenged–e egy ilyen utat, de ezeket

20

figyelmen kívül hagytam. Túlságosan lefoglalt a készülődés ahhoz, hogy

gyilkosságokról szóló beszámolók érdekeljenek, és a letartóztatás után

különben is elült az izgalom; mire sor került a tárgyalásra, amelyről ismét

hosszan írtak az újságok, én már a Déli–sark felé hajóztam.

Szünetet tartott. Mindenki feszült figyelemmel kísérte a történetet.

– Körülbelül egy hónapja, nem sokkal azután, hogy visszatértem

Angliába, fedeztem fel az ügyet. Régi újságokra volt szükségem, hogy

mintákat csomagolhassak beléjük. A háziasszonyom felhozott egy nagy

köteget a kazánházból. Ahogy az egyiket szétterítettem az asztalon,

megláttam egy fiatalember fényképét, aki nagyon ismerősnek tűnt.

Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hol találkoztam vele, és ki ő. Nem jutott

eszembe, de különös módon emlékeztem rá, hogy beszélgettem vele – az

angolnákról. Kíváncsian, elbűvölve hallgatta, amikor az angolna életéről

meséltem neki. De mikor? És hol? Elolvastam a cikket, amelyből kiderült,

hogy a fiatalember Jack Argyle, akit gyilkossággal vádolnak, s aki azt

vallotta a rendőrségen, hogy egy fekete kocsiban ülő férfi vette fel.

És akkor hirtelen visszatért az életem néhány elvesztett órája. Én vettem

föl ezt a fiatalembert, bevittem Drymouthba, ahol elváltam tőle,

visszamentem a lakásba... később átmentem az utcán cigarettát venni...

Eszembe jutott, hogy egy pillanatra láttam a teherautót, amelyik elütött...

aztán semmi, csak a kórház. Arra még mindig nem emlékeztem, hogy

visszatértem az állomásra, és felutaztam Londonba. Újra és újra elolvastam

azt az újságcikket. A tárgyalás egy évvel azelőtt volt, az eset jóformán

feledésbe merült. „Ez az a fiatalember, aki agyonütötte az anyját", a

háziasszonyom csak ennyit tudott felidézni. „Hogy mi történt vele? Talán

felakasztották." Mindent elolvastam, amit az újságok akkoriban írtak, aztán

felkerestem a Marshall és Marshall ügyvédi irodát, akik a védelmet

ellátták. Megtudtam, hogy elkéstem, a szerencsétlen fiút már nem

szabadíthatom ki. Tüdőgyulladás végzett vele a börtönben. Neki már nem

lehet igazságot szolgáltatni, de az emlékének igen. Mr. Marshall–lal

elmentem a rendőrségre. Az ügy nemsokára a főügyész elé kerül. Marshall

bizonyos benne, hogy a főügyész a belügyminiszterhez fog fordulni.

Természetesen részletes beszámolót kapnak majd Mr. Marshalltól. Csak

azért várt eddig, mert én szerettem volna az igazságot elmondani

maguknak. Úgy gondoltam, ez a rettenetes kötelesség engem terhel. Azt

akarom, hogy tudják: irtózatos bűntudatot érzek. Ha óvatosabban kelek át

az úton... – Elakadt. – Megértem, hogy önök sohasem lesznek képesek jó

21

szívvel gondolni rám – bár gyakorlatilag vétlen vagyok –, megértem, ha

mindannyian engem fognak vádolni.

Gwenda Vaughan meleg hangon, kedvesen így szólt:

– Dehogy vádoljuk. Ez ellen... nincs mit tenni. Tragikus... hihetetlen...

de így van.

– Elhitték? – kérdezte Hester. Calgary meglepve nézett rá.

– A rendőrség – elhitte magának? Honnan tudják, hogy nem csak

kitalálta az egészet?

Calgary akarata ellenére halványan elmosolyodott.

– Eléggé köztiszteletben álló ember vagyok – mondta gyengéden. –

Nem fűződik semmi érdekem az ügyhöz, s a vallomásomat nagyon

alaposan megvizsgálták; kikérdezték az orvosokat, Drymouthban

utánajártak a többi részletnek. Marshall természetesen óvatos volt, mint

minden ügyvéd. Nem akarta felébreszteni önökben a reményt, amíg

bizonyos nem lehetett a sikerben.

Leo Argyle megmozdult a székén, és most először megszólalt.

– Mit ért pontosan azon, hogy siker?

– Bocsánatot kérek – mondta Calgary. – Nem lett volna szabad ezt a

szót használnom. A fiát megvádolták egy olyan bűnnel, amit nem követett

el, bíróság elé állították érte, elítélték – és a börtönben meghalt. Az ő

számára későn derült ki az igazság. De ha még lehet igazságot szolgáltatni,

az meg fog történni, méghozzá látványosan. A belügyminiszter alighanem

azt javasolja majd a királynőnek, hogy részesítse kegyelemben Jackót.

Hester elnevette magát.

– Részesítse kegyelemben – olyasmiért, amit el sem követett?

– Nos, igen. A jogi formula abszurd, valóban. De amennyire én tudom,

ilyenkor az a szokás, hogy interpellálnak a parlamentben, és a válaszból

világosan kiderül, hogy Jack Argyle nem követte el azt, amivel

megvádolták, az újságok pedig részletesen beszámolnak majd róla.

Befejezte. Senki sem szólalt meg. Valószínűleg nagy megrázkódtatás

volt ez a számukra, gondolta. De végül is kellemes megrázkódtatás.

Felállt.

– Attól tartok – mondta bizonytalanul –, nincs mit hozzátennem... Csak

megismételhetem, mennyire sajnálom, mennyire boldogtalan vagyok,

milyen reménytelennek érzem, hogy a megbocsátásukat kérjem... A

tragédia, amely az ő életének véget vetett, az enyémet is beárnyékolta. De

legalább – szinte könyörgött már –, legalább az jelent valamit... hogy

22

tudják, hogy nem követte el azt a szörnyűséget... hogy a neve – a család

neve – megint tiszta lesz a világ szemében...

Ha választ várt, csalódnia kellett.

Leo Argyle görnyedten ült a székén. Gwenda tekintete Leo arcát

fürkészte. Hester maga elé meredt, tágra nyílt, tragikus szemmel. Miss

Lindstrom morgott valamit maga elé, és megrázta a fejét.

Calgary tehetetlenül állt az ajtóban, és visszanézett rájuk.

Gwenda Vaughan vette át az irányítást. Odament hozzá, és kezét a

karjára téve, halkan azt mondta:

– Jobb lesz, ha most elmegy, dr. Calgary. Túlságosan nagy

megrázkódtatás érte őket. Időre van szükségük, hogy magukhoz térjenek.

Calgary bólintott és kiment. Miss Lindstrom követte.

– Kieresztem – mondta.

Calgary hátrapillantott, mielőtt az ajtó becsukódott mögötte, és látta,

hogy Gwenda Vaughan letérdel Leo Argyle széke mellé. Ezen meglepődött

kissé.

Miss Lindstrom szembefordult vele a folyosón, úgy állt meg előtte, mint

egy gárdatiszt, és ráförmedt:

– Feltámasztani nem tudja. Akkor miért kellett az eszükbe juttatni?

Mostanára beletörődtek. Mostantól megint szenvedni fognak. Jobb nem

beavatkozni a dolgokba.

– Az emlékét tisztázni kell – mondta Arthur Calgary.

– Szép szavak! De arra nem gondol, mit is jelentenek valójában. A

férfiak sohasem gondolkoznak. – Toppantott. – Én mindegyiküket

szeretem. Azért jöttem ide 1940–ben, hogy segítsek Mrs. Argyle–nak,

amikor háborús óvodát nyitott olyan gyerekek számára, akiknek az

otthonát bombatalálat érte. Hogy kényeztette azokat a gyerekeket! Mindent

megtett volna értük. Ennek már több mint tizennyolc éve. És én az ő halála

után is itt maradtam... hogy gondoskodjam róluk... hogy a ház mindig

tiszta és kényelmes legyen, hogy jó ételeket ehessenek. Mindegyiket

szeretem – igen, szeretem... de Jacko semmirekellő volt! Hát persze, őt is

szerettem. De semmirekellő volt!

Hirtelen hátat fordított Calgarynek. Úgy látszott, elfelejtette, hogy ki

akarta kísérni. Calgary lassan leballagott a lépcsőn. Ahogy a bejárati

ajtóval küszködött, egyszer csak könnyű lépteket hallott. Hester szaladt

utána.

23

Kinyitotta a biztonsági zárat, és kitárta az ajtót. Egymásra néztek.

Calgary már végképp nem értette, miért mered rá olyan tragikus,

szemrehányó pillantással a lány.

– Miért jött ide? Minek kellett idejönnie? – suttogta Hester.

Calgary kétségbeesve nézett rá.

– Nem értem. Nem szeretné, ha a bátyja nevét tisztára mosnák? Nem

akarja, hogy igazságot szolgáltassanak neki?

– Igazság! – Hester szinte az arcába vágta a szót.

Calgary megismételte:

– Nem értem...

– Folyton az igazságról papol! Mit számít az már Jackónak? Ő már

halott. Nem ő a fontos. Mi vagyunk a fontosak!

– Hogy gondolja?

– Nem a bűnösök a fontosak. Hanem az ártatlanok.

Megragadta a karját, és szinte belevájta az ujjait.

– Mi vagyunk a fontosak. Nem látja, hogy mit tett velünk?

Calgary rámeredt.

Az ajtó előtt, a sötétben hirtelen egy férfi jelent meg.

– Dr. Calgary? – kérdezte. – A taxija, uram. Drymouthba.

– Hm... igen... köszönöm.

Calgary Hester felé fordult, de a lány már visszament a házba. Az ajtó

becsapódott.

24

HARMADIK FEJEZET

I

Hester lassan fölment a lépcsőn, és közben gépiesen hátrasimította sötét

haját magas homlokából. Kirsten Lindstrom már várta.

– Elment?

– Igen, el.

– Nagy megrázkódtatás ért, Hester. – Kirsten Lindstrom gyengéden a

vállára tette a kezét. – Gyere velem. Adok egy kis konyakot. Sok volt ez

egy napra.

– Azt hiszem, nem kérek konyakot, Kirsty.

– Lehet, hogy nem kérsz, de jót fog tenni.

A lány hagyta, hogy végigvezessék a folyosón, be Kirsten Lindstrom

saját, aprócska nappalijába. Elvette a feléje nyújtott konyakospoharat, és

lassan kortyolgatni kezdett. Kirsten ingerülten azt mondta:

– Túl hirtelen jött ez az egész. Valaki figyelmeztethetett volna minket.

Miért nem írt Mr. Marshall?

– Gondolom, dr. Calgary nem hagyta. Ő akart eljönni, ő akarta

elmondani nekünk.

– Ő akarta, ő akarta! Mit gondolt, mit fogunk érezni a hírei hallatán?

– Azt hiszem – mondta Hester fakó hangon –, azt gondolta, örülni

fogunk.

– Akár örülünk, akár nem, akkor is nagy megrázkódtatás. Nem lett

volna szabad ilyet csinálnia.

– De bizonyos szempontból bátor tett volt – válaszolta Hester. Arca

kipirult. – Úgy értem, nem lehetett könnyű megtennie. Idejönni és

elmondani egy családnak, hogy az egyik tagja, akit elítéltek gyilkosságért,

és a börtönben meghalt, valójában ártatlan volt. Igen, szerintem bátorság

kellett hozzá – de bár ne tette volna – fejezte be.

– Hát, mindnyájan ezt kívánjuk – mondta határozottan Miss Lindstrom.

Hester hirtelen érdeklődve nézett rá, feleszmélve saját gondolataiból.

– Szóval te is így érzel, Kirsty? Én azt hittem, hogy csak én.

– Nem vagyok ostoba – vágta rá csípősen Miss Lindstrom. – Olyan

lehetőségeket is képes vagyok elképzelni, amelyekre a te dr. Calgaryd talán

nem is gondolt.

Hester fölállt.

25

– Be kell mennem apához – mondta.

– Igen. Mostanra már volt ideje elgondolkozni azon, mi a teendő –

helyeselt Kirsten.

Mikor Hester belépett a könyvtárba, Gwenda Vaughan éppen a

telefonnal volt elfoglalva. Apja magához intette, ő odament, és leült a

széke karfájára.

– Fel akarjuk hívni Maryt és Mickyt. Nekik is értesülniük kell

minderről.

– Halló – mondta Gwenda Vaughan. – Mrs. Durranttal beszélek? Mary,

te vagy az? Itt Gwenda Vaughan. Az édesapád szeretne beszélni veled.

Leo odament, és elvette a kagylót.

– Mary, hogy vagy? Hogy van Philip? Remek. Valami nagyon különös

történt... Úgy gondolom, neked is tudnod kell róla. Egy bizonyos dr.

Calgary járt nálunk. Hozott egy levelet Andrew Marshalltól. Jackóról van

szó. Úgy látszik – szinte hihetetlen –, úgy látszik, hogy az a történet, amit

Jacko mesélt a tárgyaláson, hogy valaki fölvette a kocsijába és

Drymouthba vitte, szóról szóra igaz. Ez a dr. Calgary vette föl... –

Abbahagyta és hallgatta, mit mond a lánya a vonal túlsó végén. – Igen,

Mary, de most nem megyek bele a részletekbe, hogy miért nem jelentkezett

akkor. Baleset érte – agyrázkódása volt. Az egész teljesen hitelesnek

látszik. Azért telefonálok, mert szerintem össze kellene jönnünk itt

mindannyiunknak, minél előbb. Talán sikerül meghívnom Marshallt is,

hogy megvitassa velünk a dolgot. Azt hiszem, a lehető legjobb ügyvédre

lesz szükségünk. El tudnátok jönni Philippel? Igen... Igen, tudom. De úgy

vélem, kedvesem, hogy ez fontos... Igen... Hát hívj vissza később, jó? Meg

kell próbálnom Mickyt is elérni. – Letette a kagylót.

Gwenda Vaughan odament a telefonhoz.

– Hívjam fel Mickyt?

Hester megszólalt:

– Megengednéd, Gwenda, hogy én telefonálhassak először egyet?

Donaldot szeretném felhívni.

– Természetesen – mondta Leo. – El akarsz menni vele valahová ma

este, ugye?

– El akartam – válaszolta Hester. Apja fürkésző pillantást vetett rá.

– Nagyon felkavart ez az ügy, kedvesem?

– Nem is tudom – válaszolt Hester. – Nem is tudom, mit érzek igazából.

Gwenda odaengedte a telefonhoz, és Hester tárcsázott.

26

– Beszélhetnék dr. Craiggel, kérem? Igen. Igen. Hester Argyle vagyok.

Néhány pillanatnyi várakozás után azt mondta:

– Te vagy az, Donald? Azért hívlak, mert nem tudok ma este elmenni

veled az előadásra... Nem, nem vagyok beteg... nem erről van szó, csak

nagyon... nagyon különös híreket kaptunk.

Megint dr. Craig beszélt. Hester az apja felé fordult. Tenyerével

eltakarta a kagylót, és megkérdezte:

– Ugye, nem titok?

– Nem – válaszolta lassan Leo. – Nem, nem titok, de a helyedben

megkérném Donaldot, hogy egyelőre ne beszéljen róla senkinek. Tudod,

hogyan terjednek a pletykák, hogyan fújnak föl mindent.

– Igen, tudom. – Hester visszafordult a telefonhoz. – Bizonyos

szempontból azt is mondhatnám, Donald, hogy jó hírek, de... nagyon

megzavartak. Nem szívesen beszélek róla telefonon... Nem, nem, ne gyere

ide... Kérlek. Ma este ne. Holnap valamikor. Jackóról van szó. Igen... igen,

a bátyámról... megtudtuk, hogy mégsem ölte meg az anyánkat... De kérlek,

ne szólj senkinek, senkivel se beszélj róla. Holnap mindent elmesélek... Ne,

Donald, kérlek... Egyszerűen senkit sem szeretnék ma este látni, még téged

sem. Kérlek. És egy szót se. – Letette a kagylót, és intett Gwendának, hogy

tárcsázhat.

Gwenda egy drymouthi számot kért. Leo aggódva kérdezte:

– Miért nem mész el az előadásra Donalddal, Hester? Segítene

elfeledkezni a dologról.

– Nem szeretnék, apa. Nem lennék képes rá.

– Úgy beszéltél – azt az érzést keltetted benne, hogy nem jó hírt

kaptunk. De tudod, Hester, ez nem igaz. Meglepődtünk. De nagyon

örülünk neki – boldogok vagyunk... Mi mások lehetnénk?

– Szóval ezt mondjuk majd mindenkinek? –kérdezte Hester.

– De kedves gyermekem...

– Mert igazából nem ez a helyzet, ugye? – mondta Hester. – Nem jó hír.

Inkább megdöbbentő.

Gwenda szólalt meg.

– Micky van a vonalban.

Leo ismét odament, és elvette tőle a kagylót. Nagyjából ugyanúgy

beszélt a fiával, mint előzőleg a lányával. De az egészen másképp fogadta

a hírt, mint Mary Durrant. Semmi tiltakozás, meglepetés vagy

hitetlenkedés. Micky azonnal adottnak vette.

27

– Mi a fene! – mondta. – Ennyi idő után? A hiányzó tanú! Hát, Jackót

aznap este cserbenhagyta a szerencse.

Megint Leo beszélt. Micky hallgatta.

– Igen – válaszolta –, teljesen egyetértek veled. Minél gyorsabban össze

kell ülnünk, és Marshall tanácsát is ki kell kérnünk. – Hirtelen felnevetett,

azzal a nevetéssel, amelyre Leo jól emlékezett még kisfiú korából, mikor

az ablak alatt játszott. – Kire tippeljünk? – kérdezte. – Melyikünk tette?

Leo lecsapta a kagylót, és otthagyta a telefont.

– Mit mondott? – kérdezte Gwenda. Leo elismételte.

– Nagyon buta vicc – mondta Gwenda. Leo gyors pillantást vetett rá.

– Talán – mondta gyengéden –, talán nem is vicc.

II

Mary Durrant keresztülment a szobán, és felvett néhány lehullott

szirmot a krizantémokkal teli váza mellől. Gondosan a szemeteskosárba

ejtette őket. A magas, nyugodt, huszonhét éves fiatalasszony, bár arca

ránctalan volt, idősebbnek látszott a koránál, talán a higgadt érettsége

miatt, amely lénye egyik alapvonása volt. Szép nő volt, de csöppet sem

feltűnő jelenség. Arca szabályos, bőre hibátlan, szeme tiszta égszínkék,

szőke haját kifésülte az arcából, és tarkóján kontyba tűzte; divatos

hajviselet, bár ő nem ezért hordta. Mary Durrant olyan nő volt, aki a saját

elképzelésének megfelelően öltözködik. Megjelenése összhangban állt a

házával: mindkettő csinos volt és rendes. Idegesítette a por és a

rendetlenség.

A tolószékben ülő férfi figyelte, hogyan takarítja el a lehullott

szirmokat, és kesernyésen elmosolyodott.

– Te mindig is rendszerető kislány maradsz –mondta. – Mindennek

megvan a helye, és minden legyen is a helyén. – Kicsit csúfondárosan

felnevetett. De Mary Durrantot ez nem zavarta.

– Igen, szeretem, ha rendben vannak a dolgok – válaszolta. – De Phil, te

sem szeretnéd, ha disznóól lenne a ház.

A férje kicsit keserűen vágta rá:

– Hát, arra nincs sok remény, hogy én azt csinálok belőle.

Házasságkötésük után nem sokkal Philip Durrant elkapta a járványos

gyermekbénulást. Mary számára, aki imádta, a gyermeke is lett, nemcsak a

férje. Philipet néha zavarba hozta felesége önző szerelme. Mary el sem

28

tudta képzelni, hogy az öröme, amiért a férje mindenben őrá szorul, néha

bosszantó lehet.

Philip gyorsan tovább beszélt, mintha attól félne, hogy együtt érző vagy

nyugtató szavakat hall.

– Őszintén szólva, apád híre teljesen elképesztett. Ennyi idő után! Te

hogy bírsz ilyen nyugodt maradni?

– Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam... Olyan valószínűtlen.

Először el sem akartam hinni, amit apa mondott. Ha például Hester

telefonál, azt hittem volna, hogy csak képzelődik. Tudod, milyen Hester.

Philip Durrant arca valamit vesztett a keserűségéből.

– Indulatos, szenvedélyes kis lény, aki keresi a bajt az életben, és meg is

találja – válaszolta halkan.

Mary csak legyintett erre az analízisre. Mások jelleme cseppet sem

izgatta. Kétkedve megkérdezte:

– Szerinted igaz? Nem lehet, hogy az az ember csak képzelődik?

– A szórakozott tudós? Jó lenne ezt hinni –mondta Philip –, de úgy

látszik, Andrew Marshall komolyan vette. És a Marshall, Marshall és

Marshall cég nem hiszékenyek gyülekezete.

Mary Durrant a homlokát ráncolta.

– Mit jelent mindez, Phil?

– Azt, hogy Jacko tisztázódik. Már ha a hatóságokat sikerül meggyőzni

– és úgy látom, ennek nem lesz semmi akadálya.

– Hát – mondta Mary egy kis sóhajjal –, akkor örülök neki.

Philip Durrant megint fölnevetett, ugyanazzal a keserű, ironikus

nevetéssel.

– Polly, te leszel a halálom!

A férjén kívül senki sem hívta Mary Durrantot Pollynak. Junói

termetéhez nevetséges módon nem illett ez a név. Kicsit csodálkozva

nézett a férjére.

– Nem tudom, mit mondtam, ami ennyire mulatságos lehet.

– Olyan kegyes voltál! Mint Lady Ezmegaz a jótékonysági vásáron,

amikor a falusiak kézimunkáit dicséri.

– De tényleg örülök! Ne tegyél úgy, mintha kellemes lett volna, hogy

gyilkos van a családban.

– Azért nem igazán a családban.

– Az majdnem ugyanaz. Úgy értem, idegesítő volt és nagyon

kényelmetlen. Mindenki folyton kíváncsiskodott. Gyűlöltem az egészet.

29

– Nagyon jól tűrted – mondta Philip. – Attól a jegeskék pillantásodtól

beléjük fagyott a szó. Azonnal elszégyellték magukat. Csodálatos, hogy

soha nem mutatod ki az érzelmeidet.

– Nagyon kínos volt. Utálatos – mondta Mary Durrant –, de szerencsére

Jacko meghalt, és azzal vége lett. És most... most, gondolom, megint

felhánytorgatják majd az egészet. Olyan unalmas már.

– Igen – válaszolta elgondolkodva Philip Durrant. Egy kicsit

megmozdította a vállát, arcán futó, fájdalmas kifejezés jelent meg. A

felesége azonnal mellette termett.

– Kényelmetlenül ülsz? Hadd igazítsam meg a párnádat. Így. Most már

jobb?

– Ápolónőnek kellett volna menned.

– De én nem akarok mindenféle embereket ápolni. Csak téged.

Egyszerűen mondta, de a szavak mögött mély érzés rejtőzött.

Megszólalt a telefon, és Mary fölvette.

– Halló... igen... én vagyok... Ja, te vagy az? Odasúgta Philipnek:

– Micky.

– Igen – folytatta a kagylóba beszélve –, igen, halottuk. Apa fölhívott...

Persze, természetesen... Igen... Igen... Philip azt mondja, ha az ügyvédek

elhiszik, akkor rendben van a dolog... De Micky, nem értem, miért vagy

olyan ideges... Nem, nem tartom magam lassú felfogásúnak... Na de

Micky, ez azért mégis... Halló?... Halló? – Dühös arcot vágott. – Letette. –

Ő is letette a kagylót. – Philip, én nem tudom, mi ütött Mickybe.

– Mit mondott?

– Olyan idegesnek hangzott. Azt mondta, lassú a felfogásom, hogy nem

látom át a... a következményeket. Most megfizetünk mindenért. Ezt

mondta. De miért? Nem értem.

– Beijedt, mi? – kérdezte elgondolkozva Philip.

– De miért?

– Tudod, igaza van. A dolognak következményei lesznek.

Mary értetlenül nézte.

– Arra gondolsz, hogy megint feltámad az ügy iránt az érdeklődés?

Annak persze örülök, hogy Jacko tisztázódik, de az nagyon kellemetlen

lesz, ha az emberek megint fecsegni kezdenek.

– Nemcsak arról van szó, hogy mit szólnak a szomszédok. Sokkal

többről. – Mary kérdően nézett rá.

– A rendőrség is érdeklődni fog!

30

– A rendőrség? – mondta élesen Mary. – Mi közük nekik ehhez?

– Drága kislányom – mondta Philip. – Gondolkozz.

Mary lassú léptekkel odament hozzá, és leült mellé.

– Megoldatlan bűnügy lett belőle, nem érted? – mondta Philip.

– De ennyi idő után csak nem fognak vacakolni vele?

– Szép vágyálom – felelte Philip –, de attól félek, semmi köze a

valósághoz.

– De hát, ha egyszer már olyan ostobák voltak – olyan csúnyán

elhibázták Jackóval –, csak nem akarják elölről kezdeni az egészet?

– Lehet, hogy nem akarják – de valószínűleg kénytelenek lesznek. A

kötelesség, az kötelesség.

– Jaj, Philip, biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Csak fecsegni fognak

majd megint egy darabig, aztán elunják.

– És mi boldogan élünk, amíg meg nem halunk – mondta csúfolódva

Philip.

– Miért is ne?

A férje megrázta a fejét.

– Nem ilyen egyszerű ez... Apádnak igaza van. Össze kell ülnünk, és

meg kell beszélnünk. El kell hívni Marshallt is, ahogy mondta.

– Úgy érted... el kell mennünk Naposfokra?

– Igen.

– De hát nem tudunk.

– Miért nem?

– Lehetetlen. Te beteg vagy, és...

– Nem vagyok beteg – mondta dühösen Philip. – Erős vagyok és

egészséges. Csak a lábamat nem tudom mozgatni. Akár Timbuktuba is

elmehetnék, a megfelelő szállítóeszközök segítségével.

– Biztos vagyok benne, hogy rosszat tenne neked, ha elmennénk

Naposfokra. Ha újra felhánytorgatják ezt a kellemetlen ügyet...

– Az agyamnak semmi baja.

– ...És azt sem tudom, hogy hagyhatnánk itt a házat. Annyi betörés volt

mostanában.

– Kérj meg valakit, hogy költözzön be.

– Könnyű ezt mondani – mintha mi sem lenne egyszerűbb.

– A vén Mrs. Hogyishívják eljöhet mindennap. Hagyd végre abba ezt a

háziasszonyi akadékoskodást, Polly. Igazából te nem akarsz elmenni.

– Nem, nem akarok.

31

– Nem maradunk sokáig – mondta nyug–tatólag Philip. De azt hiszem,

kénytelenek leszünk elmenni. A családnak most összetartó képet kell

mutatnia. Ehhez pedig tudnunk kell, hányadán állunk.

III

A drymouthi szállodában Calgary korán megvacsorázott, aztán fölment

a szobájába. Mély érzéseket ébresztett benne mindaz, amit átélt

Naposfokon. Azt várta, hogy a feladat fájdalmas lesz, és minden

akaraterejére szüksége volt, hogy véghezvigye. De az ügy egészen

máshogyan bizonyult fájdalmasnak és felkavarónak, mint ahogy várta.

Levetette magát az ágyára, rágyújtott, s újra és újra végiggondolt mindent.

A legtisztább kép, amely lelki szemei előtt megjelent, Hester arca volt a

búcsúzás pillanatában. Milyen megvetően söpörte félre az igazságért emelt

szavait! Mit is mondott? „Nem a bűnösök a fontosak, hanem az

ártatlanok." És még: „Nem látja, hogy mit tett velünk?" De hát mit tett ő?

Nem értette.

És a többiek. Az asszony, akit Kirstynek neveztek (miért Kirsty? Ez

skót név. Az az asszony azonban nem skót – dán talán, vagy norvég?).

Miért beszélt olyan zordan – olyan vádlóan?

Leo Argyle is furcsán viselkedett – visszahúzódó volt, éber. Semmi

olyasmi nem érződött rajta, hogy „Hála az égnek, a fiam ártatlan!", ami

természetes reakciója kellett volna hogy legyen.

És az a nő – Leo titkárnője. A segítségére sietett, kedves volt. De ő is

olyan furcsán reagált. Eszébe jutott, ahogy letérdelt Leo Argyle széke

mellé. Mintha – mintha – együtt érezne vele, vigasztalná. De miért? Mert a

fia nem gyilkos? És különben is – igen, igen –, több volt abban, mint egy

titkárnő érzelme a főnöke iránt –, bármilyen régi bútordarab is... Mit

jelentsen ez az egész? Miért...

Az ágy melletti asztalkán megcsörrent a telefon. Felkapta a kagylót.

– Halló?

– Dr. Calgary? Látogatója van.

– Nekem?

Meglepődött. Azt hitte, senki sem tudja, hogy Drymouthban tölti az

éjszakát.

– Kicsoda?

Egy pillanatig csend volt. Aztán a portás azt mondta:

32

– Mr. Argyle.

– Értem. Mondja meg neki, hogy... – Arthur Calgary elharapta a szót,

éppen amikor azt válaszolta volna, hogy lemegy. Ha valamilyen okból Leo

Argyle utánajött Drymouthba, és sikerült kiderítenie, hogy hol szállt meg,

akkor valószínűleg kínos lenne a megbeszélést lenn, a zsúfolt hallban

lefolytatni. Végül azt mondta:

– Kérje meg, hogy jöjjön föl a szobámba, legyen szíves.

Felállt az ágyról, és ide–oda járkált, míg csak be nem kopogtak az ajtón.

Odament és kinyitotta.

– Jöjjön be, Mr. Argyle, én...

Megdöbbenve némult el. Nem Leo Argyle volt az. Egy húszas évei

elején járó fiatalember, akinek sötét, csinos arcát keserűség torzította el.

Vakmerő, dühös és boldogtalan arc nézett rá.

– Nem engem várt – mondta a fiatalember. – Hanem az... apámat.

Michael Argyle vagyok.

– Jöjjön be. – Calgary becsukta látogatója mögött az ajtót. – Honnan

tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte, miközben cigarettával kínálta a fiút.

Michael Argyle elvett egy szálat, és kellemetlen hangon fölnevetett.

– Könnyű volt kideríteni. Felhívtam a nagyobb szállodákat abban a

reményben, hogy itt marad éjszakára. Már a második hívás sikeres volt.

– És miért akart találkozni velem? Michael Argyle lassan válaszolt:

– Kíváncsi voltam rá, miféle ember maga... – Végigmérte Calgaryt, jól

megnézte enyhén görnyedt hátát, szürkülő haját, keskeny, érzékeny arcát. –

Szóval maga az, aki részt vett a déli–sarki Hayes Bentley–expedícióban.

Nem látszik valami erősnek.

Arthur Calgary halványan elmosolyodott.

– A látszat néha csal. Elég erős voltam. Nem pusztán izomerőre van

szükség. Vannak egyéb, fontos kívánalmak is: a kitartás, a türelem, a

technikai ismeretek.

– Hány éves, negyvenöt?

– Harmincnyolc.

– Többnek látszik.

– Igen, gondolom. – Egy pillanatra keserűség szorította össze a szívét,

ahogy az előtte álló férfias fiatalemberre nézett.

Kicsit nyersen megkérdezte:

– És miért akart találkozni velem? A fiú dühösen nézett maga elé.

– Érthető, nem? Hallottam a hírt, amit hozott. Az én drága testvéremről.

33

Calgary nem válaszolt. Michael Argyle folytatta:

– Az ő szempontjából kicsit elkésett vele, nem gondolja?

– De – felelte halkan Calgary. – Elkéstem.

– Miért nem rukkolt ki vele? Hogy is volt ez azzal az agyrázkódással?

Calgary türelmesen elmesélte. Furcsa módon lelket öntött belé a fiú

nyersesége és modortalansága. Ő legalább érez valamit a testvére iránt.

– Szóval Jackónak alibije van, mi? Honnan tudja, hogy akkor történt,

amikor maga mondja?

– Tökéletesen biztos vagyok az időpontokban – jelentette ki Calgary.

– Talán tévedett. Maguk tudományos ürgék szórakozottak néha, ha

olyan apróságokról van szó, mint időpontok és helyek.

Calgary ezen jót mulatott.

– Szóval az olvasmányai alapján elképzelt magának egy szórakozott

professzort – aki felemás zoknit húz, nem tudja, a hét melyik napja van, és

egyáltalán hol is van ő éppen? Kedves fiatal barátom, a technikai

munkához precizitás kell; pontos mennyiségekkel, időkkel, mértékekkel

dolgozunk. Biztosíthatom róla, hogy nem tévesztettem el semmit. Hét óra

előtt vettem föl a testvérét, és fél nyolc után öt perccel tettem ki

Drymouthban.

– Talán nem járt pontosan az órája. Vagy az autó órája szerint mérte az

időt.

– Az órám és az autó órája tökéletes összhangban volt.

– Talán Jacko átverte. Nagyon ravasz tudott lenni.

– Nem vert át. Miért szeretné annyira, ha tévedtem volna? – Calgary

szenvedélyesen felkiáltott: – Azt vártam, hogy a hatóságot lesz nehéz

meggyőzni arról, hogy igazságtalanul ítéltek el egy embert. Nem hittem

volna, hogy a családját nehezebb lesz meggyőznöm!

– Szóval nehéznek találta, hogy meggyőzzön bennünket?

– A reakciójuk enyhén szólva – meglepő volt. Micky kíváncsian nézett

rá.

– Nem akartak hinni magának?

– Mintha – mintha nem akartak volna...

– Hát persze. Nem is akartak. Ha jobban meggondolja, ez teljesen

természetes.

– De miért? Miért lenne természetes? Az édesanyjukat megölték. A

testvérüket vádolták a bűnténnyel, és elítélték. Most kiderül, hogy ártatlan

volt. Örülniük kéne – hálásnak kellene lenniük. Az édestestvéréről van szó.

34

– Nem volt a testvérem. És az anyám sem volt az édesanyám – felelte

Michael.

– Micsoda?

– Nem mondta senki magának? Mindannyiunkat örökbe fogadtak. Az

egész bandát. Maryt, a legidősebb „nővéremet" New Yorkban. Minket,

többieket, a háború alatt. Az „édesanyám", ahogy maga nevezi, nem

szülhetett gyereket. Így aztán örökbe fogadott egy szép kis csalá–

dot. Maryt, engem, Tinát, Hestert, Jackót. Kényelmes, fényűző otthon,

és ráadásul rengeteg anyai szeretet! Azt hiszem, végül el is felejtette, hogy

nem vagyunk az igazi gyerekei. De akkor cserbenhagyta a szerencséje,

mikor Jackót választotta az egyik édes kisfiának.

– Fogalmam sem volt róla – mondta Calgary.

– Úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel az „édesanyja", „édestestvére"

dumával! Jacko egy féreg volt.

– De gyilkos nem – mondta Calgary. Hangja határozottan csengett.

Micky ránézett és bólintott.

– Rendben. Maga ezt állítja – és ragaszkodik hozzá. Nem Jacko ölte

meg. Helyes – de akkor ki? Erre nem gondolt, ugye? Hát akkor most

gondolkozzon el rajta. Gondolkozzon – és talán ráébred, hogy mit művelt

velünk...

Sarkon fordult és kirohant a szobából.

35

NEGYEDIK FEJEZET

Calgary bocsánatkérően azt mondta:

– Nagyon kedves öntől, Mr. Marshall, hogy ismét fogad.

– Ugyan már – mondta az ügyvéd.

– Mint tudja, elmentem Naposfokra, és találkoztam Jack Argyle

családjával.

– Tudom.

– Mostanára, feltételezem, hallott már tőlük a látogatásomról.

– Igen, dr. Calgary, hallottam.

– Azt viszont talán nem érti, miért tértem vissza ismét önhöz... A dolgok

nem egészen úgy alakultak, ahogy vártam.

– Nem – mondta az ügyvéd –, nem egészen.

– Hangja szokás szerint száraz és érzelemmentes, de volt benne valami,

ami arra bátorította Arthur Calgaryt, hogy folytassa.

– Tudja, azt hittem, hogy a látogatással vége lesz. Arra fel voltam

készülve, hogy – hogy is mondjam – némi természetes neheztelést fognak

érezni irántam. Bár az agyrázkódást amolyan természeti csapásnak lehet

tekinteni, megértettem volna, ha neheztelnek rám. De ugyanakkor

reméltem, hogy ezt elhomályosítja majd az öröm, amelyet Jack Argyle

nevének tisztázása jelent. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártam.

Egyáltalán nem.

– Értem.

– Ön, Mr. Marshall, valószínűleg sejtette, hogy így lesz. Emlékszem,

meglepett, ahogy fogadott, mikor először itt jártam. Ön valóban előre látta,

hogyan fog reagálni a család?

– Még nem árulta el, dr. Calgary, hogy hogyan is reagáltak.

Arthur Calgary előbbre húzta a székét.

– Én azt hittem, hogy befejezek valamit, hogy új véget írok egy már

lezárult fejezetnek. De azt kellett éreznem, azt kellett belátnom, hogy

befejezés helyett elkezdtem valamit. Valami egészen újat. Ön szerint pontos

megfogalmazása ez a helyzetnek?

Mr. Marshall lassan bólintott.

– Igen – válaszolta –, így is meg lehet fogalmazni. Bevallom, úgy

gondoltam, ön nem mérte föl teljesen a következményeket. Ezt nem is

lehetett várni, hiszen semmit sem tudott a háttérről, sem a tényekről, azon

kívül, ami a periratokban állt.

36

– Semmit. Most már látom. Nagyon is jól látom. – Egyre hangosabban

beszélt, ahogy izgatottan folytatta: – Nem megkönnyebbülést, nem örömet

éreztek. Balsejtelmük támadt. Rettegnek attól, mi jön ezután. Igazam van?

Marshall óvatosan válaszolt:

– Azt gondolom, igaza lehet. De tudni, természetesen, nem tudok

semmit.

– Ha pedig így van – folytatta Calgary –, akkor nem térhetek vissza

elégedetten a munkámhoz azzal, hogy jóvátettem, amit módomban állt.

Még mindig van szerepem. Felelős vagyok, mert új tényezőt hoztam

különböző emberek életébe. Nem moshatom a kezeimet.

Az ügyvéd megköszörülte a torkát.

– Ez talán egy kicsit érzelmes álláspont, dr. Calgary.

– Én nem hiszem, egyáltalán nem. Az ember felelősséggel tartozik a

cselekedeteiért, és nemcsak a cselekedeteiért, hanem a következményeikért

is. Alig két évvel ezelőtt felvettem a kocsimba egy fiatal stopost. Ez

események láncolatát indította el. Úgy érzem, nem tarthatom távol magam

tőlük.

Az ügyvéd még mindig a fejét rázta.

– Jól van – mondta türelmetlenül Arthur Calgary. – Akkor véljen

érzelmesnek. De a lelkiismeretem ezt diktálja. Én jóvá akartam tenni

valamit, amit megakadályozni nem állt módomban. Nem tettem jóvá.

Furcsa módon rontottam olyan emberek helyzetén, akik már amúgy is

sokat szenvedtek. De még mindig nem világos előttem, hogy miért.

– Nem – felelte lassan Marshall –, nem is értheti. Az elmúlt másfél

évben nem volt kapcsolatban a civilizált világgal. Nem olvasta a

napilapokat, hogy hogyan írtak erről a családról. Valószínűleg különben

sem olvasta volna őket, de azt hiszem, mindenképpen hallott volna egyről–

másról. A tények nagyon egyszerűek, dr. Calgary. Nem bizalmasak.

Nyilvánosságra is hozták őket akkoriban. A következőről van szó. Ha nem

Jack Argyle követte el a gyilkosságot (és az ön vallomása szerint ez

lehetetlen), akkor ki? Ez visszavezet minket a bűntény elkövetésének

körülményeihez. A gyilkosság egy novemberi estén történt, hét és fél nyolc

között, egy olyan házban, ahol az áldozatot családjának és személyzetének

tagjai vették körül. Az ajtók be voltak zárva, a redőnyöket leengedték, és

ha valaki kívülről érkezett, akkor azt vagy maga Mrs. Argyle engedte be,

vagy saját kulcsa volt. Más szóval, olyasvalaki volt, akit ismert. Bizonyos

szempontból emlékeztet az eset az amerikai Borden–ügyre, amikor Mr. és

37

Mrs. Bordent fejszével agyonverték egy vasárnap reggel. A házban senki

sem hallott semmit, a környéken senkit sem láttak. Most már, gondolom,

megérti, dr. Calgary, hogy a család miért lett ideges a hírei hallatán,

ahelyett, hogy örültek volna. Calgary lassan kérdezte:

– Szóval inkább azt kívánják, bár Jack Argyle lenne a bűnös?

– Igen – mondta Marshall. – Ezt szeretnék. Ha fogalmazhatok egy kissé

cinikusan, Jack Argyle volt a tökéletes megoldása annak a kellemetlen

ténynek, hogy gyilkosság történt a családban. Problémás gyerek volt,

fiatalkorú bűnöző, kötekedő férfi. A család körében természetesen

találhattak és találtak is mentséget a viselkedésére. Gyászolhatták, együtt

érezhették vele, elmondhatták maguknak, egymásnak és a világnak, hogy

igazából nem az ő bűne volt, hogy erre csak a pszichológusok adhatnak

magyarázatot! Igen, ez így nagyon kényelmes volt.

– És most... – Calgary elhallgatott.

– És most – mondta Mr. Marshall – egészen más a helyzet. Egészen

más. Szinte ijesztő.

– A hírnek, amit hoztam, ön sem nagyon örült már az elején, igaz?

– El kell ismernem, hogy nem. Nem. El kell ismernem, hogy – zavart.

Egy ügyet, amely közmegelégedésre – igen, továbbra is ezt a szót

használom rá – lezárult, most ismét meg kell nyitni.

– Mi fog történni? – kérdezte Calgary. – Úgy értem, a rendőrség ismét

előveszi?

– Bizonyosan – válaszolta Marshall. – Mikor Jack Argyle–t a

bizonyítékok alapján bűnösnek találták (az esküdtszék csak egy

negyedóráig tanácskozott), a rendőrség szempontjából az ügy lezárult. De

most, hogy halála után kegyelemben részesül, kénytelenek lesznek

elővenni.

– Újra nyomozni fognak?

– Ebben biztos vagyok. Természetesen – tette hozzá állát dörzsölgetve

Marshall – ennyi idő eltelte után és az eset jellegzetességeit figyelembe

véve kétséges, hogy jutnak–e valamire... Én a magam részéről nem hiszem.

Azt kideríthetik, hogy valaki a házból bűnös. Talán még többé–kevésbé azt

is meg tudják állapítani, ki az. De bizonyítékokat szerezni nem lesz

könnyű.

– Értem – mondta Calgary. – Értem... Igen, ő is erre gondolt.

– Kicsoda? – kérdezte élesen az ügyvéd.

– A lány – válaszolta Calgary. – Hester Argyle.

38

– Igen. A kis Hester. – Marshall kíváncsian kérdezte: – Mit mondott

magának?

– Az ártatlanokról beszélt – válaszolta Calgary. – Azt mondta, nem a

bűnösök a fontosak, hanem az ártatlanok. Most már értem, mire gondolt...

Marshall vizsgálódó pillantást vetett rá.

– Azt hiszem, most már valóban érti.

– Pontosan arra gondolt, amiről ön beszélt – mondta Arthur Calgary. –

Hogy a családra megint a gyanú árnyéka vetül...

Marshall közbevágott:

– Szó sincs arról, hogy megint. Az első alkalommal nem volt rá idő,

hogy a családot gyanúsítsák. Az első pillanattól Jack Argyle–ra utalt

minden.

Calgary egy legyintéssel intézte el a közbevetést.

– A család gyanúba keveredik – mondta –, és esetleg sokáig gyanús

marad – talán örökre. Ha a családból tette valaki, akkor valószínűleg ők

sem tudják, melyikük. Figyelik majd egymást – és töprengenek... Igen, ez a

lehető legrosszabb. Ők sem tudják majd, hogy melyikük volt...

Csend lett. Marshall néma, kutató pillantással méregette Calgaryt, de

nem szólt semmit.

– Ez iszonyú... – mondta végül Calgary. Keskeny, érzékeny arcán

világosan tükröződtek az érzelmei.

– Igen, ez iszonyú... Múlnak az évek, és ők nem tudják, ki volt az,

figyelik egymást, a gyanakvás megmérgezi a kapcsolatukat. Tönkreteszi a

szeretetet, a bizalmat...

Marshall megköszörülte a torkát.

– Nem fogalmaz egy kicsit... hm... túl élénken?

– Nem – válaszolta Calgary –, nem hiszem. Ha megbocsát, Mr.

Marshall, úgy gondolom, én ezt tisztábban látom, mint ön. Én el tudom

ugyanis képzelni, hogy mit jelent ez.

Megint csend lett.

– Azt jelenti – folytatta Calgary –, hogy az ártatlanok fognak

szenvedni... Pedig az ártatlanoknak nem lenne szabad szenvedniük. Csak a

bűnösöknek. Ezért – ezért nem moshatom a kezeimet. Nem mehetek

tovább, nem mondhatom, hogy „Megtettem a kötelességem, jóvátettem,

amit tudtam – az igazság ügyét szolgáltam", mert amit tettem, nem

szolgálta az igazság ügyét. Nem ítélték el miatta a bűnöst, nem szabadította

meg az ártatlanokat a gyanú árnyékától.

39

– Túlságosan belelovalja magát, dr. Calgary. Amit mond, annak van

valami alapja, ebben bizonyos vagyok, de nem látom be, hogy mit tehetne.

– Én sem – válaszolta őszintén Calgary. – De azt tudom, hogy meg kell

próbálnom segíteni. Igazából ezért jöttem önhöz, Mr. Marshall. Szeretném

– azt hiszem, jogom van hozzá – megismerni a hátteret.

– Rendben van – mondta valamivel élénkebben Mr. Marshall. – Nincs

abban semmi titok. Be tudok számolni önnek minden tényről, amit hallani

szeretne. De a tényéknél többről nem áll módomban nyilatkozni. Sohasem

álltam közelebbi kapcsolatban a családdal. A cégünk több éven át látta el

Mrs. Argyle jogi képviseletét. Együttműködtünk vele különböző letétek

létrehozásában és különféle jogi ügyekben. Mrs. Argyle–t elég jól

ismertem, és ismertem a férjét is. A Naposfokon uralkodó hangulatról, az

ott élők jelleméről és temperamentumáról csak másodkézből értesültem

Mrs. Argyle–tól.

– Ezt tökéletesen megértem – mondta Calgary –, de valahol el kell

kezdenem. Ha jól tudom, a gyermekek nem a sajátjai voltak. Örökbe

fogadták őket, ugye?

– Pontosan. Mrs. Argyle–t Rachel Konstam–nak hívták leánykorában,

egyetlen gyermeke volt Rudolph Konstamnak, egy igen gazdag férfinak.

Az édesanyja amerikai volt, és szintén nagyon gazdag. Rudolph Konstam

nagy emberbarát volt, és úgy nevelte leányát, hogy ő is érdeklődjön a

jótékonykodás iránt. Ő és felesége repülőgép–szerencsétlenségben

vesztették életüket, Rachel pedig az apjától és anyjától örökölt hatalmas

vagyont emberbaráti vállalkozásokba fektette. Személyesen is részt vett a

jótékonysági munkában, segített a nyomornegyedekben. Ezenközben

megismerkedett Leo Argyle–lal, aki az oxfordi egyetemen tanított, és

nagyon érdekelte a közgazdaságtan meg a társadalmi reformok. Ahhoz,

hogy megértse Mrs. Argyle–t, tudnia kell: élete nagy bánata volt, hogy

nem lehet gyermeke. Mint sok más asszonynak, neki is lassan egész életére

árnyékot vetett a meddősége. Miután mindenféle szakorvosokat felkeresett,

és világossá vált, hogy sohasem lehet anya, találnia kellett valamit, ami

enyhíti bánatát. Először egy New York–i nyomornegyedből fogadott

örökbe egy gyermeket – ő a mostani Mrs. Durrant. Mrs. Argyle szinte

kizárólag a gyermekekre irányuló jótékonykodásnak szentelte magát.

Mikor 1939–ben kitört a háború, az Egészségügyi Minisztérium

felügyeletével létrehozott egy háborús gyermekotthont, és megvette azt a

házat, amelyet ön is felkeresett, Naposfokot.

40

– Akkoriban Viperafoknak hívták – jegyezte meg Calgary.

– Igen. Én is úgy tudom, ez volt az eredeti neve. Hát igen, végül is

találóbbnak bizonyult, mint amit ő választott – a Naposfok. 1940–ben

tizenkét–tizenhat gyermek élt ott, elsősorban olyanok, akiknek nem

megfelelő szüleik vagy nevelőik voltak, vagy nem lehetett őket a

családjukkal együtt evakuálni. Ezek a gyerekek mindent megkaptak.

Fényűző otthonuk lett. Én próbáltam a lelkére beszélni, rámutattam, hogy

sokévi háború után milyen nehéz lesz ezeknek a gyerekeknek a fényűző

körülmények közül visszatérni a saját otthonukba. Meg se hallgatott.

Nagyon kötődött a gyerekekhez, és végül azt a tervet eszelte ki, hogy

néhányukat, főleg azokat, akik nagyon rossz családból származtak vagy

árvák voltak, örökbe fogadja. Ennek köszönhetően végül öt gyermeke lett.

Mary – aki Philip Durrant felesége –, Michael, aki Dry–mouthban

dolgozik, Tina, egy félvér leány, Hester és persze Jacko. Úgy nőttek föl,

hogy Mr. és Mrs. Argyle–t tekintették szüleiknek. A pénzen megvehető

legjobb nevelésben részesültek. Ha a környezet valóban meghatározó,

akkor sokra kellett volna vinniük. Minden előnyük megvolt. Jack – avagy

Jacko, ahogy ők hívták – mindig is gondokat okozott. Pénzt lopott az

iskolában, kénytelenek voltak kivenni. Az egyetemnek már az első évében

bajba került. Kétszer is csak hajszál híján úszta meg a börtönt. Soha nem |

tudott uralkodni magán. De ezt, gondolom, már hallotta. Kétszer is

Argyle–ék térítették meg az általa elsikkasztott összegeket. Kétszer

segítették ki pénzzel, hogy vállalkozásba foghasson. Mindkét vállalkozása

csődbe ment. Halála óta, egészen a mai napig, a család járandóságot fizet

az özvegyének.

Calgary elképedten hajolt előre.

– Az özvegyének? Senki sem említette, hogy nős volt.

– Nahát. – Az ügyvéd bosszúsan pattintott az ujjaival. – Erre nem is

gondoltam. Elfelejtettem, hogy ön természetesen nem olvasta az újságok

beszámolóit. Meg kell mondanom, az Argyle családban senki sem tudta,

hogy megnősült. Letartóztatása után azonban megjelent a felesége

Naposfokon, és nagyon kétségbeesettnek tűnt. Mr. Argyle kedves volt

hozzá. Fiatal lány, táncosnőként dolgozott a drymouthi Palais de Danse

színpadán. Valószínűleg azért felejtettem el szóba hozni, mert Jacko halála

után néhány héttel ismét férjhez ment. Mostani férje, ha jól tudom,

villanyszerelő Drymouthban.

41

– Fel kell keresnem – mondta Calgary. Szemrehányóan tette hozzá: – Őt

kellett volna először felkeresnem.

– Igen, igen. Megadom a címét. El sem tudom képzelni, miért nem

említettem önnek már korábban.

Calgary hallgatott.

– Olyan... hogy is mondjam... elhanyagolható tényezőnek tűnt – mondta

bocsánatkérően az ügyvéd. – Még az újságok sem csaptak nagy felhajtást

körülötte... soha nem látogatta meg a férjét a börtönben... egyáltalán nem

érdeklődött iránta...

Calgary eltöprengett. Végül így szólt:

– Meg tudná mondani pontosan, kik tartózkodtak a házban azon az

estén, mikor Mrs. Argyle–t megölték?

Marshall fürkésző pillantást vetett rá.

– Leo Argyle, természetesen, meg a legfiatalabb lány, Hester. Mary

Durrant és nyomorék férje is ott voltak, látogatóban. A férfit akkor

engedték ki a kórházból. Aztán ott volt Kirsten Lindstrom – akivel nyilván

találkozott –, ő svéd származású ápolónő és gyógymasszőr, aki a háború

alatt a gyermekotthonban segített Mrs. Argyle–nak, és utána is ott maradt.

Michael és Tina nem volt ott – Michael autókereskedőként dolgozik

Drymouthban, Tina pedig a redmyni megyei könyvtár alkalmazottja, ott

van lakása is.

Marshall szünetet tartott, majd folytatta.

– Ott volt azonkívül Miss Vaughan, Leo Argyle titkárnője. Ő azelőtt

hagyta el a házat, hogy a holttestet fölfedezték.

– Vele is találkoztam – mondta Calgary. –Nagyon... szorosnak látszik a

kapcsolata Mr. Argyle–lal.

– Igen... igen. Azt hiszem, nemsokára nyilvánosságra hozzák az

eljegyzésüket.

– Csak nem?

– Mr. Argyle nagyon magányos a felesége halála óta – mondta enyhén

rendreutasító hangsúllyal az ügyvéd.

– Elhiszem – válaszolta Calgary, majd megkérdezte: – És mi a helyzet

az indítékkal, Mr. Marshall?

– Kedves dr. Calgary, ezzel kapcsolatban igazán nem bocsátkozhatom

találgatásokba.

– Azt hiszem, nyugodtan bocsátkozhatna. Mint mondta, a tények

ellenőrizhetőek.

42

– Senki sem nyert pénzügyi szempontból semmit. Mrs. Argyle egy sor

szabad felhasználású letétet létesített: ez a megoldás nagyon népszerű

manapság. Ezek a letétek minden gyermek javára szólnak. Három

vagyonkezelő rendelkezik fölöttük, akik közül én vagyok az egyik, Leo

Argyle a másik és egy amerikai ügyvéd, Mrs. Argyle távoli unokatestvére a

harmadik. A letétbe helyezett hatalmas összeget mi hárman kezeljük, és a

kifizetéseket úgy irányíthatjuk, hogy a kedvezményezettek közül az kap

belőle, akinek szüksége van rá.

– És mi van Mr. Argyle–lal? Anyagi szempontból nyert valamit a

felesége halálával?

– Nem sokat. Az asszony vagyonának jelentős része, mint említettem,

letétbe van helyezve. Mrs. Argyle ráhagyta a pénz fennmaradó részét, de

ez nem komoly összeg.

– És Miss Lindstrom?

– Mrs. Argyle nagyon szép életjáradékot vásárolt neki néhány évvel a

halála előtt. – Marshall bosszankodva tette hozzá: – Indíték? Én egy

fikarcnyit sem látok. Legalábbis pénzügyit nem.

– És érzelmi téren? Nem volt valami különleges... súrlódás?

– Ebben, sajnos, nem segíthetek önnek. –Marshall ellentmondást nem

tűrően beszélt. – A családi életüket nem figyelhettem meg.

– Van valaki, aki segíteni tudna ebben?

Marshall néhány pillanatig gondolkozott. Aztán, nem különösebben

szívesen, annyit mondott:

– Felkereshetné a körorvost. Dr.... hm... MacMastert. Azt hiszem, így

hívják. Már nyugalomba vonult, de még mindig ott lakik a környéken.

Orvosi szempontból ő volt a felelős a háborús gyermekotthonért. Nyilván

sok mindent tud és tapasztalt a Naposfok életéről. Az, hogy rá tudja–e

venni, hogy meséljen róla, csak önön múlik. Ha akar, biztosan sokat tudna

segíteni. De, már megbocsásson, úgy gondolja, sikerül elérnie valamit,

amit a rendőrség ne tudna sokkal könnyebben elérni?

– Fogalmam sincs – válaszolta Calgary. – Talán nem. De egyvalamit

tudok. Meg kell próbálnom. Igen, meg kell próbálnom.

43

ÖTÖDIK FEJEZET

A rendőrfőnök szemöldöke egyre magasabbra kúszott a homlokán,

hiábavaló kísérletet téve arra, hogy a kopaszodó fejen elérje a szürke haj

vonalát. A mennyezetre emelte a szemét, aztán ismét lenézett az

íróasztalán heverő iratokra.

– Nem találok szavakat! – jelentette ki.

A fiatalember, akinek az volt a fő dolga, hogy a megfelelő válaszokat

adja a rendőrfőnöknek, azt mondta:

– Igenis, uram.

– Szép kis zűrzavar – motyogta Finney őrnagy, ujjával dobolt az

asztalon. – Itt van Huish? – kérdezte.

– Igen, uram. Huish főfelügyelő körülbelül öt perce érkezett.

– Remek – mondta a rendőrfőnök. – Küldje be, legyen szíves!

Huish főfelügyelő magas, szomorú képű férfi volt. Olyan erősen áradt

belőle a mélabú, hogy senki sem gondolta volna: ő a gyerekzsúrok állandó

főszereplője, vicceket mesél, és elbűvölt kisfiúk füléből varázsol elő

pénzdarabokat.

– Jó reggelt, Huish, szép kis zűrzavarral állunk szemben. Mi a

véleménye?

Huish főfelügyelő mélyet lélegzett, és leült a székbe, amelyre fölöttese

rámutatott.

– Úgy látszik, tévedtünk két évvel ezelőtt – mondta. – Ez a fickó... na,

hogy is hívják...

A rendőrfőnök keresgélt az iratok között.

– Calory – nem, Calgary. Valamilyen professzor. Talán egy szórakozott

tudós? Az ilyen emberek gyakran bizonytalanok az időpontokat és

hasonlókat illetően, nem? – Enyhén kérlelő hangsúllyal beszélt, de Huish

nem reagált rá. Azt mondta:

– Igen, ha jól tudom, valami természettudós.

– Szóval maga szerint elhihetjük, amit mond?

– Hát – felelte Huish –, Sir Reginald elhitte, és nem tartom

valószínűnek, hogy őt valaki be tudná csapni. – Ez az elismerés a

főügyésznek szólt.

– Én sem – mondta kelletlenül Finney őrnagy. – Ha Sir Reginaldot

sikerült meggyőznie, akkor nincs mit tennünk. Kénytelenek leszünk újra

elővenni az ügyet. Elhozta a szükséges adatokat, ugye, ahogy kértem?

44

– Igen, uram, itt vannak.

A főfelügyelő különböző iratokat teregetett szét az asztalon.

– Átnézte őket? – kérdezte a rendőrfőnök.

– Igen, uram. Tegnap este újra átnéztem az egészet. Bár elég tisztán

emlékszem rá. Végül is nem volt olyan régen.

– Akkor lássuk, Huish. Hol állunk?

– A legelején, uram – felelte Huish főfelügyelő. – Az a gond, hogy

senki sem gyanakodott senki másra akkortájt.

– Persze – mondta a rendőrfőnök. – Az ügy teljesen világosnak látszott.

Nehogy azt higgye, hogy szemrehányást akarok tenni, Huish. Én is

egyetértettem magával.

– Nem gondolhattunk másra – folytatta töprengve Huish. –

Telefonhívást kaptunk, hogy megölték azt az asszonyt. Információt, hogy a

fiú ott járt és fenyegetőzött, az ujjlenyomatok... az ujjlenyomatai pedig

rajta voltak a piszkavason. Azonnal letartóztattuk, és nála volt a pénz is.

– Magára milyen benyomást tett a fiú? Huish elgondolkozott.

– Rosszat – válaszolta. – Túl nagy volt a mellénye, túl magabiztos volt.

Csak úgy dőltek belőle az időpontok, meg az alibije. Ismeri ezt a típust. A

gyilkosoknak általában nagy a mellényük. Azt hiszik, okosabbak

mindenkinél. Azt hiszik, amit ők csináltak, az rendben van. Gazember volt,

nem kétséges.

– Igen – hagyta helyben Finney –, gazember volt. A bűnlajstroma is ezt

bizonyítja. De maga azonnal biztosra vette, hogy gyilkos?

A főfelügyelő eltöprengett.

– Ez olyasmi, amit nehéz biztosra venni. Én azt mondanám, az a fajta

volt, amelyik gyakran gyilkosként végzi. Mint Harmon 1938–ban. Neki is

hosszú bűnlajstroma volt, lopott biciklik, kicsalt pénz, kifosztott

öregasszonyok, végül megölt egy nőt, sósavba áztatta, elégedett volt az

eredménnyel, és szokásává vált. Én ilyen fickónak tartottam Jacko Argyle–

t is.

– De úgy látszik – mondta lassan a rendőrfőnök –, mindketten

tévedtünk.

– Igen – válaszolta Huish –, tévedtünk. És a fickó meghalt. Kellemetlen

eset. De állítom –tette hozzá hirtelen felélénkülve –, hogy gazember volt.

Gyilkos talán nem – ami azt illeti, most már tudjuk, hogy nem –, de

gazember, az igen.

45

– Akkor rajta, ember – csattant fel Finney –, halljuk, ki ölte meg? Azt

mondja, átnézte az ügyet tegnap este. Valaki megölte azt az asszonyt. Nem

ő csapta fejbe magát a piszkavassal. Valaki más volt. Kicsoda?

Huish főfelügyelő sóhajtott, és hátradőlt a székén.

– Fogalmam sincs, megtudjuk–e valaha is.

– Annyira rosszul állnánk?

– Igen, mert a nyomok kihűltek, mert nagyon kevés bizonyítékot lehet

találni, és azt hiszem, a kezdet kezdetén sem volt sokkal több.

– Arra akar kilyukadni, hogy a házból tette valaki, valaki, aki közel állt

hozzá?

– Nem tudom, ki más lehetett volna – válaszolta a főfelügyelő. – Vagy

valaki a házból, vagy ő nyitotta ki neki az ajtót és engedte be. Az Argyle

család bezárkózós fajta. Biztonsági reteszek az ablakokon, lánc és egy

csomó zár a bejárati ajtón. Néhány évvel azelőtt betörtek hozzájuk, és ez

betörőmániássá tette őket. – Rövid szünet után folytatta: – Az a baj, uram,

hogy akkoriban nem is nyomoztunk más irányban. A Jacko Argyle elleni

bizonyítékok támadhatatlanok voltak. Ma már persze látjuk, hogy a

gyilkos] éppen ezt használta ki.

– Azt, hogy a fiú ott járt, veszekedett Mrs. Argyle–lal, és

megfenyegette?

– Igen. Az illetőnek csak be kellett lépnie szobába, kesztyűs kézzel

felvenni a piszkavasat onnan, ahová Jacko ledobta, odamenni az asztalhoz,

ahol Mrs. Argyle írt, és jól fejbe csapni.

Finney őrnagy egyetlen szót ejtett ki csupár

– Miért? Huish főfelügyelő lassan bólintott.

– Hát, uram, ennek utána kell járnunk. Ez lesz az egyik legnagyobb

nehézség. Az indíték teljes hiánya.

– Már akkoriban sem hemzsegtek a nyilvánvaló indítékok – mondta a

rendőrfőnök. – A legtöbb, ingatlanokkal és komoly személyes vagyonnal

rendelkező nőhöz hasonlóan ő is mindenféle jogilag engedélyezett

mesterkedésekbe bonyolódott, hogy az örökösök az adót elkerüljék. Már

korábban létrehozott egy szabad felhasználású letétet, tehát a gyerekekről a

halála előtt gondoskodott. A halála után nem kaptak egy fillérrel sem

többet. És még csak nem is volt kellemetlen asszony, nem volt kötekedő,

fenyegetőző vagy szűkmarkú. A gyerekeket egész életükben pénzzel

tömte. Jó iskolák, kezdő tőke, hogy jól induljanak a munkahelyükön,

nagyvonalú apanázs mindegyiknek. Csupa szeretet, kedvesség, jóság.

46

– Így van, uram – értett egyet Huish főfelügyelő. – Első ránézésre

senkinek semmi oka, hogy eltávolítsa az útból. Persze...

– Igen, Huish?

– Mr. Argyle, ha jól tudom, újra meg akar nősülni. Miss Gwenda

Vaughant akarja elvenni, aki évek óta a titkárnője.

– Valóban – mondta töprengve Finney őrnagy. – Gondolom, nekik volt

indítékuk. Erről nem hallottunk akkoriban. Évek óta dolgozik nála, maga

szerint. Mit gondol, volt köztük valami akkor, amikor a gyilkosság történt?

– Kétlem, uram – mondta Huish főfelügyelő. – Az ilyesmiről gyorsan

lábra kapnak a pletykák egy faluban. Nem hiszem, hogy történt volna

közöttük bármi. Mármint olyasmi, amire Mrs. Argyle rájöhetett volna, és

veszekedhettek volna miatta.

– Nem – szólt közbe a rendőrfőnök –, de lehet, hogy nagyon szerette

volna feleségül venni Gwenda Vaughant.

– Vonzó fiatal nő – állapította meg Huish főfelügyelő. – Nem feltűnő

szépség, ezt nem állítanám, de csinos és vonzó a maga kellemes módján.

– Valószínűleg évek óta rajong Mr. Argyle–ért – mondta Finney őrnagy.

– Ezek a titkárnők mindig szerelmesek a főnökükbe.

– Akkor ennek a kettőnek lehetett valamiféle indítéka – mondta Huish.

– Aztán ott van az a nő, aki a háztartást vezeti, az a svéd asszony. Lehet,

hogy nem is szerette annyira Mrs. Argyle–t, mint amit a látszat mutatott.

Talán megbántotta valamivel, vagy ő úgy képzelte, hogy megbántották;

talán neheztelt valamiért. Anyagi szempontból nem nyert semmit Mrs.

Argyle halálával, mert már azelőtt kapott tőle egy tisztességes

életjáradékot. Kedves, normális nőnek néz ki: nem az a fajta, akiről el lehet

képzelni, hogy fejbe vág valakit a piszkavassal. Persze, sosem lehet tudni.

Vegyük például Lizzie Bordent.

– Nem – mondta a rendőrfőnök –, sosem lehet tudni. Az lehetetlen,

hogy kívülálló követte el?

– Semmi erre utaló nyomot nem találtunk –válaszolta a főfelügyelő. – A

fiókot, amiben a pénz volt, kihúzták. Valaki igyekezett úgy rendezni a

dolgokat, mintha betörő járt volna ott, de nagyon amatőr kísérlet volt.

Tisztára mintha a fiatal Jacko próbált volna meg ilyen hatást kelteni.

– Ami furcsa a számomra – mondta a rendőrfőnök –, az a pénz.

– Igen – felelte Huish. – Ezt nehéz megérteni. Az egyik ötfontos, amit

Jack Argyle–nál találtunk, biztosan azok közül származott, amelyeket Mrs.

Argyle kapott a bankban aznap reggel. Mrs. Bottleberry nevét írták a

47

hátára. A fiú azt mondta, hogy az anyjától kapta a pénzt, de Mr. Argyle és

Gwenda Vaughan határozottan állítják, hogy Mrs. Argyle háromnegyed

hétkor bement a könyvtárba, és elmesélte nekik, hogy Jacko pénzt követelt,

de ő kategorikusan megtagadta tőle.

– Persze – mutatott rá a rendőrfőnök –, annak fényében, amit ma

tudunk, lehet, hogy Argyle és a Vaughan lány hazudott.

– Igen, ez is egy lehetőség... avagy... – A főfelügyelő elhallgatott.

– Halljuk, Huish – biztatta Finney.

– Mondjuk, hogy valaki – nevezzük egyszerűen X–nek – kihallgatta a

veszekedést és Jacko fenyegetőzését. Tegyük fel, hogy felismerte a

kínálkozó alkalmat. Fogta a pénzt, a fiú után szaladt, azt mondta neki, az

anyja meggondolta magát és neki adja, és így megvetette az alapját egy

olyan gyanúelterelésnek, aminél szebbet még nem láttam. Csak arra kellett

vigyáznia, hogy a piszkavasat használja, amivel Jacko fenyegetőzött, és ne

törölje le az ujjlenyomatait.

– A fene egye meg – mondta dühösen a rendőrfőnök. – Ez az egész

sehogy sem passzol ahhoz, amit én tudok a családról. Ki más volt még a

házban aznap este, Argyle–on és Gwenda Vaughanon, Hester Argyle–on és

a Lindstrom nőn kívül?

– A legidősebb lány, Mary Durrant és a férje is ott vendégeskedtek.

– Az a fickó nyomorék, ugye? Akkor ő nem gyanús. Mi van Mary

Durranttal?

– Nagyon higgadt teremtés, uram. El sem lehet képzelni róla, hogy

valami felizgatja, vagy – szóval, hogy megöljön valakit.

– A személyzet? – kérdezősködött tovább a rendőrfőnök.

– Mind bejáró, uram, este hatra már hazamentek.

– Hadd nézzem csak az időpontokat. A főfelügyelő odaadta neki a

papírt.

– Hm... igen, értem. Háromnegyed hétkor Mrs. Argyle a könyvtárban

volt, és a férjével beszélgetett Jacko fenyegetőzéséről. A beszélgetés egy

része alatt Gwenda Vaughan is jelen volt. Gwenda Vaughan hét óra után

pár perccel ment haza. Hester Argyle hét előtt két vagy három perccel még

élve látta az anyját. Ezután fél nyolcig senki sem látta Mrs. Argyle–t, ekkor

fedezte fel a holttestet Miss Lindstrom. Hét és fél nyolc között rengeteg

alkalom adódhatott. Megölhette Hester, megölhette Gwenda Vaughan,

miután elhagyta a könyvtárat és mielőtt elhagyta a házat. Megölhette Miss

Lindstrom, amikor „felfedezte a holttestet". Leo Argyle egyedül volt a

48

könyvtárban negyed nyolc előtt öt perctől addig, amíg Miss Lindstrom fel

nem lármázta a házat. Lemehetett a felesége nap palijába, és megölhette ez

alatt a húsz perc alatt akármikor. Mary Durrant, aki az emeleten volt,

szintén lemehetett ez alatt a fél óra alatt, és megölhette az anyját. És –

folytatta töprengve Finney – Mrs. Argyle maga is beengedhetett bárkit a

bejárati ajtón, hiszen azt elhittük, hogy Jack Argyle–t beengedte. Ha még

emlékszik rá, Leo Argyle azt mondta, mintha hallotta volna a csengőt és a

bejárati ajtót nyílni és csukódni, de bizonytalan volt az időpontot illetően.

Mi azt hittük, ekkor tért vissza Jacko, és gyilkolta meg az anyját.

– Nem kellett volna csöngetnie – mondta Huish. – Volt kulcsa.

Mindannyiuknak volt.

– Van még egy fiú is, ugye?

– Igen, Michael. Autókereskedő Drymouthban.

– Azt hiszem, jó lenne, ha kiderítené – mondta a rendőrfőnök –, mit

csinált aznap este.

– Két év után? – kérdezte Huish főfelügyelő.

– Nem valószínű, hogy valaki emlékszik rá.

– Akkoriban megkérdezték tőle?

– Egy ügyfél autóját próbálta ki, ha jól tudom. Akkor nem volt okunk

gyanúsítani, de neki is van kulcsa, és éppenséggel odamehetett, és

megölhette az anyját.

A rendőrfőnök felsóhajtott.

– El sem tudom képzelni, mihez kezd, Huish. Azt sem tudom, jutunk–e

valaha is valamire.

– Mindenesetre szeretném tudni, ki ölte meg – mondta Huish. – Úgy

hallottam, nagyszerű asszony volt. Sokat tett az emberekért. A

szerencsétlen sorsú gyerekekért, és mindenféle jótékony cél érdekében.

Egy ilyen asszonyt nem lenne szabad megölni. Igen, nagyon szeretném

megtudni, ki a tettes. Lehet, hogy soha nem lesz annyi bizonyítékunk, hogy

meggyőzzük a főügyészt. De tudni szeretném.

– Hát, sok sikert kívánok, Huish – mondta a rendőrfőnök. – Szerencsére

most nincs sok dolgunk, de azért ne veszítse el a kedvét, ha nem jut

semmire. Nagyon hideg a nyom. Igen. Nagyon hideg a nyom.

49

HATODIK FEJEZET

I

A moziban meggyulladtak a lámpák. A vásznon reklámfilmek követték

egymást. A jegyszedőnők a sorok között sétáltak, és dobozos limonádét

meg fagylaltot kínálgattak. Arthur Calgary alaposan szemügyre vette őket.

Egy barna hajú, dundi lány, egy magas fekete meg egy apró szőke. Őt jött

megnézni. Jacko felesége. Jacko özvegye, aki most egy Joe Clegg nevű

férfi felesége. Csinos, meglehetősen üres arcocska, vastagon fedte a festék,

a szemöldöke kiszedve, a haja az olcsó dauertól szörnyű és merev. Arthur

Calgary vett tőle egy doboz fagylaltot. Tudta a címét, és fel is akarta

keresni, de először szerette volna megnézni úgy, hogy a lány nincs ennek

tudatában. Hát most látta. Nem az a fajta meny, gondolta, akinek Mrs.

Argyle örült volna. Alighanem ezért tartotta Jacko titokban.

Sóhajtott egyet, a fagylaltot gondosan eldugta a széke alá, és hátradőlt,

mikor a lámpák kihunytak, és egy új film kezdett forogni. Nemsokára

felkelt, és otthagyta a mozit.

Másnap délelőtt tizenegykor megjelent a címen, amelyet megadtak neki.

Egy tizenhat éves fiú nyitott ajtót, és Calgary kérdésére ezt válaszolta:

– Cleggék? A legfelső emelet.

Calgary felment a lépcsőn. Kopogott, és Maureen Clegg ajtót nyitott.

Hatásos egyenruhája és a vastag festékréteg nélkül egészen máshogy nézett

ki. Az arcocskája most butuskának látszott és vidámnak, de nem volt rajta

semmi, ami érdeklődést kelthet. Kétkedve nézte a férfit, és gyanakodva

ráncolta a homlokát.

– A nevem Calgary. Azt hiszem, kapott egy levelet velem kapcsolatban

Mr. Marshalltól.

Maureen arca felderült.

– Szóval maga az! Jöjjön be. – Hátralépett, hogy beengedje. – Sajnálom,

hogy ilyen rendetlenség van. Még nem jutottam hozzá semmihez. –

Lesöpört egy halom gyűrött ruhát az egyik székről, és odébb lökte a reggeli

maradványait, amelyet már több órája elköltöttek. Foglaljon helyet.

Magyon kedves magától, hogy megkeresett.

– Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek – mondta Calgary.

Maureen zavartan felkacagott, mintha nem értené világosan, miről is

van szó.

50

– Mr. Marshall írt nekem – mondta. – Hogy az a történet, amit Jacko

kitalált, mégis igaz. Hogy aznap este valaki tényleg felvette a kocsijába, és

elvitte Drymouthba. Szóval maga volt az?

– Igen – válaszolta Calgary. – Én voltam.

– Egyszerűen nem tudom elhinni – mondta Maureen. – Joe meg én erről

beszélgettünk fél éjjel, bizony. Nahát, mondtam neki, olyan az egész, mint

egy film. Két éve volt, ugye, vagy úgy valahogy?

– Úgy valahogy, valóban.

– Pont olyan, mint amiket filmekben látni, és persze az ember azt

gondolja, hogy az mind ostobaság, olyasmik a való életben nincsenek. És

most tessék! Olyan izgi, nem?

– Gondolom – mondta Calgary –, így is lehet nézni a dolgot. – Valami

meg nem határozható fájdalmat érzett, ahogy a lányra pillantott.

Maureen önfeledten fecsegett tovább.

– Szegény öreg Jackie meg feldobta a talpát, és nem értesülhet róla.

Tudja, tüdőgyulladást kapott a börtönben. Gondolom, a nyirkosságtól vagy

valami ilyesmitől.

Calgary rájött, hogy a lány lelki szemei előtt romantikus kép lebeg a

börtönökről. Nyirkos, föld alatti cellák, ahol patkányok rágják az elítéltek

lábujját.

– Akkoriban persze – folytatta Maureen –, az, hogy meghalt, jó

megoldásnak látszott.

– Igen, gondolom... Igen, annak kellett látszania.

– Már úgy értem, hogy ott volt, hosszú–hosszú évekre bezárva. Joe azt

mondta, jobb lenne, ha elválnék, és én éppen el is akartam.

– El akart válni tőle?

– Hát mi értelme, hogy az ember hozzá legyen kötve egy olyan férfihoz,

aki évekig börtönben ücsörög? Aztán meg, én kedveltem Jackie–t, de tudja,

nem volt az a hűséges fajta. Valahogy sohasem hittem, hogy a házasságunk

sokáig fog tartani.

– Meg is indította már a válással kapcsolatos eljárást, amikor meghalt?

– Igen, bizonyos szempontból igen. Úgy értem, elmentem egy

ügyvédhez. Joe beszélt rá. Persze Joe sose bírta Jackie–t.

– Joe a férje?

– Igen. Az elektromosoknál dolgozik. Nagyon jó állása van, és nagyra

tartják. Mindig mondta, hogy Jackie egy semmirekellő, de én persze

butuska kislány voltam. Jackie meg az ujja köré tudott csavarni bárkit.

51

– Igen, én is így gondoltam, annak alapján, amit hallottam róla.

– Remekül be tudta hálózni a nőket – nem is tudom, miért. Nem volt

jóképű vagy bármi. Majompofa, én így hívtam. De ezzel együtt az ujja

köré tudott csavarni bárkit. Az ember azon kapta magát, hogy úgy táncol,

ahogy ő fütyül. De tudja, egyszer–kétszer jól is jött ez. Nem sokkal azután,

hogy összeházasodtunk, bajba került a műhelyben, ahol dolgozott, az egyik

ügyfél kocsija miatt. Én nem igazán értettem, miről is volt szó. De a főnök

majd megpukkadt, olyan dühös volt. Jackie meg elcsavarta a főnök

feleségének a fejét. Pedig egészen öreg volt. Lehetett vagy ötvenéves, de

Jackie addig hízelgett neki, kerülgette jobbról, balról, hogy a végén a nő

már azt se tudta, a lábán áll–e vagy a fején. Mindent megtett volna érte.

Kiengesztelte a férjét, és végül a főnök azt mondta, nem tesz feljelentést,

ha Jackie visszafizeti a pénzt. De arról persze fogalma se volt, honnan jött

a pénz! A saját feleségétől! Jót nevettünk rajta, Jackie meg én.

Calgary enyhe undorral nézett rá.

– Ilyen... mulatságos volt?

– Hát persze, nem érti? Majd’ megszakadtunk a nevetéstől. Egy

vénasszony, és majd’ megőrül Jackie–ért, kidobja rá az összes

megtakarított pénzét.

Calgary felsóhajtott. A dolgok, gondolta, sohasem úgy alakulnak, ahogy

várnánk. Minden múló nappal kevésbé találta kellemesnek azt az embert,

akinek a nevét oly nagy gonddal igyekezett tisztára mosni. Majdnem odáig

jutott, hogy megértette, sőt osztotta azt a vélekedést, amely annyira

megdöbbentette Naposfokon.

– Csak azért jöttem, Mrs. Clegg – mondta –, hogy lássam, tehetek–e

magáért valamit – kárpótolhatom–e valahogy azért, ami történt.

Maureen Clegg tanácstalanul bámult rá.

– Nagyon kedves magától, értem én – mondta. – De miért tenné? Jól

elvagyunk. Joe szépen keres, és nekem is van állásom. Jegyszedő vagyok,

tudja a Picturedrome–ban.

– Igen, tudom.

– Jövő hónapban veszünk tévét – folytatta büszkén a lány.

– Nagyon örülök – mondta Arthur Calgary –, nem is sejti, mennyire

örülök, hogy ez a... szerencsétlen ügy... nem hagyott... izé, mélyebb

nyomokat.

Egyre nehezebb volt megtalálnia a megfelelő szavakat, miközben ezzel

a lánnyal, Jacko volt feleségével beszélt. Minden, amit mondott,

52

mesterkéltnek, nagyképűnek hangzott. Miért nem tud természetes hangon

beszélni vele?

– Attól féltem, rettenetes bánatot okozott magának.

Maureen rábámult, nagy, kék szemén látszott, hogy fogalma sincs,

miről beszél a férfi.

– Akkoriban persze szörnyű volt – mondta. –A szomszédok mind

pletykáltak, és nagyon idegesítő volt, de meg kell mondanom, a rendőrök

igazán kedvesen viselkedtek. Borzasztó udvariasan beszéltek velem, meg

minden.

Calgary eltöprengett, érzett–e ez a lány valaha is valamit a halott iránt.

Hirtelen nekiszegezte a kérdést:

– Elhitte, hogy ő tette?

– Már hogy ő ölte meg az anyját?

– Igen.

– Hát... izé... szóval... igen, azt hiszem, valahogy elhittem. Persze azt

mondta, hogy nem ő volt, de hát sohasem lehetett elhinni, amit Jackie

mondott, és úgy látszott, csak ő tehette. Tudja, nagyon durva tudott lenni,

ha az ember szembeszállt vele. Tudtam, hogy kutyaszorítóban van. Nem

beszélt erről velem, csak káromkodott, ha valamit kérdeztem tőle. Aztán

aznap, amikor elment, azt mondta, minden rendben lesz. Az anyja majd

kiköhögi a pénzt. Kénytelen lesz. Én meg elhittem neki.

– Nem árulta el a családjának, hogy elvette magát, úgy tudom. Nem is

találkozott velük?

– Nem. Nagyon fennhéjázó népek, van egy nagy házuk, meg minden.

Nem illettem volna én oda. Jackie úgy gondolta, legjobb, ha titokban tart.

Meg aztán azt mondta, ha bemutatna, az anyja az én életemet is irányítani

akarná, akárcsak az övét. Nem tehet róla, mindenkit irányítani akar,

mondta, de neki elege van belőle – nagyon jól elvagyunk úgy, ahogy

vagyunk, mondta.

Semmi neheztelés nem látszott rajta, sőt mintha teljesen természetesnek

találta volna férje viselkedését.

– Gondolom, nagy megrázkódtatás volt magának, mikor letartóztatták?

– Hát persze. Hogy tehetett ilyesmit? Ezt kérdeztem magamtól, de aztán

rájöttem, hogy a dolgokat nem lehet megváltoztatni. Nagyon felkapta a

vizet, ha valami bosszantotta.

Calgary előrehajolt.

53

– Hadd kérdezzem meg másképp. Valóban nem találta egy kicsit sem

meglepőnek, hogy a férje fejbe csapta az anyját egy piszkavassal, és

ellopott tőle egy nagy összeget?

– Hát, Mr... ööö... Calgary, ha megbocsát, ezt nagyon csúnyán mondta.

Nem hiszem, hogy olyan nagyot akart ütni. Nem hiszem, hogy meg akarta

ölni. Az anyja nem volt hajlandó pénzt adni neki, ő felkapta a piszkavasat

és megfenyegette, és amikor az anyja megmakacsolta magát, ő elvesztette

az önuralmát és odacsapott. Nem hiszem, hogy meg akarta ölni. Csak

balszerencséje volt. Tudja, nagy szüksége volt arra a pénzre. Börtönbe

került volna, ha nem szerzi meg.

– Szóval – nem hibáztatja?

– De, persze hogy hibáztattam... Nem szeretem az ilyen ronda,

erőszakos viselkedést. És ráadásul a saját anyja! Nem, egyáltalán nem

tartom rendes viselkedésnek. Kezdtem úgy gondolni, Joe–nak igaza volt,

amikor azt mondta, nagy ívben el kellett volna kerülnöm Jackie–t. De

tudja, hogy van ez. Olyan nehéz egy lánynak elhatározni magát. Joe

mindig is megbízható fajta volt. Régóta ismerem. Jackie más volt. Tanult

ember meg minden. Ráadásul úgy látszott, gazdag is, mindig szórta a

pénzt. És persze az ujja köré tudta csavarni az ember lányát, de ezt már

mondtam. Bárkit be tudott fűzni. Engem is befűzött. „Megbánod még,

kicsim", mondta akkor Joe. Én persze azt gondoltam, savanyú a szőlő, ha

érti, mire célzok. De végül kiderült, hogy Joe–nak igaza volt.

Calgary ránézett. Azon töprengett, lehetséges–e, hogy a lány még

mindig nem fogta föl, mit jelent az ő vallomása.

– Miben volt igaza? – kérdezte.

– Hát, jókora bajba kevert. Úgy értem, mi mindig rendes népek voltunk.

Anya nagyon gondosan nevelt minket. Mindig rendesen éltünk, és nem

pletykáltak rólunk. Erre a rendőrség letartóztatja a férjemet! Minden

szomszéd tudta. Benne volt az újságban. Jött egy csomó riporter, és

kérdezősködtek. Igazán kellemetlen helyzetbe kerültem.

– De kedves gyermekem – mondta Arthur Calgary –, most már azért

tisztában van vele, hogy nem ő volt a gyilkos, ugye?

A fehér, csinos arcocska egy pillanatra értetlennek tűnt.

– Hát persze! Csak valahogy elfelejtettem. De akkor is – úgy értem,

odament, nagy felhajtást csinált, és fenyegetőzött meg minden. Ha nem

tesz ilyet, nem is tartóztatják le, igaz?

– Igen – mondta Calgary –, igen. Ez tökélete–; sen igaz.

54

Lehet, gondolta, hogy ennek a bájos, butuska gyermeknek több érzéke

van a realitásokhoz, mint nekem.

– Juj, rémes volt – folytatta Maureen. – Azt se tudtam, mit csináljak.

Aztán anya azt mondta: jobb, ha most rögtön elmész a családjához.

Valamit tenniük kell érted, mondta. Végül is, mondta, vannak jogaid, és

nem árt, ha tudják, hogy meg tudod őket védeni. Úgyhogy elmentem. Az a

külföldi házvezetőnő nyitott ajtót, és eleinte nem bírta megérteni a

beszédemet. Úgy nézett, mint aki nem akarja elhinni. „Lehetetlen",

mondogatta. „Egyszerűen lehetetlen, hogy Jacko magát vette el." Ezen jól

megsértődtem. „Hát, pedig házasok vagyunk", feleltem, „és nem az

anyakönyvvezetőnél kötöttünk házasságot. Hanem a templomban." Mert

anyám így akarta! Erre azt mondja: „Nem igaz. Nem hiszem el." Aztán

kijött Mr. Argyle, és ő nagyon kedves volt. Azt mondta, ne aggódjak,

minden lehetségesét meg fognak tenni Jackie védelmében. Megkérdezte,

hogyan állok pénz dolgában – és minden héten küldött nekem egy csekket.

Még most is küldi. Joe–nak nem tetszik, hogy elfogadom, de én azt

mondtam neki: „Ne légy hülye. Telik nekik, nem?" Nászajándékba is

küldött egy nagyon szép csekket, bizony, mikor Joe és én

összeházasodtunk. És azt mondta, nagyon örül, és reméli, hogy ez a

házasság boldogabb lesz, mint az előző. Igen, Mr. Argyle nagyon kedves

ember.

Kinyílt az ajtó, Maureen arra fordult.

– Nahát. Itt van Joe.

Joe vékony ajkú, szőke fiatalember volt. Homlokráncolva hallgatta

Maureen magyarázkodását és bemutatását.

– Azt reméltem, ezen túl vagyunk – mondta szemrehányólag. – Már ne

is haragudjon, uram. Nem vezet az jóra, ha kurkásznak a múltban. Ez a

véleményem. Maureen rosszul választott, erről nem érdemes többet

beszélni...

– Igen – mondta Calgary. – Megértem az álláspontját.

– Bizony – mondta Joe Clegg –, nem lett volna szabad összeállnia egy

olyan fickóval. Én tudtam, hogy semmirekellő fráter. Hallott róla az ember

ezt–azt. Kétszer is kapott felfüggesztett börtönbüntetést. Ha egyszer így

kezdik, így is folytatják. Először sikkasztanak, vagy kicsalják nőktől a

megtakarított pénzüket, aztán gyilkolnak.

– De ő nem gyilkolt – mondta Calgary.

55

– Ezt állítja ön, uram – vágta rá Joe Clegg. Kihallatszott a hangjából,

hogy ő nem hiszi.

– Jack Argyle–nak tökéletes alibije van a gyilkosság elkövetésének

idejére. A kocsimban ült, és Drymouth felé haladtunk. Úgyhogy, Mr.

Clegg, be kell látnia, hogy ezt a bűntényt nem követhette el.

– Valószínűleg nem, uram – mondta Clegg. De akkor is kár kurkászni a

múltban, ha meg nem sértem. Végül is meghalt, neki már nem számít. De a

szomszédok majd megint pletykálni kezdenek, és mindenfélét gondolnak.

Calgary fölállt.

– Hát, az ön szempontjából talán így is lehet nézni. De olyasmi is van,

hogy igazság, tudja.

– Én azt hittem – mondta Clegg –, az angol bíróságnál nincs

tisztességesebb a világon.

– A legjobb rendszerbe is becsúszhat egy hiba – felelte Calgary. – Az

igazságszolgáltatás végül is emberek kezében van, és az emberek

tévedhetnek.

Az utcán újból megrohanták a kétségek. Talán tényleg jobb lett volna,

tépelődött magában, ha sohasem emlékszem vissza rá, mi történt azon a

napon? Végül is, ahogy az az önelégült, vékony ajkú fickó mondta, a fiú

meghalt. Most már olyan bíró előtt áll, aki nem szokott tévedni. Az, hogy

úgy emlékeznek–e rá, mint gyilkosra, vagy csak mint szánalmas kis

tolvajra, már nem számít neki.

Hirtelen harag öntötte el. „De kellene, hogy számítson valakinek!",

gondolta. „Valakinek örülni kéne. Miért nem örülnek? Azt még értem,

hogy ez a lány nem örül. Talán belehabarodott Jackóba, de szeretni nem

szerette. Talán nem is képes az igazi szeretetre. De a többiek. Az apja. A

húga, a dajkája... Nekik örülniük kellett volna. Őrá is szánhattak volna egy

gondolatot, mielőtt magukért kezdtek aggódni... Igen... valakinek kellett

volna, hogy számítson."

II

– Miss Argyle? Ott van a második pultnál. Calgary egy pillanatra

megállt és figyelte. Csinos, apró, nagyon csöndes és ügyes. Sötétkék ruha

volt rajta, fehér gallérral és kézelővel. Kékesfekete haját csinos kontyba

tekerte a nyakán. Bőre sötét volt, sötétebb, mint amilyen angol bőr lehet. A

56

csontjai is finomabbak voltak. Ő volt az a félvér kislány, akit Mrs. Argyle

befogadott a családjába.

A szeme, mikor fölnézett, és a pillantásuk találkozott, fekete volt és

rejtélyes. Ezekből a szemekből semmit sem lehetett kiolvasni.

A hangja halk volt és kellemes.

– Segíthetek valamiben?

– Ön Miss Argyle? Miss Christina Argyle?

– Igen.

– Az én nevem Calgary, Arthur Calgary. Talán hallotta...

– Igen. Hallottam már önről. Az apám írt nekem.

– Nagyon szeretnék beszélni önnel. A lány felpillantott az órára.

– A könyvtár fél óra múlva bezár. Tudna addig várni?

– Természetesen. Talán eljöhetne velem, és ihatnánk valahol egy csésze

teát.

– Köszönöm. – Már el is fordult tőle a háta mögött álló férfihoz. –

Segíthetek valamiben?

Arthur Calgary ide–oda bolyongott a könyvtárban, nézegette a polcokon

a könyveket, és J közben állandóan figyelte Tina Argyle–t. A lány továbbra

is ugyanolyan nyugodt, ügyes és higgadt maradt. Calgary úgy érezte,

lassan múlik a fél óra, de végre megszólalt a csengő, és a| lány odabólintott

neki.

– Kinn találkozunk néhány perc múlva. Nem váratta meg. Nem vett

kalapot, csak egy vastag, sötét kabátot. Calgary megkérdezte, hová

menjenek.

– Nem ismerem Redmynt – magyarázkodott,

– Van egy teázó a székesegyház közelében. Nem nagyon jó, de éppen

ezért nincs annyira tele, mint a többi.

Nemsokára egy kis asztal mellett ültek, és egy aszott képű pincérnő a

lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül fölvette a rendelésüket.

– Nem lesz valami finom tea – mondta bocsánatkérően Tina –, de azt

gondoltam, amennyire lehet, szeretne bizalmasan beszélni velem.

– Úgy is van. Meg akarom magyarázni, miért kerestem föl. Tudja, a

család többi tagjával már megismerkedtem, beleértve Jacko feleségét –

illetve özvegyét. Ön volt az egyetlen, akivel még nem találkoztam. Persze

ott van még a férjezett nővére is.

– Szükségesnek találja, hogy mindannyiunkkal találkozzon?

57

Tina nagyon udvariasan mondta ezt – de hangja kissé közönyösen

csengett, amitől Calgary hirtelen kényelmetlenül érezte magát.

– Nem társasági szempontból tartom szükségesnek – felelte szárazon. –

De nem is merő kíváncsiságról van szó. – (Nem arról?) – Egyszerűen

szerettem volna mindannyiuknak személyesen kifejezni, mennyire

sajnálom, hogy elmulasztottam tanúskodni a bátyja ártatlansága mellett a

per idején.

– Értem...

– Ha szerette... Öö... szerette?

Tina egy pillanatra elgondolkozott, majd azt felelte:

– Nem. Nem szerettem Jackót.

– Pedig mindenkitől azt hallottam, hogy... nagyon kedves volt.

Tina tiszta hangon, érzelemmentesen mondta:

– Nem bíztam benne, és nem szerettem.

– Soha nem kételkedett abban – bocsássa meg a kérdést –, hogy ő ölte

meg az anyjukat?

– Soha nem jutott eszembe, hogy lehet más megoldás is.

A pincérnő kihozta a teájukat. A vajas kenyér száraz volt, a lekvár

furcsa, zselés állagú valami, a sütemények rikító színűek és gusztustalanok.

A tea pedig gyenge.

Calgary ivott egy kortyot, és azt mondta:

– Úgy tűnik – értésemre is adták –, hogy az az információ, amelyet én

hoztam a tudomásukra, és amely felmenti testvérüket a gyilkosság vádja

alól, olyan következményekkel járhat, amelyek nem lesznek kellemesek.

További... aggodalmakat okozhat mindannyiuknak.

– Mert újra nyomozni kezdenek az ügyben?

– Igen. Tehát már magának is eszébe jutott?

– Az apám elkerülhetetlennek tartja.

– Nagyon sajnálom. Igazán nagyon sajnálom.

– Miért sajnálja, dr. Calgary?

– Elborzaszt, hogy miattam új gondok szakadnak a nyakukba.

– De elégedett lett volna–e magával, ha néma marad?

– Az igazság szempontjából?

– Igen. Hisz azt tartotta szem előtt, nem?

– Természetesen, ügy véltem, az igazsác nagyon fontos. Most már...

nem vagyok benne bizonyos, nincsenek–e az igazságnál is fontosabb

dolgok.

58

– Mint például?

Calgary gondolatai Hester felé szálltak.

– Mint például – az ártatlanság. Tina szeme még rejtélyesebbé vált.

– Ön hogy érez ebben az ügyben, Miss Argyle? Tina egy–két

másodpercig hallgatott, aztán

így szólt:

– A Magna Charta szavai jutottak eszembe. „Senkitől sem tagadjuk meg

az igazságszolgáltatást. "

– Értem – mondta Calgary. – Tehát ez a válasza...

59

HETEDIK FEJEZET

Dr. MacMaster bozontos szemöldökű, értelmes, szürke szemű és harcias

állú öregember volt. Hátradőlt viharvert karosszékében, és alaposan

szemügyre vette látogatóját. Úgy tűnt, hogy tetszik neki, amit lát.

A maga részéről Calgary is úgy érezte, tetszik neki az öreg orvos.

Amióta visszatért Angliába, talán most érezte először, hogy olyasvalakivel

beszél, aki megérti az ő érzéseit és álláspontját.

– Nagyon kedves, hogy fogadott, dr. Mac–Master – mondta.

– Ugyan már – válaszolta az orvos. – Halálra unom magam, amióta

feladtam a praxisom. Az én foglalkozásomat űző fiatalemberek azt

mondják nekem, hogy itt kell ülnöm, mint egy faszentnek, és vigyáznom

kell a gyenge szívemre, de nehogy azt higgye, hogy ez nekem természetes

állapot. Mert nem az. Hallgatom a rádiót, az egyik fülemen be, a másikon

ki. Néha a házvezetőnőm rávesz, hogy nézzem a televíziót: egyik

szememen be, a másikon ki. Elfoglalt ember voltam, világéletemben

dolgoztam. Nem élvezem a tétlen üldögélést. Az olvasástól elfárad a

szemem. Tehát szó sincs róla, hogy az időmet vesztegetné.

– Először is szeretném megmagyarázni – mondta Calgary –, miért

érzem úgy, hogy a dolog még mindig rám tartozik. Logikusan nézve, azt

hiszem, megtettem, amit akartam – előadtam agyrázkódásom és

emlékezetkiesésem nehezen emészthető tényét, tisztára mostam a fiú

jellemét. Ezután az egyetlen ésszerű lépés az lenne, ha elmennék, és

megpróbálnám elfelejteni az egészet. Nincs igazam?

– Az attól függ – mondta dr. MacMaster. – Valami idegesíti? – kérdezte

a kijelentését követő csendben.

– Igen – válaszolta Calgary. – Minden idegesít. Tudja, az információmat

nem úgy fogadták, ahogy vártam.

– Hát – mondta dr. MacMaster –, ebben nincs semmi meglepő. Gyakran

megtörténik. Elpróbálunk előre egy beszélgetést, mindegy, hogy miről van

szó, konzultációról–e egy másik orvossal, leánykérésről, eszmecseréről a

fiunkkal, mielőtt visszamegy a bentlakásos iskolába –aztán amikor sor

kerül rá, sohasem úgy alakul, ahogy vártuk. Mindent előre

végiggondoltunk, amit mi fogunk mondani, és rendszerint azt is, hogy

milyen válaszokat kapunk. És persze általában ezen bukik meg a dolog. A

válaszok sohasem azok, amiket várunk. Ez zavarta össze magát is, ugye?

– Igen – válaszolta Calgary.

60

– Mit várt? Azt hitte, hogy a nyakába fognak borulni?

– Azt vártam... – Calgary elgondolkozott egy pillanatra – hogy

hibáztatni fognak? Talán. Hogy haragudni fognak rám? Biztosan. De azt is

elvártam volna, hogy örüljenek.

MacMaster felmordult.

– És nem örülnek, meg nem is haragszanak annyira, amennyire maga

szerint kéne?

– Valahogy így – vallotta be Calgary.

– Ez azért van, mert nem ismerte a körülményeket, amikor odament.

Tulajdonképpen miért jött el énhozzám?

– Mert szeretnék többet tudni a családról. Csak az általános tényeket

ismerem. Egy kiváló, önzetlen asszony, aki minden tőle telhetőt megtesz

fogadott gyerekeiért, törődik a köz javával, csodálatos jellem. Ezzel

szemben ott van a másik tény: az úgynevezett problémás gyerek... a rossz

gyerek. A fiatalkorú bűnöző. Ennyit tudok csak. Semmi mást. Egyáltalán

semmit sem tudok Mrs. Argyle személyiségéről.

– Úgy van – mondta MacMaster. – Rátapintott a lényegre. Ha

meggondoljuk, minden gyilkosságnak ez a legérdekesebb része. Milyen

személyiség volt az áldozat? Mindenkit az foglalkoztat, hogy a gyilkos

agyába próbáljon belelátni. Magának is valószínűleg az jár a fejében, hogy

Mrs. Argyle az a fajta nő volt, akit nem lett volna szabad meggyilkolni.

– Feltételezem, hogy mindenki így érzett.

– Erkölcsi szempontból – jelentette ki MacMaster – tökéletesen igaza

van. De tudja... – az orvos megvakarta az orrát – a kínaiak állítják, hogy a

nagylelkűséget bűnnek kell tekinteni, nem erénynek. Van ám valami

igazságuk. A nagylelkűség furcsa dolgokat művel az emberekkel, Gúzsba

köti őket. Ismerjük az emberi természetet. Jót teszünk valakivel, és attól

kezdve baráti érzéseket táplálunk iránta. Megszeretjük. De az, akivel jót

tettünk, vajon ő is ugyanilyen baráti–

an érez irántunk? Vajon ő is megszeret minket? így kéne lennie, de így

van–e mindig?

– Hát igen – folytatta MacMaster egy pillanatnyi szünet után. – Mrs.

Argyle–ról nyugodtan elmondhatjuk, hogy csodálatos anya volt. De

túlzásba vitte a nagylelkűséget. Efelől semmi kétségem. Legalábbis

igyekezett. Legalábbis határozottan megpróbálta.

– Nem a saját gyerekei voltak – mutatott rá Calgary.

61

– Igen – válaszolta MacMaster. – Azt hiszem, ez volt a bajok forrása.

Figyeljen csak meg egy átlagos anyamacskát. Megszüli a kölykeit,

szenvedélyesen védelmezi őket, megkarmol bárkit, aki a közelükbe

merészkedik. Aztán, úgy egy hét múlva, lassan újra a saját életét kezdi élni.

Elmegy, vadászik egy kicsit, kipiheni a csemetéit. Még mindig megvédi

őket, de már nem a megszállottjuk. Játszik velük egy keveset, de ha

elszemtelenednek, pofon vágja őket, és tudtukra adja, hogy szeretné, ha

most békén hagynák. Vagyis újra természetesen viselkedik. Aztán, ahogy

felnőnek, egyre kevésbé érdeklik, a gondolatai egyre gyakrabban fordulnak

a környék jóképű kandúrjai felé. Azt mondhatnánk, ez a normális menete

egy nő életének. Sok erős anyai ösztönnel rendelkező lányt és nőt

ismertem, akik alig várták, hogy férjhez menjenek, elsősorban azért, bár

maguk ezzel gyakran nincsenek is tisztában, mert anyák akarnak lenni.

Aztán jönnek a babák, ők pedig boldogok és elégedettek. Megint a

megfelelő perspektívából tudják nézni az életet. Újra elkezdhetnek

érdeklődni a férjük, a helyi ügyek, a környék pletykái

és természetesen a gyerekeik iránt. Minden a helyére kerül. Az anyai

ösztön, tisztán fizikai értelemben, kielégült.

Mrs. Argyle–ban nagyon erős volt az anyai ösztön, de a fizikai

kielégülést, amit a gyerek vagy gyerekek szülése jelent, sohasem élhette át.

Így aztán anyai megszállottsága soha nem hagyott alább. Gyerekeket akart,

sok–sok gyereket. Sohasem volt neki elég. Egész figyelme éjjel–nappal

azokra a gyerekekre irányult. A férje többé nem számított. Csak egy

kellemes, elvont fogalom volt a háttérben. Egyedül a gyerekek voltak a

fontosak. Az ennivalójuk, a ruháik, a játékaik, minden, ami kapcsolatban

állt velük. Túl sok mindent tett értük. Az egyetlen, amit nem kaptak meg

tőle, pedig a legnagyobb szükségük erre lett volna: egy kevés szívből jövő

nemtörődömség. Őket sohasem kergették ki csak úgy játszani a kertbe,

mint általában a vidéki gyerekeket. Nem, nekik mindenféle játékot kellett

kapniuk, mászókát és járóköveket, építettek nekik házat a fa koronájába,

odaszállított homokból kis strandot alakítottak ki a folyóparton. Az ételük

sem egyszerű, mindennapi étel volt. Nem, azoknak a kölyköknek majdnem

ötéves korukig megpasszírozták a zöldséget, sterilizálták a tejet,

vegyelemezték a vizet, számon tartották a kalóriát, és adagolták a vitamint!

Ne értsen félre, nem vétek az esküm ellen, amikor erről beszélek. Mrs.

Argyle nem volt a betegem. Ha orvosra volt szüksége, ő a

62

legelegánsabbakhoz, a Harley Streetre ment. Bár ez ritkán fordult elő.

Erős, egészséges asszony volt.

De én voltam a körorvos, akit kihívtak a gyerekekhez, noha Mrs. Argyle

úgy vélte, túlságosan könnyelmű vagyok. Én megmondtam neki, hagyja

csak, hadd egyenek pár szem szedret azok a kölykök a bokorról.

Megmondtam, kutya bajuk se lesz, ha bevizezik a lábukat, és megfáznak

néha, és az se olyan szörnyű, ha hő–emelkedésük van. Csak akkor kell

aggódni, ha 38 fok fölé megy a lázuk. Azokat a gyerekeket elkényeztették,

mindentől óvták, sürögtek–forogtak körülöttük, agyonszerették őket, és ez

sok szempontból nem tett jót nekik.

– Úgy érti – kérdezte Calgary –, hogy Jackó–nak?

– Hát, nemcsak Jackóra gondolok. Szerintem Jacko nyűg volt a kezdet

kezdetétől. Manapság azt a címkét szokás az ilyenre ragasztani, hogy

„zavaros fejű kölyök". Annyit ér, mint minden címke. Argyle–ék mindent

megtettek érte: mindent, amit csak lehetett. Ismertem egypár Jackót életem

folyamán. Amikor felnőnek, és visszavonhatatlanul a rossz útra lépnek, a

szüleik azt mondják: „Bár szigorúbbak lettünk volna vele gyerekkorában",

vagy: „Túl szigorúak voltunk, kedvesebbnek kellett volna vele lennünk".

Én a magam részéről azt hiszem, így is, úgy is ugyanaz lett volna az

eredmény. Vannak, akik azért lesznek bűnözők, mert boldogtalanok

otthon, és nem érzik azt, hogy szeretik őket. És vannak, akik azért, mert a

legcsekélyebb nehézséggel szembesülve amúgy is azok kitek volna. Jackót

én a második kategóriába soroltam.

– Szóval nem lepődött meg – kérdezte Calgary –, amikor letartóztatták

gyilkosságért?

– Hogy őszinte legyek, meglepődtem. Nem azért, mintha a gyilkosság

gondolata különösebben taszító lett volna Jacko számára. Azok közé az

emberek közé tartozott, akiknek nincsen lelkiismeretük. De az a

gyilkosság, amelyet elkövetett, meglepett. Tudom, hogy erőszakos jellem

volt és a többi. Gyerekkorában gyakran nekiesett a másiknak, megütötte

egy súlyos játékkal vagy bottal. De az a másik rendszerint nála kisebb volt,

és nem az elvakult düh vezette, hanem a bántás szándéka, vagy hogy

megszerezzen valamit, amire vágyott. Én olyasmire számítottam volna, ha

már gyilkol, hogy, mondjuk, két fiú betör valahová, és amikor a rendőrség

rajtakapja őket, a Jacko–féle azt mondja: „Csapd fejbe, haver! Me kíméld!

Lődd agyon!" Nincs ellenükre a gyilkosság, készek gyilkosságra bujtogatni

63

másokat, de ahhoz nincs merszük, hogy ők maguk gyilkoljanak. Én erre

számítottam volna. És úgy látszik – tette hozzá az orvos –, igazam volt.

Calgary a szőnyeget bámulta: kopott szőnyeg volt, a mintája már nem is

nagyon látszott.

– Nem tudtam – mondta –, hogy mibe vágok bele. Fogalmam sem volt,

mit jelenthet mindez a többieknek. Nem hittem volna, hogy ők hogy

közülük...

Az orvos együtt érzően bólogatott.

– Igen – felelte. – Ez a valószínű, ugye? Hogy csak közülük lehetett

valaki.

– Tulajdonképpen – mondta Calgary – azért jöttem, hogy erről beszéljek

önnel. Első ránézésre egyiknek sem lehetett semmi indítéka, hogy megölje.

– Első ránézésre nem – értett egyet az orvos. – De ha alaposabban

megvizsgáljuk – bizony, azt hiszem, bőven volt rá ok, hogy valaki meg

akarja ölni.

– Miért? – kérdezte Calgary.

– Komolyan úgy érzi, hogy foglalkoznia kell ezzel?

– Igen. Nem tehetek róla, de így érzem.

– Talán a maga helyében én is így lennék vele... Nem tudom. Hát, ami

azt illeti, egyikük sem volt igazából a maga ura. Mármint amíg az anyjuk

élt – az egyszerűség kedvéért továbbra is így nevezem. Rövid pórázra fogta

őket, mindannyiukat.

– Hogyan?

– Anyagilag gondoskodott róluk. Nagyvonalúan. Komoly jövedelmük

volt. A pénz úgy oszlott meg közöttük, ahogy a vagyonkezelők jónak

látták. De, noha Mrs. Argyle nem tartozott a vagyonkezelők közé, azért a

kívánságai, amíg élt, mérvadóak voltak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd

folytatta.

– Bizonyos szempontból érdekes volt figyelni, hogyan próbálnak meg

szabadulni mind. hogyan küzdöttek az ellen, hogy megfeleljenek az

elvárásoknak, amiket támasztott velük szemben. Mert megszabta az

életüket, méghozzá nagyon okosan. Jó otthont akart biztosítani nekik, jó

neveltetést, jó jövedelmet és jó indulást azokban a szakmákban, amiket

kinézett a számunkra. Pontosan úgy akart bánni velük, mintha az ő és Leo

Argyle igazi gyerekei volnának. De

hát persze nem voltak azok. Egészen mások voltak az ösztöneik,

érzéseik, tehetségeik és igényeik. Micky most autókereskedőként dolgozik.

64

Hester többé–kevésbé megszökött otthonról, hogy színésznő lehessen.

Beleszeretett egy minden szempontból nemkívánatos fickóba, és tökéletes

kudarcot vallott mint színésznő. Kénytelen volt visszatérni. Be kellett

vallania –és nagyon nem szívesen vallotta be –, hogy az anyjának igaza

volt. Mary Durrant a háború alatt mindenáron férjhez akart menni egy

olyan emberhez, akitől az anyja óvta. Bátor és értelmes fiatalember volt, de

semmi érzéke nem volt az üzlethez. Aztán gyermekbénulást kapott. A

lábadozása idejére Naposfokra költöztették, Mrs. Argyle erősködött, hogy

maradjanak ott örökre. A férj hajlandó lett volna. Mary Durrant

kétségbeesetten küzdött ellene. Azt akarta, hogy a férje és az otthona az

övé legyen, csak az övé. De kénytelen lett volna beadni a derekát, ha az

anyja meg nem hal.

Micky, a másik fiú, mindig kisebbrendűségi érzéssel küzdött;

rettenetesen a szívére vette, hogy a saját anyja eldobta magától. Szívére

vette mint kisgyerek, és soha nem nőtte ki. Azt hiszem, a lelke mélyén

mindig gyűlölte örökbe fogadó anyját.

Aztán ott van az a svéd masszőrnő. Ő sem szerette Mrs. Argyle–t. A

gyerekeket és Leó szereti. Sok mindent elfogadott Mrs. Argyle–tó és

valószínűleg igyekezett is hálás lenni, de nem sikerült. Azt azért nem

hiszem, hogy az ellenszenve olyan erős lett volna, hogy a jótevőjét fejbe

vágja egy piszkavassal. Végül is ő elme–

hetett volna, amikor csak akar. Ami pedig Leo Argyle–t illeti...

– Igen. Vele mi van?

– Újra meg fog nősülni – mondta dr. Mac–Master –, és én sok sikert

kívánok neki. Nagyon kedves fiatal nő a választottja. Melegszívű, jóságos,

szórakoztató, és nagyon szerelmes belé. Már régóta. Vajon ő hogyan érzett

Mrs. Argyle iránt? Maga ugyanolyan könnyen kitalálhatja, mint én. Mrs.

Argyle halála jelentősen leegyszerűsítette a dolgokat. Leo Argyle nem az a

férfi, aki viszonyt folytat a titkárnőjével, ha felesége van. És azt sem

hiszem, hogy ott hagyta volna a feleségét.

Calgary tűnődve mondta:

– Találkoztam mindkettőjükkel; beszéltem velük. Egyikükről sem

tudom elképzelni, hogy...

– Tudom – vágott közbe MacMaster. – Nem lehet elképzelni róluk,

ugye? És mégis – a családból tette valaki.

– Tényleg így gondolja?

65

– Mi mást gondolhatnék? A rendőrség meglehetősen bizonyos benne,

hogy nem kívülálló követte el, és alighanem igazuk van.

– De hát melyikük? – kérdezte Calgary. MacMaster megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs.

– Magának, aki mindent tud róluk?

– Akkor sem árulnám el, ha lenne – mondta MacMaster. – Végül is mire

alapozhatnám a véleményemet? Hacsak nem állt fenn valami olyan

körülmény, amit nem vettem észre, egyiküket lom nevezném potenciális

gyilkosnak. Viszont... egyiket sem zárnám ki mint lehetőséget. Nem –

tette hozzá –, szerintem sohasem fogjuk megtudni. A rendőrség

nyomozni fog. Megtesznek mindent, ami tőlük telik, de bizonyítékot találni

ennyi idő után, ilyen kevés tény birtokában... – Megrázta a fejét. – Nem,

nem hiszem, hogy va–laha is kiderül az igazság. Vannak ilyen ügyek,

tudja. Olvastunk róluk. Ötven vagy száz évvel ezelőtt történt egy

gyilkosság, három vagy négy vagy öt ember közül követte el valamelyik,

de nem volt ellene elegendő bizonyíték, és az ügy megoldatlan maradt.

– Azt hiszi, itt is ez lesz a helyzet?

– Háát – mondta dr. MacMaster –, igen, azt hiszem... – Megint

vizsgálódó pillantást vetett Calgaryre. – És ez az igazán szörnyű benne,

ugye?

– Igen – válaszolta Calgary –, az ártatlanok miatt. Ő is ezt mondta.

– Ki?

– Az, a lány... Hester. Azt mondta, képtelen vagyok megérteni, hogy az

ártatlanok a fontosak. És ön is ezt mondta az előbb. Soha nem fogjuk

megtudni...

– Hogy ki ártatlan? – fejezte be helyette az orvos a mondatot. – Igen.

Bárcsak tudnánk az igazságot. Még ha nem vezet is letartóztatáshoz, vagy

perhez, vagy ítélethez. Csak tudnánk. Mert különben... – Elhallgatott.

– Igen? – kérdezte Calgary.

– Gondolja végig – mondta dr. MacMaster. Nem... rosszul

fogalmazok... hiszen már megtette. – Majd folytatta: – Tudja, engem a

Bravo–ügyre emlékeztet... majdnem egy évszázada történt, de még mindig

írnak róla könyveket,

ellentmondást nem tűrően bebizonyítják, hogy a felesége tette, vagy

Mrs. Cox, vagy dr. Gully –vagy hogy a halottkém véleménye dacára maga

Charles Bravo vette be a mérget. Egytől egyig hihető teóriák – de az

igazságot már sohasem fogjuk megtudni. Így hát Florence Bravót magára

66

hagyta a családja, és elfeledetten, alkoholizmusban halt meg; Mrs. Coxot a

három kisfiával kiközösítették, és a legtöbb ismerőse gyilkosnak hitte; dr.

Gullyt társadalmilag és orvosként is lehetetlenné tették... Valaki bűnös volt

– és megúszta. De a többiek ártatlanok voltak – és nem úsztak meg

semmit.

– Erre most egész egyszerűen nem kerülhet sor – mondta Calgary. –

Nem, erre nem kerülhet sor!

67

NYOLCADIK FEJEZET

I

Hester Argyle magát nézegette a tükörben. Pillantásában nem volt

hiúság. Inkább aggódó, kérdő pillantás volt ez, az olyan ember alázata, aki

sohasem volt biztos magában. Haját kisimította a homlokából, féloldalra

húzta, majd homlokráncolva nézte az eredményt. Aztán, mikor egy másik

arc tűnt föl a tükörben az övé mellett, megijedt, összerezzent, és idegesen

hátrafordult.

– Aha – mondta Kirsten Lindstrom –, te félsz!

– Hogy érted azt, hogy félek, Kirsty?

– Félsz tőlem. Azt gondolod, a hátad mögé lopózom, aztán talán leütlek.

– Jaj, Kirsty, ne légy már ilyen buta. Hogy gondolhatnék ilyet!

– Pedig ezt gondoltad – állhatatoskodott másik. – És igazad is van, ha

ilyeneket gondolsz, Figyeld csak az árnyékokat, ijedj meg, amikor olyasmit

látsz, amit nem értesz. Mert van ebben a házban valami, amitől félni kell.

Most már tudjuk.

– Drága Kirsty – mondta Hester –, annyi legalább biztos, hogy tőled

nem kell félnem.

– Honnan tudod? – kérdezte Kirsten Lindstrom. – Nemrégen olvastam

az újságban egy asszonyról, aki egy másik asszonnyal élt már évek óta,

aztán egy nap hirtelen megölte. Megfojtotta. Megpróbálta kikaparni a

szemét. És miért? Azért, vallotta előzékenyen a rendőrségen, mert látta,

hogy a másik nőt megszállta a Sátán. Látta, ahogy a Sátán kinézett rá az

asszony szeméből, és tudta, hogy erősnek és bátornak kell lennie, és meg

kell ölnie a Sátánt!

– Ja persze – mondta Hester –, én is emlékszem rá. De az a nő őrült

volt.

– Persze – mondta Kirsten. – De ő nem tudta, hogy az. És a körülötte

élők sem tartották őrültnek, mert nem tudták, mi megy végbe szegény,

kicsavarodott agyában. Ezért mondom neked, hogy te sem tudod, mi forog

az én agyamban. Talán én is őrült vagyok. Egy nap talán ránéztem az

anyádra, és azt gondoltam, ő az Antikrisztus, és meg kell ölnöm.

– De Kirsty, ez ostobaság! Feneketlen ostobaság.

Kirsten Lindstrom sóhajtott, és leült.

68

– Hát igen – vallotta be –, ez tényleg ostobaság. Szerettem az anyádat.

Mindig jó volt hozzám. De azt próbálom megértetni veled, Hester, hogy

nem intézhetsz el semmit azzal, hogy „ostobaság". Nem bízhatsz se

bennem, sem senki másban.

Hester megfordult és ránézett.

– Kezdem azt hinni, hogy komolyan beszélsz.

– Nagyon komolyan – válaszolta Kirsten. –Mindannyiunknak komolyan

kell vennünk ezt a dolgot, és nyíltan kell beszélnünk róla. Nem lehetünk

úgy, mintha semmi sem történt volna. Az az ember, aki idejött... bár ne jött

volna, de hát itt volt, és ha jól értem, teljesen világossá lőtte, hogy Jacko

nem gyilkolt. Akkor pedig va–Inki más a gyilkos, méghozzá valaki

közülünk.

– Nem, Kirsty, nem. Lehet, hogy valaki más, aki...

– Aki mit akart?

– Hát, lopni, vagy valami régi ügy miatt haragudott anyára.

– Azt hiszed, hogy az anyád beengedte volna?

– Talán – felelte Hester. – Tudod, milyen volt, ha valaki a

balszerencséje történetével jött, vagy azért, hogy meséljen neki egy

gyerekről, akit elhanyagolnak vagy bántanak. Nem hiszed, hogy beengedte

volna, és a szobájába vezette volna, hogy meghallgassa?

– Nem tartom valószínűnek – mondta Kirs–ten. – Az legalábbis

valószínűtlen, hogy anyád leül az asztalához, és hagyja, hogy az illető

felkapja a piszkavasat és fejbe vágja. Nem, ő nyugodt volt és magabiztos,

mert olyasvalaki volt vele a szobában, akit ismert.

– Ne csináld ezt, Kirsty – kiáltott föl Hester. –Kérlek! Olyan közel

hoztad, olyan nagyon közel.

– Azért, mert itt van, egészen közel. Nem, most nem mondok többet, de

figyelmeztetlek, hiába hiszed, hogy ismersz valakit, hiába hiszed, hog

megbízhatsz benne, nem lehetsz benne biztos Úgyhogy légy résen. Légy

résen velem és Maryvel és az apáddal és Gwenda Vaughannal szemben.

– Hogyan élhetnék itt úgy, hogy mindenkire gyanakszom?

– Ha adhatok neked egy jó tanácsot, költözz e

– Most nem tehetem.

– Miért? A fiatal orvos miatt?

– Nem értem, miről beszélsz, Kirsty. – Hester arca lángvörösre gyúlt.

69

– Dr. Craigről beszélek. Nagyon kedves fiatalember. Meglehetősen jó

orvos, kellemes, lelkiismeretes. Választhatnál rosszabbat is. De ennek

ellenére azt hiszem, jobban tennéd, ha fognád magad és elmennél.

– Ez az egész dolog ostobaság – kiáltott föl dühösen Hester. –

Ostobaság, ostobaság, ostobaság. Jaj, de boldog lennék, ha dr. Calgary

soha nem jött volna ide!

– Én is – mondta Kirsten –, de mennyire.

II

Leo Argyle aláírta az utolsó levelet is, amit Gwenda Vaughan eléje tett.

– Ez az utolsó? – kérdezte.

– Igen.

– Nem végeztünk ma rossz munkát. Egy–két perc múlva, mikor

Gwenda minden levélre felragasztotta a bélyeget, és összerakta őket,

megkérdezte Leót:

– Nem kellene végre... elutaznod?

– Elutaznom?

Leo Argyle nagyon bizonytalannak hangzott. Gwenda megerősítette:

– Igen. Nem emlékszel, hogy Rómába és Sienába készültél?

– Igen, igen, valóban.

– Meg akartad nézni azokat a dokumentumokat a levéltárban,

amelyekről Massilini kardinális írt neked.

– Igen, emlékszem.

– Mit szeretnél, repülőre foglaljak helyet, vagy szívesebben mennél

vonattal?

Leo úgy nézett Gwendára, mintha nagyon messziről tértek volna vissza

a gondolatai, és halványan rámosolygott.

– Úgy látom, nagyon szeretnél megszabadulni tőlem, Gwenda –

mondta.

– Jaj, dehogy, drágám, dehogy.

Gwenda odasietett hozzá, és letérdelt Leo széke mellé.

– Nem akarom, hogy valaha is elhagyj, nem. De... de azt hiszem... azt

hiszem, jobb lenne, ha elmennél innen, azok után... azok után...

– Az után, ami a múlt héten történt? – kérdezte Leo. – Dr. Calgary

látogatása után?

70

– Bár ne jött volna ide – mondta Gwenda. – Bár úgy maradhattak volna

a dolgok, ahogy voltak.

– És Jacko továbbra is igazságtalanul lenne elítélve, olyasmi miatt, amit

el sem követett?

– Elkövethette volna – mondta Gwenda. –Akármikor elkövethette

volna, és szerintem egyszerű véletlen, hogy nem ő követte el.

– Furcsa – mondta elgondolkozva Leo. – Sohasem voltam képes igazán

elhinni, hogy ő tette. Persze, el kellett fogadnom a bizonyítékokat – de

olyan valószínűtlennek találtam.

– Miért? Mindig is olyan szörnyű dührohama voltak, nem?

– De. De igen. Rátámadt más gyerekekre Rendszerint olyan gyerekekre,

akik jóval kisebbek voltak nála. Sose gondoltam, hogy Rachelt is

megtámadhatná.

– Miért?

– Mert félt tőle – mondta Leo. – Nagy tekintélye volt. Jacko ugyanúgy

érezte ezt, mint mindenki más.

– Nem gondolod – kérdezte Gwenda –, hogy éppen ezért... úgy értem...?

– Elhallgatott.

Leo kérdően nézett rá. Volt valami a pillantásában, amitől Gwenda

elpirult. Elfordult, odament a kandallóhoz, letérdelt eléje, és kezét a lobogó

lángok felé tartotta. „Igen", gondolta, „Rachelnek valóban volt tekintélye.

Olyan elégedett volt önmagával, olyan biztos volt magában, ő volt a

méhkirálynő, aki mindannyiunkat irányított. Nem elég ez ahhoz, hogy

valaki fel akarja kapni a piszkavasat, hogy fejbe csapja, és egyszer s

mindenkorra elhallgattassa? Rachelnek mindig igaza volt, Rachel mindig

jobban tudta, Rachel mindig keresztülvitte az akaratát."

Hirtelen felállt.

– Leo – mondta. – Nem lehetne... nem házasodhatnánk össze most,

ahelyett, hogy márciusig várunk?

Leo ránézett. Egy pillanatig hallgatott, majd:

– Nem, Gwenda, nem. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

– De miért?

– Azt hiszem – mondta Leo –, kár lenne elkapkodnunk valamit.

– Hogy érted?

Gwenda megint átvágott a szobán. Ismét odatérdelt melléje.

– Leo, hogy érted? Mondd meg.

71

– Kedvesem, egyszerűen azt hiszem, kár lenne belevetni magunkat

valamibe.

– De márciusban összeházasodunk, ahogy terveztük?

– Remélem... Nagyon remélem.

– Leo, nem úgy beszélsz, mint aki biztos a dolgában... Már nem

szeretsz?

– Jaj, drágám – Leo keze megpihent a vállán –, dehogynem szeretlek.

Te jelented nekem a legtöbbet a világon.

– Hát akkor? – mondta türelmetlenül Gwenda.

– Nem. – Leo fölállt. – Nem. Még nem. Várnunk kell. Biztosnak kell

lennünk.

– Miben?

Leo nem válaszolt. Gwenda szólalt meg:

– Csak nem hiszed... nem hiheted, hogy...

– Én – én nem hiszek semmit.

Kinyílt az ajtó, és Kirsten Lindstrom jött be egy tálcával, amit letett az

íróasztalra.

– Itt a teája, Mr. Argyle. Hozzak neked is csészét, Gwenda, vagy

csatlakozol a többiekhez a földszinten?

Gwenda azt mondta:

– Lemegyek az ebédlőbe. Viszem a leveleket is. Fel kell adni őket.

Enyhén remegő kézzel felvette a leveleket, amelyeket Leo aláírt, és a

kezében szorongatva őket kiment a szobából. Kirsten Lindstrom

utánanézett, majd Leóra.

– Mit mondott neki? – vonta felelősségre. – Mit csinált, amivel

elszomorította?

– Semmit – mondta Leo. Hangja fáradt volt – Semmit az égvilágon.

Kirsten Lindstrom megvonta a vállát. Aztán szó nélkül kiment a

szobából. Láthatatlan, ki nem mondott bírálatát mégis érezni lehetett. Leo

fel sóhajtott, és hátradőlt a székében. Nagyon fáradt volt. Kiöntötte a teáját,

de nem itta meg. Ehelyett ott ült a székében, vakon meredt maga elé, és a

gondolatai a múltban jártak.

A társaskör, amely iránt érdeklődött, London East End negyedében...

Ott találkozott először Rachel Konstammal. Lelki szemei előtt tisztán látta

most is. Középmagas lány, kicsit kövérkés, és amit akkoriban nem vett

észre: nagyon drága ruhákban járt, de nem álltak igazán jól neki. Kerek

arcú, komoly, melegszívű; lelkesedése és naivitása lenyűgözte. Annyi

72

mindent kell tenni, annyi mindent érdemes tenni! Lelkesen, kicsit

összefüggéstelenül ömlöttek belőle a szavak, ő pedig azonnal a szívébe

zárta. Mert ő is úgy érezte, hogy sok mindent kell tenni, sok mindent

érdemes tenni; de benne természeténél fogva volt egy adag irónia, aminek

hála, kételkedett abban, hogy a munka, amit érdemes elvégezni, mindig

úgy sikerül–e, ahogyan kellene. De Rachel nem kételkedett. Ha ezt teszed,

ha azt teszed, ha ezt meg azt az intézményt anyagilag támogatod, a

kedvező eredmény nem maradhat el.

Sohasem vette figyelembe – ezt most már Leo tisztán látta – az emberi

természetet. Mindig esetként kezelte az embereket, problémaként, amit

meg kell oldani. Sohasem jött rá, hogy minden ember más, máshogyan fog

reagálni, más a vérmérséklete. Ő már akkor megmondta neki, emlékezett

vissza, hogy ne várjon túl sokat. De Rachel mindig túl sokat várt, noha

akkor ezt tagadta. Mindig túl sokat várt, ezért mindig csalódott. Leo hamar

beleszeretett, és kellemes meglepetésként érte, hogy a lány gazdag szülők

gyermeke.

Terveikben az életüket a magas röptű gondolatokra és a nem

különösebben kellemetlen körülményekre alapozták. Leo most már

világosan látta, mi az, ami elsősorban vonzotta. Rachel melegszívűsége.

De, és ez volt a tragédia, a melegszívűség nem elsősorban neki szólt.

Rachel szerelmes volt belé, ez biztos. Igazából azonban tőle is és az élettől

is leginkább gyerekeket akart. És a gyerekek nem jöttek.

Voltak jó hírű orvosoknál, rossz hírű orvosoknál, még sarlatánoknál is,

és végül Rachel–nek bele kellett nyugodnia. Sohasem lehet saját gyereke.

Leo sajnálta ezért, nagyon sajnálta, és készséggel beleegyezett, hogy

fogadjanak örökbe egy gyereket. Már folytak is a tárgyalások különböző

örökbe adó szervezetekkel, mikor egy New York–i látogatásuk alkalmával

az autójuk elütött egy gyereket, aki egy bérházból szaladt ki a város

valamelyik szegénynegyedében.

Rachel azonnal kiugrott a kocsiból, és letérdelt az úttestre a gyerek

mellé, akinek szerencsére nem esett komoly baja; gyönyörű gyerek volt,

aranyhajú, kék szemű. Rachel ragaszkodott hozzá, hogy vigyék kórházba

és vizsgáltassák meg, nincs–e mégis valami sérülése. Beszélt a gyerek

rokonaival, egy lompos nagynénivel meg a férjével, aki nyilvánvalóan

iszákos volt. Kiderült, hogy semmit sem éreznek a gyerek iránt, azért van

náluk, mert a szülei meghaltak. Rachel felajánlotta, hogy néhány napra

magukkal vinnék, és a nő lelkesen beleegyezett.

73

– Nem tudom itt rendesen ápolni úgyse – mondta.

Így hát magukkal vitték Maryt szállodai lakosztályukba. A gyerek

szemmel láthatóan élvezte a puha ágyat és a fényűző fürdőszobát. Rachel

új ruhákat vett neki. Aztán eljött a pillanat, amikor a gyerek azt mondta:

– Nem akarok hazamenni. Itt akarok maradni veled.

Rachel ránézett a férjére, pillantása szenvedélyes vágyakozásról és

örömről árulkodott. Amint egyedül maradtak, azt mondta:

– Tartsuk meg. Könnyű lesz elintézni. Örökbe fogadjuk. Ő lesz a mi

gyerekünk. Az a nő szívesen megszabadulna tőle.

Ő, Leo pedig könnyen beleegyezett. A gyerek csöndesnek tűnt, jó

viselkedésűnek, engedelmesnek. Nyilvánvalóan nem érzett semmit a

nagynéni és nagybácsi iránt, akikkel élt. Ha Rachelt ez boldoggá teszi, ám

legyen, ügyvédekkel tanácskoztak, papírokat írtak alá, és attól kezdve

Mary O'Shaughnessyből Mary Argyle lett, és velük hajózott Európába. Leo

azt remélte, szegény Rachel most végre boldog lesz. És boldog is volt.

Izgatottan, majdhogynem lázasan boldog, imádta Maryt, mindenféle drága

játékot vett neki. Mary pedig elfogadta, nyugodtan, édesen. És mégis,

gondolta Leo, mindig volt valami, ami őt egy kicsit idegesítette. A gyerek

könnyed belenyugvása. Az, hogy sohasem mutatott honvágyat az otthona

és a rokonai után. A szeretet, remélte, majd megjön később. Akkor

mindenesetre nyomát sem látta. A kislány elfogadta az ajándékokat,

elégedett volt, élvezte, amit nyújtottak neki. De szeretet az új, örökbe

fogadó anyja iránt? Nem, ilyesmit nem tapasztalt nála.

Ekkortájt kezdődött, gondolta Leo, hogy észrevétlenül sikerült Rachel

Argyle életében háttérbe szorulnom. Olyan asszony volt, akit a természet

anyának és nem feleségnek teremtett. Mary megszerzésével anyai ösztönei,

úgy tűnt, nem kielégültek, hanem felkorbácsolódtak. Egy gyerek nem volt

neki elég.

Ettől kezdve minden vállalkozása valamiképp gyerekekkel volt

kapcsolatban. Érdeklődése az árvaházak felé fordult, nyomorék gyerekek

számára létesített alapítványok felé, szellemileg visszamaradt, agyhűdéses,

ortopédiai segítségre szoruló gyerekek, mindig csak gyerekek felé.

Csodálatra méltó volt. Ő mindig is érezte, hogy ez csodálatra méltó, de

most ez lett Rachel életének középpontja. Apránként ő, Leo is kezdte

elfoglalni magát. Egyre mélyebbre hatolt a közgazdaság–tudomány

történelmi hátterében, ami mindig is érdekelte. Egyre inkább

visszahúzódott a könyvtárába. Kutatott, rövid, szabatosan fogalmazott

74

monográfiákat írt. A felesége elfoglalt volt, komoly, boldog, vezette a

házat, és még többet tevékenykedett. Ő udvarias volt és beletörődő. Még

biztatta is. „Ez kiváló terv, kedvesem." „Igen, igen, én a helyedben

belevágnék." Néha egy–egy jó tanácsot is adott. „Azt hiszem, alaposan

meg kellene vizsgálnod a helyzetet, mielőtt elkötelezed magad."

Rachel továbbra is kikérte a véleményét, de néha már csak

kötelességtudatból. Ahogy telt–múlt az idő, egyre ellentmondást nem

tűrőbb lett. Ő tudta, hogy mi a helyes, ő tudta, hogy mi a legjobb. Leo

pedig udvariasan abbahagyta a kritizálást és az időnkénti figyelmeztetést.

Rachelnek, gondolta most, nem volt szüksége a segítségemre, nem volt

szüksége a szerelmemre. Elfoglalt volt, boldog, hihetetlenül energikus.

Leo nem tehetett róla, de bántotta mindez, és mégis, furcsa módon

sajnálta is Rachelt. Mintha csak tudta volna, hogy az ösvény, amelyre

lépett, veszedelmes lehet.

Mikor 1939–ben kitört a háború, Mrs. Argyle azonnal megkettőzte

erőfeszítéseit. Miután megszületett agyában az ötlet, hogy háborús

gyermekotthont nyit a londoni szegénynegyedekből származó gyerekek

számára, sok fontos emberrel felvette a kapcsolatot Londonban. Az

Egészségügyi Minisztérium hajlott az együttműködésre, Rachel pedig

keresett és talált is egy házat, amely megfelelt céljainak. Egy újonnan

épült, modern házat Anglia egyik távoli csücskében, amelyet valószínűleg

nem fognak bombázni. Itt el tudott helyezni tizennyolc, két és hét év

közötti gyereket. A gyerekek nemcsak sze–gény, hanem hátrányos

helyzetű családokból származtak. Árvák voltak, vagy törvénytelenek,

olyanok, akiknek az anyja nem akarta a gyerekkel együtt evakuáltatni

magát, mert már unta. Olyanok, akiket otthon bántottak és elhanyagoltak.

Három vagy négy gyerek nyomorék volt. Ortopédiai kezelést kellett

kapniuk, ezért Rachel nemcsak teljes személyzetet vett föl, hanem egy

svéd masszőrnőt és két képzett kórházi ápolónőt is. Az egész nem

egyszerűen kényelmes, hanem fényűző alapokon szerveződött. Egyszer

azért Leo megpróbált Rachel lelkére beszélni.

„Nem szabad elfelejtened, Rachel, hogy ezeknek a gyerekeknek vissza

kell majd térniük abba a környezetbe, ahonnan elhoztuk őket. Nem szabad

ezt túlságosan megnehezítened a számukra."

Rachel felhevülten válaszolt:

„Semmi sincs, ami túl jó lenne ezeknek a szegény csöppségeknek.

Semmi!"

75

Ő megpróbálta még egyszer:

„Igaz, de vissza kell majd menniük, ne felejtsd el."

Rachel ezt egyszerűen félresöpörte:

– Talán nem lesz szükséges. Talán – majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

A háborús nehézségek hamarosan változásokat okoztak. A kórházi

ápolónőket, akiket zavart, hogy tökéletesen egészséges gyerekekre kell

felügyelniük, mikor komoly ápolónői feladatok vártak rájuk, gyakran

kellett pótolni, Végül egyetlen idős nővér maradt, meg Kirsten Lindstrom.

A személyzet is cserbenhagyta őket, és ebben is Kirsten Lindstromnak

kellett pótlékül szolgálnia. Nagy odaadással és önzetlenül, dolgozott.

Rachel Argyle pedig elfoglalt volt és boldog Leo visszaemlékezett rá,

hogy akadtak azért pillanatok, mikor értetlen volt és tanácstalan, Például

egy nap az egyik kisfiúhoz, Mickyhez aki fogyni kezdett, és elvesztette az

étvágyát kihívta az orvost. Az orvos semmilyen betegséget sem tudott

megállapítani, de arra hívta fel Rachel figyelmét, hogy a gyereknek esetleg

honvágya van. Ő azonnal visszautasította a feltételezést.

„Lehetetlen! Nem ismeri a körülményeket, amelyek közül jön. Verték,

rosszul bántak vele. Biztosan pokoli volt szegénynek."

„Ennek ellenére", mondta dr. MacMaster, „nem lennék meglepve. Meg

kellene próbálni beszéltetni."

És egy nap Micky beszélni kezdett. Az ágyában bőgött, az öklével lökte

el magától Rachelt, és kiabált:

„Haza akarok menni. Haza akarok menni a mamánkhoz és Ernie–

ékhez."

Rachel feldúlt volt, szinte nem akart hinni a fülének.

„Nem akarhatja az anyját. Az a nő fütyült rá. Verte, ahányszor csak

részeg volt."

Leo pedig gyöngéden azt mondta:

„A természettel szállsz szembe, Rachel. Ő az anyja, és a fiú szereti."

„Rossz anya volt!"

„Akkor is hús a húsából, vér a véréből. Ezt érzi a gyerek. Ezt semmi

sem tudja pótolni."

Rachel pedig azt válaszolta:

„De hát mostanra már engem kellene az nnyjának tekintenie!"

Szegény Rachel, gondolta Leo. Szegény Rachel, aki annyi mindent meg

tudott vásárolni... Nem önző módon, nem saját magának; aki nem kívánt

76

gyerekeknek szeretetet, törődést, otthont tudott adni. Mindezeket

megvásárolhatta nekik, de nem vásárolhatta meg a szeretetüket.

Aztán véget ért a háború. A gyerekek elkezdtek visszaszállingózni

Londonba, jöttek értük a szüleik vagy a rokonaik. De nem mindért.

Néhányan továbbra is nemkívánatosak maradtak, és ekkor mondta Rachel:

„Tudod, Leo, olyanok már, mintha a mi gyerekeink volnának. Ez az a

pillanat, amikor saját családunk lehetne. Négy–öt ilyen gyerek itt

maradhatna velünk. Örökbe fogadjuk őket, gondoskodunk róluk, és igazán

a mi gyerekeink lesznek."

Leót bizonytalan rossz érzés fogta el, maga sem tudta, miért. Nem

mintha kifogása lett volna a gyerekek ellen, de ösztönösen megérezte,

mennyire hamis ez az egész. A feltételezés, hogy könnyű saját családot

teremteni mesterséges úton.

„Nem gondolod", kérdezte, „hogy veszélye lehet?"

De Rachel azt válaszolta:

„Veszélyes? Mit számít, ha veszélyes. Érdemes megtenni."

Igen, gondolta, valóban érdemes megtenni csak ő nem volt annyira

magabiztos, mint Rachel De addigra annyira eltávolodott, felemelkede a

saját ködös, hideg régióiba, hogy ellenkez sem tudott. Azt felelte, amit oly

gyakran:

„Csináld azt, amit szeretnél, Rachel."

Rachel győztesnek érezte magát és nagyo boldognak, terveket szőtt,

ügyvédekkel tárgyal intézte az ügyeket a maga megszokott, gyako latias

módján. És szert tett a családjára. Mar a legidősebb, akit New Yorkból

hoztak; Micky, honvággyal küzdő kisfiú, aki olyan sok éjszakán sírta

álomba magát, mert vágyódott a szegénynegyedbeli otthona és

nemtörődöm, rosszkedvű anyja után; Tina, a kecses, sötét, félvér kislány,

akinek anyja szajha volt, apja pedig egy indiai matróz. Hester, akinek fiatal

ír anyja szült egy törvénytelen gyereket, aztán szerette volna újrakezdeni az

életét. És Jacko, a szeretetre méltó, majomképű kisfiú, akinek a csínyjei

mindannyiukat megnevettették, aki mindig addig tudott beszélni, amíg meg

nem úszta a büntetést, és még abból a szigorú sárkányból, Miss

Lindstromból is ki tudott csalni egy kis plusz édességet. Jacko, akinek az

apja a börtönbüntetését töltötte, az anyja pedig megszökött egy másik

férfival.

Igen, gondolta Leo, valóban érdemes volt magukhoz venni ezeket a

gyerekeket, megadni nekik az otthon, a szeretet, az apa és az anya

77

biztonságát. Rachelnek igaza volt, gondolta, mikor győztesnek érezte

magát. Csak nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint ahogy az elvárható

lett volna... Mert ezek a gyerekek nem olyanok voltak, mintha Rachel és az

ő közös gyerekei lettek volna. Nem keringett bennük Rachel keményen

dolgozó, takarékos őseinek vére, nem volt meg bennük az az elszántság és

ambíció, amelynek segítségével az ő családja kevésbé jó hírű felmenői

biztos helyet vívtak ki maguknak a társadalomban, sem az a

meghatározhatatlan jóság és szellemi tisztesség, ami az apját és nagyapját

meg nagyanyját jellemezte. És nem volt meg bennük anyai nagyszüleinek

intellektuális kiválósága sem.

Mindent megtettek értük, amit a környezet megtehet egy gyerekért.

Sokat tehet, de nem mindent. Már megvoltak a csírái azoknak a hibáknak,

amelyek először a gyermekotthonba vezérelték őket, és nehézségek

hatására ezek a csírák virágba szökkenhetnek. Ezt tökéletesen példázta

Jacko. Jacko – a szeretetre méltó, izgékony Jacko, a mulatságos

bemondásaival, vonzerejével, könnyed tehetségével, hogy az ujja köré tud

csavarni bárkit – alapvetően bűnöző típus volt. Ez nagyon korán

megmutatkozott, gyerekes lopásokban, hazugságokban; csupa olyasmiben,

amit korai, rossz neveltetésének lehetett tulajdonítani. Ezeket a dolgokat,

mondta Rachel, könnyen ki lehet javítani. De nem lehetett.

Iskolai pályafutása dicstelen volt. Az egyetemről eltanácsolták, és attól

kezdve egyik kínos eset követte a másikat, miközben ő és Rachel

igyekeztek mindent megtenni, megpróbáltak önbizalmat adni a fiúnak,

éreztették vele, hogy szeretik és hisznek benne, olyan állásokat kerestek,

amelyek tetszhettek neki, amelyekben sikeres lehet, ha keményen dolgozik.

Talán, gondolta Leo, túl engedékenyek voltunk. De mégsem. Akár

engedékenyek vagyunk, akár szigorúak, Jacko esetében az eredmény

ugyanaz lett volna. Amit akart, azt meg kellett kapnia. Ha törvényes úton

nem sikerült megszereznie, akkor hajlandó volt bármilyen más utat

választani. Ahhoz nem volt elég okos, hogy sikeres bűnöző legyen, még

kisstílű sem. És így érkezett el az az utolsó nap, amikor megjelent egy fillér

nélkül, a börtöntől rettegve, és dühösen követelte a pénzt, ami jár neki, és

fenyegetőzött. Végül elment, azt kiabálva, hogy még visszajön, és jobb

lesz, ha addigra már várja a pénz – mert különbeni

Így aztán... Rachel meghalt. Milyen távolinak tűnt a múlt. A háború

hosszú évei, ami alatt felnőttek a fiúk és a lányok. És ő? Ő is távoli,

színtelen. Mintha csak az a kirobbanó energia és életvágy, amit Rachel

78

megszemélyesített, kifacsarta és kimerítette volna őt, Leót, és most oly

nagy szüksége volna egy kis melegségre és szeretetre.

Nem tudta felidézni, mikor jött rá, hogy milyen közel is van hozzá

mindez. Szinte a keze ügyében... Nem tukmálják rá, de ott van.

Gwenda... A tökéletes, segítőkész titkárnő, aki mindig mellette van;

kedves, lelkiismeretes. Volt benne valami, ami arra emlékeztette, milyen is

volt Rachel, amikor megismerkedtek. Ugyanaz a melegség, ugyanaz a

lelkesedés, ugyanaz a melegszívűség. De Gwenda esetében ez a melegség,

ez a melegszívűség, ez a lelkesedés neki szólt. Nem azoknak az elképzelt

gyerekeknek, akiket egy nap majd szülhet – csak neki. Olyan érzés volt,

mint amikor az ember a tűznél melengeti a kezét... A kezét, amely hideg és

merev, mert nem használta. Mikor jött rá, hogy Gwenda szereti? Nem

tudta. Nem hirtelen fölismerés volt.

De egy nap – hirtelen – ráébredt, hogy ő is szerelmes a lányba.

És ráébredt arra is, hogy amíg Rachel él, nem házasodhatnak össze.

Leo felsóhajtott, kiegyenesedett a székében, és megitta jéghideg teáját.

79

KILENCEDIK FEJEZET

Calgary távozása után alig néhány perccel dr. MacMastert újabb

látogató kereste föl. Őt jól ismerte, és szeretettel üdvözölte.

– Don, örülök, hogy látlak. Gyere be, és meséld el, mi nyomja a

szívedet. Ha ilyen furcsán ráncolod a homlokod, akkor mindig tudom,

hogy valami nyomja.

Dr. Donald Craig szomorúan rámosolygott. Jóképű, komoly fiatalember

volt, aki magát és a munkáját nagyon komolyan vette. Az öreg,

nyugalomba vonult orvos nagyon szerette fiatal kollégáját, aki az ő praxisát

folytatta, de néha azt kívánta, bárcsak több humorérzéke volna Donald

Craignek.

Craig visszautasította a felkínált italt, és azonnal a tárgyra tért.

– Nagyon aggódom, Mac.

– Csak nem újabb vitaminhiányos eset? – kérdezte dr. MacMaster. Az ő

szemében ez nagyon jó tréfa volt. Egyszer egy állatorvosnak kellett a fiatal

Craig figyelmét felhívnia arra, hogy egy bizonyos gyerekbetegének a

macskája ótvaros.

– Nem a betegeimről van szó – mondta Donald Craig. – Hanem a

magánügyeimről.

MacMaster arca elkomorult.

– Sajnálom, fiam. Rossz híreket kaptál? A fiatalember megrázta a fejét.

– Nem erről van szó. Ide figyelj, Mac, valakivel beszélnem kell róla, és

te ismered mindannyiukat, hosszú ideje vagy itt, mindent tudsz róluk.

Nekem is tudnom kell. Tudnom kell, hol állok, mivel kell szembenéznem.

MacMaster busa szemöldöke lassan felemelkedett a homlokára.

– Halljuk, mi a baj – mondta.

– Argyle–ékról van szó. Tudod – ami azt illeti, nyilván mindenki tudja –

, hogy Hester Argyle meg én...

Az öreg orvos bólintott.

– Nagyon szép kis egyetértés – mondta helyeslően. – Ez a régi vágású

kifejezés rá, és nagyon jó kifejezés.

– Rettentően beleszerettem – mondta egyszerűen Donald –, és azt

hiszem – biztos vagyok benne –, hogy ő is kedvel. És akkor közbejön ez a

dolog.

Az öreg orvos arcán tükröződött, hogy egyszeriben felfogta, miről van

szó.

80

– A, értem! Jacko Argyle kegyelmet kap –mondta. – Csak sajnos túl

későn.

– Igen. Emiatt érzem úgy – tudom, hogy ilyet nem lenne szabad

éreznem, de nem változtathatok rajta –, hogy jobb lett volna, ha... ha ez az

új bizonyíték sohasem kerül napvilágra.

– Nem te vagy az egyetlen, aki így érez –mondta MacMaster. – Úgy

hallom, ugyanezt érzi mindenki, a rendőrfőnöktől kezdve az Argyle

családon keresztül egészen addig az emberig, aki hazajött a Déli–sarkról,

és a vallomást tette. – Hozzáfűzte: – Itt volt ma délután.

Donald Craig meglepettnek látszott.

– És mondott valamit?

– Mit mondott volna?

– Hogy van–e valami elképzelése arról, ki... Dr. MacMaster lassan

megrázta a fejét.

– Nem – felelte. – Fogalma sincs róla. Honnan is lenne – amikor a

semmiből jött, és most látta őket először? Azt hiszem – folytatta –,

senkinek sincs elképzelése róla.

– Nincs. Gondolom, nem is lehet.

– Mitől vagy ilyen ideges, Don? Donald Craig mélyet lélegzett.

– Hester felhívott aznap este, mikor ez a Calgary nevű fickó ott járt.

Úgy volt, hogy az esti rendelés után bemegyünk Drymouthba, és

meghallgatunk egy előadást a Shakespeare–darabokban előforduló

bűnözőtípusokról.

– Épp a körülményekhez illik – mondta MacMaster.

– Aztán telefonált. Azt mondta, nem jön. Azt mondta, felzaklató híreket

kaptak.

– Értem. Dr. Calgary beszámolója.

– Igen. Igen, bár akkor őt meg sem említette. De nagyon feldúltnak

hangzott. Mintha... nem is tudom elmagyarázni, hogy hangzott.

– Az ír vér – mondta MacMaster.

– Rémült volt, rettegő.

– Miért, mit vártál? – kérdezte az öreg orvos, – Még nincs húszéves,

ugye?

– De miért olyan ideges? Állítom, Mac, az lány félholt a rettegéstől.

– Hm, igen, hát – igen, ez lehetséges, gondolom – mondta MacMaster.

– Gondolod – mit gondolsz?

81

– Az sokkal fontosabb – mutatott rá Mac–Master –, hogy te mit

gondolsz.

A fiatalember keserűen válaszolt:

– Azt hiszem, ha nem lennék orvos, eszembe sem jutnának ilyesmik. Ő

lenne az én barátnőm, és az én barátnőm nem tehet semmi rosszat. De

így...

– Igen... folytasd csak. A legjobb, ha beszélsz róla.

– Tudod, én értem valamennyire, mi megy végbe Hester lelkében. Ő – ő

a korai bizonytalanság áldozata.

– Pontosan – mondta MacMaster. – Manapság így szoktuk ezt hívni.

– Nem volt még ideje rá, hogy megfelelően beilleszkedjék. A

gyilkosság idején a kamasz lány teljesen természetes érzésétől szenvedett –

lázadt a hatalom ellen – próbált megszabadulni a fojtogató szeretettől, ami

annyi bajnak az okozója manapság. Ki akart törni, el akart menni. Ő maga

mesélte nekem mindezt. Megszökött, és csatlakozott egy negyedrangú

utazó színtársulathoz. A körülményeket tekintve azt hiszem, az anyja

igazán bölcsen viselkedett. Azt javasolta, Hester költözzön Londonba, és

tanulja ki a színészmesterséget a Királyi Színiakadémián, ha ehhez van

kedve. De Hesternek nem ehhez volt kedve. Az, hogy megszökött, hogy

színészkedhessen, valójában csak gesztus volt. Nem akart ő a

színiakadémiára járni, komolyan ezt a hivatást választani. Csak meg akarta

mutatni, hogy megáll a saját lábán. Mindenesetre Argyle–ék nem próbáltak

erőszakoskodni vele. Igen szép zsebpénzt adtak neki.

– Ami nagyon okos dolog volt tőlük – mondta MacMaster.

– Aztán jött az az ostoba viszonya a társulat egyik középkorú tagjával.

Végül ő maga is ráébredt, hogy az az alak egy gazember. Mrs. Argyle

elment, elintézte vele a dolgot, és Hester hazatért.

– Megtanulta a leckét, ahogy az én fiatalkoromban szokták mondani –

jelentette ki MacMaster. – De persze az ember nem örül az ilyesminek.

Hester sem örült.

Donald Craig aggodalmasan folytatta:

– Még mindig tele volt elfojtott haraggal; s ez annál is rosszabb, mert ha

nyíltan nem is, de magában el kellett ismernie, hogy az anyjának

tökéletesen igaza volt; színésznőnek csapnivaló, az a férfi pedig, akire az

érzéseit pazarolta, nem érdemelte meg őt. Sőt, ő sem szerette igazán.

„Anya mindent jobban tud." Ez keserves tapasztalat a fiataloknak.

82

– Igen – mondta MacMaster. – Szegény Mrs. Argyle–nak pontosan ez

volt a baja – nem mintha valaha is felfogta volna. Tény, hogy szinte

mindig igaza volt, hogy valóban mindent jobban tudott. Ha olyan nő lett

volna, aki adósságokba veri magát, elveszíti a lakáskulcsát, lemarad a

vonatról, és hasonló ostoba helyzetekbe keveredik, amikből másoknak kell

őt kihúzni, az egész családja sokkal jobban szerette volna. Szomorú és

kegyetlen dolog ez, de hát ilyen az élet. Ahhoz viszont nem volt elég okos,

hogy csalafintaságokkal vigye keresztül az akaratát. Önelégült volt, tudod.

Élvezte a hatalmát,] a tévedhetetlen ítéletét, és nagyon, nagyon biztos volt

magában. Ezzel nagyon nehéz megbirkózni, ha az ember fiatal.

– Tudom – mondta Donald Craig. – Értem én mindezt. És éppen mivel

nagyon is értem, azért érzem... azért sejtem... – Megállt.

MacMaster kedvesen közbevágott:

– Jobb lesz, ha én mondom ki helyetted, Don. Attól félsz, hogy a te

Hestered volt az, aki kihallgatta a veszekedést az anyja és Jacko között,

akit talán felidegesített, amit hallott, és a tekintély meg az anyja képzelt

felsőbbrendű mindentudása ellen lázadozva bement abba a szobába,

felkapta a piszkavasat és megölte. Ettől félsz, ugye?

A fiatalember nyomorúságosan rábólintott.

– Nem igazán. Nem hiszem el, de... az az érzésem... az az érzésem,

hogy történhetett így is. Hester nem olyan nyugodt, nem olyan

kiegyensúlyozott. .. úgy érzem, fiatal a korához képest, bizonytalan

magában, hajlamos a pillanatnyi elmezavarra. Ha elnézem azokat, akik

abban a házban élnek, nem tudom elhinni, hogy bármelyikük képes lett

volna ilyesmire. De Hester... Mesterben már nem vagyok olyan biztos.

– Értem – mondta dr. MacMaster. – Igen, értem.

– Nem hibáztatom érte – hadarta Don Craig. – Nem hiszem, hogy

szegény gyerek tisztában volt azzal, mit tesz. Nem vagyok képes gyilkos–

lágnak nevezni. Nem volt az egyéb, mint dac, lázadás, a szabadulás vágya,

annak tudata, hogy soha nem lesz szabad, amíg – amíg az nnyja ott van.

– Ez a legutolsó szempontod valószínűleg tökéletesen helytálló –

mondta MacMaster. – Ez az egyetlen indíték, amit találni lehet, és elég

furcsa indíték. Nem az a fajta, ami a törvény szemében erősnek látszik. A

vágy a szabadság után. Hogy egy erős egyéniség befolyásától

szabaduljunk. Azért, mert egyikük sem örökölt nagy összeget Mrs. Argyle

halálával, a rendőrség nem tudja elhinni, hogy volt indítékuk. Még a

pénzügyek ellenőrzése is szinte teljesen Mrs. Argyle kezében volt. Hát

83

igen, a halálával mind megszabadultak. Nemcsak Hester, fiam. Leo is

megszabadult, elvehet egy másik nőt. Mary is megszabadult, úgy élhet a

férjével, ahogy ő szeretne. Micky is megszabadult, hogy élhesse az életét,

ahogy neki tetszik. Még a könyvtárában ücsörgő titokzatos kis Tina is

vágyódhatott a szabadság után.

– El kellett jönnöm, hogy beszéljek veled –mondta Donald. – Tudnom

kellett, hogy mit gondolsz, úgy gondolod–e, hogy... hogy igaz lehet.

– Mármint hogy Hester?

– Igen.

– Azt hiszem, igaz lehet – mondta lassan MacMaster. – De nem tudom,

hogy tényleg az–e.

– Gondolod, hogy úgy történhetett, ahogy vázoltam?

– Igen. Úgy vélem, amit elképzeltél, az lehetséges, a valószerűség

bizonyos elemei megvannak benne. De egyáltalán nem biztos, Donald.

A fiatalember felsóhajtott és összerázkódott,

– De nekem biztosnak kell lennem, Mac. Ez az egyetlen dolog, amit

szükségesnek érzek, Tudnom kell. Ha Hester elmeséli, ha magától elmeséli,

akkor... minden rendben lesz. Összeházasodunk, amint lehet. Majd én

vigyázok rá.

– Szerencse, hogy Huish főfelügyelő nem hall téged – mondta szárazon

MacMaster.

– Rendszerint törvénytisztelő polgár vagyok – mondta Donald –, de te is

nagyon jól tudod, Mac, hogy a pszichológusok véleményét hogyan kezelik

a perek során. Szerintem egyszerűen szörnyű baleset volt, nem pedig

hidegvérű gyilkosság – vagy forrófejű gyilkosság, ha már ott tartunk.

– Szereted a lányt – jelentette ki MacMaster.

– Ez bizalmas beszélgetés, ne felejtsd.

– Tudom, tudom – felelte MacMaster.

– Én csak annyit mondok, hogy ha Hester elmeséli nekem, és én végre

biztosat tudok, majd együtt átvészeljük. De el kell mondania. Nem élhetem

le úgy az életem, hogy nem vagyok biztos benne.

– Úgy érted, nem vagy hajlandó elvenni addig, amíg ez a lehetőség

árnyékot vet a kapcsolatotokra?

– Te hajlandó lennél az én helyemben?

– Nem tudom. Az én időmben, ha velem történt volna meg mindez, és

szerettem volna a lányt, akkor valószínűleg meg lettem volna győződve

arról, hogy ártatlan.

84

– Nem az számít valójában, hogy bűnös–e vagy ártatlan, hanem az,

hogy tudjam.

– És ha tényleg megölte az anyját, hajlandó vagy elvenni, és boldogan

éltek, míg meg nem haltok?

– Igen.

– Azt ne hidd! – mondta MacMaster. – Azon fogsz töprengeni, hogy a

kávéd valóban csak azért keserű–e, mert kávé, és eszedbe jut, hogy a

kandalló előtt a piszkavas talán egy kicsit túl nagy. És ő észreveszi

mindezt. Nem fog menni...

85

TIZEDIK FEJEZET

– Bizonyosra veszem, Marshall, hogy tisztában van vele, miért kértem,

hogy jöjjön ide, és tartsunk megbeszélést.

– Valóban – válaszolta Mr. Marshall. – Ha ön nem javasolta volna, Mr.

Argyle, akkor én vetem föl. A hír megjelent ma reggel minden lapban, és

semmi kétség, hogy ez az ügy iránti érdeklődés újraéledését fogja

eredményezni az újságírók körében.

– Már telefonáltak is néhányan, és nyilatkozatot kértek – mondta Mary

Durrant.

– Hát, ez várható volt, szerintem. Azt tanácsolnám, azt az álláspontot

foglalják el, hogy nincs mit mondaniuk. Természetesen örülnek, de nem

szívesen beszélnének róla.

– Huish főfelügyelő, aki akkoriban a nyomozást vezette, jelentkezett,

hogy eljönne és beszélne velünk holnap délelőtt – mondta Leo.

– Igen. Igen, attól félek, újra elő kell venniük az ügyet, bár igazán nem

tudom, remélheti–e a rendőrség, hogy kézzelfogható eredményt ér el.

Végül is két éve már, és amire az emberek nkkoriban emlékezhettek volna

– a falusiak, úgy értem –, mostanra elfelejtették. Ez bizonyos szempontból

sajnálatos, de nincs mit tenni.

– Az egész ügy teljesen világosnak látszik –mondta Mary Durrant. – A

ház biztonságosan be volt zárva a betörők miatt, de ha idejött valaki, hogy

egy különleges ügyben az anyám segítségét kérje, vagy úgy tett, mintha

egy barátja lenne, akkor semmi kétségem sincs, hogy beeresztette volna.

Azt hiszem, ez kellett, hogy történjen. Az apám hallani vélte a csengőt este

hét óra után.

Marshall kérdően fordult Leo felé.

– Igen, azt hiszem, mondtam is – jelentette ki Leo. – Természetesen már

nem emlékszem világosan, de akkoriban az volt a benyomásom, hogy

hallottam a csengőt. Éppen készültem, hogy lemegyek, amikor mintha az

ajtót hallottam volna nyílni és csukódni. Hangokat nem hallottam, szó

sincs olyasmiről, hogy valaki erőszakkal akart behatolni, vagy fenyegetően

viselkedett. Azt hiszem, azt meghallottam volna.

– Bizonyosan, bizonyosan – mondta Mr. Marshall. – Igen, úgy

gondolom, nem lehet kétségünk, hogy csakis így történhetett. Sajnos,

mindannyian tisztában vagyunk azzal, milyen sok jellemtelen embernek

sikerül a nyomorúságáról szóló mesével bejutnia egy házba, és ha

86

bejutottak, akkor készek leütni a tulajdonost és elszökni a pénzzel, amit

találnak. Igen, úgy vélem, azt kell feltételeznünk, hogy így történt.

A hangja túlságosan is meggyőző volt. Körülnézett az egybegyűltek kis

körén, gondosan megfigyelte, és precíz agyában a megfelelő címkével látta

el őket. Mary Durrant, csinos, semmi képzelőereje, nem ideges, szinte

közönyös, szemmel láthatóan nagyon biztos magában. Mögötte

tolószékében a férje. Intelligens fickó ez a Philip Durrant, gondolta

magában Marshall. Olyan ember, aki sok mindent csinálhatott volna, és

sokra vihette volna, ha nem annyira megbízhatatlan az ítélete üzleti

ügyekben. Ő nem fogadja olyan nyugodtan mindezt, mint a felesége. A

szeme éber és komoly. Ő tökéletesen átlátja az ügy várható

következményeit. Persze lehet, hogy Mary Durrant sem olyan nyugodt,

mint amilyennek látszik. Kislány és felnőtt korában is képes volt elrejteni

az érzéseit.

Amikor Philip Durrant megmoccant a székében, csillogó, értelmes

szemét enyhe gúnnyal az ügyvédre függesztve, Mary azonnal odakapta a

fejét. A férjére vetett pillantásban megnyilvánuló imádat meglepte az

ügyvédet. Természetesen tisztában volt vele, hogy Mary Durrant odaadó

feleség, de olyan régóta gondolt úgy rá, mint nyugodt, szinte érzelmek

nélküli teremtményre, akiben nincs erős rokon– vagy ellenszenv, hogy ez a

hirtelen megvilágosodás elképesztette. Szóval így érez a fickóval

kapcsolatban... nahát! Ami Philip Durrantot illeti, ő nyugtalannak látszott.

Fél a jövőtől, gondolta Markhall. Félhet is!

Az ügyvéddel szemben Micky ült. Fiatal, jóképű, keserű. Miért kell

olyan keserűnek lennie, gondolta zárójelben Marshall. Nem tettek meg érte

mindig mindent? Miért festett mindig úgy, mint aki állandóan szemben áll

a világgal? Micky mellett Tina kuporgott, akár egy kis elegáns fekete

macska. Nagyon sötét bőrű, halk szavú, a szeme nagy és fekete, mozgása

szinte rnacskakecsességű.

Csöndes, de hátha a csöndessége mögött érzelmek rejtőznek? Marshall

igazából nagyon keveset tudott Tináról. Azt az állást választotta, amelyet

Mrs. Argyle ajánlott neki, könyvtáros lett a megyei könyvtárban. Volt egy

lakása Redmynben, de a hétvégeken hazajött. Szemmel láthatóan

engedelmes és elégedett tagja a családnak. De ki tudja? Ő mindenesetre

nem keveredett bele, vagy nem kellett volna belekeverednie. Nem volt itt

aznap este. Bár, ami azt illeti, Redmyn csak harmincnyolc kilométerre van.

Ennek ellenére Tina és Micky valószínűleg nem keveredett bele.

87

Marshall pillantása végigfutott Kirsten Lindstromon, aki szemében

árnyalatnyi harciassággal figyelte. Tegyük fel, gondolta, hogy ő gurult

dühbe, és támadta meg a munkaadóját, Nem lenne igazán meglepve. Az

ember már szinte semmin sem lepődik meg, ha eltöltött néhány esztendőt

az ügyvédi pályán. Biztosan van erre is kifejezés a modern

szakzsargonban, Ösztöneit elfojtó aggszűz. Irigy, féltékeny, valódi vagy

képzelt sérelmeken rágódik. Igen, biztos van rá kifejezés. És milyen

kényelmes megoldás lenne, futott át a szégyenletes gondolat Mr. Marshall

agyán. Igen, rendkívül kényelmes. Egy külföldi. Nem családtag. De

gyanúba keverte volna Kirsten Lindstrom készakarva Jackót, kihallgatta

volna és kihasználta volna a veszekedést? Ezt már jóval nehezebb volt

elhinni. Mert Kirsten Lindstrom imádta Jackót. Mindig szerette

valamennyi gyereket. Nem, ezt nem tudja elhinni róla. Kár, mert... de nem

szabad hagynia, hogy a gondolatai ebbe az irányba elkalandozzanak.

Pillantása továbbvándorolt Leo Argyle–ra és Gwenda Vaughanra. Még

nem hozták nyilvánosságra az eljegyzésüket, ami nagy szerencse. Bölcs

döntés volt. Végtére is írt nekik, és finoman érzékeltette ezt. Persze

bizonyára nyílt titok a környéken, és tud róla a rendőrség is. A rendőrség

szempontjából ez megfelelő indítéknak látszhat. Számtalan példa van rá.

Férj, feleség és a másik nő. De akárhogy is, Marshall nem tudta elképzelni,

amint Leo Argyle rátámad a feleségére. Nem, lehetetlen elképzelni. Végül

is, jó néhány éve ismeri Leo Argyle–t, és mindig a legjobb véleménye volt

róla. Tudós. Meleg érzésekkel, nagy olvasottsággal és távolságtartó,

filozofikus életszemlélettel bíró férfi. Nem az a fajta, aki piszkavassal

agyonveri a feleségét. Persze, egy bizonyos életkorban, ha egy férfi úgy

érzi, hogy szerelmes – de nem! Ez újságokba való feltételezés. Olyasmi,

ami kellemes olvasmánya vasárnaponként az angoloknak! Nem,

képtelenség, hogy Leo...

És mi van a nővel? Gwenda Vaughanról sokkal kevesebbet tud. Jól

megnézte telt ajkát és lormás alakját. Fülig szerelmes Leóba. Igen,

valószínűleg már régóta szereti. És mi van a válással, töprengett. Hogyan

érzett volna Mrs. Argyle a válással kapcsolatban? Nem tudhatta, de úgy

gondolta, Leo Argyle–nak egyáltalán nem lett volna ínyére az ötlet, ő régi

vágású lerfi. Nem hitte, hogy Gwenda Vaughan Leo Argyle szeretője, ami

viszont még valószínűbbé lelte, hogy ha Gwenda Vaughan lehetőséget

lálott arra, hogy eltávolítsa az útból a feleséget, és a gyanú árnyéka se

88

vetődjön rá... megállt, mielőtt befejezte volna a gondolatsort. Feláldozta

volna–e Gwenda habozás nélkül Jackót?

Azt nem feltételezte, hogy kedvelte volna a fiút. Jacko vonzereje róla

lepergett. A nők – Mr. Marshall ezt jól tudta – könyörtelenek. Tehát

Gwenda Vaughant nem lehet kizárni. Ennyi idő után több mint kétséges,

hogy a rendőrség talál–e bizonyítékot. Fogalma sem volt róla, mi lehetne

Gwenda Vaughan ellen a bizonyíték. Itt volt aznap Leóval a könyvtárban,

jó éjszakát kívánt neki, és lement a lépcsőn. Nincs, aki megmondhatná,

nem lépett–e be Mrs. Argyle nappalijába, nem vette–e fel a piszkavasat,

odaosonva a gyanútlan asszony mögé, aki íróasztalánál a papírjaiba

mélyedt. Azután, amikor Mrs. Argyle–t csendben agyonütötte, nem kellett

mást tennie, csak ledobni a piszkavasat, kisétálni a bejárati ajtón és

hazamenni, mint máskor. Lehetetlennek látszott, hogy a rendőrség vagy

bárki más valaha is rájöjjön, tényleg ezt csinálta–e.

A szeme továbbvándorolt Hesterre. Bájos gyermek. Nem, nem bájos,

gyönyörű. Gyönyörű, de valami különös és kényelmetlen módon, Szerette

volna tudni, kik a szülei. Van benne valami törvénytelen, valami vadság.

Igen, az ember szinte a kétségbeesett szót használná rá De miért kéne

kétségbeesettnek lennie? Ostoba módon megszökött, hogy színpadra

léphessen, és ostoba viszonyt kezdett egy nem megfelelő férfival; aztán

kijózanodott, hazatért Mrs. Argyle–lal, és újra itt él. Ennek ellenére nem

lehet teljesen kizárni Hestert, mert nem tudni, hogyan jár az esze. Nem

tudni, hogy egy kétségbeesett pillanatban mit fog csinálni. De ezt ugyanígy

nem tudja a rendőrség sem.

Hát, gondolta Mr. Marshall, nem valószínű, hogy a rendőrség, még ha

elméletileg megállapítja is, ki a tettes, tenni tudna valamit. Egészében véve

a helyzet kielégítő. Kielégítő? Megborzongott. Valóban? Kielégítő

eredmény a patthelyzet, ha az egész ügyet nézzük? Vajon Argyle–ék

tudják–e az igazságot? Nemleges választ adott magában. Nem tudják.

Eltekintve, persze, attól az egyetlen embertől, aki nagyon is jól tudja...

Nem, nem tudják. De gyanakszanak–e valakire? Hát, ha most még nem is,

nemsokára fognak, mert ha nem tudunk valamit, akkor elkezdünk

töprengeni, megpróbálunk visszaemlékezni... Kellemetlen. Igen, nagyon

kellemetlen helyzet.

Nem tartott sokáig, amíg mindezt végiggondolta. Mr. Marshall magához

tért elmélkedéséből, és észrevette, hogy Micky gúnyos tekintettel bámul rá.

89

– Szóval ez a véleménye, Mr. Marshall? – kérdezte Micky. – A külső

behatoló, az ismeretlen gonosztevő, aki gyilkol, rabol, és megússza?

– Úgy vélem – mondta Mr. Marshall –, ezt leszünk kénytelenek

elfogadni.

Micky hátravetette magát a széken és felnevetett.

– Ez a mi verziónk, és ragaszkodunk hozzá?

– Hát igen, Michael, én ezt javasolnám. – Mr. Marshall hangjában

figyelmeztetés csengett.

Micky bólintott.

– Értem – mondta. – Ezt javasolja. Igen. Igen, biztos vagyok benne,

hogy igaza van. De ugye egy szavát sem hiszi a saját verziójának?

Marshall rendkívül hidegen pillantott rá. Ez a baj azokkal, akiknek

fogalmuk sincs a jogászi értelemben vett tapintatról. Ragaszkodnak hozzá,

hogy kimondjanak olyasmiket, amiket sokkal jobb lenne kimondatlanul

hagyni.

– Nem tudom, hogy mennyit ér – mondta –, de ez a véleményem.

Hangja megfellebbezhetetlen volt és végtelenül rosszalló. Micky

körbejáratta tekintetét az asztal körül.

– És mi, mi mit gondolunk? – kérdezte általánosságban. – Hé, Tina,

szerelmem, a magad csöndes módján megint fölényesnek látszol, neked

nincs valami ötleted? Egy jóvá nem hagyott változatod, hogy úgy

mondjam? És te, Mary? Te se beszéltél valami sokat.

– Természetesen egyetértek Mr. Marshall–lal – mondta meglehetősen

élesen Mary. – Milyen más megoldás lehetne?

– Philip viszont nem ért egyet veled – mondta Micky.

Mary hátrakapta a fejét, és a férjére nézett Philip Durrant halkan így

szólt:

– Jobb lenne, ha tartanád a szád, Micky Abból még soha nem

származott semmi jó, ha túl sokat beszélt valaki, akit sarokba szorítottak.

Mi pedig sarokba vagyunk szorítva.

– Szóval senkinek sincs véleménye? – kérj dezte Micky. – Rendben.

Legyen. De gondolkozzunk majd rajta egy keveset, ha este lefekszünk.

Ajánlatos lenne. Végül is az ember szereti tudni, hányadán áll. Te nem

tudsz valamit Kirsty? Amennyire visszaemlékszem, mindig tudtad, mi

folyik itt, de becsületedre legyen mondva, sohasem árulkodtál.

Kirsten Lindstrom meglepően méltóságteljesen azt mondta:

90

– Azt hiszem, Micky, be kellene fognod a szádat. Mr. Marshallnak

igaza van. A túl sok beszéd nem bölcs dolog.

– Talán szavazhatnánk – mondta Micky. –Vagy írjon mindenki egy

nevet egy papírra, és dobjuk bele egy kalapba. Nem vagytok kíváncsiak, ki

kapná a legtöbb szavazatot?

Kirsten Lindstrom felemelte a hangját.

– Maradj csöndben – szólt rá. – Ne legyél buta, szeles kisfiú, amilyen

régen voltál. Már felnőtt vagy.

– De hát én csak azt mondtam, gondolkozzunk rajta – válaszolta Micky

megszeppenve.

– Gondolkozni fogunk – mondta Kirsten Lindstrom.

Keserű volt a hangja.

91

TIZENEGYEDIK FEJEZET

I

Leszállt az éjszaka Naposfokra.

Falai körülölelték hét, lefekvéshez készülődő lakóját, akik közül senki

sem aludt jól...

Philip Durrant a betegsége és tettereje elvesztése óta egyre több vigaszt

talált a szellemi aktivitásban. Mindig nagyon intelligens ember volt, de

most tudatára ébredt, milyen lehetőségek nyílnak meg előtte az értelem

közegén át. Néha azzal szórakozott, hogy előre megjósolta a körülötte élők

reagálását a megfelelő ingerekre. Amit mondott és tett, az gyakran nem

ösztönös, hanem kiszámított megnyilvánulás volt, amit egyes–egyedül az

motivált, hogy a választ megfigyelje. Egyfajta játék volt ez a számára; ha

azt a választ kapta, amit várt, akkor képletesen szólva jó pontot adott

magának.

Ennek az időtöltésének köszönhetően életében talán először figyelte

meg az emberi természetek különbözőségeit és megnyilvánulásaikat.

Az emberi természet mint olyan, nem nagyon érdekelte azelőtt. Szerette

vagy utálta, szórakoztatónak vagy unalmasnak találta azt a sok embert,

akik között élt, vagy akikkel találkozott. Mindig is tevékeny s nem

töprengő alkat volt. Igencsak fejlett képzelőerejét különféle pénzkereseti

tervek kiötlésében hasznosította.

Ezeknek a terveknek mindig valami jó elképzelés volt az alapja; de az

üzleti érzék teljes hiánya miatt hamvukba holtak. Az embereket mint

olyanokat, eddig csak bábunak tekintette ebben a játékban. Most, hogy a

betegsége miatt le kellett tennie korábbi tevékeny életmódjáról, kénytelen

volt megfigyelni, milyenek is valójában.

A kórházban kezdődött, ahol a nővérek szerelmi élete, a kórházi élet

titkos háborúságai és kicsinyes sértődései felkeltették az érdeklődését, mert

nem volt más, ami lefoglalhatta volna. És azóta a szokásává vált. Az élet

már nem tartogatott neki semmi mást. Csak embereket. Embereket, akiket

megfigyelhet, tanulmányozhat és osztályozhat. Eldöntheti magában, hogy

mi mozgatja őket, és kiderítheti, hogy jól gondolta–e. Nagyon izgalmas tud

lenni az ilyesmi...

92

Ezen az estén, a könyvtárban ülve ráébredt, milyen keveset is tud a

felesége családjáról. Milyenek lehetnek valójában? Márminthogy belül,

mert kívülről jól ismerte őket.

Fura, hogy milyen keveset tud az ember a körülötte lévőkről. Még a

feleségéről is.

Elgondolkozva pillantott Maryre. Mit is tud ő valójában Maryről?

Azért szeretett bele, mert megtetszett neki a csinossága és nyugodt,

komoly viselkedése. ráadásul pénze is volt, és ez neki számított. Kétszer is

meggondolta volna, hogy elvegyen–e egy szegény lányt. Minden a lehető

legjobban alakult, feleségül vette, kicsit csúfolódott rajta, Pollynak

nevezte, és nagyon élvezte, milyen kérdően néz rá, ha ő olyan viccet mond,

aminek nem érti a csattanóját. De mit tud róla? Arról, hogy mit gondol és

mit érez? Azt persze tudta, hogy mély és szenvedélyes imádattal csügg

őrajta. És ennek az imádatnak a gondolatára máris kényelmetlenül

fészkelődött, megmozgatta a vállát, mintha könnyíteni akarna a terhen. Az

imádat nagyszerű dolog, ha napi kilenc–tíz órára el lehet tőle szabadulni.

Nagyon jó hazajönni hozzá. De most egyszerűen körülfolyta; Polly

figyelte, vigyázott rá, szerető gondoskodással vette körül. Az embernek

szüksége van egy kis egészséges közönyre is... Az embernek szüksége van

szökési lehetőségre. Szellemire – mert számára másféle nem létezett. A

képzelet vagy a spekuláció világába tudott csak menekülni.

Spekulációk. Például, hogy ki a felelős anyósa haláláért. Nem szerette

az anyósát, és az anyósa sem szerette őt. Nem akarta, hogy Mary

hozzámenjen (vajon akarta–e, hogy bárkihez is hozzámenjen?, gondolta),

de nem tudta megakadályozni. Ő meg Mary boldogan és függetlenül

kezdték közös életüket – aztán jöttek a bajok. Először az a dél–amerikai

cég, aztán a Biciklialkatrészek Rt. – mindkettő jó elképzelés, de a

finanszírozásukat rosszul mérte föl –, és aztán ott volt az argentin vasúti

sztrájk, ami betetőzte a szerencsétlenségeket. Pechszéria, de ő hajlamos

volt úgy érezni, hogy valamilyen módon Mrs. Argyle tehet róla. Nem

akarta hogy sikerüljenek a dolgai. Aztán következett a betegsége. Úgy

látszott, nincs más választásuk, mint Naposfokon élni, ahol tárt karokkal

várták őket. Ő nem is bánta volna különösebben. Ha

egy férfi nyomorék, ha csak félember, akkor mit számít, hogy hol él?

De Marynek számított. Hát, végül is nem kellett huzamosabb ideig

Naposfokon élniük. Mrs. Argyle–t megölték. Az alapítvány kezelői

93

fölemelték az összeget, ami Marynek járt, és megint önálló otthont

teremthettek maguknak.

– Nem bánkódott különösebben Mrs. Argyle halálán. Kellemesebb lett

volna természetesen, ha tüdőgyulladásban vagy valami ilyesmiben hal

meg. A gyilkosság ronda dolog, hírhedtté váltak, a nevük az újságok

címoldalára került. De ha már gyilkosság volt, legalább jól sikerült – a

tettesnek nyilván nem volt ki mind a négy kereke, és ezt szépen körül

lehetett írni mindenféle pszichológiai szakkifejezéssel. Nem is a

testvéröccse volt Marynek. „Örökbe fogadott gyerek" volt, akik

tudvalevőleg gyakran elzüllenek. De most már nem állnak ilyen jól a

dolgok. Holnap jön Huish főfelügyelő, és szelíd, nyugat–angliai hangján

kérdéseket tesz föl. Falán gondolkozni kellene a válaszokon...

Mary a tükör előtt ült, és hosszú, szőke haját kefélte. Volt valami

idegesítő a nyugodt távolságtartásában.

Philip megkérdezte tőle:

– Tudod már a mesédet holnapra, Polly? Mary elképedt szemmel nézett

rá.

– Jön Huish főfelügyelő. Újra ki fog faggatni, pontosan mit csináltál

november kilencedikének estéjén.

– Á, értem. Olyan régen volt. Már alig emlékszem rá.

– De ő emlékszik, Polly. Itt van a kutya elásva. Ő emlékszik. Valahol

egy ügyes kis rendőrségi noteszben minden le van írva.

– Tényleg? Elteszik ezeket a noteszokat?

– Valószínűleg három példányban eltesznek mindent tíz évig! Hát, az

mindenesetre egyszerű, hogy te mit csináltál, Polly. Semmit. Itt voltál

velem ebben a szobában. És a helyedben nem említeném meg, hogy hét és

fél nyolc között kimentél.

– De hát csak a vécére mentem. Végül is –mondta igaza teljes tudatában

Mary – mindenkinek kell néha menni.

– Akkoriban nem említetted neki. Erre emlékszem.

– Gondolom, elfelejtettem.

– Azt hittem, az önvédelem megnyilvánulása volt... Arra viszont

emlékszem, hogy én minden szavadat alátámasztottam. Itt voltunk ketten,

pikétet játszottunk fél héttől addig, amikor Kirsty fellármázta a házat. Ez a

mesénk, és ragaszkodni fogunk hozzá.

– Helyes, drágám – értett egyet Mary békésen és közömbösen.

94

Philip elgondolkozott: „Semmi képzelőereje nincs? Nem látja, hogy

milyen kínos időknek nézünk elébe?"

Előrehajolt.

– Azért érdekes ám ez, tudod... Téged nem érdekel, ki ölte meg? Azt

mindannyian tudjuk – ebben Mickynek teljesen igaza volt –, hogy

közülünk tette valaki. Nem vagy rá kíváncsi hogy ki?

– Nem te voltál és nem én – válaszolta Mary.

– És téged csak ez izgat? Polly, csodálatos vagy!

Mary enyhén elpirult.

– Nem értem, mi ebben a furcsa.

– Azt látom... Hát én másmilyen vagyok. Engem érdekel.

– Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk. Nem hiszem, hogy a

rendőrség valaha is megtudja.

– Talán nem. Az biztos, hogy szinte a semmin kell elindulniuk. De mi

azért más helyzetben vagyunk, mint a rendőrség.

– Hogy érted ezt, Philip?

– Hát, nekünk van egy–két morzsányi belső információnk. Mi belülről

ismerjük az érintetteket – van róla valami fogalmunk, hogy mi mozgatja

őket. Illetve neked kéne hogy legyen. Te együtt nőttél fel velük. Halljuk a

nézeteidet. Te mit gondolsz, ki tette?

– Fogalmam sincs, Philip.

– Akkor próbálj találgatni. Mary felcsattant:

– Nem szeretném tudni, ki tette. Nem szeletek gondolni se rá.

– Strucc – válaszolta a férje.

– Őszintén mondom, nem tudom, mi értelme... találgatni. Sokkal jobb,

ha nem tudjuk.

Akkor élhetünk tovább úgy, mint eddig.

– Nem, nem élhetünk – mondta Philip. – Ebben tévedsz, kislány. Már

megindult az erjedés.

– Hogy érted?

– Vegyük például Hestert és a barátját – az ifjú Donald doktort. Kedves

fiú, komoly, ideges.

Nem gondolja igazán, hogy Hester a gyilkos –de abban sem biztos,

hogy nem ő az! Ezért aztán aggódva figyeli, amikor azt hiszi, hogy Hester

nem látja. De Hester bizony észreveszi ezt. Szóval így állunk. Lehet, hogy

Hester tette – neked jobban kell tudnod, mint nekem –, de ha nem ő volt,

95

akkor mi a csudát mondhat a fiújának? Hajtogassa folyton, hogy: „Kérlek,

ártatlan vagyok"? De hát persze így is, úgy is ezt állítaná.

– Philip, kezdem azt hinni, hogy képzelődsz.

– Neked viszont semmi képzelőerőd, Polly. Aztán vegyük szegény öreg

Leót. A Gwendával kötendő házasság harangjai egyre messzebb konganak.

Szegény lány nagyon feldúlt emiatt. Nem vetted észre?

– Igazán nem értem, miért akar apa az ő korában újra megnősülni.

– De ő érti! És azt is érti, hogy a Gwenda és közte lángoló szerelem

legcsekélyebb jele is elsőrangú indíték mindkettőjük számára a

gyilkossághoz. Kellemetlen.

– Elképesztő akár csak egy pillanatig is feltételezni, hogy apa gyilkolta

meg anyát! – mondta Mary. – Ilyesmi nem történik meg.

– Dehogynem. Olvasd csak az újságokat.

– Azok nem a mi fajtánk.

– A gyilkosság nem válogatós, Polly. Aztán ott van Micky. Biztos, hogy

eszi valami. Furcsa, keserű fiú. Tinát, úgy tűnik, kihagyhatjuk, nem

ideges, őt nem érinti a dolog. De igazi kis pókerarca van. Aztán szegény

öreg Kirsty...

Mary arca egy árnyalatnyival élénkebb lett,

– Talán ez lehetne a megoldás!

– Kirsty?

– Igen. Végül is külföldi. És azt hiszem, az elmúlt egy–két évben

szörnyű fejfájásai voltak... Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ő követte

el, mint az, hogy közülünk valaki.

– Szegény ördög – mondta Philip. – Nem látod, hogy éppen ettől tart ő

is? Hogy meg fogunk állapodni, hogy ő volt az? Merő kényelemből. Mert

nem tagja a családnak. Nem vetted észre ma este, hogy reszket az

idegességtől? És ugyanolyan helyzetben van, mint Hester. Mit tehet vagy

mondhat? Közölje mindannyiunkkal: „Nem öltem meg a barátnőmet és

munkaadómat"? Milyen súlya lehetne egy ilyen kijelentésnek? Neki talán

még pokolibb ez, mint másnak... Mert ő egyedül van. Magában felidéz

majd minden szót, amit valaha kiejtett a száján, minden dühös pillantást,

amelyet az nnyádra vetett... és arra gondol, hogy ellene fogják fordítani.

Képtelen lenne bebizonyítani nz ártatlanságát.

– Őrülnék, ha megnyugodnál, Phil. Végül is, mit tehetünk mi?

– Megpróbálhatjuk kideríteni az igazságot.

– Hogyan?

96

– Vannak módszerek. Én szívesen megpróbálnám.

Mary aggódva nézett rá.

– Milyen módszerek?

– Hát, lehet például mondani ezt–azt, figyelni, hogyan reagálnak rá a

többiek... ki lehet találni dolgokat – elhallgatott, esze sebesen járt –,

dolgokat, amik a bűnösnek jelentenének valamit, He az ártatlanoknak

semmit... – Megint elhallgatott, különféle elképzeléseket forgatott az

agyában. Felnézett: – Te nem akarsz segíteni az ártatlanoknak, Mary?

– Nem. – A szó szinte robbant. Mary odament hozzá, és letérdelt a

széke mellé. – Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe, Phil. Ne mondj

semmit, és ne állíts csapdákat. Maradj nyugton. Az isten szerelmére,

maradj nyugton!

Philip szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Háát... – mondta. Kezét a sima, arany hajkoronára fektette.

II

Michael Argyle álmatlanul feküdt, és a sötétbe bámult.

Agya úgy járt körbe–körbe, mint egy mókus a ketrecében, miközben a

múlton töprengett. Miért nem tudja maga mögött hagyni? Miért kell

magával vonszolnia egész életében? Egyáltalán, mit számít? Miért

emlékszik olyan tisztán a rendetlen, derűs szobára a londoni

szegénynegyedből, és magára, mint „a mi Mickynk"–re? Az a

nemtörődöm, izgalmas légkör! Játék az utcán! Verekedés a fiúkkal! Az

anyja, a csillógó arany haja (olcsó szőke festék, gondolta felnőtt

bölcsességgel), hirtelen dührohamai, amikor istenesen elkalapálta őt (a gin,

természetesen!), és féktelen jókedve, mikor vidám volt. Isteni vacsorák, hal

és sült krumpli, és az anyja énekelt – mindenféle érzelgős dalokat, Néha

moziba mentek. Persze mindig ott voltak a bácsik – így kellett hívnia őket.

Az apja otthagyta a családot, ő még olyan kicsi volt, hogy nem is

emlékszik rá... De az anyja nem tűrte, hogy bármelyik bácsi akár csak egy

ujjal is hozzányúljon. „Hagyd a mi Mickynket békén", mondta.

Aztán jött a háború izgalma. Várták Hitler bombázóit. A légiveszély

elmúltát jelző szirénák – aztán légiveszély! Lementek a földalatti

állomásra, és ott töltötték az éjszakát. Micsoda remek móka volt! Ott volt

az egész utca, szendvicsekkel és szódásüvegekkel. És a szerelvények szinte

egész éjszaka dübörögtek. Az volt ám az élet!

97

Azután idejött – vidékre. Se élő, se holt hely, ahol soha nem történik

semmi.

„Visszahozlak, szívem, ha vége", mondta az anyja, de olyan könnyedén,

mintha nem lenne teljesen igaz. Úgy látszott, nem érdekli, hogy a fia

elmegy. És ő miért nem jött vele? Az utcából egy csomó kölyköt az

anyjukkal együtt evakuáltak. De az ő anyja ezt nem akarta. Északra készült

(az akkor soros bácsival, Harry bácsival!) egy lőszergyárba, dolgozni.

És akkor ő rádöbbent, akármilyen szeretettel búcsúzott is tőle. Igazából

nem érdekli... A gin, gondolta, csak az érdekelte, a gin és a bácsik...

Ő pedig ide került, ebbe a börtönbe, ízetlen, furcsa ételeket kellett ennie,

a hülye vacsorájuk, a tej és keksz (tej és keksz!) után hat órakor (!)

lefeküdnie; ébren feküdt, fejét a pokróc alá dugva, és sírt az anyja meg az

otthona után.

Az a nő tehetett róla! Megfogta, és nem eresztette. Egy csomó

könnyfacsaró duma. Kényszerítette, hogy hülye játékokat játsszon. Akart

tőle valamit. Valamit, amit ő soha nem fog megadni. Nem baj. Ő kivárja.

Türelmes lesz! És egy napon – egy csodás napon hazamegy. Haza az

utcára, a fiúkhoz, a gyönyörű piros buszokhoz és a földalattihoz, a sült

halhoz és krumplihoz, a nyüzsgéshez, a kóbor macskákhoz – gondolatban

élvezettel sorolta a csodák özönét. Ki fogja várni. A háború nem tarthat

örökké. Itt ragadt ezen a hülye helyen, miközben egész Londonra hullanak

a bombák, és a fél város ég – hűűű! Micsoda tüzek lehetnek ott, emberek

halnak meg, házak dőlnek össze!

Lelki szemeivel színesben, széles vásznon látta az egészet.

Nem baj. Ha a háborúnak vége, visszamegy anyához. Hogy

meglepődik, ha meglátja, menynyit nőttem!

A sötétben Micky Argyle nagyot szisszenve fújta ki a levegőt.

A háborúnak vége lett. Hitlerrel és Mussóval elbántak... Néhány gyerek

már haza is ment. Nemsokára... És aztán egyszer a Nő azzal jött vissza

Londonból, hogy itt fog maradni Naposfokon, és az ő édes kisfia lesz...

Ő megkérdezte:

„Mi van az anyámmal? Elkapta egy bomba?"

Ha megölte egy bomba... akkor minden rendben. Ilyesmi megtörtént az

anyákkal.

De Mrs. Argyle azt felelte, nem, nem halt meg, csak nagyon fontos

munkája van, és nem tudna még egy gyerekkel is törődni... vagy valami

98

hasonlót; süket duma, semmit sem jelent... Az anyja nem szereti őt, nem

akarja visszakapni – itt kell maradnia, örökre...

Ezután bujkálni kezdett, megpróbált beszélgetéseket kihallgatni, és

végül hallott is valamit, egy beszélgetéstöredéket Mrs. Argyle és a férje

között. „Örült, hogy megszabadulhat tőle... teljesen közömbös volt" – és

még valami száz fontról is szó esett. Így tudta meg, hogy az anyja eladta őt

száz fontért...

A szégyen... a fájdalom... sohasem fogja kiheverni... A Nő megvette!

Képzeletében a Nő volt a Hatalom megtestesülése, akivel szemben ő, a

maga kis erejével, tehetetlen. De felnő majd, egy nap erős férfi lesz. És

akkor megöli...

Máris jobban érezte magát, amikor ezt elhatározta.

Később, a bentlakásos iskolában, nem volt olyan rossz a helyzet. De a

szünidőket gyűlölte – a Nő miatt. Mindent megszervezett, mindent

megtervezett, mindenféle ajándékokat adott neki. Csodálkozott, hogy ő

nem mutat érzéseket. De ő attól is undorodott, ha a Nő megcsókolta...

Később pedig mindig nagy örömére szolgált, ha keresztülhúzhatta a vele

kapcsolatos terveit. Még hogy egy bankban dolgozzon! Vagy egy

olajtársaságnál. Egy frászt. Majd keres ő munkát magának.

Mikor egyetemre került, megpróbálta felkutatni az anyját. Évekkel

azelőtt meghalt, tudta meg – autóbaleset volt, egy hullarészeg férfi

vezetett...

Miért nem képes elfelejteni? Miért nem érzi jól magát, miért nem éli az

életét? Nem tudta.

És most – mi lesz? A Nő halott, nem? Azt hitte, megveheti őt nyomorult

száz fontért. Azt hitte, megvehet mindent – házakat és autókat... és

gyerekeket, mert neki egy sem volt. Azt hitte, ő az Úristen!

Hát nem az volt. Egy ütés a fejére a piszkavassal, és hulla volt, olyan,

mint minden más hulla (mint az az aranyhajú hulla az összetört kocsiban, a

Nagy Északi Úton...).

A Nő halott, nem? Miért idegeskedjen?

Mi baja őneki? Talán az – hogy most már nem gyűlölheti, mert

meghalt?

Szóval ez a Halál...

A gyűlölete nélkül elveszettnek érezte magát – elveszettnek és ijedtnek.

99

TIZENKETTEDIK FEJEZET

I

Tökéletes rendben tartott hálószobájában Kirsten Lindstrom őszülő

szőke haját két fonatba fonta, ami nagyon rosszul állt neki, és készülődött a

lefekvéshez.

Ideges volt és félt.

A rendőrség nem szereti a külföldieket. Olyan régóta él már Angliában,

hogy ő nem is érzi magát külföldinek. De ezt a rendőrség nem tudhatja.

Az a dr. Calgary – miért kellett ezt művelnie vele?

Hiszen igazságot szolgáltattak. Jackóra gondolt – és elismételte

magában, hogy igazságot szolgáltattak.

Jackóra gondolt, hogy milyennek ismerte kisfiú korától.

Mindig, igen, mindig hazug és csaló volt! De olyan vonzó, olyan

kedves. Mindig megbocsátott neki. Mindig igyekezett megoltalmazni a

büntetéstől.

Olyan jól hazudott. Ez a szörnyű igazság. Olyan jól hazudott, hogy

mindig hitt neki – nem tehetett róla, hinnie kellett. Gonosz, kegyetlen

Jacko.

Dr. Calgary azt képzeli, tudja, miről van szó! De dr. Calgary téved.

Hely és idő és alibi, még mit nem! Jackónak nem okozott nehézséget, hogy

az ilyesmit megrendezze. Senki sem ismerte úgy Jackót, mint ő.

Hinne–e neki valaki, ha elmondaná, milyen volt valójában Jacko? És

most... holnap, mi történik majd? Jön a rendőrség. És mindenki olyan

boldogtalan, olyan gyanakvó. Figyelik egymást... Nem tudják, mit

higgyenek.

Ő pedig annyira szereti mindannyiukat... annyira. Többet tud róluk,

mint bárki más. Sokkal többet, mint amennyit Mrs. Argyle tudott. Mert

Mrs. Argyle–t elvakította féktelen anyai mohósága. Az ő gyerekei voltak –

úgy tekintette őket, mint a tulajdonait. De Kirsten egyéneknek látta őket –

önmaguknak – minden hibájukkal és erényükkel. Ha lettek volna saját

gyerekeim, gondolta Kirsten, talán én is megpróbálom kisajátítani őket. De

ő nem igazi anyatípus. Szeretete elsősorban a férjéé lett volna – de az se

volt neki soha.

A Mrs. Argyle–hoz hasonló nőket képtelen volt megérteni. Bolondja

egy csomó gyereknek, akik nem is az övéi, a férjével meg úgy bánik,

100

mintha ott se lenne! Ráadásul jó ember, nagyszerű ember, igazi ritkaság.

De Mrs. Argyle elhanyagolta, félretolta. Túlságosan elmerült magába

ahhoz, hogy észrevegye, mi folyik az orra előtt. Ez a titkárnő... csinos és

ízig–vérig nőies. Hát, még nem késő Leo számára – vagy most már késő

lenne? Most, hogy a gyilkosság kikelt a sírból, ahová temették, egymásra

mernek–e találni ezek ketten?

Kirsten boldogtalanul felsóhajtott. Mi les velük? Mickyvel, aki olyan

betegesen haragudott az örökbe fogadó anyjára. Hesterrel, aki olyan

bizonytalan magában, olyan szilaj. Hesterrel, aki épp a küszöbén állt

annak, hogy békét és biztonságot találjon a mellett a kedves, prózai orvos

mellett. Leóval és Gwendával, akiknek volt indítékuk, és igen, nézzünk

szembe vele, lehetőségük is, és ezt mindketten tudják. Tinával, azzal a

karcsú, macskaszerű kis teremtéssel. Az önző, szívtelen Maryvel, aki

sohasem mutatott szeretetet senki iránt, amíg férjhez nem ment.

Hajdanán, gondolta Kirsten, ő is tele volt szeretettel meg csodálattal a

munkaadója iránt. Nem emlékezett, mikor kezdte utálni, mikor kezdte

méricskélni és könnyűnek találni. Olyan magabiztos, jóságos, zsarnoki volt

– élő megtestesülése annak, hogy ANYA MINDENT JOBBAN TUD. És

még csak nem is anya! Ha született volna gyereke, talán szerényebb maradt

volna.

De miért gondol állandóan Rachel Argyle–ra? Rachel Argyle halott.

Magára kell gondolni – és a többiekre.

És arra, hogy mi történhet holnap.

II

Mary Durrant hirtelen felriadt.

Álmodott – azt álmodta, hogy megint gyerek, és New Yorkban van.

Milyen furcsa. Már évek óta nem gondolt azokra a napokra.

Az is meglepő, hogy egyáltalán emlékszik bármire. Hány éves is volt

akkor? Öt? Hat?

Azt álmodta, hogy a szállodából hazaviszik a szegénynegyedbe.

Argyle–ék Angliába hajóznak, és mégsem mehet velük. Harag és düh

öntötte el a szívét egy–két pillanatra, amíg rá nem jött, hogy csak álom az

egész.

Milyen csodálatos is volt. Felvették a kocsijukba, lifttel mentek föl a

szálloda tizennyolcadik emeletére. A hatalmas lakosztály, az a csodálatos

101

fürdőszoba; a rádöbbenés, hogy mi minden van a világon – annak, aki

gazdag! Bárcsak itt maradhatna, bárcsak megtarthatná mindezt – örökre...

Végül is nem ütközött különösebb nehézségbe. Nem volt egyébre

szükség, mint hogy kimutassa a szeretetét; persze, nem volt könnyű, hiszen

természeténél fogva nem volt melegszívű, de sikerült. És máris ott állt,

egész életére gazdagon! Gazdag apa és anya, ruhák, kocsik, hajók, repülők,

alkalmazottak, akik kiszolgálják, drága babák és játékok. A megvalósult

tündérmese...

Kár, hogy kellett a többi gyerek is. Persze, a háború miatt volt. Vagy

mindenképpen így alakult volna? Az a kielégíthetetlen anyai szereteti Volt

benne valami természetellenes. Valami állatias.

Mindig enyhe megvetést érzett örökbe fogadó anyja iránt. Milyen

ostoba volt, hogy éppen ezeket a gyerekeket választotta. Nehéz sorsúak!

Bűnöző hajlamúak, mint Jacko. Kiegyensúlyozatlanok, mint Hester.

Vademberek, mint Micky. És Tina, egy félvér! Nem csoda, hogy egyikből

se lett semmi. Bár azért igazán nem tudta hibáztatni őket, hogy fellázadtak.

Ő is fellázadt. Visszaemlékezett találkozására Philippel, a fiatal, hódító

pilótával. Meg az anyja rosszallására. „Ezek az elkapkodott házasságok.

Várj, amíg vége lesz a háborúnak." De ő nem akart várni. Az ő akarata is

volt olyan erős, mint az anyjáé, az apja pedig mögé állt. Összeházasodtak,

és nemsokára véget ért a háború.

Azt akarta, hogy Philip csak az övé legyen – ki akart kerülni az anyja

árnyékából. A sors győzte le, nem az anyja. Philip előbb pénzügyileg ment

tönkre, aztán jött a szörnyű csapás – a járványos gyermekbénulás. Amint

Philip elhagyhatta a kórházat, idejöttek Naposfokra. Elkerülhetetlennek

látszott, hogy itt kell otthonra találniuk. Philip maga is elkerülhetetlennek

tartotta. Minden pénzét elvesztette, és neki sem volt sok jövedelme a

letétből. Kérte, hogy emeljék föl a járandóságát, de azt a választ kapta,

hogy talán egy ideig bölcsebb lenne Naposfokon élniük. De ő magának

akarta Philipet, csak magának, nem akarta, hogy Rachel Argyle utolsó

„gyerekévé" váljon. Ő nem akart saját gyereket – csak Philipet.

De Philipet nem aggasztotta a Naposfokra költözés.

„Könnyebb lesz neked is", mondta. „És az, hogy jönnek–mennek az

emberek, szórakozható. Apádat pedig mindig kedveltem."

Miért nem akart csak ővele lenni, ahogyan ő csak vele akart? Miért

vágyott mások társaságára – az apjáéra, Hesterére?

102

Mary érezte, hogy elönti a tehetetlen düh. Az anyja, mint mindig, most

is eléri, amit akar.

De hisz nem érte el... meghalt.

Most meg újra előrángatják az egészet. Mért, jaj, miért?

És miért olyan furcsa Philip? Kérdezősködik, találgat, belekeveredik

olyasmibe, amihez semmi köze.

Csapdákat állít...

Miféle csapdákat?

III

Leo Argyle figyelte, hogyan tölti meg a reggel fénye halvány, szürke

derengéssel a szobát.

Mindent alaposan végiggondolt.

Teljesen világos volt előtte, hogy pontosan mivel is állnak szemben, ő

és Gwenda.

Feküdt az ágyában, és úgy szemlélte az ügyet, ahogy Huish főfelügyelő

fogja szemlélni. Rachel bejött, és mindent elmesélt neki Jackó–ról – hogy

megvadult, hogy fenyegetőzött. Gwenda tapintatosan átment a szomszéd

szobába, ő pedig vigasztalni próbálta Rachelt, azt mondta, jól tette, hogy a

sarkára állt, hogy hiába segítettek Jackón a múltban, nem használt semmit

– tetszik, nem tetszik, most el kell viselnie, ami vár rá. Rachel pedig

lelkében megkönnyebbülve ment ki.

Aztán visszajött Gwenda, összeszedte a feladásra váró leveleket, és

megkérdezte, segíthet–e még valamiben, és a hangja többről árulkodott,

mint a szavai. Ő megköszönte, és azt válaszolta, hogy nem. Gwenda jó

éjszakát kívánt és távozott. Végigment a folyosón, le lépcsőn, el a mellett a

szoba mellett, ahol Rachel ült az íróasztalánál, ki a házból, de senki sem

látta, hogy elmegy–e valóban...

Ő pedig egyedül ült tovább a könyvtárban, és senki sem ellenőrizte,

hogy nem ment–e le Rachel szobájába.

Hát így áll a helyzet – a lehetősége mindkettőjüknek megvolt.

És az indítéka is, mert addigra már beleszeretett Gwendába, és a lány is

őbelé.

És soha senki sem fogja tudni bebizonyítani sem azt, hogy bűnösök,

sem azt, hogy ártatlanok.

103

IV

Ötszáz méterre Gwenda száraz szemmel, álmatlanul feküdt az ágyában.

Keze ökölbe szorult, mert arra gondolt, mennyire gyűlölte Rachel

Argyle–t.

És most a sötétben Rachel Argyle hangját vélte hallani: „Azt hitted,

megkaphatod a férjem, ha én meghalok. De nem fogod – nem fogod. Soha

nem kapod meg a férjem."

V

Hester álmodott. Azt álmodta, hogy Donald Craiggel van, és a férfi

hirtelen otthagyta őt egy szakadék szélén. Félelmében felkiáltott, és akkor

a túlparton észrevette Arthur Calgaryt, aki feléje nyújtotta a kezét. Ő

szemrehányóan rákiabált:

– Miért tette ezt velem? – Dr. Calgary pedig így válaszolt:

– De hiszen azért jöttem, hogy segítsek... Hester felriadt.

VI

Tina a kis vendégszoba ágyában feküdt, halkan és egyenletesen

lélegzett, de az álom elkerülte.

Mrs. Argyle–ra gondolt, minden hála vagy harag nélkül – egyszerűen

csak szeretettel. Mrs. Argyle–nak köszönhette, hogy volt enni– és

innivalója, meleg szobája, játékai és kényelme. Szerette Mrs. Argyle–t.

Sajnálta, hogy meghalt...

Azért nem ilyen egyszerű a dolog.

Addig nem volt baj, amíg mindenki azt hitte, hogy Jacko tette...

De most?

104

TIZENHARMADIK FEJEZET

Huish főfelügyelő szelíden és udvariasan körüljártatta rajtuk a

tekintetét. A hangja, amikor megszólalt, behízelgő és bocsánatkérő volt.

– Tudom, milyen fájdalmas mindannyiuk számára – mondta –, hogy

újra elő kell venni az ügyet. De sajnos nincs más választásunk. Olvasták a

hírt, ugye? Minden reggeli lapban benne volt.

– Kegyelmet kapott – válaszolta Leo.

– A megfogalmazás bántó – mondta Huish.

– Avítt és divatjamúlt, mint a jogászi nyelvben olyan sok minden. De a

jelentése világos.

– Azt jelenti, hogy maguk hibáztak – mondta Leo.

– Igen. – Huish nyugodtan vette tudomásul a szemrehányást. –

Hibáztunk. – Majd hozzátette:

– Természetesen dr. Calgary vallomása nélkül ez elkerülhetetlen volt.

Leo hidegen kijelentette:

– A fiam megmondta, amikor letartóztatták, hogy valaki felvette a

kocsijába aznap este.

– Igen. Megmondta. És mi igyekeztünk is ellenőrizni – de semmi nyom

nem erősítette meg a történetet. Tisztában vagyok vele, Mr. Argyle, hogy

ön rendkívül elkeseredett az ügy miatt.

Nem keresek kibúvókat és kifogásokat. Nekünk, rendőröknek annyi a

dolgunk, hogy összegyűjtsük a bizonyítékokat. A bizonyítékok az ügyész

elé kerülnek, és ő dönti el, lesz–e bírósági eljárás. Ebben az esetben úgy

döntött, hogy lesz. Arra kérném mindannyiukat, próbálják meg száműzni a

gondolataikból a keserűséget, és fussunk végig még egyszer a tényeken és

az időpontokon.

– Mi haszna most már? – csattant fel Hester.

– Akárki tette is, messze jár, és soha nem fogják megtalálni.

Huish főfelügyelő odafordult hozzá.

– Vagy igen... vagy nem – mondta szelíden.

– Meg lenne lepve, ha tudná, hányszor kapjuk el őket évek múlva is. A

türelem – a türelem és az, hogy soha nem adjuk föl.

Hester elfordította a fejét, Gwenda pedig hirtelen összerázkódott,

mintha hideg szél suhintotta volna meg. Élénk fantáziája megérezte a halk

szavak mögött a fenyegetést.

105

– Ha lennének szívesek – mondta Huish. Várakozóan nézett Leóra. –

Önnel kezdeném, Mr. Argyle.

– Mit szeretne tudni? Meg kell hogy legyen maguknál az eredeti

vallomásom. Most valószínűleg sokkal pontatlanabb leszek. Az ember

emlékezetéből kihullanak az időpontok.

– Ezzel tisztában vagyunk. De mindig fennáll a lehetőség, hogy

napvilágra kerül valami apr tény, amiről akkoriban megfeledkeztek.

– És az is megtörténhet – kérdezte Philip hogy az ember jobban a

helyükre tudja rakni dolgokat néhány év eltelte után?

– Igen, ez is egy lehetőség – mondta Huish és érdeklődéssel nézte

Philipet.

Intelligens pasas, gondolta. Kíváncsi lennék, vannak–e ötletei az üggyel

kapcsolatban...

– Tehát, Mr. Argyle, lenne szíves végigvenni az eseményeket? Túl

voltak a teázáson.

– Igen. Szokás szerint öt órakor teáztunk az ebédlőben. Mindannyian ott

voltunk, Mr. és Mrs. Durrant kivételével. Mrs. Durrant felvitte a maga és a

férje teáját a nappalijukba.

– Akkoriban még tehetetlenebb voltam, mint manapság – mondta

Philip. – Akkor jöttem ki a kórházból.

– Értem. – Huish újra Leóhoz fordult. – Mindannyian, vagyis...?

– A feleségem és én, a lányom, Hester, Miss Vaughan és Miss

Lindstrom.

– És aztán? Mesélje el, kérem, a saját szavaival.

– Teázás után visszajöttem ide Miss Vaughan–nal. A Középkori

gazdaságtörténet című könyvem egyik fejezetén dolgoztunk. A feleségem

a nappalijába és egyben irodájába ment, a földszinten. Mint ön is tudja,

nagyon elfoglalt asszony volt. Egy új játszótér terveit nézte át, amelyet az

itteni tanácsnak szándékozott felajánlani, ajándékképpen.

– Hallotta, mikor a fia, Jack, megérkezett?

– Nem. Vagyis nem tudtam, hogy ő az. Hallottam, mindketten hallottuk

a bejárati ajtó csengőjét. Nem tudtuk, ki lehet.

– Mit gondolt, ki az, Mr. Argyle? Leo egy kicsit jobb kedvre derült.

– Éppen a tizenötödik században jártam, nem n huszadikban. Egyáltalán

nem gondolkoztam. Akárki lehetett volna. A feleségem, Miss Lindstrom,

Hester és valószínűleg egyik vagy másik bejárónő a földszinten voltak.

106

Soha senki nem várta el tőlem, hogy én nyissak ajtót – mondta egyszerűen

Leo.

– És azután?

– Semmi. Amíg a feleségem fel nem jött jóval később.

– Mennyivel később? Leo a homlokát ráncolta.

– Most már meg nem tudnám mondani. Akkoriban biztosan

megpróbáltam közelebbről meghatározni maguknak. Fél órával – nem

többel – talán háromnegyed órával később.

– A teázást fél hatkor fejeztük be – mondta Gwenda. – Azt hiszem,

háromnegyed hét előtt pár perccel jött be Mrs. Argyle a könyvtárba. '

– És mit mondott?

Leo felsóhajtott. Kelletlenül szólalt meg.

– Ezt már olyan sokszor megbeszéltük. Azí mondta, Jacko volt nála,

bajban van, fenyegetőzött, pénzt követelt, mert ha nem tud szerezni,

börtönbe kerül. A feleségem közölte vele, hogy ő egy fillért sem hajlandó

adni neki. Aggódott, hogy helyesen cselekedett–e.

– Mr. Argyle, föltehetek önnek egy kérdést? Amikor a fiú előállt

ezekkel az anyagi követelésekkel, miért nem szólt önnek a felesége? Miért

csak később számolt be róla? Ön nem találta ezt furcsának?

– Nem, egyáltalán nem.

– Én úgy vélem, ez lett volna a természetes. Nem voltak esetleg –

haragban?

– Dehogyis. A feleségem megszokta, hogy minden gyakorlati tennivalót

ő intéz egyedül.Gyakran megkérdezte előtte, hogy mi a véleményem, és

utólag általában megbeszéltük a döntéseit. Ebben az esetben nagyon

komoly beszélgetést folytattunk Jacko kapcsán – arról, hogy mit kellene

tennünk. Addig elég szerencsétlenül bántunk a fiúval. A feleségemnek

többször kellett igen komoly összegeket kifizetnie, hogy megóvja tettei

következményeitől. Úgy döntöttünk, hogy ezúttal az lesz Jackónak a

legjobb, ha a saját kárán tanul.

– Ennek ellenére a felesége feldúlt volt?

– Igen. Ha Jacko kevésbé erőszakos és fenyegetőző, akkor, azt hiszem,

a feleségem megtörik, és megint kisegíti, de a viselkedése csak

megerősítette az elhatározását.

– Jacko addigra már elhagyta a házat?

– Igen.

– Ezt saját tapasztalatából mondja, vagy Mrs. Argyle–tól hallotta?

107

– Tőle hallottam. Azt mondta, Jacko káromkodva rohant el, kiabált,

hogy visszajön, és addigra jobb lesz, ha készenlétbe helyezzük neki a

pénzt.

– És ön – ez nagyon fontos –, ön megijedt a fiú visszatérésének

gondolatára?

– Természetesen nem. Régen hozzászoktunk már Jacko nagy szájához.

– Eszébe sem jutott, hogy visszajöhet és rátámadhat a feleségére?

– Nem. Ezt már akkoriban is megmondtam. Teljesen megrökönyödtem.

– És úgy tűnik, hogy igaza volt – mondta Huish halkan. – Nem ő támadt

rá. Mrs. Argyle pontosan mikor ment ki innét?

– Erre emlékszem. Annyiszor megvitattuk. Méhány perccel hét óra előtt

– talán hét perccel.

Huish Gwenda Vaughanhoz fordult:

– Ezt ön is megerősíti?

– Igen.

– És a beszélgetés úgy zajlott le, ahogy Mr. Argyle elmesélte? Ön nem

tud hozzátenni semmit? Nincs valami, amiről Mr. Argyle meg feledkezett?

– Én nem hallottam mindent. Miután Mrs. Argyle beszámolt Jacko

követelőzéséről, gondoltam, jobb, ha eltűnök, hátha nem szívesen

beszélnek róla előttem. Oda mentem be – a könyvtár hátsó falán nyíló

ajtóra mutatott –, abba a kis szobába, ahol gépelni szoktam. Mikor

meghallottam, hogy Mrs. Argyle kimegy, visszajöttem.

– És ez hét perccel hét előtt történt?

– Öt–hét perccel hét előtt, igen.

– És aztán, Miss Vaughan?

– Megkérdeztem Mr. Argyle–t, kíván–e tovább dolgozni, de azt mondta,

megszakadt a gondolatai sora. Megkérdeztem, tehetek–e még valamit, de

azt válaszolta, nem. Úgyhogy rendet raktam a dolgaim között és távoztam.

– Az időpont?

– Hét óra után öt perccel.

– Lement innen, és ki a bejárati ajtón?

– Igen.

– Mrs. Argyle nappalija a bejárati ajtótól ba ra volt, ugye?

– Igen.

– Nyitva volt az ajtaja?

– Nem volt becsukva – talán harminc centire lehetett nyitva.

– Nem ment be, nem kívánt neki jó éjszakát?

108

– Nem.

– Általában elköszönt tőle?

– Nem. Butaság lett volna megzavarni abban, amit éppen csinált, csak

azért, hogy jó éjszakát kívánjak neki.

– Ha bement volna, esetleg felfedezhette volna, hogy ott fekszik holtan.

Gwenda megvonta a vállát.

– Lehet... De azt hiszem – úgy értem, mindannyian azt hittük akkoriban,

hogy később ölték meg. Jackónak nem lett volna ideje rá, hogy...

Megakadt.

– Még mindig úgy gondolkodik, mintha Jacko ölte volna meg. De most

már tudjuk, hogy nem így volt. Szóval, ott fekhetett volna, holtan?

– Azt hiszem... igen.

– Kilépett a házból, és egyenesen hazament?

– Igen. A szállásadónőm beszélt velem, amikor hazaértem.

– Tudjuk. És nem találkozott útközben senkivel – a ház környékén?

– Azt hiszem, nem... nem. – Gwenda összeráncolta a homlokát. – Most

már nem emlékszem pontosan... Hideg volt és sötét, és ez az Utca

zsákutca. Azt hiszem, nem találkoztam senkivel, amíg oda nem értem a

Vörös Oroszlánhoz. Ott többen is ácsorogtak.

– Autóval nem találkozott? Gwenda meglepődött.

– Igen, emlékszem egy autóra. Lefröcskölte a szoknyám. Le kellett

mosnom a sarat, mikor hazaértem.

– Milyen autó volt?

– Nem emlékszem. Nem figyeltem meg. Az ide vezető út legelején

húzott el mellettem. Akármelyik házhoz mehetett.

Huish újra Leo felé fordult.

– Ön azt vallotta, hallotta a csengőt kis idővel azután, hogy a felesége

elhagyta a szobát?

– Hát – azt hittem, hallottam. Sohasem voltam egészen biztos benne.

– Mikor volt ez?

– Fogalmam sincs. Nem néztem meg az órát.

– Nem gondolt rá, hogy talán Jacko fia jött vissza?

– Nem gondolkoztam. Megint... a munkámba merültem.

– Még egy kérdés, Mr. Argyle. Volt–e arról tudomása, hogy a fia

megnősült?

– Fogalmam sem volt róla.

109

– Az anyja sem tudta? Nem gondolja, hogy tudta, csak önnek nem

említette?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt róla. Azonnal

közölte volna velem Nagy meglepetés volt számomra, mikor másnap

fölbukkant a felesége. Alig hittem el, ami« kor Miss Lindstrom bejött ebbe

a szobába, és azt mondta: „Egy fiatal nő van odalent – egy lány, aki azt

mondja, Jacko felesége. Ez nem lehet igaz." Nagyon megrázta, ugye,

Kirsty?

– Nem tudtam elhinni – mondta Kirsten. – Kétszer elismételtettem vele,

aztán feljöttem Mr. Argyle–hoz. Hihetetlennek találtam.

– Nagyon kedves volt hozzá, úgy hallom –mondta Leónak Huish.

– Megtettem, amit tudtam. Újra férjhez ment, tud róla? Nagyon örülök

neki. A férje rendes, nyugodt embernek látszik. – Huish bólintott. Aztán

Hesterhez fordult:

– Nos, Miss Argyle, mondja el újra, mit csinált aznap teázás után.

– Már nem emlékszem – mondta duzzogva Hester. – Hogy emlékeznék?

Két éve történt.

– Azt hiszem, segített Miss Lindstromnak elmosogatni a teás edényeket.

– Igen – mondta Kirsten. – Aztán felmentél a hálószobádba. Később el

akartál menni, emlékszel? A Godot–ra várva amatőr előadását készültél

megnézni a drymouthi színházban.

Hester még mindig sértődöttnek és kelletlennek látszott.

– Maga ezt mind leírta akkor – mondta Huish–nak. – Miért kell ezen

lovagolnia?

– Mert sosem tudhatjuk, mi segíthet. Nos, Miss Argyle, ön mikor hagyta

el a házat?

– Hétkor... úgy valahogy.

– Hallotta a veszekedést az anyja és Jack között?

– Nem, nem hallottam semmit. Az emeleten voltam.

– De látta Mrs. Argyle–t, mielőtt távozott?

– Igen. Pénzre volt szükségem. Egy fillérem sem volt. És eszembe

jutott, hogy a kocsim benzintartálya szinte teljesen üres. Tankolnom kell

Drymouthba menet. Úgyhogy mikor útra kész voltam, bementem anyához,

és kértem tőle pénzt – csak két fontot, nem volt többre szükségem.

– Es adott?

– Kirsty adott.

Huish enyhén meglepettnek tűnt.

110

– Erre nem emlékszem az eredeti vallomásából.

– Pedig így történt – mondta kihívóan Hester. – Bementem és

megkérdeztem, kaphatnék–e egy kis pénzt, Kirsten meghallotta a hallból,

és azt kiáltotta, majd Ő ad. Ő is éppen akkor készült elmenni. És anya is

azt mondta: „Igen, kérjél Kirstytől."

– Éppen a Nőegyletbe igyekeztem néhány virágkötészetről szóló

könyvvel – mondta Kirsten. – Tudtam, hogy Mrs. Argyle–nak dolga van,

és nem akarja, hogy zavarják.

Hester sértődötten kérdezte:

– Mit számít, hogy ki adta a pénzt? Azt akarta tudni, mikor láttam

utoljára élve anyát. Hát ekkor. Az asztalánál ült, és egy csomó tervet

nézegetett. Én azt mondtam, hogy pénz kéne aztán Kirsten szólt, hogy

majd ő ad. Elvette tőle, és megint bementem anya szobájába jó éjszakát

kívánni, ő meg azt mondta, reméli hogy élvezni fogom a darabot, és

vezessék óvatosan. Mindig ezt mondta. Aztán kimente a garázsba, és

előhoztam a kocsit.

– És Miss Lindstrom?

– Elment, amint odaadta nekem a pénzt. Kirsten Lindstrom

közbevágott:

– Hester elhajtott mellettem, mikor az ut cánk végére értem, utánam

nem sokkal neki is el kellett indulnia. Továbbhajtott, föl a hegyre főút felé,

én pedig balra fordultam, a faluba.

Hester szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan becsukta.

Huish elgondolkozott. Azt próbálja Kirsten Lindstrom alátámasztani,

hogy Hesternek nem lehetett ideje elkövetni a bűntényt? Nem lehetséges–

e, hogy Hester nem kívánt csöndesen jó éjszakát Mrs. Argyle–nak, hanem

vitatkoztak, összevesztek, és Hester agyonütötte?

Huish szelíden Kirstenhez fordult, és azt mondta:

– Nos, Miss Lindstrom, most ön mondja el, mire emlékszik.

Kirsten ideges volt. A kezét tördelte.

– Teáztunk. Elmosogattunk. Hester segített. Aztán fölment az emeletre.

Aztán megjött Jacko.

– Hallotta?

– Igen. Én engedtem be. Azt mondta, elvesztette a kulcsát. Egyenesen

bement az anyjához. Rögtön azzal kezdte: „Bajban vagyok. Ki kell húznod

belőle." Többet nem hallottam. Visszamentem a konyhába. El kellett

készítenem a vacsorát.

111

– Hallotta, amikor elment?

– Mi az hogy. Kiabált. Kijöttem a konyhából. Jacko ott állt a hallban –

nagyon dühös volt –, azt kiabálta, hogy visszajön, és az anyja jobban teszi,

ha addigra előteremti a pénzt. Mert különben...! Ezt mondta: „Mert

különben...!" Fenyegetés volt.

– És aztán?

– Kiment, és bevágta az ajtót. Mrs. Argyle kijött a hallba. Nagyon

sápadt és ideges volt. Azt kérdezte tőlem: „Hallottad?" Én

visszakérdeztem: „Bajban van?" Mrs. Argyle bólintott.

Aztán fölment a könyvtárba Mr. Argyle–hoz. Én megterítettem a

vacsorához, aztán fölmentem, hogy fölvegyem a kabátom. A Nőegylet

virágkötészeti versenyt rendezett másnap. Volt néhány virágkötészettel

kapcsolatos könyvünk, amit odaígértünk nekik kölcsönbe.

– Elvitte a könyveket... és mikor ért vissza?

– Fél nyolc tájban. A kulcsommal jöttem be. Azonnal Mrs. Argyle

szobájába mentem, hogy átadjam a Nőegylet köszönetét meg egy levelet.

Az íróasztalánál ült, feje a kezére hajtva. És ott volt a piszkavas is, ledobva

– az íróasztal fiókjait meg kihuzigálták. Betörő, gondoltam. Megtámadta

Mrs. Argyle–t. És igazam volt. Most már maguk is tudják, hogy igazam

volt! Betörő volt – valaki, aki kívülről jött!

– Valaki, akit Mrs. Argyle engedett be?

– Miért ne? – kérdezte kihívóan Kirsten. – Ő mindig olyan jó volt...

nagyon is jó. És nem félt sem emberektől, sem semmitől. Ráadásul nem is

volt egyedül a házban. Itt volt a férje, Gwenda, Mary. Csak kiáltania

kellett.

– De nem kiáltott – jegyezte meg Huish.

– Nem. Mert akárki volt is az, nagyon hihető történetet adott elő. Ő

mindig mindenkit meghallgatott, így aztán leült az íróasztalához... talán a

csekk–könyvét kereste... nem gyanakodott... és a betolakodó felkapta a

piszkavasat és megütötte. Talán nem is akarta megölni. Csak leütni,

megkeresni a pénzt és az ékszereket, és elmenni.

– Nem keresgélt sokáig – csak néhány fiókot húzott ki.

– Talán hangokat hallott a házban – vagy cserbenhagyta a hidegvére.

Vagy talán rájött, hogy megölte. Így aztán pánikba esve elmenekült.

Kirsten előrehajolt.

A szeme egyszerre volt rémült és könyörgő.

– Így kellett történnie – így!

112

Huish csodálkozva nézte. Talán önmagát félti? Ő is megölhette akkor és

ott a munkaadóját, kihuzigálhatta a fiókokat, hogy hihetőbbé tegye a betörő

meséjét. A boncoláskor nem tudták pontosan meghatározni a halál

időpontját, csak hét és fél nyolc közé tudták tenni.

– Úgy látszik, valóban ez kellett hogy történjen – mondta kedvesen és

egyetértően. A megkönnyebbülés halk sóhaja szakadt fel Kirsten–ből.

Hátradőlt. Huish Durrantékhoz fordult.

– Önök nem hallottak semmit?

– Egy hangot sem.

– Én fölvittem a teánkat a szobánkba – mondta Mary. – A mi szobánk

meglehetősen el van vágva a ház többi részétől. Ott voltunk egészen addig,

míg meg nem hallottuk, hogy valaki sikoltozik. Kirsten volt az. Akkor

találta meg anya holttestét.

– Addig egyáltalán nem hagyták el a szobát?

– Nem. – Mary tiszta tekintete összekapcsolódott Huishéval. – Pikétet

játszottunk.

Philip eltöprengett rajta, miért érzi kényelmetlenül magát. Polly csak azt

csinálja, amit ő tanácsolt neki. Talán azért, mert olyan tökéletesen adja elő,

olyan nyugodtan, kiegyensúlyozottan, abszolút meggyőzően.

„Polly, szerelmem, csodálatos hazudozó vagy!", gondolta.

– Én pedig, főfelügyelő úr – jelentette ki –, ahogy most is, képtelen

voltam bármiféle jövés–menésre.

– De már sokkal jobban van, igaz, Mr. Durrant? – mondta jókedvűen a

főfelügyelő. – Egy nap majd azon kapjuk, hogy megint sétálgat.

– Soká lesz az.

Huish a család utolsó két tagjához fordult, akik eddig egy hang nélkül

üldögéltek. Micky összefonta a karját, arca gunyoros volt. A kicsi és

kecses Tina hátradőlt a székén, szeme hol ennek, hol annak az arcán pihent

meg.

– Egyikük sem volt a házban, tudom – mondta Huish. – De talán

segítenének felfrissíteni az emlékezetemet, hogy mit is csináltak aznap

este.

– Tényleg szüksége van az emlékezetének a felfrissítésre? – kérdezte

Micky még észrevehetőbb gúnnyal. – Én most is el tudom mesélni.

Próbaúton voltam egy kocsival. A kuplungjával volt baj. Jó hosszan

próbálgattam. Drymouthból a Minchin–dombra mentem, végig a lápi úton,

113

aztán Ipsleyn keresztül vissza. Sajnos a kocsik némák, nem tudnak

vallomást tenni.

Tina végre megmozdította a fejét. Egyenesen Mickyre bámult. Az arca

még mindig kifejezéstelen volt.

– És ön, Miss Argyle? Ön a redmyni könyvtárban dolgozik.

– Igen. Fél hatkor zárunk. Vásárolgattam egy kicsit a Fő utcán. Aztán

hazamentem. Van egy lakásom – igazából csak egy garzon – a Morecombe

Mansionsben. Vacsorát főztem magamnak, és nyugodt estém volt,

lemezeket hallgattam.

– Nem ment el sehová? Tina csak néhány pillanat múlva válaszolt:

– Nem, nem mentem el.

– Egészen bizonyos ebben, Miss Argyle?

– Igen. Bizonyos vagyok.

– Van autója, ugye?

– Igen.

– Egy törpeszuper – mondta Micky. – Kicsi és zajos buborék.

– Törpeautóm van, igen – mondta Tina komolyan és nyugodtan.

– Hol tartja?

– Az utcán. Nincs garázsom. Van egy kis mellékutca a lakásom

környékén. Végig autók parkolnak benne.

– És nincs semmi, amivel – a segítségünkre lehetne?

Huish maga sem tudta, miért ilyen állhatatos.

– Nem hiszem, hogy lenne bármi, amit elmondhatnék magának.

Micky gyors pillantást vetett rá. Huish felsóhajtott.

– Attól félek, nem sokat segítettünk önnek, főfelügyelő úr – mondta

Leo.

– Sosem lehet tudni, Mr. Argyle. Gondolom, tisztában van vele, mi az

egyik legfurcsább részlete ennek az ügynek?

– Tisztában...? Nem hiszem, hogy tudom követni.

– A pénz – válaszolta Huish. – A pénz, amit Mrs. Argyle kivett a

bankból, köztük az az öt–

fontos, aminek a hátára rá volt írva, hogy Mrs. Bottleberry, Bangor

Road 17. A vád egyik pillére az volt, hogy ezt az ötfontost, több másikkal

együtt, megtalálták Jack Argyle–nál, amikor letartóztatták. Megesküdött rá,

hogy Mrs. Argyle–tól kapta, de Mrs. Argyle határozottan azt állította

önnek és Miss Vaughannak, hogy nem adott neki semmit – akkor viszont

honnan szerezte azt az ötven fontot? Nem jöhetett vissza ide – dr. Calgary

114

vallomásából ez teljesen világos. Úgyhogy nála kellett, hogy legyen,

amikor elment. Ki adta neki? Ön?

Határozottan Kirsten Lindstromhoz fordult, aki felháborodottan

elvörösödött.

– Én? Természetesen nem. Hogyan adhattam volna?

– Hol tartották azt a pénzt, amit Mrs. Argyle kivett a bankból?

– Általában az egyik íróasztalfiókba tette – válaszolta Kirsten.

– És bezárta? Kirsten elgondolkozott.

– Valószínűleg bezárta volna a fiókot, mielőtt fölmegy lefeküdni.

Huish Hesterre nézett.

– Ön vette ki a pénzt a fiókból, és ön adta oda a bátyjának?

– Azt se tudtam, hogy itt járt. És hogy vehet tem volna úgy el, hogy

anya ne vegye észre?

– Nagyon könnyen elvehette volna, amikor az anyja fölment a

könyvtárba az apjához –jegyezte meg Huish.

Várta, hogy Hester észreveszi–e és kikerüli–e a csapdát.

Beleesett.

– De Jacko addigra már elment. Én... – Döbbenten elhallgatott.

– Látom, mégiscsak tudja, mikor ment el a bátyja – mondta Huish.

Hester gyorsan és hevesen rávágta:

– Én... most már tudom... akkor nem tudtam. Fönt voltam a szobámban,

mondtam már. Nem hallottam semmit. És különben sem adtam volna pénzt

Jackónak.

– Én pedig – szólalt meg Kirsten vörös és sértődött arccal –, ha pénzt

adtam volna Jackónak... az a saját pénzem lett volna! Nem loptam volna!

– Ebben biztos vagyok – mondta Huish. – De látják, hová akarok

kilyukadni, nem? Mrs. Argyle, annak ellenére, amit önnek mondott –

nézett Leóra –, maga kellett hogy odaadja azt a pénzt.

– Nem hiszem. Akkor miért nem árulta el nekem?

– Nem ő volna az első anya, akinek a szíve megesik a fián, de nem

akarja bevallani.

– Téved, Huish. A feleségem sohasem volt híve a mellébeszélésnek.

– De talán mégis ezt tette – mondta Gwenda Vaughan. – Ezt kellett

hogy tegye... ahogy a főfelügyelő mondja, ez az egyetlen megoldás.

– Végül is – folytatta Huish halkan –, most más szemszögből kell

néznünk a történteket. Amikor letartóztattuk, azt hittük, Jack Argyle

hazudik. De kiderült, hogy igazat mondott, hogy dr. Calgary tényleg

115

fölvette a kocsijába – hát miért ne mondaná az igazat a pénzzel

kapcsolatban is? Azt állította, hogy az anyjától kapta. Tehát valószínűleg

így van.

Csend lett – kényelmetlen csend.

Huish felállt.

– Hát, köszönöm szépen. Attól félek, a nyom már meglehetősen hideg,

de azért sosem lehet tudni.

Leo kikísérte. Mikor visszajött, nagyot sóhajtott.

– Ezen túl volnánk. Legalábbis egyelőre.

– Örökre – mondta Kirsten. – Soha nem nyomozzák ki.

– És abban mi a jó nekünk? – kiáltott föl Hester.

– Drágám. – Apja odament hozzá. – Nyugodj meg, gyermekem. Ne

legyél olyan feszült. Az idő minden sebet begyógyít.

– Nem mindet. Mit fogunk csinálni? Jaj, mit fogunk csinálni?

– Hester, gyere velem. – Kirsten a vállára tette a kezét.

– Nincs szükségem senkire. – Hester kirohant a szobából. Egy

pillanattal később hallották, hogy a bejárati ajtó bevágódik.

Kirsten azt mondta:

– Nem tesz jót neki ez a hercehurca.

– És azt hiszem, nem is egészen igaz – mondta elgondolkozva Philip

Durrant.

– Micsoda? – kérdezte Gwenda.

– Hogy sohasem tudjuk meg az igazat... hüvelykujjam bizsereg.

Faunra emlékeztető, majdhogynem kóp arcán furcsa mosoly ömlött el.

– Kérlek, Philip, légy óvatos – mondta Tin

Philip meglepve nézett rá.

– Kicsi Tina. És te mit tudsz erről az egészről?

– Remélem – mondta Tina nagyon tisztán és érthetően –, hogy nem

tudok semmit.

116

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

I

– Nem talált semmit, ugye? – kérdezte a rendőrfőnök.

– Semmi határozottat, uram – válaszolta Huish.

– És mégis – nem volt egészen elvesztegetett idő.

– Halljuk, halljuk.

– Hát, a fontosabb időpontok és elképzelések nem változtak. Mrs.

Argyle hét előtt még élt, beszélt a férjével és Gwenda Vaughannal, és

utána látta Hester Argyle is a földszinten. Három ember nem esküdhetett

össze. Jacko Argyle–ról már tudjuk, hogy mit csinált, úgyhogy az asszonyt

megölhette a férje hét óra öt perc és fél nyolc között akármikor, Gwenda

Vaughan hét óra után öt perccel, amikor elhagyta a házat, Hester nem

sokkal azelőtt, Kirsten Lindstrom később, amikor hazaért – mondjuk, pár

perccel fél nyolc előtt. Durrant paralízise neki alibit biztosít, de a felesége

alibije az ő szaván áll. Lemehetett és megölhette az anyját hét és fél nyolc

között, ha a férje hajlandó támogatni. De azt nem tudom, miért tette volna.

Ami azt illeti, szerintem csak kél embernek volt igazi indítéka a

gyilkosságra. Leo Argyle–nak és Gwenda Vaughannak.

– Mit gondol, az egyikük volt – vagy ketten együtt?

– Nem hiszem, hogy mindketten benne lennének. Ahogy én látom, ez

pillanat szülte gyilkosság volt, nem előre kitervelt. Mrs. Argyle fölmegy a

könyvtárba, elmeséli mindkettőjüknek Jacko fenyegetőzését és

követelőzését. Tegyük fel, hogy később Leo Argyle lemegy, hogy

beszéljen vele Jackóról, vagy valami másról. A ház csöndes, sehol egy

lélek. Leo belép a felesége nappalijába. Az asszony neki háttal ül az

asztalánál. És ott a piszkavas, talán még mindig a padlón, ahová Jacko

ledobta, miután hadonászott vele. Ezek a csöndes, mindent magukba fojtó

férfiak ki tudnak törni néha. Zsebkendőt teker a kezére, hogy ne hagyjon

nyomot, fölkapja a piszkavasat, lecsap a felesége fejére és kész. Kihúz

egy–két fiókot, hogy úgy látsszon, mintha pénzt kerestek volna. Aztán

visszamegy az emeletre, és várja, hogy valaki megtalálja a hullát. Vagy

tegyük fel, Gwenda Vaughan hazafelé menet benéz Mrs. Argyle szobájába,

és elkapja az indulat. Jacko tökéletes bűnbak lesz, és szabad az út a Leóval

kötendő házassághoz.

Finney őrnagy elgondolkozva bólintott.

117

– Igen. Meglehet. És persze vigyáztak, hogy ne hozzák túl korán

nyilvánosságra az eljegyzésüket. Addig legalábbis ne, amíg azt a szegény

ördögöt, Jackót el nem ítélték. Igen, ez lehetségesnek látszik. Olyan

egyhangúak a bűntettek. A férj és a másik nő, vagy a feleség és a másik

férfi – mindig ugyanaz a minta. De mi mit tudunk csinálni, Huish? Mit

tehetünk?

– Én úgy látom, uram – válaszolta lassan Huish –, hogy semmit. Lehet,

hogy mi bizonyosak vagyunk – de hol a bizonyíték? Nincs semmi, ami egy

perben megállná a helyét.

– Nincs – nincs. De maga biztos benne, Huish? A lelke mélyén biztos

benne?

– Nem igazán – mondta szomorúan Huish főfelügyelő.

– Aha! És miért nem?

– Azért, mert Mr. Argyle olyan ember, amilyen.

– Nem az a fajta, aki gyilkol?

– Nem erre gondolok – nem a gyilkosságra magára. Hanem a fiúra.

Nem tudom elképzelni, hogy szándékosan gyanúba keverte volna a fiút.

– Nem a saját fia volt, ezt ne felejtse el. Talán nem is szerette

különösebben, hiszen a felesége olyan sok szeretetet pazarolt azokra a

gyerekekre.

– Meglehet. De mintha mégis szeretné ők. Szeretettel néz rájuk.

– Persze – mondta elgondolkozva Finney –, tudta, hogy a fiút nem

akasztják föl... Ez is befolyásolhatta.

– Igen, azt hiszem, rátapintott valamire, ura Talán azt gondolta, hogy tíz

év börtön, mert a életfogytiglani nagyjából ennyit jelent, jót tesz fiúnak.

– És mi a helyzet a nővel – Gwenda Vaughan–nal?

– Ha ő tette – mondta Huish –, akkor nem hiszem, hogy akár pillanatnyi

szánalmat érzeti volna Jackóval kapcsolatban. A nők kegyetlenek.

– Ezek szerint meglehetősen biztos abban, hogy kettőjük közül volt

valamelyik.

– Meglehetősen biztos vagyok, igen.

– De semmi több? – faggatózott a rendőrfőnök.

– Semmi több. Van ott még valami. Titokzatosak, ha érti, hogy mire

gondolok.

– Magyarázza meg, Huish.

– Azt szeretném igazából tudni, hogy hogyan vélekednek egymásról.

– Értem. Hogy ők maguk tudják–e, hogy ki volt a tettes.

118

– Igen. És ezt nem tudom eldönteni. Vajon mind tudják? És mind

egyetértenek abban, hogy titokban tartják? Nem hiszem. Még azt is

elképzelhetőnek tartom, hogy mindegyiküknek más ötlete van. Ott az a

svéd nő – egy idegroncs. Teljesen kikészült. Lehet, hogy azért, mert ő volt.

Abban a korban van, amikor a nők így vagy úgy megbolondulnak egy

kicsit. Lehet, hogy magát félti, lehet, hogy valaki mást. Nekem az a

benyomásom, bár tévedhetek, hogy valaki mást.

– Leót?

– Nem, nem hiszem, hogy Leo miatt aggódik. Azt hiszem, a kislány...

Hester miatt.

– Hester? Lehetséges, hogy Hester tette volna?

– Nincs semmi nyilvánvaló indítéka. De szenvedélyes, talán kicsit az

őrület felé hajló típus.

– És Lindstrom valószínűleg sokkal többet tud a lányról, mint mi valaha

is fogunk.

– Igen. Aztán ott van az a kis fekete, aki a megyei könyvtárban

dolgozik.

– Ő nem volt a házban aznap este, ugye?

– Nem. De azt hiszem, tud valamit. Talán tudja, hogy ki a gyilkos.

– Találgat? Vagy tudja?

– Ideges. Nem hiszem, hogy csak találgatásról van szó. És ott van a

másik fiú. Micky. 0 sem volt jelen, de autókázott aznap este, egyedül. Azt

állítja, próbaúton volt a lápon és a Minchin–dombon. Csak az ő szava rá a

bizonyíték. Odahajthatott, bemehetett a házba, megölhette az anyját, és

elhajthatott. Gwenda Vaughan mondott valamit, ami nem volt benne az

eredeti vallomásában. Hogy elhúzott mellette egy kocsi a magánút

torkolatánál. Azon az úton tizennégy ház áll, úgyhogy akármelyikhez

mehetett, és senki sem fog rá emlékezni két év elteltével – de fennáll a

lehetősége annak, hogy Micky kocsija volt.

– Miért akarta volna megölni az örökbe fogadó anyját?

– Semmi olyan oka nem volt rá, amiről tudnánk – de attól még lehetett.

– És ki ismerheti ezt az okot?

– Mindannyian – mondta Huish. – De nem árulják el nekünk.

Legalábbis ha tudják, hogy nekünk árulják el.

– Látom már az ördögi tervét – mondta Finney őrnagy. – Kit akar

kezelésbe venni?

119

– Lindstromot, azt hiszem. Ha át tudom tört a védővonalát. Azt is

szeretném kideríteni, hog ő személy szerint haragudott–e valamiért Mr

Argyle–ra. És ott van még az a nyomorék fickó – tette hozzá. – Philip

Durrant.

– Mi van vele?

– Hát, azt hiszem, támadt egy–két ötlete az ügyről. Nem valószínű,

hogy meg akarná osztani velünk, de talán sikerül majd képet kapnom arról,

hogy ő merrefelé keresgél. Értelmes fickó, és úgy látom, nagyon jó szeme

van. Talán észrevett egy–két érdekességet.

II

– Gyere, Tina, szívjunk egy kis friss levegőt.

– Friss levegőt? – Tina bizonytalanul nézett Mickyre. – De olyan hideg

van, Micky. – Megborzongott.

– Azt hiszem, te gyűlölöd a friss levegőt, Tina. Ezért vagy képes kibírni

egész nap, hogy be vagy zárva abba a könyvtárba.

Tina elmosolyodott.

– Télen nem bánom, hogy be vagyok zárva. Nagyon kellemes meleg

van a könyvtárban.

Micky végigmérte.

– És ott üldögélsz összegömbölyödve, mint egy kiscica a kandalló előtt.

De azért jót fog tenni neked, ha egy kicsit kijössz. Gyere, Tina. Beszélni

akarok veled. Szeretnék... hát, egy kis tiszta levegőt szippantani,

megfeledkezni erről az egész rendőri hercehurcáról.

Tina fölállt a székéről, lusta, kecses mozdulattal, amely valóban

macskára emlékeztetett.

A hallban a vállára terített egy szőrmegalléros tweedkabátot, és együtt

kimentek.

– Még kabátot sem veszel, Micky?

– Nem. Én sohasem fázom.

– Brrr – mondta halkan Tina. – Hogy gyűlölöm ezt az országot télen.

Szeretnék külföldre menni. Olyan helyen szeretnék élni, ahol mindig süt a

nap és a levegő párás, selymes és meleg.

– Éppen most kaptam egy állásajánlatot a Perzsa–öbölbe – mondta

Micky –, egy olajtársaságtól. A tartálykocsikat kellene ellenőriznem és

javítanom.

120

– Elfogadod?

– Nem, nem hiszem... Mi értelme most már? Megkerülték a házat, és a

fák között lefelé indultak egy kanyargós ösvényen, amely a folyópartra

vezetett. Félúton, széltől védett helyen állt egy kis nyári lak. Nem ültek le

azonnal, megálltak előtte, és a folyót nézték.

– Gyönyörű itt, ugye? – kérdezte Micky. Tina közömbösen szemlélte a

kilátást.

– Igen – mondta –, igen, lehet.

– De igazából nem látod, ugye? – mondta Micky, és szeretettel nézett

rá. – Nem veszed észre a szépséget, Tina, soha nem is vetted.

– Nem emlékszem rá – mondta Tina –, hogy azok alatt az évek alatt,

amíg itt éltünk, valaha is élvezted volna ennek a helynek a szépségét.

Mindig szenvedtél, szerettél volna visszamenni Londonba.

– Az más volt – mondta kurtán Micky. – Nem tartoztam ide.

– Neked meg ez a bajod, ugye? – mondta Tina. – Hogy nem tartozol

sehová.

– Nem tartozom sehová – visszhangozta hitetlenkedve Micky. – Talán

igazad van. Istenem, Tina, milyen ijesztő gondolat. Emlékszel arra a régi

dalra? Ha jól tudom, Kirsten énekelte nekünk. Valami galambról van

benne szó. Ékes galamb, Kedves galamb, Galamb, galamb, fehér kebel.

Emlékszel rá?

Tina megrázta a fejét.

– Talán neked énekelte, de... én nem emlékszem rá.

Micky folytatta, félig dúdolva, félig szavalva.

– Szép kedvesem, Itt nincs helyem, A messzeség se hív, Se tenger, se part

enyhet nem ad, Ne vessen ki e szív. – Ránézett Tinára. – Azt hiszem, ez

igaz.

Tina a karjára tette apró kezét.

– Gyere, Micky, üljünk le itt. Itt nem fúj a szél. Itt nincs olyan hideg.

Amikor Micky engedelmeskedett, folytatta:

– Muszáj mindig ilyen boldogtalannak lenned?

– Drága kislány, neked fogalmad sincs semmiről.

– De igenis van, egy csomó mindenről –mondta Tina. – Miért nem

tudod elfelejteni, Micky?

– Elfelejteni? Kiről beszélsz, Tina?

N. Kiss Zsuzsa fordítása

121

– Az anyádról – felelte Tina.

– Elfelejteni őt! – mondta keserűen Micky. –Hogyan lennék képes

elfelejteni a mai délelőtt után... a kérdések után! Ha valakit meggyilkolnak,

akkor nem hagyják, hogy „elfelejtsd"!

– Nem rá értettem – mondta Tina. – Hanem az igazi édesanyádra.

– Őrá meg miért gondolnék? Nem is láttam hatéves korom után.

– De, Micky, folyton rá gondoltál. Állandóan.– mondtam neked valaha

ilyesmit?

– Az ember egyszerűen tudja ezeket a dolgokat – mondta Tina.

Micky ránézett.

– Olyan csöndes, puha kis teremtés vagy, Tina. Mint egy kis fekete cica.

Szeretnélek megsimogatni úgy, hogy fel ne borzoljam a bundád. Szép cica!

Kedves cica! – A keze Tina kabátujját simogatta.

Tina mozdulatlanul ült és mosolygott. Micky folytatta:

– Te nem gyűlölted, ugye, Tina? Mi többiek igen.

– Csúnya dolog volt tőletek – válaszolta Tina. A fejét rázta Micky

viselkedésén, és valamivel élénkebben folytatta: – Gondold csak végig, mit

kaptál tőle, mit kaptatok mindannyian. Otthont, meleget, szeretetet, jó

ételeket, játékokat, embereket, akik vigyáztak rátok, óvtak titeket...

– Igen, igen – mondta türelmetlenül Micky. – Sok tányérka tejszínt és

sok simogatást. Neked csak ennyi kellett, ugye, kiscica?

– Hálás voltam érte – mondta Tina. – Ti meg nem.

– Nem érted, Tina, hogy az ember nem tud parancsszóra hálás lenni?

Bizonyos szempontból csak ront a helyzeten, hogy kötelessége lenne a

hála. Én nem akartam, hogy idehoznak. Nem akartam fényűző körülménye

közé jutni. Nem akartam elkerülni a saját otthonomból.

– Talán bombatalálat ért volna – mutatott Tina. – És meghaltál volna.

– Mit számít? Nem bántam volna, ha meghalok. A magam helyén

haltam volna meg, a magam fajtája között. Ott, ahová tartoztam. Hát

megint ide lyukadtunk ki, látod. Nincs rosszabb annál, mint ha az ember

nem tartozik sehová. De téged, kiscica, csak az anyagi javak érdekelnek.

– Talán igaz, bizonyos szempontból – felelte Tina. – Talán ezért is érzek

másképpen, mint ti, többiek. Én nem érzem azt a furcsa haragot, amit ti

mindannyian – főleg te, Micky. Nekem könnyű volt hálásnak lennem,

mert, tudod, én nem akartam önmagam lenni. Én nem akartam ott maradni,

ahol voltam. Meg akartam szabadulni magamtól. Más akartam lenni. És ő

mássá tett. Neki köszönhetően lettem Christina Argyle, akinek otthona van,

122

akit szeretnek. Biztonságban voltam. Szerettem anyát, mert mindezt

lehetővé tette.

– És az édesanyád? Rá sose gondolsz?

– Miért gondolnék? Alig emlékszem rá. Én csak hároméves voltam, ne

feledd, amikor idekerültem. Mindig féltem – rettegtem – mellette. Az a sok

hangos veszekedés a matrózokkal. Azt hiszem, most, hogy elég idős

vagyok ahhoz, hogy megértsem, már látom – alighanem folyton részeg

volt. – Tina közömbös, meglepett hangon mondta mindezt. – Nem, nem

gondolok rá, nem emlékszem rá. Mrs. Argyle volt az én anyám. És ez itt az

otthonom.

– Neked olyan egyszerű az egész, Tina – mondta Micky.

– És neked miért bonyolult? Mert azzá telíted! Nem Mrs. Argyle–t

gyűlölted te, Mickey, hanem az édesanyádat. Igen, tisztában vagyok vele,

hogy mit beszélek. És ha te ölted meg Mrs. Argyle–t, mert éppenséggel ez

is elképzelhető, akkor az édesanyádat szeretted volna megölni.

– Tina! Mi a fenéről...?

– És most már nincs senki – folytatta Tina nyugodt hangon —, akit

gyűlölhetnél. És ettől magányosnak érzed magad. Meg kell tanulnod

gyűlölet nélkül élni, Micky. Lehet, hogy nehéz lesz, de sikerülni fog.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Hogy érted azt, hogy éppenséggel

megölhettem? Nagyon jól tudod, hogy aznap a környéken sem jártam. Egy

vevő autóját próbáltam ki a lápi úton, a Minchin–domb környékén.

– Tényleg? – kérdezte Tina. Felállt és előresétált a kilátóhoz, ahonnan

be lehetett látni az egész folyót.

– Hová akarsz kilyukadni, Tina? – Micky mögéje lépett.

Tina lemutatott a folyópartra.

– Ki az a két ember ott lenn?

Micky gyors, közömbös pillantást vetett rájuk,

– Hester és az orvos barátja, azt hiszem –mondta. – Tina, mire céloztál?

Az isten szerelmére, ne állj oda egészen a szélére.

– Miért... talán le akarsz lökni? Megtehetnéd. Nagyon kicsi vagyok.

Micky rekedten kérdezte:

– Miért mondtad, hogy itt lehettem volna aznap este?

Tina nem válaszolt. Megfordult, és visszaindult az ösvényen a ház felé.

– Tina!

Tina halk, kellemes hangján azt mondta:

– Aggódom, Micky. Nagyon aggódom Hester és Don Craig miatt.

123

– Mit törődsz Hesterrel és a fiújával!

– Törődöm velük. Attól félek, Hester nagyon boldogtalan.

– Nem róluk beszéltünk.

– Én róluk beszélek. Ők fontosak, tudod.

– Azóta egyfolytában azt hiszed, hogy itt voltam azon az estén, amikor

anyát megölték?

Tina nem válaszolt.

– Akkoriban nem szóltál erről semmit.

– Miért szóltam volna? Nem volt rá szükség. Úgy értem, olyan

nyilvánvaló volt, hogy Jacko ölte meg.

– És most ugyanolyan nyilvánvaló, hogy nem Jacko tette.

Tina rábólintott.

– És? – kérdezte Micky. – Mi következik ebből?

Tina nem válaszolt, sétált tovább az ösvényen a ház felé.

III

A kilátó alatt, a folyóparton Hester a homokot turkálta a cipője orrával.

– Nem értem, miről kellene beszélnünk – mondta.

– De hát beszélned kell róla – válaszolta Don Craig.

– Nem tudom, miért... Az, hogy beszélünk róla, sose javít a helyzeten –

sose tesz jót.

– Legalább annyit elmondhatnál, mi történt ma délelőtt.

– Semmi – válaszolta Hester.

– Hogy érted azt, hogy semmi? Itt járt a rendőrség, nem?

– Igen.

– Nahát akkor – kifaggattak benneteket?

– Igen – válaszolta Hester –, kifaggattak minket.

– Miket kérdeztek?

– A szokásosakat – mondta Hester. – Ugyanazokat, amiket akkoriban.

Hogy hol voltunk, mit csináltunk, és mikor láttuk utoljára életben anyát.

Igazán, Don, nem akarok beszélni róla. Végre túl vagyunk rajta.

– De nem vagytok túl rajta, drágám. Éppen erről van szó.

– Nem értem, neked miért kell fontoskodnod – mondta Hester. – Te nem

keveredtél bele,

– Drágám, én segíteni szeretnék. Hát nem érted?

124

– Azzal, hogy beszélünk róla, nem segítesz, Én szeretném elfelejteni.

Ha ebben segítenél, az más lenne.

– Hester, annak semmi haszna, ha megfutunk a dolgok elől. Szembe kell

nézni velük.

– Egész délelőtt velük néztem szembe.

– Hester, szeretlek. Tudod, ugye?

– Gondolom – mondta Hester.

– Hogy érted azt, hogy gondolod?

– Állandóan csak arról beszélsz.

– De hát kénytelen vagyok.

– Nem értem, miért. Te nem vagy rendőr.

– Ki látta utoljára élve anyádat?

– Én – válaszolta Hester.

– Tudom. Hét óra előtt történt, közvetlenül azelőtt, hogy eljöttél

találkozni velem.

– Közvetlenül azelőtt, hogy elmentem a drymouthi színházba.

– Ahol én is ott voltam, nem?

– Persze.

– Már akkor is tudtad, ugye, hogy szeretlek?

– Nem voltam biztos benne – válaszolta Hester. – Akkor még abban

sem voltam biztos, hogy én kezdelek–e megszeretni.

– Semmi okod nem volt rá, semmi okod az égvilágon, hogy eltedd láb

alól az anyádat, ugye?

– Nem, nem igazán – mondta Hester.

– Hogy érted azt, hogy nem igazán?

– Gyakran gondoltam arra, hogy megölöm – felelte tárgyilagosan

Hester. – Azt hajtogattam: „Bár meghalna, bár meghalna." Néha – tette

hozzá – arról álmodtam, hogy megölöm.

– És álmodban hogyan ölted meg?

Egy pillanatra Don Craig nem szerelmes fiatalember volt, hanem

kíváncsi fiatal orvos.

– Néha lelőttem – mondta vidáman Hester –, néha meg fejbe csaptam.

Dr. Craig felnyögött.

– De hát az csak álom volt – mondta Hester. – Én nagyon gonosz tudok

lenni álmomban.

– Figyelj, Hester! – A fiatalember a tenyerébe fógta a lány két kezét. –

El kell nekem mondanod az igazat. Meg kell bíznod bennem.

125

– Nem értelek.

– Az igazat, Hester. Az igazat akarom tudni. Szeretlek, és melletted

fogok állni. Ha... ha te ölted meg... azt hiszem, meg tudom találni az okát,

hogy miért tetted. Nem valószínű, hogy teljes egészében a te hibád lett

volna. Érted? Az biztos, hogy nem fogok a rendőrségre szaladni. Kettőnk

között marad. Senki más nem fog szenvedni. Az egész ügy el fog aludni

bizonyíték hiányában. De tudnom kell. – Az utolsó szót megnyomta.

Hester ránézett. A szeme tágra nyílt, szinte mint egy vaké.

– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte.

– Az igazat.

– Te máris tudni véled, mi az igazság? Azt hiszed... hogy én öltem meg?

– Hester, drágám, ne nézz így rám! – Don megfogta a vállát, és finoman

megrázta. – Orvos vagyok. Én tudom, mi indít ilyesmire embereket.

Tudom, hogy az emberek nem mindig felelősek a tetteikért. Téged pedig

jól ismerlek – édes, kedves és alapvetően egészséges teremtés vagy.

Segíteni fogok neked. Vigyázni fogok rád. Összeházasodunk, és boldogok

leszünk. Sohasem kell elveszettnek, nemkívánatosnak, leigázottnak

érezned magad. A dolgok, amiket teszünk, gyakran olyan okokból erednek,

amiket a legtöbb ember nem ért meg.

– Ez nagyjából ugyanaz, mint amit Jackóról mondtunk, nem? – kérdezte

Hester.

– Fütyülök Jackóra. Én terád gondolok. Nagyon szeretlek, Hester, de

tudnom kell az igazat,

– Az igazat? – kérdezte Hester.

Nagyon lassan csúfondáros mosoly húzta föl a szája szögletét.

– Kérlek, drágám.

Hester elfordította a fejét és fölnézett.

– Ott van Gwenda, engem hív. Biztosan kész az ebéd.

– Hester!

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem én öltem meg?

– Persze... persze, elhinném.

– Kétlem – mondta Hester.

Hirtelen elfordult tőle, és szaladni kezdett fölfelé az ösvényen. Don

mozdult, mintha követni akarná, aztán elvetette az ötletet.

– A fenébe – mondta Donald Craig. – A fenébe!

126

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– De én még nem akarok hazamenni – mondta Philip Durrant. Panaszos

ingerlékenység volt a hangjában.

– Igazán, Philip, már nincs miért itt maradnunk. Úgy értem, el kellett

jönnünk, hogy találkozzunk Mr. Marshall–lal, és megbeszéljük a dolgot,

aztán meg kellett várnunk a rendőrségi kihallgatást is. De most már nincs

semmi, ami megakadályozhatná, hogy azonnal hazamenjünk.

– Azt hiszem, apád örülne, ha maradnánk még egy kicsit – mondta

Philip –, szereti, ha sakkozhat valakivel esténként. Szavamra, valóságos

sakkfenomén. Azt hittem, én sem játszom rosszul, de képtelen vagyok

megverni.

– Apa talál mást, akivel sakkozzon – mondta kurtán Mary.

– Hogyan – füttyentsen ide valakit a Nőegyletből?

– És különben is haza kell mennünk – mondta Mary. – Holnap kell Mrs.

Cardennek megtisztítania a rézholmikat.

– Polly, a tökéletes háziasszony! – nevetett Philip. – Ugyan már, Mrs.

Hogyishívják megtudja tisztítani a rézholmit nélküled is. Ha meg nem,

akkor küldj neki egy táviratot, hogy hagyja őket mohosodni még egy hétig.

– Te nem értesz a háztartási dolgokhoz, Philip, nem tudod, milyen

bonyolultak.

– Nem látom, hogy bármelyik is bonyolult lenne, hacsak te nem teszed

azzá. Különben is, én még maradni szeretnék.

– Jaj, Philip – mondta elkeseredetten Mary –, én úgy gyűlölök itt lenni.

– De miért?

– Olyan sötét, nyomasztó, és... és ami történt. A gyilkosság és minden.

– Ugyan, Polly, nem hiszem el, hogy idegroncs lettél ezektől a

dolgoktól. Biztos vagyok benne, hogy a szempillád se rezdülne egy

gyilkosságtól. Nem, te azért akarsz hazamenni, mert gondot kell viselned a

rézholmikra, port akarsz törölni, és megbizonyosodni arról, hogy a molyok

nem vették bele magukat a bundádba...

– A molyok télen nem veszik bele magukat a bundákba – mondta Mary.

– Mindegy, érted, hogy mire gondolok, Polly. Legalábbis nagy

vonalakban. De tudod, az én szempontomból annyival érdekesebb itt.

– Érdekesebb, mint a saját otthonunkban? – Mary egyszerre hangzott

felháborodottnak és sértődöttnek.

Philip gyorsan rápillantott.

127

– Sajnálom, drágám. Rosszul fogalmaztam. Semmi sem lehet

kellemesebb, mint az otthonunk, te igazán gyönyörűvé varázsoltad.

Kényelmes, csinos, vonzó. Tudod, egész más lenne minden, ha... ha olyan

lennék, mint régen. Úgy értem, mindenféléket kéne csinálnom egész nap.

Nyakig ülnék a tervezgetésben. És csodálatos lenne este hazamenni

hozzád, a saját otthonunkba, és beszélgetni mindarról, ami napközben

történt. De hát minden megváltozott, mint tudod.

– Jaj, tudom én – mondta Mary. – Ne hidd, hogy valaha is elfelejtem,

Phil. Rettenetesen bánt.

– Igen – mondta Philip szinte összeszorított foggal. – Igen, túlságosan is

bánt, Mary. Annyira bánt, hogy néha már engem is jobban bánt. Én csak

valami olyasmire vágyom, ami eltereli a figyelmem, és ne – emelte föl a

kezét –, ne mondd nekem, hogy el lehet terelni a figyelmet a kirakós

játékkal is, meg a foglalkozásterápiás ketyerékkel meg azzal, hogy

odajönnek mindenféle emberek és kezelnek, meg ha állandóan olvasok.

Néha annyira szeretnék elmélyedni valamiben. És itt, ebben a házban, van

valami, amiben elmélyedhetnék.

– Philip – Mary visszafojtotta a lélegzetét –, csak nem... csak nem

foglalkozol még mindig azzal az ötleteddel?

– Hogy gyilkosvadászatot játszom? – kérdezte Philip. – Gyilkos,

gyilkos, ki a gyilkos? Igen, Polly, jól tippeltél. Iszonyúan szeretném tudni,

ki tette.

– De miért? És hogyan tudnád meg? Ha valaki betört, vagy nyitva

találta az ajtót...

– Még mindig a külső behatoló gondolatát dédelgeted? – kérdezte

Philip. – Nem állja meg a helyét, tudod. Az öreg Marshall jó képet vágott

hozzá. De igazából csak nekünk segített vele, hogy jobb színben tűnjünk

fel magunk előtt. Senki sem hisz ebben a szép elképzelésben. Egyszerűen

nem igaz.

– Akkor viszont meg kell értened – vágott közbe Mary –, ha nem igaz –

ha, ahogy mondod, közülünk valaki a tettes –, akkor én nem akarom tudni.

Miért kéne megtudnunk? Nem... lem járunk százszor is jobban, ha nem

tudjuk?

Philip Durrant kérdően nézett rá.

– A homokba dugod a fejed, mi, Polly? Nincs benned semmi

természetes kíváncsiság?– mondtam már, hogy nem akarom tudni!

128

Szerintem szörnyű ez az egész. El akarom felejteni, nem akarok gondolni

se rá.

– Nem szeretted annyira az anyád, hogy tudni akard, ki ölte meg?

– Mi haszna lenne, ha tudnánk? Két évig biztosak voltunk benne, hogy

Jacko volt az.

– Igen – mondta Philip –, csodálatos, hogy milyen biztosak voltunk

benne.

A felesége bizonytalan pillantást vetett rá.

– Nem értem... igazán nem értem, mit akarsz ezzel mondani, Philip.

– Nem látod, Polly, hogy ez kihívás nekem? Kihívás az

intelligenciámnak? Nem mondhatom, hogy különösebben megrázott az

anyád halála, vagy hogy különösebben szerettem volna. Nem szerettem.

Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megakadályozza a házasságunkat, de

emiatt nem haragudtam rá, mert sikerült elrabolnom téged. Ugye hogy

sikerült? Nem, nem a bosszúállás vezérel, s nem is az igazság Iránti

szenvedély. Azt hiszem, főleg... igen, főleg a kíváncsiság, bár talán van

egy kevésbé elítélendő oldala is.

– Nem lenne szabad beleártanod magad –mondta Mary. – Semmi jó

nem származhat belőle. Jaj, Philip, kérlek, kérlek, ne tedd. Menjünk haza,

és felejtkezzünk el az egészről.

– Hát – mondta Philip –, nagyjából oda cipelsz, ahová akarsz. De én

maradni szeretnék. Nem akarod, hogy néha azt csinálhassam, amit én

szeretnék?

– Azt akarom, hogy a világon mindened meglegyen, amire vágysz –

mondta Mary.

– Igazából nem ezt akarod, drágám. A gondomat akarod viselni, mint

egy karon ülő gyereknek, és mindennap megszabni, mi a jó nekem. –

Elnevette magát.

Mary bizonytalan pillantást vetett rá.

– Sohasem tudom, mikor beszélsz komolyan és mikor nem.

– A kíváncsiságtól függetlenül – mondta Philip Durrant –, valakinek

tényleg ki kéne derítenie az igazságot.

– Miért? Mi haszna? Valaki börtönbe kerülne. Szerintem ez szörnyű

gondolat.

– Nem jól értetted – magyarázta Philip. – Egy szóval sem mondtam,

hogy kiadom a rendőrségnek a tettest (már ha rájövök valaha is, ki volt az).

Nem hiszem, hogy ezt csinálnám. Persze sok múlik a körülményeken.

129

Valószínűleg nem is tudnám kiadni, mert továbbra is azt hiszem, nem

találunk igazi bizonyítékot.

– Ha nincs bizonyíték – kérdezte Mary –, hogyan akarsz bármit is

kideríteni?

– Van egy csomó módja annak, hogy megtudjunk dolgokat, hogy

biztosan tudjuk őket, egyszer s mindenkorra. És azt hiszem, itt erre nagy

szükség volna. Nem mennek jól a dolgok ebben a házban, és hamarosan

még rosszabbul fognak menni.

– Hogy érted ezt?

– Nem vettél észre semmit, Polly? Az apádon és Gwenda Vaughanon?

– Mi van velük? Hogy miért akar az apám megint megnősülni az ő

korában...

– Ezt meg tudom érteni – mondta Philip. –Ami azt illeti, a házasságból

ő eddig nem sokat profitált. Most viszont igazi boldogságra van kilátása.

Őszi boldogság, ha úgy vesszük, de van rá esélye. Vagy mondjuk úgy,

volt. Mert már nem jól állnak a dolgok kettőjük között.

– Gondolom, ez az egész... – mondta bizonytalanul Mary.

– Pontosan – helyeselt Philip. – Ez az egész. Napról napra távolodnak

egymástól. Ennek pedig két oka lehet. A gyanakvás vagy a bűntudat.

– Kire gyanakszanak?

– Hát, mondjuk, egymásra. Vagy gyanakvás az egyik oldalon és

bűntudat a másikon, vagy fordítva, vagy ahogy tetszik.

– Hagyd abba, Philip, összezavarsz. – Mary viselkedésében hirtelen az

érdeklődés halvány szikráját lehetett felfedezni. – Szóval azt hiszed, hogy

Gwenda volt? – kérdezte. – Talán igazad van. Micsoda áldás lenne!

– Szegény Gwenda. Úgy érted, mert ő nem családtag?

– Igen – válaszolta Mary. – Akkor legalább nem közülünk lenne valaki.

– És téged csak ez érdekel, igaz? – mondta Philip. – Hogy mennyiben

érint minket.

Természetesen – mondta Mary.

– Természetesen, természetesen – ismétel– gette mérgesen Philip. – Az

a baj veled, Polly, hogy hiányzik belőled a képzelőerő. Nem tudod más

helyébe képzelni magad.

– De miért kéne? – kérdezte Mary.

– Hogy miért? – válaszolt Philip. – Ha őszinte akarok lenni, azt

mondom, azért, hogy teljen az idő. Én mindenesetre bele tudom képzelni

magam az apád bőrébe, vagy Gwendáéba, és 1 ha ártatlanok, akkor pokoli

130

lehet nekik. Pokoli lehet Gwendának, hogy hirtelen távol tartja magától az

az ember, akit szeret. Hogy tudja: végül talán nem is mehet majd hozzá.

Aztán képzeld magad az apád helyébe. Tudja, tudnia kell, hogy annak a

nőnek, akit szeret, volt lehetősége elkövetni a gyilkosságot, és indítéka is.

Reméli, hogy nem ő tette, úgy gondolja, hogy nem ő tette, de nem lehet

benne biztos. Sőt mi több, sosem lehet majd benne biztos.

– Az ő korában... – kezdte Mary.

– Az ő korában, az ő korában – mondta türelmetlenül Philip. – Nem

érted, hogy ez még rosszabb az ő korában? Ez élete utolsó szerelme. Nem

valószínű, hogy lesz még egy. Mély érzés. És más szemszögből vizsgálva a

dolgot – folytatta –, tegyük föl, hogy Leo kitört zárt világának ködéből és

árnyékából. Tegyük fel, hogy ő ütötte agyon a feleségét. Az ember szinte

sajnálni kezdi szegény ördögöt, nem igaz? Nem mintha – tette hozzá

töprengve – el tudnám képzelni egy pillanatig is, hogy ilyesmit csinált. De

afelől semmi kétségem, hogy a rendőrség el tudja képzelni. Na, Polly,

halljuk a te véleményedet. Te mit gondolsz, ki volt az?

– Honnan a csudából tudnám? – kérdezte Mary.

– Hát, talán nem tudod – mondta Philip –, de lehetne valami ötleted... ha

gondolkoznál.– mondtam már, hogy nem vagyok hajlandó gondolkozni

rajta.

– Vajon miért...? Ízléstelennek találod? Vagy – talán – mert mégis

tudod? Talán a hűvös, nyugodt kis fejedben egészen biztos vagy benne...?

Annyira biztos, hogy nem akarsz gondolkozni rajta, nem akarod még

nekem sem elmondani? Netalántán Hester jár az agyadban?

– Miért akarta volna Hester megölni anyát?

– Nem volt rá igazán oka, ugye? – mondta töprengve Philip. – De,

tudod, lehet ilyesmikről olvasni. Egy fiú vagy egy lány, aki meglehetősen

jó körülmények között él, kényeztetik, és aztán egy nap történik valami

ostoba apróság. A szerető szülő nem hajlandó pénzt adni mozira vagy egy

új cipőre, vagy azt mondja, ha elmész a fiúddal, tízre hazagyere.

Tökéletesen lényegtelen ügy, de a hatása olyan, mint a gyufáé a lőporos

hordóban: a kamasz idegrohamot kap, elő a kalapáccsal vagy fejszével

vagy akár a piszkavassal, és kész. Nehéz megmagyarázni, de előfordul. A

sokáig elfojtott lázadás kitörése. Ez ráillene Hesterre. Hesterrel az a baj,

hogy az embernek fogalma sincs róla, mi jár abban a gyönyörű fejében.

Persze gyenge, és dühös, mert gyenge. És az anyád az a fajta volt, aki

131

tudatosította benne a gyengeségét. Igen – mondta Philip felélénkülve –, azt

hiszem, Hester ellen egészen hatásos vádat lehetne kreálni.

– Jaj, ne beszélj már állandóan erről! – kiáltotta Mary.

– Jaj, nem beszélek róla – mondta Philip. –A beszéddel úgysem megyek

semmire. Vagy mégis? Az embernek gondolatban meg kell állapítania,

milyen sablon húzható rá a gyilkosságra, és a különböző érintett

személyeket meg kell próbálni belehelyeznie a sablonba. És aztán, amikor

minden a helyére került, kirakhatod a csapdáidat, és figyelheted, hogy

beleesnek–e.

– Csak négyen voltak a házban – mondta Mary. – Úgy beszélsz, mintha

tucatnyian vagy még többen lettek volna. Abban egyetértek veled, hogy

apa nem tehette, és az is képtelenség, hogy Hesternek bármi oka lett volna

ilyesmit csinálni. Így Kirsty és Gwenda marad csak.

– Te melyiket szeretnéd? – kérdezte enyhe gúnnyal Philip.

– Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Kirsty ilyet tenne – mondta

Mary. – Mindig olyan türelmes és jókedvű volt. Annyira szerette anyát.

Bár éppenséggel megbolondulhatott hirtelen. Az ember hall ilyenekről. De

Kirsty sohasem látszott bolondnak.

– Nem – mondta elgondolkozva Philip –, én is azt hiszem, hogy Kirsty

nagyon normális nő, olyan, aki normális női sorsot szeretett volna

magának. Bizonyos szempontból ugyanaz a típus, mint Gwenda, csak

Gwenda csinos és vonzó, szegény öreg Kirsty meg olyan, mint az ördög

öreganyja. Nem hiszem, hogy volt férfi, aki kétszer ránézett volna. Pedig ő

szeretett volna szerelmes lenni és férjhez menni. Pokoli lehet nőnek

születni, vagy csúnyának, taszítónak, főleg ha nem ellensúlyozza

semmilyen különleges tehetség vagy okosság. Az az igazság, hogy túl

sokáig maradt itt. El kellett volna mennie a háború után, folytatnia kellett

volna masszőrnői hivatását. Talán a horgára akadt volna egy gazdag,

öregecske páciens.

– Olyan vagy, mint minden férfi – mondta Mary. – Azt hiszed, a nők

egyébre sem gondolnak, csak a férjhez menésre.

Philip elvigyorodott.

– Én azt hiszem, ez a fő gondja minden nőnek – mondta. – Mellesleg,

van Tinának fiúja?

– Nem tudok róla – mondta Mary. – De nem beszél sokat magáról.

– Csöndes kisegér, ugye? Nem igazán csinos, de nagyon kecses. Vajon

ő mit tud erről az ügyről?

132

– Nem hiszem, hogy tud bármit is – mondta Mary.

– Nem? – kérdezte Philip. – Szerintem tud.

– Ugyan már, képzelődsz – mondta Mary.

– Nem, nem. Emlékszel, mit mondott? Hogy reméli, nem tud semmit.

Elég furcsa fogalmazás. Van rá egy fogadásom, hogy tud valamit.

– Mit?

– Valamit, ami valahol kapcsolódik valamihez, de ő maga még nem

tudja, mihez. Remélem, ki tudom szedni belőle.

– Philip!

– Ne strapáid magad, Polly. Végre van célja az életemnek. Mindenkinek

hasznára válik, ha belevetem magam. Hol is kezdjem? Azt hiszem, először

Kirstyt veszem kezelésbe. Ő sok szempontból egyszerű lélek.

– Bárcsak... bárcsak felhagynál ezzel az őrült ötlettel és hazautaznánk.

Olyan boldogok voltunk. Olyan jól ment minden... – Mary hangja

elcsuklott.

– Polly! – Philipet elfogta az aggodalom. – Tényleg ennyire bánt? Nem

vettem észre, hogy ennyire zavar.

Mary megpördült, arcán reménykedő kifejezés jelent meg.

– Akkor hazajössz, és elfelejtkezel róla?

– Elfelejtkezni nem tudnék róla – mondta Philip. – Csak idegeskednék,

gondolkodnék és számolgatnék. Maradjunk itt a hét végéig, Mary, aztán

majd meglátjuk.

133

TIZENHATODIK FEJEZET

– Nem bánod, ha maradok még egy kicsit, apa? – kérdezte Micky.

– Nem, dehogy. Nagyon örülnék neki. A munkahelyednek nincs ellene

kifogása?

– Nincs – mondta Micky. – Felhívtam őket. Nem kell visszamennem a

hét elejéig. Nagyon rendesek voltak. Tina is itt marad a hétvégére.

Odament az ablakhoz, kipillantott, zsebre vágott kézzel keresztülsétált a

szobán, és a könyvespolcokat nézegette. Szaggatottan, ügyetlenül törtek

elő belőle a szavak.

– Tudod, apa, hálás vagyok azért, amit tettél értem. Mostanában jöttem

rá... hát hogy milyen hálátlan is voltam.

– Nem kellett hálásnak lenned – mondta Leo Argyle. – A fiam vagy,

Micky. Mindig is annak tekintettelek.

– Furcsa apa voltál – mondta Micky. – Sohasem parancsolgattál nekem.

Leo Argyie elmosolyodott a maga távoli, személytelen módján.

– Úgy gondolod, ennyi egy apa dolga? – kérdezte. – Hogy

parancsolgasson a gyerekeinek?

– Nem – felelte Micky –, azt hiszem, nem. –Áradni kezdtek belőle a

szavak. – Nagy hülye voltam. Az bizony, egy nagy hülye. Szinte

nevetséges, hogy mennyire. Tudod, mit szeretnék csinálni, min

gondolkozom? Hogy beállok egy olajtársasághoz a Perzsa–öbölben. Anya

éppen egy ilyen helyre akart beszerezni – egy olajtársasághoz. De nekem

akkor nem kellett! Megszöktem előle.

– Abban a korban voltál – mondta Leo –, amikor magad akartál

választani, és gyűlölted a gondolatát is, hogy mások döntsenek helyetted.

Mindig is ilyen voltál, Micky. Ha piros pulóvert akartunk venni neked,

ragaszkodtál hozzá, hogy kék kell, pedig igazából a pirosra vágytál.

– Úgy van – nevetett Micky. – Elég rossz természetű gyerek voltam

mindig.

– Csak fiatal – mondta Leo. – Szabadságra vágytál. Féltél a zablától, a

nyeregtől, attól, hogy uralkodnak fölötted. Mindannyian így érzünk egy

bizonyos korban, de végül betörünk.

– Igen, gondolom, igen – mondta Micky.

– Nagyon örülök – folytatta Leo –, hogy ez az elképzelésed a jövődről.

Tudod, nem hiszem, hogy az autóeladás és –bemutatás elég jó neked.

Nincs vele semmi baj, csak nem vezet sehová.

134

– Szeretem a kocsikat – mondta Micky, –Szeretem kihozni belőlük a

lehető legtöbbet. Jól el tudom játszani az eladót is, ha kell. Duma, duma,

tudok nyalizni, de nem szeretem ezt az életet, a fenébe is. Ez az új munka a

szállítmányozással kapcsolatos. A kocsik karbantartását irányítanám.

Egész fontos állás.

– Remélem, tudod – mondta Leo –, hogy ha pénzre lesz szükséged, ha

be akarsz társulni egy üzletbe, a pénz megvan. Tudsz a szabad

felhasználású letétről. Bármikor kész vagyok a szükséges összeg kiutalását

engedélyezni, ha a gazdasági mutatókat megvizsgáltuk és megfelelőnek

találtuk. Erről szakértői véleményt kérnénk. De a pénz megvan, rád vár.

– Kösz, apa, de nem akarlak pumpolni.

– Szó sincs pumpolásról, Micky, ez a te pénzed. A te neveden van, meg

a többiekén. Én csak a kiutalásról döntök, hogy mennyit és mikor. De nem

az én pénzem, nem én adom neked. A tiéd.

– Igazából anya pénze – mondta Micky.

– A letétet évekkel ezelőtt hozta létre – igazította ki Leo.

– Nem kell! – mondta Micky. – Nem akarok hozzányúlni! Nem tudnék.

Ahogy a dolgok állnak, nem lennék rá képes. – Hirtelen elvörösödött,

ahogy az apja szemébe nézett. Bizonytalanul tette hozzá: – Nem egészen...

nem egészen ezt akartam mondani.

– Miért nem lennél képes hozzányúlni? – kérdezte Leo. – Örökbe

fogadtunk téged. Azaz teljes felelősséget vállaltunk érted, pénzügyi és

minden egyéb értelemben. Üzleti ügy volt, hogy úgy döntöttünk, a mi

fiunkként nősz föl, és mi gondoskodunk rólad az életben.

– A saját lábamon akarok állni – ismételte meg Micky.

– Igen. Értem... Jól van, Micky, de ha megváltozik a véleményed,

jusson eszedbe, hogy a pénz itt van és rád vár.

– Kösz, apa. Kedves tőled, hogy megértesz. Illetve ha nem is, hagyod,

hogy a magam feje után menjek. Bárcsak jobban ki tudnám fejezni magam.

Tudod, nem szeretnék hasznot húzni... képtelen lennék hasznot húzni... a

fene egye meg, ez olyan bonyolult, hogy elmondani sem tudom.

Kopogtak az ajtón, vagy inkább megdöngették.

– Ez Philip lesz – mondta Leo Argyle, – Kinyitnád, Micky?

Micky odament az ajtóhoz és kinyitotta, és Philip, tolószékét irányítva,

begördült a szobába. Széles mosollyal üdvözölte mindkettőjüket.

– Nagyon elfoglalt? – kérdezte Leótól. – Ha igen, szóljon, és csöndben

maradok, nem zavarom, csak böngészek a könyvek között.

135

– Nem – mondta Leo –, ma délelőtt nincs semmi dolgom.

– Gwenda nincs itt? – kérdezte Philip.

– Telefonált, hogy fáj a feje, és ma nem tud jönni – felelte Leo. Hangja

kifejezéstelen volt.

– Értem – mondta Philip. Micky megszólalt:

– Én megyek is, megkeresem Tinát. Elviszem sétálni. Az a lány

egyszerűen utálja a friss levegőt.

Kiment a szobából, könnyed, ruganyos léptekkel.

– Tévednék – kérdezte Philip –, vagy mostanában tényleg megváltozott

Micky? Nem vág olyan dühös képet, mint eddig.

– Kezd felnőni – mondta Leo. – Egy kicsit soká tartott, míg rászánta

magát.

– Hát, különös időpontot választott a jókedvhez – mondta Philip. – A

tegnapi találkozás a rendőrséggel nem volt valami biztató, nem gondolja?

Leo csöndesen válaszolt:

– Természetesen fájdalmas, hogy újra előveszik az ügyet.

– Egy ilyen fiúnak, mint Micky – folytatta Philip, miközben elgördült a

könyvespolcok előtt, és minden cél nélkül kihúzott egy–két kötetet –, ön

szerint van egyáltalán lelkiismerete?

– Milyen furcsa kérdés, Philip.

– Nem, nem is olyan furcsa. Csak eltöprengtem rajta. Olyan ez, mint

amikor valaki botfülű. Bizonyos emberek egyszerűen képtelenek

bűntudatot vagy lelkifurdalást érezni a cselekedeteik miatt. Például Jacko.

– Hát igen – mondta Leo. – Jacko nem érzett, az biztos.

– Én meg Mickyn is elgondolkoztam –mondta Philip. Várt egy kicsit,

majd tárgyilagos hangon folytatta: – Nem bánja, ha kérdezek valamit?

Mennyit tud igazából az örökbe fogadott családja hátteréről?

– Miért érdekel ez, Philip?

– Kíváncsiság, talán. Valami igazság ugyanis lehet az örökléstanban.

Leo nem válaszolt. Philip érdeklődéstől csillogó szemmel figyelte.

– Talán – mondta – zavarba hoztam a kérdésemmel.

– Hát – mondta Leo, és fölemelkedett –, miért is ne tehetned fel?

Családtag vagy. És pillanatnyilag, ezt nem tagadhatjuk, nagyon lényegbe

vágó kérdések ezek. De a családunkat mi nem a megszokott módon

fogadtuk örökbe. Maryt, a feleségedet, forma szerint, jogilag adoptáltuk, de

a többiek sokkal informálisabb módon kerültek hozzánk. Jacko árva gyerek

volt, egy öreg nagymama bízta ránk. Meghalt a bombázások alatt, Jacko

136

meg nálunk maradt. Ilyen egyszerű. Micky törvénytelen gyerek. Az anyját

csak a férfiak érdekelték. Száz fontot kért érte, és meg is kapta. Azt

sohasem tudtuk meg, mi lett Tina anyjával. Nem írt a gyereknek, nem jött

érte a háború után, és lehetetlennek bizonyult fölkutatni.

– Hát Hester?

– Hester is törvénytelen gyerek. Az anyja egy fiatal ír ápolónő volt.

Hozzáment egy amerikai katonához nem sokkal azután, hogy Hester ide

került. Könyörgött, hogy tartsuk meg a gyereket. Nem akart a férjének

beszámolni róla. A háború végén az Államokba költözött a férjével együtt,

és soha többé nem hallottunk felőle.

– Mind tragikus történet a maga módján –mondta Philip. – Csupa nem

kívánt kis szerencsétlen.

– Igen – válaszolta Leo. – Ezért ébredt akkora szenvedély Rachelben

irántuk. Elhatározta, hogy igazi otthont teremt a számukra, igazi anyjuk

lesz.

– Nagyon szép elhatározás volt – mondta Philip.

– Csak... csak soha nem valósulhatott me úgy, ahogy ő szerette volna –

mondta Leo. Hittétel volt a számára, hogy a vérségi kötélék nem számít.

De a vérségi kötelék igenis számít. Van valami az ember gyerekeiben,

valami furcsaság a jellemükben, valami olyan érzelem, amit felismerünk és

megértünk, anélkül, hogy szavakba kellene öntenünk. Ez a kötelék

hiányzik azoknál a gyerekeknél, akiket örökbe fogadnak. Nem tudjuk

ösztönösen, hogy mi jár a fejükben. Természetesen magunkhoz mérjük

őket, a saját gondolatainkhoz és érzéseinkhez, de jó tudni, hogy ezek a

gondolatok és érzések nagyon is különbözhetnek az övéiktől.

– Ezzel, gondolom, ön mindig is tisztában volt – mondta Philip.

– Figyelmeztettem rá Rachelt – mondta Leo –, de ő persze nem hitte el.

Nem akarta elhinni. Azt akarta, hogy a saját gyerekei legyenek.

– Az én szememben Tina a legkiismerhetetlenebb – mondta Philip. –

Talán a vérkeveredés miatt. Ki volt az apja, nem tudja?

– Valami matróz, azt hiszem. Alighanem indiai. Az anyja – tette hozzá

szárazon Leo – nem tudta biztosan.

– Az ember sosem sejti, hogyan reagál dolgokra, vagy hogy mire

gondol. Olyan hallgatag. – Philip elhallgatott, majd feltett egy váratlan

kérdést: – Mit tud vajon erről az ügyről, amit nem árul el?

Látta, hogy Leo Argyle keze, amely eddig a papírokat rendezgette,

megmerevedik. Pillanatnyi szünet után Leo megkérdezte:

137

– Miért gondolod, hogy nem árult el mindent, amit tud?

– Ez elég nyilvánvaló, nem?

– Számomra nem – válaszolta Leo.

– Tud valamit – mondta Philip. – Gondolja, hogy valami terhelőt egy

bizonyos személlyel kapcsolatban?

– Azt hiszem, Philip, ha meg nem sértelek, nem bölcs dolog ebben az

ügyben találgatni.

Az embert könnyen elragadhatja a képzelete.

– El akar riasztani?

– Úgy gondolod, hogy a te dolgod ez, Philip?

– Mert nem vagyok rendőr?

– Igen. A rendőröknek teljesíteniük kell a kötelességüket. Nekik kell

nyomozniuk a dolgok után.

– Ön viszont nem akar nyomozni?

– Talán – válaszolta Leo –, félek attól, amit találnék.

Philip keze izgalmában megfeszült a kocsi kerekén. Halkan kérdezte:

– Talán ön tudja is, ki a tettes. Tudja valóban?

– Nem.

Leo hirtelen, szenvedélyes válasza meglepte Philipet.

– Nem – felelte Leo, és rácsapott az asztal Hirtelen nem az a törékeny,

vérszegény, visszahúzódó ember volt, akit Philip olyan jól ismert, – Nem

tudom, ki a tettes! Érted? Nem tudom. Halvány fogalmam sincs róla. És

nem is akarom tudni.

138

TIZENHETEDIK FEJEZET

– És te mit művelsz, Hester, szerelmem? – kérdezte Philip.

Tolószékében gurította magát végig a folyosón.

Hester a folyosó közepén nyíló ablakon hajolt ki éppen. Megijedt, és

behúzta a fejét.

– Ja, te vagy az – mondta.

– A világot szemléled, vagy az öngyilkosságon gondolkozol? – kérdezte

Philip.

Hester kihívóan nézett rá.

– Hogy tudsz ilyesmit kérdezni?

– Nyilvánvalóan gondolkoztál rajta – mondta Philip. – Hogy őszinte

legyek, Hester, ha ilyen lépést fontolgatsz, akkor az az ablak nem felel

meg. Nem esnél elég nagyot. És igen kellemetlen lenne egy törött kar meg

láb, mondjuk, a kegyes halálhoz képest, amire vágysz.

– Micky ebből az ablakból szokott lemászni a magnóliafán. Ez volt a

titkos útja ki meg be. Anyának fogalma sem volt róla.

– Hogy mi mindenről nem tudnak a szülők! Könyvet lehetne írni róla.

De ha az öngyilkosságon gondolkozol, Hester, akkor jobb lenne a nyárilak

elől levetned magad.

– Ahol kinyúlik a folyó fölé? Igen, az ember halálra zúzná magát a

sziklákon.

– Az a baj veled, Hester, hogy olyan színes a képzeleted. A legtöbb

embernek tökéletesen megfelel, hogy szépen elrendezze magát a

gázsütőben, vagy kimérjen magának egy nagy csomó altatót.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta váratlanul Hester. – Veled

mindenféléről lehet beszélni, ugye?

– Hát, mostanában nincs más dolgom – válaszolta Philip. – Gyere be a

szobámba, és beszélgethetünk még. – Mikor Hester bizonytalankodott,

folytatta: – Mary lement a földszintre, hogy saját finom kezével készítsen

nekem valami remek reggeli maszatot.

– Mary nem értené meg – mondta Hester.

– Nem – helyeselt Philip –, Mary egyáltalán nem értené meg.

Philip továbbgördítette magát, Hester pedig mellette sétált. Kinyitotta a

nappali ajtaját, és Philip begurult. Hester követte.

– De te megérted – mondta Hester. – Miért?

139

– Hát, tudod, eljön az idő, amikor az ember elgondolkozik az

ilyeneken... Mikor kitört rajtam ez a betegség, és megtudtam, hogy talán

egész életemre nyomorék leszek...

– Igen – mondta Hester –, az szörnyű lehetett. Szörnyű. És ráadásul te

pilóta voltál, ugye? Repültél.

– Zúgva szálltam, mint a győzelmi zászló –helyeselt Philip.

– Magyon sajnálom – mondta Hester. – Igazán. Többet kellett volna

gondolnom rá, együttérzőbbnek kellett volna lennem!

– Hála isten, hogy nem voltál – mondta Philip. – És különben is, ez az

időszak elmúlt. Az ember bármit képes megszokni. Ezt, Hester, te még

nem vagy képes elhinni. De majd eljön az ideje. Hacsak nem csinálsz

előbb valami megfontolatlan, valami nagy butaságot. Na gyere, meséld el

nekem, mi a baj! Gondolom, összevesztél a fiúddal, a komoly ifjú orvossal.

Ez történt?

– Nem vesztünk össze – mondta Hester. –Még annál is rosszabb.

– Majd rendbe jön – mondta Philip.

– Nem jöhet – vágta rá Hester. – Soha!

– Olyan nagy szavakat használsz. Neked minden fekete vagy fehér,

ugye, Hester? Semmi sem szürke.

– Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok – mondta Hester. – Mindig is

ilyen voltam. Minden, amiről azt hittem, hogy meg tudom csinálni, vagy

amit szerettem volna megcsinálni... minden rosszul sült el. Azt akartam,

hogy saját életem legyen, legyek valaki, csináljak valamit. Hiába volt az

egész. Semmihez sem volt tehetségem. Gyakran gondoltam arra, hogy

végzek magammal. Tizennégy éves korom óta.

Philip érdeklődve figyelte. Halkan, tárgyilagosan jelentette ki:

– Hát persze, sokan végeznek magukkal tizennégy és tizenkilenc éves

koruk között. Ebben az életkorban minden felnagyítódik. Iskolás fiúk

végeznek magukkal, mert azt hiszik, megbuknak a vizsgán, és kislányok,

mert a mamájuk nem engedi, hogy elmenjenek moziba a megbízhatatlan

fiújukkal. Ez az a kor, amikor minden csodálatosan színes és széles vásznú.

Öröm vagy kétségbeesés. Bánat vagy feneketlen boldogság. Az ember

kinövi. Csak az a baj, Hester, hogy nálad ez tovább tart, mint a legtöbb

embernél.

– Anyának mindig igaza volt – mondta Hester. – Mindenben, amit nem

akart megengedni, én meg szerettem volna. Neki volt igaza, nekem meg

nem. Nem bírtam elviselni. Egyszerűen nem bírtam elviselni! Azt

140

gondoltam hát, hogy bátornak kell lennem. Meg kell szöknöm. Próbára

kell tennem magam. És semmi sem sikerült. Nem voltam jó színésznő.

– Hát persze hogy nem – mondta Philip. – Nincs benned önfegyelem.

Téged, ahogy színházi körökben mondják, nem lehet rendezni. Állandóan

dramatizálod magad, édes lányom. Most is ezt csinálod.

– És aztán arra gondoltam, legyen egy igazi szerelmi viszonyom –

mondta Hester. – Nem egy olyan buta, kislányos ügy. Egy idősebb férfi.

Nős volt, és nagyon boldogtalan volt az élete.

– Mindennapos helyzet – mondta Philip –, és ki is használta, mi?

– Én azt hittem, hogy... jaj, nagy, szenvedélyes szerelem lesz. Ugye,

nem nevetsz ki? – Abbahagyta, és gyanakodva nézett Philipre.

– Nem, nem nevetlek ki, Hester – mondta gyöngéden Philip. – Nagyon

is jól látom, hogy pokoli lehetett neked.

– Hát nem volt nagy, szenvedélyes szerelem – mondta keserűen Hester.

– Csak egy ócska kis viszony. Semmi sem volt igaz abból, amit az életéről

meg a feleségéről mesélt. Én... én akaszkodtam rá. Hülye voltam, olcsó kis

hülye,

– Néha a saját kárán tanul az ember – mondta Philip. – Ez mind

hasznodra válhat, Hester, Segíthet felnőni. Vagy segítene, ha hagynád.

– Anya olyan... olyan mindenható volt – folytatta sértődötten Hester. –

Eljött, és mindent rendbe tett, és azt mondta, ha tényleg színésznő

szeretnék lenni, akkor jobb, ha a főiskolára megyek és kitanulom. De én

igazából nem akartam színésznő lenni, és addigra már azt is tudtam, hogy

tehetségtelen vagyok. Úgyhogy hazajöttem. Mit tehettem volna?

– Nyilván rengeteg mindent – mondta Philip. – De ez volt a

legegyszerűbb.

– Igen – mondta átéléssel Hester. – Milyen jól megérted. Én szörnyen

gyenge vagyok, tudod. Én mindig a legegyszerűbbet igyekszem csinálni.

És ha fellázadok ellene, akkor mindig olyan bután, hogy ne sikerüljön.

– Nagyon bizonytalan vagy magadban, ugye? – kérdezte gyöngéden

Philip.

– Talán azért, mert csak örökbe fogadott gyerek vagyok – felelte Hester.

– Tudod, ezt csak majdnem tizenhat éves koromban tudtam meg. Azt

tudtam, hogy a többiek azok, aztán egy nap megkérdeztem és... kiderült,

hogy engem is örökbe fogadtak. Olyan szörnyen éreztem magam... mintha

nem tartoznék sehová.

– Micsoda rémes lány vagy, hogy folyton színészkedsz – mondta Philip.

141

– Mrs. Argyle nem volt az anyám – mondta Hester. – Igazából sohasem

értette meg, mit érzek. Csak rám nézett kedvesen és elnézően, és terveket

csinált helyettem. Jaj, hogy gyűlöltem! Ez szörnyű, tudom, hogy szörnyű,

de gyűlöltem!

– Tudod – mondta Philip –, a legtöbb lány átmegy olyan korszakon,

amikor gyűlöli az anyját. Nem volt ebben semmi szokatlan.

– Azért gyűlöltem, mert igaza volt – mondta Hester. – Olyan szörnyű,

mikor valakinek mindig igaza van. Egyre tehetetlenebbnek érzi tőle magát

az ember. Jaj, Philip, minden olyan rémes. Mit csináljak? Mit tehetnék?

– Menj férjhez ahhoz a kedves fiúhoz – mondta Philip –, és higgadj le.

Legyél rendes kis orvosfeleség. Vagy ez nem elég előkelő neked?

– Már nem akar elvenni – mondta gyászosan Hester.

– Biztos vagy benne? Mondta? Vagy csak képzeled?

– Azt hiszi, én öltem meg anyát.

– Aha – mondta Philip, és egy pillanatra elhallgatott. – Te voltál? –

kérdezte.

Hester feléje fordult.

– Miért kérdezed? Miért?

– Gondoltam, érdekes lenne tudni – mondta Philip. – A családban

maradna. Nem adnám tovább a hatóságnak.

– Ha én öltem volna meg, gondolod, hogy bevallanám neked? –

kérdezte Hester.

– Nem lenne bölcs – értett egyet Philip.

– Azt mondta, tudja, hogy én öltem meg folytatta Hester. – Azt mondta,

ha bevallom neki, ha meggyónom, akkor minden rendben lesz, elvesz

feleségül, vigyáz rám. Hogy... hogy tesz róla, hogy ne legyen bajunk

belőle.

Philip füttyentett.

– Nahát, nahát, nahát – mondta.

– De mi haszna? – kérdezte Hester. – Mi haszna állítgatnom, hogy nem

én öltem meg? Úgysem hinné el, igaz?

– El kéne hinnie – válaszolta Philip –, ha te mondod.

– Nem én öltem meg – mondta Hester. – Érted? Nem én öltem meg.

Nem, nem, nem. – Elhallgatott. – Ez nem hangzik túl meggyőzően –tette

hozzá.

– Az igazság gyakran nem hangzik meggyőzően – biztatta Philip.

142

– Nem tudjuk – mondta Hester. – Senki sem tudja. Mindannyian csak

nézzük egymást. Mary engem néz. Meg Kirsten is. Olyan kedves velem,

olyan védelmező. Ő is azt hiszi, hogy én voltam. Mi az esélyem? Erről van

szó, érted? Mi az esélyem? Sokkal, sokkal jobb lenne, ha lemennék a

kilátóra és levetném magam...

– Az isten szerelmére, ne légy hülye, Hester. Mást is csinálhatsz.

– Mit? Ugyan mi mást tehetnék? Mindent elvesztettem. Hogyan éljek

tovább, nap nap után? – ránézett Philipre. – Azt hiszed, hogy vad vagyok,

bolond. Hát talán én öltem meg. Talán a bűntudat gyötör. Talán nem

tudom elfelejteni – itt. – Drámai mozdulattal a szívére szorította a kezét.

– Ne légy már idióta – mondta Philip. Hirtelen kinyújtotta a karját, és

magához húzta.

Hester majdnem ráesett a székre. Philip megcsókolta.

– Neked, édes lányom, egy férjre van szükséged – mondta. – Nem arra a

komoly fiatal szamárra, Donald Craigre, akinek a feje tele van pszichiátriai

dumával. Buta vagy, gyerekes, de – gyönyörű, Hester.

Kinyílt az ajtó. Mary Durrant állt ott dermedten. Hester feltápászkodott,

és Philip szégyenkezve rámosolygott a feleségére.

– Csak felvidítottam Hestert, Polly – mondta.

– Aha – mondta Mary.

Óvatosan bejött, és letette a tálcát egy kisasztalra. Aztán a férje mellé

gurította az asztalt. Nem nézett Hesterre. Hester bizonytalanul tekingetett a

férjről a feleségre.

– Hát – mondta –, talán az lenne a legjobb, ha elmennék és... – Nem

fejezte be.

Kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hester bajban van – mondta Philip. – Az öngyilkosság gondolatával

foglalkozott. Megpróbáltam lebeszélni róla – tette hozzá.

Mary nem válaszolt.

Philip kinyújtotta felé a kezét. Mary odébblépett.

– Polly, felmérgesítettelek? Nagyon? Mary nem válaszolt.

– Azzal, hogy megcsókoltam, gondolom Ugyan, Polly, ne irigyelj tőlem

egy buta kis csókot. Olyan szép volt és olyan mafla – én meg hirtelen azt

éreztem... hát, hogy milyen jó lenne megint vidám fickónak lenni és néha

néha flörtölni egy kicsit. Csókolj meg, Polly Csókolj meg, és legyünk jó

barátok.

Mary Durrant azt mondta:

143

– Kihűl a levesed, ha nem eszed meg. Átment a hálószobába, és

becsukta az ajtot.

144

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Egy fiatal hölgy van itt, önnel szeretne találkozni, uram.

– Egy fiatal hölgy? – Calgary meglepődött. El sem tudta képzelni, ki

lehet a látogatója. Ránézett a munkájára, ami elbontotta az asztalt, és

összeráncolta a homlokát. Ismét megszólalt a portás hangja, diszkréten és

halkan.

– Egy igazi úrihölgy, egy nagyon kellemes fiatal hölgy, uram.

– Hát akkor küldje föl.

Calgary elmosolyodott magában. A diszkréten lehalkított, megnyugtató

hang hatott a humorérzékére. Elgondolkozott, vajon ki szeretné látni.

Földbe gyökerezett a lába, amikor a csengetésre ajtót nyitott, és Hester

Argyle–lal találta szemben magát.

– Maga az! – A kiáltásban minden meglepetése benne volt. – Jöjjön be,

jöjjön be – mondta. Behúzta a lakásba, és becsukta az ajtót.

Furcsa módon most is csaknem ugyanaz volt a benyomása róla, mint az

első alkalommal. Öltözéke fittyet hányt a londoni szabályokra. Nem volt

rajta kalap, sötét haja tündérfürtszerű rendetlenségben lógott az arca

mellett. A vastag tweedkabát alatt sötétzöld szoknya és pulóver látszott.

Úgy nézett ki, mint aki most ért haza kifulladva a lápi séta után.

– Kérem – mondta Hester –, kérem, segítsen rajtam.

– Segítsek? – Calgary meglepődött. – Hogyan? Természetesen segítek,

ha módomban áll.

– Nem tudom, mit tegyek – mondta Hester. – Nem tudtam, kihez

fordulhatnék. De valakinek segítenie kell. Így nem bírom tovább, és maga

a megfelelő ember. Maga kezdte el ezt az egészet.

– Bajban van netán? Nagy bajban?

– Mindannyian bajban vagyunk – felelte Hester. – De az ember olyan

önző, nem? Úgy értem, én csak magamra tudok gondolni.

– Üljön le, kedvesem – mondta Calgary gyöngéden.

Felszedte a papírokat egy karosszékből és odaültette. Aztán odament a

sarokszekrényhez.

– Igyon egy pohár bort – mondta. – Egy pohár száraz sherryt. Jó lesz?

– Ha gondolja. Nekem mindegy.

– Hideg és nyirkos idő van odakint. Szüksége van valami erősítőre.

145

Megfordult az üveggel és a poharakkal. Hester összekuporodva ült a

székben: tartásának szögletes bája meghatotta Calgaryt, olyan tökéletesen

öntudatlan volt.

– Ne aggódjon – mondta szelíden, miközben letette mellé a poharat és

megtöltötte. – A dolgok ritkán annyira szörnyűek, mint amilyennek

látszanak.

– Ezt szokták mondani, de nem igaz – jelentette ki Hester. – Néha

szörnyűbbek, mint amilyennek látszanak. – Belekortyolt a poharába, majd

vádlóan folytatta: – Minden rendben volt,

amíg nem jött maga. Akkor... akkor kezdődött mindez.

– Nem teszek úgy – felelte Arthur Calgary –, mintha nem érteném,

miről beszél. Nagyon meghökkentem, mikor először mondta ezt nekem, de

most már jobban értem, mit... mit jelentett maguknak a vallomásom.

– Amíg azt hittük, Jacko volt... – kezdte Hester, és elhallgatott.

– Tudom, Hester, tudom. De ennél mélyebbre kellene ásnia. Amiben

éltek, az hamis biztonság volt. Nem az igazi, hanem utánzat, papírmasé –

mint egy színházi díszlet. Lehet, hogy biztonságnak látszott, de valójában

nem lehetett, sohasem lehetett az.

– Úgy érti, ugye – mondta Hester –, hogy bátornak kell lennünk, mert az

nem segít, ha belekapaszkodunk valamibe, csak azért, mert hamis és

egyszerű? – Várt egy pillanatig, majd folytatta: – Maga bátor volt! Most

már látom. Eljött, és személyesen mondta el nekünk. Pedig nem tudta, mit

fogunk érezni, hogyan fogunk reagálni. Merész lépés volt. Én csodálom a

bátorságot, mert magam nem vagyok valami bátor.

– Mesélje el – mondta gyöngéden Calgary –, mesélje el, pontosan mi is

a baj. Valami különleges, ugye?

– Álmodtam valamit – mondta Hester. – Van valaki... egy fiatalember...

egy orvos...

– Értem – mondta Calgary. – Jó barátok, vagy talán több ez, mint

barátság?

– Azt hittem – válaszolta Hester –, hogy több... És ő is azt hitte. De

most, hogy mindez előjött...

– Igen?

– Azt hiszi, hogy én voltam – mondta ki Hester. Ömleni kezdtek belőle

a szavak. – Vagy talán nem hiszi komolyan, de nem biztos benne. Nem

lehet benne biztos. Azt gondolja –látom rajta –, hogy én vagyok a

legvalószínűbb gyanúsított. Talán tényleg én vagyok. Talán mindannyian

146

ezt hisszük egymásról. És akkor az jutott eszembe, hogy valakinek ki kell

húznia minket ebből a csávából, és magára gondoltam, az álmom miatt.

Tudja, eltévedtem, és nem találtam Dont. Ott hagyott, és én csak álltam

egy mély szurdokszerűségnél – egy szakadék szélén. Igen, ez a jó szó.

Szakadék. Olyan mélynek hangzik, nem? Mélynek és – áthidalhatatlannak.

És maga ott volt a túlsó parton, és felém nyújtotta a kezét, és azt mondta:

„Segíteni akarok magán." – Hester nagy levegőt vett. – Úgyhogy eljöttem.

Megszöktem, és eljöttem magához, mert segítenie kell rajtunk. Ha nem

segít, nem tudom, mi lesz. Segítenie kell. Maga hozta ránk ezt az egészet.

Talán azt fogja mondani, semmi köze hozzá. Hogy miután előadta...

előadta az igazat, azt, hogy mi is történt – már nem a maga ügye. Talán azt

fogja mondani...

– Nem – szakította félbe Calgary. – Semmi ilyesmit nem mondok. Az

én ügyem is, Hester. Egyetértek magával. Ha az ember elkezd valamit,

végig kell csinálnia. Én ezt ugyanúgy érzem, mint maga.

– Nahát! – Hester arca lángba borult. Egyszeriben, ahogy ez szokása

volt, gyönyörűnek látszott. – Szóval nem vagyok egyedül! – mondta. –

Van valakim.

– Igen, drágám, van valakije – már amennyit ér. Eddig nem értem

valami sokat, de igyekszem, mint ahogy eddig is igyekeztem segíteni. –

Leült, és közelebb húzta a székét. – Mesélje el – mondta. – Nagyon rossz

volt azóta?

– Közülünk tette valaki, tudja – kezdte Hester. – Ezt mindnyájan tudjuk.

Mr. Marshall eljött, és mi úgy tettünk, mintha kívülről hatolhatott volna be

valaki, de ő is tudja, hogy nem így történt. Közülünk valaki gyilkos.

– És a barátja – hogy is hívják?

– Don. Donald Craig. Orvos.

– Don azt hiszi, maga az?

– Attól fél – mondta Hester. Drámai mozdulattal összekulcsolta a kezét.

Ránézett Calgary–re. – Talán maga is azt hiszi, hogy én tettem?

– Dehogyis – válaszolta Calgary. – Pontosan tudom, hogy maga

ártatlan.

– Úgy mondta, mintha tényleg biztos lenne benne.

– Teljesen biztos vagyok – mondta Calgary.

– De miért? Hogyan lehet ilyen biztos?

147

– Mondott nekem valamit, amikor eljöttem, miután mindannyiuknak

elmeséltem a történetemet. Emlékszik? Hogy mit mondott az ártatlanokról?

Nem mondhatta volna – nem érezhette volna –, ha nem ártatlan.

– Jaj! – kiáltotta Hester. – Jaj... micsoda megkönnyebbülés! Tudni, hogy

van valaki, aki így gondolkozik!

– Most pedig – mondta Calgary –, megbeszélhetjük higgadtan a dolgot.

– Meg – mondta Hester. – Most már... most már egészen máshogy

érzem magam.

– Merő kíváncsiságból kérdem – mondta Calgary –, és közben egy

pillanatra se felejtse el, hogy mi a véleményem – tehát miért gondolná

valaki akár futólag is azt, hogy maga képes lett volna megölni örökbe

fogadó anyját?

– Megtehettem volna – felelte Hester. –Gyakran elfogott a kísértés. Az

ember néha majd' megőrül a dühtől. Olyan jelentéktelennek... olyan

tehetetlennek éreztem magam. Anya mindig olyan nyugodt volt, olyan

fensőbbséges, mindent tudott, és mindenben igaza volt. Néha arra

gondoltam: „Legszívesebben megölném". – Ránézett Calgaryre. – Érti?

Érzett maga is így, amikor fiatal volt?

Az utolsó szavaktól hirtelen megsajdult Calgary szíve, ugyanúgy, mint

amikor a drymouthi szállodában Micky azt mondta: „Többnek néz ki!"

„Amikor fiatal volt?" Olyan aggastyánnak tűnik ő Hester szemében?

Visszaemlékezett. Visszagondolt arra, mikor kilencéves volt, és egy másik

kisfiúval azon töprengtek az előkészítő iskola kertjében, mi lenne a legjobb

módja, hogy megszabaduljanak Mr. Warborough–tól, az

osztályfőnöküktől. Visszaemlékezett rá, milyen tehetetlen düh fogta el, ha

Mr. Warborough gúnyos megjegyzéseket tett. Ezt érezhette, gondolta

magában, Hester is. De akármit terveztek is a kis – hogy is hívták? –igen, a

kis Porchcsal, hát persze, Porch volt a neve... bár megbeszélték és

eltervezték, azért a gyakorlatba sohasem ültették át Mr. Warborough

eltávolítását.

– Tudja – mondta Hesternek –, már jó néhány éve túl kellett volna

tennie magát ezeken az érzéseken. Bár természetesen megértem őket.

– Anya egyszerűen ilyen hatással volt rám –mondta Hester. – Most már

kezdem belátni, hogy az én hibám volt. Úgy érzem, ha egy kicsit tovább él,

ha megéri, amíg egy kicsit öregebb leszek, felnőttebb – akkor, furcsa

módon, barátnők lehettünk volna. Örültem volna a segítségének és a

tanácsainak. De... akkor nem bírtam elviselni; olyan ügyetlennek,

148

ostobának éreztem magam mellette. Minden, amit csináltam, rosszul sült

el, és én is tudtam, hogy butaságokat csinálok. Hogy csak azért teszem,

mert lázadni akarok, mert be akarom bizonyítani, hogy önmagam vagyok.

Pedig nem voltam senki. Cseppfolyós voltam. Igen, ez a jó szó – mondta

Hester. – Cseppfolyós. Soha nem vettem föl egyetlen alakot sem hosszabb

időre. Csak próbálgattam az alakokat – olyan emberek alakját, akiket

csodáltam. Azt képzeltem, tudja, hogy ha megszököm, színpadra lépek,

viszonyt kezdek valakivel, akkor...

– Akkor önmaga lesz, vagy legalább úgy érzi majd, hogy valaki?

– Igen – válaszolta Hester. – Pontosan. Most már persze látom, hogy

úgy viselkedtem, mint egy buta gyerek. De el sem tudja képzelni, dr.

Calgary, mennyire szeretném, ha anya élne. Mert olyan tisztességtelen az

egész. Úgy értem, vele szemben. Olyan sokat tett értünk, olyan sokat

kaptunk tőle. Mi meg nem adtunk neki semmit. És most már késő. –

Szünetet tartott. –

Ezért aztán – mondta hirtelen energikusabban – elhatároztam, hogy nem

leszek tovább buta és gyerekes. Maga segíteni fog, ugye?

– Már mondtam, hogy a világon mindent megtennék, hogy segítsek.

Hester gyors, meglepően elbűvölő mosolyt villantott rá.

– Mesélje el – mondta Calgary –, hogy mi is történt pontosan.

– Az, amit vártam – kezdte Hester. – Mindannyian figyeljük egymást, és

töprengünk, és nem tudunk biztosat. Apa figyeli Gwendát, és azt gondolja,

talán ő volt. Gwenda apát figyeli, és semmiben sem biztos. Nem hiszem,

hogy össze fognak házasodni. Ez mindent elrontott köztük. Tina meg azt

gondolja, hogy Mickynek valami köze van a dologhoz. Én nem tudom,

miért, mikor ott sem volt aznap este. Kirsten azt gondolja, hogy én voltam,

és megpróbál megvédeni. Mary – ő a legnagyobb nővérem, akivel még

nem találkozott –, Mary azt gondolja, Kirsten tette.

– És maga mit gondol, Hester, ki volt az?

– Hogy én? – Hester meglepődött.

– Igen, maga – válaszolta Calgary. – Azt hiszem, ezt fontos lenne tudni.

Hester széttárta a kezét.

– Nem tudom – siránkozott. – Egyszerűen nem tudom. Én – szörnyű

dolog ilyet mondani –, én mindenkitől félek. Mintha minden arc mögött

lenne egy másik. Egy... sötét arc, amit nem ismerek. Nem vagyok biztos

benne, hogy apa tényleg apa–e, és Kirsten azt mondogatja, hogy senkiben

sem szabad megbíznom – még benne sem. Ránézek Maryre, és az jut az

149

eszembe, hogy semmit sem tudok róla. És Gwenda –mindig szerettem

Gwendát. Örültem neki, hogy apa el akarja venni. De most már

Gwendaban sem vagyok biztos. Másnak látom, könyörtelennek – és

bosszúállónak. Egyszóval nem tudom, hogy milyenek. Valami iszonyú

boldogtalanság van a levegőben.

– Igen – mondta Calgary –, ezt el tudom képzelni.

– Olyan nagy boldogtalanság – folytatta Hester –, hogy nem tehetek

róla, de úgy érzem, benne van a gyilkos boldogtalansága is. És ez lehet a

legrosszabb... Nem gondolja?

– Lehetséges, természetesen – mondta Calgary –, de én kétlem... persze,

nem vagyok szakértő... kétlem, hogy egy gyilkos igazán boldogtalan tudna

lenni.

– De miért? Én azt gondolnám, ez lehet a legszörnyűbb, tudni, hogy

megölt valakit.

– Igen – válaszolta Calgary –, szörnyű dolog, és éppen ezért azt

gondolom, a gyilkos kétfajta lehet. Vagy olyan, akinek nem szörnyű, hogy

megölt valakit, aki azt mondja magában: „Hát, sajnálatos, hogy meg kellett

tennem, de szükség volt rá. Végül is nem az én hibám. Csak –csak

kénytelen voltam." Vagy pedig...

– Igen? – mondta Hester. – Milyen a másik fajta gyilkos?

– Ne feledje, hogy csak találgatok, nem tudok semmit, de azt hiszem, a

másik fajta gyilkos nem lenne képes együtt élni a boldogtalansággal, amit

érez. Vagy bevallaná, vagy át kellene írnia az esetet, hogy úgy mondjam.

Valaki másra kenni a dolgot, azt mondani: „Soha nem tettem volna

ilyesmit, ha nem..." történt volna ez meg az. „Én igazából nem vagyok

gyilkos, mert nem akartam megtenni. Csak így történt, tehát a sors tehet

róla, nem én." Érti legalább egy kicsit, hogy mit akarok mondani?

– Igen – válaszolta Hester –, és nagyon érdekesnek tartom. – Félig

lehunyta a szemét. – Csak arra próbálok visszaemlékezni...

– Igen – mondta Calgary – gondolkozzon, Hester. Emlékezzen vissza

mindenre, amire tud, mert ha segíteni szeretnék, akkor a maga szemével

kell látnom a dolgokat.

– Micky gyűlölte anyát – mondta lassan Hester. – Mindig is gyűlölte...

nem tudom, miért. Tina, azt hiszem, szerette. Gwenda nem. Kirs–ten

mindig anya mellé állt, pedig nem mindig tartotta helyesnek, amit tett.

Apa... – Hosszan hallgatott.

– Igen? – biztatta Calgary.

150

– Apa megint messzire távolodott – mondta Hester. – Tudja, anya halála

után megváltozott, nem volt olyan – hogy is mondjam – távoli. Emberibb

lett, elevenebb. De most – most visszahúzódott valami árnyékvilágba, ahol

nem lehet elérni. Nem tudom, hogy igazából mit érzett anya iránt.

Gondolom, szerette, amikor összeházasodtak. Sohasem veszekedtek, de

nem tudom, mit érzett iránta. Jaj – megint szétröppent a két keze –, az

embernek fogalma sincs, hogy mások mit éreznek, ugye? Úgy értem, hogy

mi zajlik az arcuk mögött, a kedves, mindennapi szavaik mögött? Lehet,

hogy mardossa őket a gyűlölet, a szerelem vagy a kétségbeesés, de nem

lehet tudni! Ez ijesztő... Jaj, dr. Calgary, ez olyan ijesztő! Calgary

megfogta a kezét.

– Maga már nem gyerek – mondta. – Csak a gyerekek ijedeznek. Maga

felnőtt, Hester. Felnőtt nő. – Elengedte a kezét, és tárgyilagos hangon

megkérdezte: – Hol fog megszállni Londonban?

Hester meghökkent.

– Nem is tudom. Anya rendszerint a Curtis–ben szállt meg.

– Hát az kellemes, csöndes szálloda. A maga helyében odamennék, és

szobát foglalnék.

– Mindent megteszek, amit kíván – mondta Hester.

– Derék kislány – mondta Calgary. – Mennyi az idő? – Felnézett a

faliórára. – Nahát, már hét óra! Mondjuk, hogy elmegy, kivesz egy szobát,

én pedig magáért megyek háromnegyed nyolckor, és elviszem vacsorázni.

Rendben?

– Szépen hangzik – mondta Hester. – Komolyan gondolta?

– Persze – válaszolta Calgary. – Egészen komolyan.

– És azután? Mi lesz? Nem maradhatok örökké a Curtisben, ugye?

– Magánál a szemhatárt mindig a végtelen zárja le – mondta Calgary.

– Kicsúfol? – kérdezte Hester bizonytalanul.

– Csak egy kicsit – mondta Calgary, és elmosolyodott.

Hester arca megrándult, aztán ő is elmosolyodott.

– Azt hiszem – mondta melegen –, megint dramatizáltam magam.

– Ez már szokásává vált – felelte Calgary.

– Ezért hittem, hogy jó leszek a színpadon – mondta Hester. – De nem

ment. Csapnivaló voltam. Tökéletesen tehetségtelen.

– Hát, maga minden drámát eljátszik, amit csak akar, a mindennapi

életben – mondta Calgary. – Most pedig beültetem egy taxiba, és elmegy a

151

Curtisbe. Megmossa az arcát és megfésülködik – folytatta. – Van

csomagja?

– Persze. Valami hétvégi táska.

– Jól van – mosolygott rá a férfi. – Ne aggódjon, Hester – mondta. –

Kitalálunk valamit.

152

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

I

– Szeretnék beszélni magával, Kirsty – mondta Philip.

– Tessék, Philip.

Kirsten Lindstrom abbahagyta, amit éppen csinált. Egy halom tiszta

ruhát hozott be, azt pakolta el a fiókokba.

– Erről az egész ügyről – mondta Philip. –Nem bánja?

– Már eddig is túl sokat beszéltek róla –mondta Kirsten. – Ez a

véleményem.

– Pedig jó lenne – folytatta Philip –, ha valami megegyezésre jutnánk

egymás között. Tudja, mi folyik most, ugye?

– Mindenhol csak baj van – mondta Kirsten.

– Gondolja, hogy Leo és Gwenda összeházasodnak valaha?

– Mért ne?

– Több oka is lehet – mondta Philip. – Először is, mert Leo Argyle, aki

okos ember, rájött, hogy a házassága Gwendával megadná a rendőrségnek

azt, amit kívánnak. A tökéletes indítékot a felesége megölésére. Vagy mert

Leo arra gyanakszik, hogy Gwenda a gyilkos. És mivel érzékeny lelkű

ember, nem szívesen venne el egy olyan nőt, aki megölte az első feleségét.

Ehhez mit szól? – kérdezte.

– Semmit – mondta Kirsten –, mit kéne szólnom?

– Maga semmit sem árul el, ugye, Kirsty?

– Nem értem.

– Kit fedez, Kirsten?

– Én nem „fedezek", ahogy mondta, senkit. Az a véleményem, hogy

kevesebbet kéne beszélni, és hogy az embereknek nem kéne itt maradniuk

ebben a házban. Nem tesz jót nekik. Azt hiszem, Philip, haza kellene

mennie a feleségével a saját otthonába.

– Aha. És miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert szimatol – mondta Kirsten. – Megpróbál rájönni dolgokra. És a

felesége ennek nem örül. Ő a bölcsebb. Maga netán rájön valamire, amire

nem is akart rájönni, vagy amire ő nem akarta, hogy rájöjjön. Haza kéne

mennie, Philip. Minél előbb.

– Nem akarok hazamenni – mondta Philip. Úgy hangzott, mint egy

sértődött kisfiú.

153

– Így beszélnek a gyerekek – mondta Kirsten. – Ezt nem akarom

csinálni, azt nem akarom csinálni, de azoknak, akik többet tudnak az

életről, akik jobban látják, mi folyik, rá kell bírniuk őket, hogy megtegyék,

amit nem akarnak.

– Szóval maga így képzeli a meggyőzést –mondta Philip. – Hogy

parancsokat osztogat.

– Nem, nem osztogatok parancsokat. Csak tanácsot adok. – Kirsten

fölsóhajtott. – Mindenkinek ezt a tanácsot adnám. Mickynek vissza kellene

mennie dolgozni, ahogy Tina is visszament a könyvtárba. Örülök, hogy

Hester elutazott. Olyan helyen kéne lennie, ahol nem juttatják mindig

eszébe ezeket a dolgokat.

– Igen – mondta Philip. – Ebben egyetértünk. Hesterrel kapcsolatban

igaza van. De mi a helyzet magával, Kirsten? Magának nem kellene

elmennie?

– De igen – sóhajtotta Kirsten –, nekem is el kellene mennem.

– És miért nem megy?

– Ezt nem értheti. Már késő ahhoz, hogy elmenjek.

Philip elgondolkozva nézte. Aztán megszólalt:

– Olyan sok változat van, nem igaz? Változatok egy témára. Leo azt

gondolja, hogy Gwenda volt, Gwenda azt, hogy Leo. Tina tud valamit, és

gyanakszik valakire. Micky tudja, hogy ki volt, de nem érdekli. Mary azt

gondolja, hogy Hester tette. – Szünetet tartott, majd így folytatta: – De az

igazság az, Kirsty, hogy mindez csak változat egy témára, ahogy mondtam.

Mi tudjuk, hogy ki volt, ugye, Kirsty? Maga meg én?

Kirsten gyors, rémült pillantást vetett rá.

– Gondoltam – mondta diadalittasan Philip.

– Hogy érti? – kérdezte Kirsten. – Mit akar mondani?

– Én igazából nem tudom, ki tette – mondta Philip. – De maga igen.

Nemcsak gondolja, hogy tudja, hanem tudja is. Igazam van?

Kirsten az ajtóhoz masírozott. Kinyitotta, aztán hátrafordult.

– Nem udvarias dolog ilyet mondani, de én kimondom. Maga ostoba,

Philip. Amit csinál, az veszélyes. Maga ért egyfajta veszélyhez. Pilóta volt.

Látta a halált szemtől szembe az égen. Nem veszi észre, hogy ha az igazság

közelébe kerül, ugyanolyan veszélyben lesz, mint a háború alatt?

– Es maga, Kirsty? Ha maga tudja az igazat, akkor maga is veszélyben

forog?

154

– Én tudok magamra vigyázni – felelte komoran Kirsten. – Résen tudok

lenni. De maga, Philip, tolószékben ül és védtelen. Gondolkozzon el ezen!

És különben is – tette hozzá –, én nem szellőztetem a véleményem. Én

megelégszem azzal, ha a dolgok úgy vannak, ahogy voltak –mert őszintén

hiszem, hogy ez a legjobb mindenkinek. Ha mindenki elmenne, tenné a

dolgát, akkor nem lenne több baj. Ha megkérdeznek, megvan a hivatalos

véleményem. Most is azt mondom, hogy Jacko tette.

– Jacko? – Philip elbámult.

– Mért ne? Jacko ravasz volt. Ki tudott tervelni dolgokat, és biztos

lehetett a következmények felől. Gyakran csinálta gyerekkorában. Nem

olyan nehéz hamisítani egy alibit. Nem történik meg mindennap?

– Ezt nem lehetett hamisítani. Dr. Calgary...

– Dr. Calgary, dr. Calgary – mondta türelmetlenül Kirsten –, csak azért,

mert ismerik, mert híres ember, mintha az Atyaúristenről lenne szó! Ha

valakinek agyrázkódása volt, mint neki, akkor lehet, hogy a dolgok egész

másképp történtek, mint ahogy ő emlékszik. Lehet, hogy másik nap volt...

más időpont... más hely!

Philip félrebillentett fejjel figyelte.

– Szóval ez a maga verziója – mondta. – És ragaszkodik hozzá.

Elismerésre méltó. De igazából nem hiszi, ugye, Kirsty?

– Figyelmeztettem magát – mondta Kirsten –, többet nem tehetek.

Elfordult, majd visszanézett, és szokott tárgyilagos hangján hozzátette:

– Mondja meg Marynek, hogy a tiszta ruhát a második fiókba tettem.

Philip elmosolyodott, aztán elhalt az ajkán a mosoly...

Egyre fokozódott benne az izgatottság. Úgy érezte, közelebb került a

megoldáshoz. A kísérlete Kirstennel igen kielégítő eredményt hozott, de

nem hitte, hogy még többet ki tudna belőle szedni. Idegesítette, hogy

Kirsten aggódik miatta. Csak azért, mert nyomorék, még nem olyan

védtelen, mint ahogy beállította. Ő is résen tud lenni – és az ég szerelmére,

hát nincs állandó ellenőrzés alatt? Mary alig mozdul el mellőle.

Maga elé húzott egy papírlapot, és írni kezdett. Rövid jegyzetek, nevek,

kérdőjelek... Egy megvizsgálandó, sebezhető pont...

Hirtelen bólintott, és leírta: Tina...

Gondolkozott...

Aztán újabb lapot húzott maga elé.

Amikor Mary bejött, Philip épp hogy felpillantott.

– Mit csinálsz, Philip?

155

– Levelet írok.

– Hesternek?

– Hesternek? Dehogy. Azt se tudom, hol szállt meg. Kirsty kapott tőle

egy lapot, amire azt írta fölül, hogy London, ez minden.

Rámosolygott a feleségére.

– Azt hiszem, Polly, féltékeny vagy. Tényleg? Mary hideg, kék szeme

az övébe mélyedt.

– Talán.

Philip kényelmetlenül érezte magát.

– Kinek írsz? – Mary egy lépéssel közelebb jött.

– A főügyésznek – mondta vidáman Philip, pedig hideg harag öntötte el.

Még egy levelet sem írhat anélkül, hogy ki ne faggatnák?

Aztán meglátta Mary arcát, és elszégyellte magát.

– Csak vicceltem, Polly. Tinának írok.

– Tinának? Miért?

– Tina lesz a következő támadás célpontja. Hová mész, Polly?

– A fürdőszobába – mondta Mary.

Philip elnevette magát. A fürdőszobába, mint a gyilkosság estéjén...

Megint felnevetett, mikor eszébe jutott az erről folytatott beszélgetésük.

II

– Rajta, fiacskám – mondta biztatóan Huish főfelügyelő. – Halljuk, mit

akarsz elmesélni.

Cyril Green fiatalúr nagy levegőt vett. Mielőtt megszólalhatott volna, az

anyja beszélni kezdett.

– Mondhatom, Mr. Huish, akkoriban nem nagyon figyeltem oda. Tudja,

milyenek a gyerekek. Mindig csak az űrhajókról meg ilyesmikről

beszélnek és gondolkoznak. Hazajött, és azt mondta nekem: „Mama,

láttam egy szputnyikot, leszállt a földre." Azelőtt repülő csészealjat látott.

Mindig van valami. Ezek az oroszok, ezek beszélik tele a fejüket.

Huish főfelügyelő felsóhajtott, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb

lenne az élet, ha az

anyák nem kísérnék el a gyerekeiket, és nem beszélnének helyettük.

– Jól van, Cyril – mondta –, szóval hazamentél, és elmondtad a

mamádnak – így történt, ugye? –, hogy láttad ezt a szputnyikot vagy mit.

156

– Akkor még nem tudtam – mondta Cyril. – Gyerek voltam még két

éve. Most már tudom.

– Azok a buborékkocsik – szúrta közbe az anyja – akkoriban még újak

voltak. Errefelé nem volt egy sem, így aztán, mikor meglátta – főleg, hogy

piros volt –, nem jött rá, hogy csak egy közönséges autóról van szó. És

mikor másnap reggel hallottuk, hogy Mrs. Argyle–t meggyilkolták, Cyril

azt mondta nekem: „Mama", mondta, „ezek az oroszok voltak", mondta,

„leszálltak a szputnyikukkal, és biztos bejutottak, és ők ölték meg." „Me

beszélj butaságokat", mondtam én. Aztán persze délután hallottuk, hogy

letartóztatták a fiát, mert az volt a tettes.

Huish főfelügyelő türelmesen megint Cyril–hez fordult.

– Este volt, ugye? Nem emlékszel, hogy mikor?

– Már teáztunk – mondta Cyril, lihegve az erőfeszítéstől, hogy mindenre

visszaemlékezzen –, és mama az egyletbe ment, úgyhogy én a fiúkkal

csavarogtam egy kicsit az új utcában.

– Szeretném tudni, mi keresnivalótok volt ott – vágta rá az anyja.

Good közrendőr, aki ezt az ígéretes bizonyítékot behozta, közbeszólt. Ő

pontosan tudta, mit műveltek a fiúk az új utcában. Több lakó jelentette

dühösen, hogy a kertjéből eltűntek a krizantémok, és azzal is tisztában volt,

hogy a falubeli kétes alakok titokban arra biztatták a fiúkat, hogy hozzanak

nekik virágot, amit aztán eladtak a piacon. Ám ez nem a megfelelő pillanat,

hogy belemerüljenek a régi gaztettek taglalásába. Good közrendőr ezzel

tisztában volt. Hangosan csak ennyit mondott:

– A fiúk már csak fiúk, Mrs. Green, szeretnek csavarogni.

– Igen – mondta Cyril –, csak játszottunk. És akkor megláttam. „Hű",

mondtam, „mi ez?" Most már persze tudom. Már nem vagyok buta

kisgyerek. Csak egy buborékautó volt. Élénkpiros.

– És mikor történt ez? – kérdezte türelmesen Huish főfelügyelő.

– Hát már mondtam, hogy megteáztam, és mászkáltunk – hét felé

lehetett, mert hallottam, hogy üt az óra, és arra gondoltam, „hű",

gondoltam, „mama már hazaért, és lesz nemulass, ha én nem vagyok

otthon". Úgyhogy hazaszaladtam. Elmeséltem neki, hogy láttam leszállni

egy orosz szputnyikot. Mama azt mondta, hazudok, pedig nem is. Most

már persze tudom. Akkor még kisgyerek voltam, tetszik tudni.

Huish főfelügyelő azt válaszolta, hogy tudja. Néhány további kérdés

után elküldte Mrs. Greent és csemetéjét. Good közrendőr, aki maradt,

157

felöltötte az olyan fiatal poszt elégedett ábrázatát, aki intelligenciát

tanúsított, és reméli, hogy jó pontot kap érte.

– Eszembe jutott – mondta Good közrendőr –, hogy ez a fiú azt mesélte,

hogy az oroszok ölték meg Mrs. Argyle–t. Gondoltam, talán jelent valamit.

– Jelent is – mondta a főfelügyelő. – Miss Tina Argyle–nak piros

buborékautója van. Úgy tűnik, föl kell neki tennem néhány kérdést.

III

– Ott járt aznap este, Miss Argyle? Tina ránézett a főfelügyelőre. Keze

mozdulatlanul hevert az ölében, sötét, rezzenetlen szeme nem árult el

semmit.

– Olyan régen volt – válaszolta –, igazán nem emlékszem.

– Látták a kocsiját – mondta Huish.

– Valóban?

– Ugyan már, Miss Argyle. Amikor megkértük, számoljon be róla, mit

csinált aznap este, azt állította, hogy hazament, és aznap ki sem mozdult

hazulról. Vacsorát készített magának, és lemezeket hallgatott. Mármost ez

nem igaz. Hét óra előtt nem sokkal látták a kocsiját az úton, közel

Naposfokhoz. Mit keresett ott?

Tina nem válaszolt. Huish várt egypár percig, aztán ismét megszólalt.

– Bement a házba, Miss Argyle?

– Nem – válaszolta Tina.

– De ott volt?

– Ön állítja, hogy ott voltam.

– Nem arról van szó, hogy én állítom. Bizonyítékunk van rá.

Tina felsóhajtott.

– Igen – mondta. – Kihajtottam oda aznap este.

– De nem ment be a házba?

– Nem, nem mentem be a házba.

– Hát mit csinált?

– Visszaautóztam Redmynbe. Aztán, ahogy mondtam, vacsorát

készítettem magamnak, és lemezeket hallgattam.

– Miért hajtott el odáig, ha aztán nem ment be?

– Meggondoltam magam – felelte Tina.

– Miért gondolta meg magát, Miss Argyle?

– Mire odaértem, már nem volt kedvem bemenni.

158

– Mert látott vagy hallott valamit? Tina nem válaszolt.

– Figyeljen ide, Miss Argyle. Azon az estén ölték meg az anyját. Hét és

fél nyolc között halt meg. Ön ott volt, a kocsija ott volt, valamivel hét előtt.

Nem tudjuk, hogy meddig. Lehetséges, tudja, hogy hosszabb ideig volt ott.

Bemehetett a házba – van kulcsa, azt hiszem...

– Igen – mondta Tina –, van kulcsom.

– Talán bement a házba. Talán bement az anyja nappalijába, és ott

találta őt holtan. Vagy talán...

Tina felemelte a fejét.

– Vagy talán én öltem meg? Ezt akarja mondani, Huish főfelügyelő úr?

– Ez is egy lehetőség – felelte Huish –, de én valószínűbbnek tartom,

Miss Argyle, hogy valaki más gyilkolt. Ha így volt, azt hiszem, ön tudja –

vagy legalábbis gyanítja –, hogy ki a tettes.

– Nem mentem be a házba – mondta Tina.

– Akkor látott vagy hallott valamit. Látta hogy valaki bemegy a házba,

vagy kijön házból. Talán olyasvalakit, akiről nem tudjuk, hogy ott járt.

Michael bátyja volt az, Miss Argyle?

– Nem láttam senkit.

– De hallott valamit – mondta éleselméjűen Huish. – Mit hallott, Miss

Argyle?– mondtam már – szólalt meg Tina –, egyszerűen meggondoltam

magam.

– Bocsásson meg, Miss Argyle, de ezt nem hiszem el. Miért menne el

Redmynből, hogy meglátogassa a családját, aztán miért menne vissza

anélkül, hogy találkozott volna velük? Valami miatt gondolta meg magát.

Valami miatt, amit látott vagy hallott. – Huish előrehajolt. – Azt hiszem,

ön tudja, Miss Argyle, hogy ki ölte meg az anyját.

Tina nagyon lassan megrázta a fejét.

– De valamit tud – mondta Huish. – Valamit, amit nem áll szándékában

elárulni. Gondolkozzon, Miss Argyle, gondolkozzon el rajta. Tisztában van

vele, mire ítéli az egész családját, min kell majd keresztülmenniük? Azt

akarja, hogy gyanúsak maradjanak egytől egyig? Mert így lesz, ha nem

tudjuk kideríteni az igazságot. Akárki ölte is meg az anyját, nem érdemli

meg, hogy ön védje. Mert erről van szó, nem? Véd valakit.

Megint azzal a sötét, áthatolhatatlan pillantással találkozott a szeme.

– Nem tudok semmit – mondta Tina. – Nem hallottam semmit, és nem

láttam semmit. Én csak... meggondoltam magam.

159

HUSZADIK FEJEZET

I

Calgary és Huish egymásra nézett. Calgary úgy gondolta, életében sem

látott még ilyen szomorú, mélabús embert. Annyira kiábrándultnak rémlett,

hogy Calgary úgy vélte, Huish főfelügyelő karrierje balsikerek sorozata

lehetett. Később meglepetten értesült, hogy Huish főfelügyelő rendkívül

sikeres rendőr. Huish pedig sovány, idő előtt megőszült, enyhén hajlott

vállú férfit látott, akinek érzékeny arca és különös, vonzó mosolya volt.

– Attól félek, nem tudja, ki vagyok – kezdte Calgary.

– Dehogynem, mi mindent tudunk önről, dr. Calgary – mondta Huish. –

Maga a dzsóker a pakliban, aki megkeverte az Argyle–ügyet. – Szája

szögletét váratlan mosoly emelte meg.

– Akkor nem nézhetnek jó szemmel – mondta Calgary.

– Ez is a munkánk része – felelte Huish főfelügyelő. – Tiszta ügynek

látszott, senkinek sem lehet szemrehányást tenni. Történnek ilyen dolgok –

folytatta. – A Jóisten próbára tesz minket, legalábbis ezt mondogatta idős

édesanyám. Nem haragszunk, dr. Calgary. Végül is az igazság oldalán

állunk, nem?

– Én is mindig így gondoltam, és ezentúl is így fogom – mondta

Calgary. – Senkitől sem tagadjuk meg az igazságszolgáltatást – mormolta

halkan.

– Magna Charta – vágta rá Huish főfelügyelő.

– Igen – válaszolta Calgary –, és Miss Tina Argyle idézte nekem.

Huish főfelügyelő szemöldöke fölszaladt.

– Tényleg? Sikerült meglepnie. Az a fiatal hölgy, mondjuk így, eddig

nem volt túlságosan segítőkész az igazságszolgáltatás kerekeinek

előremozdításában.

– Ezt miért mondja? – kérdezte Calgary.

– Őszintén szólva – válaszolta Huish –, elhallgat információkat. Efelől

semmi kétségem.

– De miért? – kérdezte Calgary.

– Hát, ez családi ügy – mondta Huish. – A családok összetartanak. De

ön miért keresett fel engem?

– Információkat szeretnék – válaszolta Calgary.

– Az Argyle–ügyről?

160

– Igen. Tudom, hogy úgy látszik, olyasmibe ütöm az orrom, amihez

semmi közöm...

– Hát, végül is van hozzá köze, nem?

– Szóval megérti. Igen. Felelősnek érzem magam. Felelősnek a bajért,

amit rájuk hoztam.

– Nem lehet rántottát sütni, ha nem törjük fel a tojásokat, ahogy a

franciák mondják – válaszolta Huish.

– Szeretnék megtudni néhány dolgot – mondta Calgary.

– Például?

– Sokkal többet szeretnék tudni Jacko Argyle–ról.

– Jacko Argyle–ról. Hát, bevallom, nem ezt vártam.

– Tudom, hogy volt priusza – mondta Calgary. – Ennek szeretném

ismerni néhány részletét.

– Hát, ez könnyű – felelte Huish. – Kétszer kapott felfüggesztett

börtönbüntetést. Egy másik alkalommal, sikkasztás miatt, csak azért

kerülte el a börtönt, mert idejében megszerezte a pénzt.

– A törekvő ifjú bűnöző? – kérdezte Calgary.

– Pontosan, uram – mondta Huish. – Nem gyilkos, ahogy ön ezt

megvilágította a számunkra, de nem is ártatlan bárány. Persze, nem

nagystílű. Nem volt sem esze, sem mersze igazán nagyméretű svindlibe

belevágni. Piti bűnöző. Aki a kasszából lop, meg nőktől csal ki pénzt.

– Ehhez viszont értett – mondta Calgary. – Ahhoz, hogy nőktől csaljon

ki pénzt.

– Nagyon kellemes, biztonságos foglalkozás – mondta Huish

főfelügyelő. – A nők hamar belebolondultak. A középkorúakra meg

idősekre specializálta magát. Meg lenne lepve, ha tudná, milyen

hiszékenyek az ilyen nők. Elhitette velük, hogy szenvedélyesen szerelmes

beléjük. Nincs, amit egy nő el ne hinne, ha hinni akarja.

– És aztán? – kérdezte Calgary. Huish megvonta a vállát.

– Hát előbb vagy utóbb csalódniuk kellett. De nem tettek feljelentést,

tudja. Nem akarták a világ tudomására hozni, hogy becsapták őket.

– Volt valaha szó zsarolásról? – kérdezte Calgary.

– Mi nem tudunk ilyesmiről – mondta Huish. – Bár el tudnám képzelni

róla. Nem igazi zsarolás, persze. Talán csak egy–két célzás. Levelek.

Meggondolatlan levelek. Olyan dolgok, amikről nem szeretnék, ha a férjük

tudna. Így hallgatásra tudta bírni a nőket.

– Értem – mondta Calgary.

161

– Csak ennyit akart tudni? – kérdezte Huish.

– Van egy tagja az Argyle családnak, akivel még nem találkoztam –

mondta Calgary. – A legidősebb lány.

– Igen, Mrs. Durrant.

– Elmentem a házukhoz, de be volt zárva. A szomszédok azt mondták,

hogy elutaztak.

– Naposfokon vannak.

– Még mindig?

– Igen. A férj maradni szeretett volna. Mr. Durrant – tette hozzá Huish –

nyomozgat, ha jól tudom.

– Nyomorék, ugye?

– Igen, gyermekbénulása volt. Nagyon szomorú. Nemigen tud mit

kezdeni az idejével szegény fickó. Ezért olyan lelkes most a gyilkosság

ügyében. Sőt azt hiszi, hogy talált valamit.

– És talált? – kérdezte Calgary. Huish megvonta a vállát.

– Lehet, hogy igen – mondta. – Jobbak az esélyei, mint nekünk. Ismeri a

családot, és nemcsak értelmes ember, de jók az ösztönös megérzései is.

– Gondolja, hogy jut valamire?

– Talán – mondta Huish –, de nekünk nem fog róla beszámolni. A

családban fogják tartani.

– Ön tudja, ki a bűnös, főfelügyelő úr?

– Ilyeneket nem szabad kérdeznie, dr. Calgary.

– Eszerint tudja?

– Az ember gyakran azt hiszi, tud valamit – mondta lassan Huish –, de

ha nincs bizonyítéka, akkor nem sokat tehet, igaz?

– És nem valószínű, hogy a szükséges bizonyítékokat megszerzik?

– Nagyon türelmesek vagyunk – mondta Huish. – Próbálkozni fogunk.

– És mi lesz velük, ha nem sikerül? – kérdezte előrehajolva Calgary. –

Erre gondolt már?

Huish ránézett.

– Szóval ez idegesíti, uram.

– Meg kell tudniuk – mondta Calgary. – Történjen bármi, meg kell

tudniuk.

– Nem gondolja, hogy tudják? Calgary megrázta a fejét.

– Nem – mondta lassan –, és ez a tragédia.

II

162

– Jé – kiáltotta Maureen Clegg –, megint maga az!

– Nagyon, nagyon sajnálom, hogy zavarom – mondta Calgary.

– Jaj, egyáltalán nem zavar. Jöjjön be. Ma szabadnapom van.

Calgary már kiderítette ezt a tényt, ezért volt ott.

– Bármelyik pillanatban megjöhet Joe – mondta Maureen. – Nem láttam

azóta semmit a lapokban Jackóról. Úgy értem, azóta, hogy kegyelmet

kapott, és a parlamentben föltettek egy kérdést, és aztán azt válaszolták,

hogy egészen világos, hogy nem ő tette. De arról nincs semmi, hogy a

rendőrség mit csinál, és hogy ki a tettes. Nem tudják kideríteni?

– Magának nincs valami ötlete?

– Hát, nincs nagyon – mondta Maureen. – De nem lennék meglepve, ha

a másik fiú csinálta volna. Nagyon furcsa és rosszkedvű alak. Joe néha

látja, amikor embereket visz körbe kocsival. A Bence–csoportnak

dolgozik, tudja. Nagyon jóképű, de azt hiszem, rettentő rosszkedvű. Joe azt

a pletykát hallotta, hogy Perzsiába vagy hova készül, és ez nagyon gyanús

szerintem, nem?

– Miért lenne gyanús, Mrs. Clegg?

– Hát, egy olyan helyen a rendőrség nem érheti utol, igaz?

– Gondolja, hogy szökni akar?

– Talán úgy érzi, muszáj neki.

– Gondolom, sokan így vélekednek – mondta Arthur Calgary.

– Rengeteg pletyka kering – mondta Maureen. – Azt is beszélik, hogy a

férj meg a titkárnő összemelegedtek. De ha a férj volt, akkor szerintem úgy

kellett volna megmérgeznie. Általában ezt csinálják, nem?

– Hát, maga több filmet lát, mint én, Mrs. Clegg.

– Már rá se nézek a vetítővászonra – mondta Maureen. – Ha ott

dolgozik az ember, nagyon elunja ám a filmeket. Hahó, itt van Joe.

Joe Clegg is meglepettnek látszott, hogy ott találja Calgaryt, és nem is

örült neki nagyon.

Beszélgettek egy keveset, majd Calgary rátért látogatásának valódi

céljára.

– Nem tudom – mondta –, meg tudnának–e adni nekem egy nevet és

címet?

Gondosan feljegyezte a választ a noteszébe.

III

163

Úgy ötvenéves lehet, gondolta Calgary, nagy, kövér nő, aki sohasem

volt csinos. Viszont szép szeme van, barna és kedves.

– Hát, dr. Calgary... – A nő hangja kételkedő volt, ideges. – Én igazán

nem is tudom...

Calgary előrehajolt, mindent elkövetett, hogy eloszlassa az asszony

bizalmatlanságát, hogy megnyugtassa, hogy éreztesse, mennyire együtt

érez vele.

– Olyan régen történt – mondta a nő. – Már... nem szívesen emlékszem

vissza bizonyos dolgokra.

– Tökéletesen megértem – mondta Calgary –, és megnyugtathatom, szó

sincs arról, hogy valami is nyilvánosságra kerülne. Erről biztosítom.

– De azt mondta, könyvet akar írni róla, nem?

– Csak egy olyan könyvet, amely egy bizonyos fajta jellemtípust

ábrázol – mondta Calgary. – Érdekes lehet, tudja, orvosi vagy

pszichológusi szempontból. Nevek nélkül. Mr. A., Mrs. B. és így tovább.

– Maga járt a Déli–sarkon, ugye? – kérdezte hirtelen a nő.

Calgaryt meglepte, milyen hirtelen váltott témát.

– Igen – válaszolta –, igen, részt vettem a Hayes Bentley–expedícióban.

A nő arca kiszínesedett. Fiatalabbnak tűnt. Egy pillanatra Calgary

meglátta, milyen lehetett lánykorában.

– Olvastam róla... Mindig is izgatott minden, ami a sarkokkal

kapcsolatos. Az a norvég, Amundsen, ő jutott el oda először, ugye?

Szerintem a sarkok sokkal izgalmasabbak, mint az Everest, vagy a

műholdak, vagy a Holdra szállás, vagy bármi hasonló.

Calgary megragadta a lehetőséget, és mesélni kezdett neki az

expedícióról. Furcsa, hogy a romantikus érdeklődést éppen a sarkkutató

expedíciók ébresztik föl ebben a nőben. Az asszony végül sóhajtva azt

mondta:

– Csodálatos olyasvalakitől hallani róla, aki maga is járt ott. Szóval

mindent szeretne tudni... Jackie–ről?

– Igen.

– De nem használja föl a nevem?

– Természetesen nem. Már mondtam. Tudja, hogyan készülnek az ilyen

könyvek. Mrs. M., Lady Y. és így tovább.

– Igen. Igen, olvastam én is ilyen könyvet –és azt hiszem, igaza van,

pato... pato...

164

– Patológiás – mondta Calgary.

– Igen, Jackie határozottan patológiás eset volt. Olyan kedves tudott

lenni. Egyszerűen elbűvölő. Mondott mindenfélét, és az ember minden

szavát elhitte.

– Valószínűleg komolyan is gondolta – jegyezte meg Calgary.

– „Az anyád lehetnék", mondogattam neki, ő meg azt válaszolta, hogy

nem érdeklik a fiatal lányok. Nincs bennük finomság, mondta. Azt

hajtogatta, hogy az érett és tapasztalt nők vonzzák.

– Nagyon szerelmes volt önbe? – kérdezte Calgary.

– Azt mondta, nagyon. Úgy is látszott... – Az asszony ajka

megremegett. – Közben meg, gondolom, csak a pénz érdekelte.

– Nem biztos – mondta Calgary, egy kis hazugságtól sem riadva vissza.

– Valószínűleg igazán vonzódott is magához. Csak... csak nem tehetett

róla, hogy alapvetően tisztességtelen volt.

A szánalmas, középkorú arc egy kicsit vidámabb lett.

– Igen – mondta a nő –, jó erre gondolni. Hát így történt. Terveket

kovácsoltunk; elmegyünk Olaszországba, Franciaországba, ha ez az

elképzelése beüt. Csak egy kis tőkére lenne szüksége, mondta.

A szokásos módszer, gondolta Calgary, és eltöprengett, vajon hány

szerencsétlen nő hitte el.

– Nem is tudom, mi történt velem – mondta az asszony. – Bármit

megtettem volna érte – bármit.

– Ebben bizonyos vagyok – mondta Calgary.

– Nyilván nem én voltam az egyetlen. Calgary felállt.

– Nagyon kedves öntől, hogy mindezt elmondta nekem.

– És most már halott... De én soha nem fogom elfelejteni. Az a

majomarc! Ahogy szomorúan nézett, aztán elnevette magát. Magába

tudta bolondítani az embert. De nem volt egészen romlott, biztos

vagyok benne, hogy nem.

Kérlelően nézett Calgaryre.

Erre azonban még neki sem volt válasza.

165

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Semmi sem figyelmeztette Philip Durrantot arra, hogy ez a nap egészen

más lesz, mint a többi.

Fogalma sem volt róla, hogy ez a nap örökre eldönti a sorsát.

Jó egészségben, jókedvűen ébredt. A nap, fakó, őszi nap, besütött az

ablakon. Kirsten telefonüzenetet hozott, amitől még jobb kedve lett.

– Tina eljön teára – mondta Marynek, mikor az megjelent a reggelijével.

– Tényleg? Persze, ma van a szabad délutánja, ugye?

Mary szórakozottnak hangzott.

– Mi a baj, Polly?

– Semmi.

Mary levágta a tojás tetejét. Philip mérges lett.

– A kezemet még tudom használni, Polly.

– Csak azt gondoltam, így könnyebb.

– Mit képzelsz, hány éves vagyok? Hat? Mary némi csodálkozással

nézett rá. Aztán hirtelen azt mondta:

– Hester ma hazajön.

– Tényleg? – Philip minden érdeklődés nélkül válaszolt, mert az agya

tele volt Tinával kapcsolatos tervekkel. Aztán észrevette felesége

arckifejezését.

– Az ég szerelmére, Polly, azt hiszed, hogy bűnös érzéseket táplálok

iránta?

Mary elfordult.

– Folyton azt mondod, milyen gyönyörű.

– Az is. Ha valaki szereti a szép csontozatot meg a földöntúli vonásokat.

– Szárazon hozzátette: – Én viszont nem vagyok csábítónak való, nem?

– Lehet, hogy azt kívánod, bár lennél.

– Polly, ne nevettesd ki magad. Nem tudtam, hogy hajlamos vagy a

féltékenységre.

– Nem tudsz rólam semmit.

Philip már éppen ellent akart mondani, de nem szólalt meg. Rájött, és ez

meglehetősen megrázta, hogy talán tényleg nem tud szinte semmit

Maryről.

Mary folytatta:

– Magamnak akarlak – csak magamnak. Azt akarom, hogy senki se

legyen a világon rajtad és rajtam kívül.

166

– Kifogynánk a beszédtémából, Polly.

Philip könnyed hangot ütött meg, de kényelmetlenül érezte magát. A

reggel fénye mintha elhalványult volna.

Mary azt mondta:

– Menjünk haza, Philip, kérlek, menjünk haza.

– Nemsokára hazamegyünk, csak még egy kicsit várjunk. Alakulnak a

dolgok. Mondtam már, ma délután jön Tina. – Folytatta, mert remélte,

hogy más vágányra terelheti a beszélgetést: – Nagy reményeim vannak

Tinával kapcsolatban.

– Milyen reményeid?

– Tina tud valamit.

– Úgy érted... a gyilkosságról?

– Igen.

– De mit? Hiszen itt sem volt aznap este.

– Hát tudod, én azt hiszem, hogy itt volt. Furcsa, hogy előbukkannak

néha mindenféle apróságok. Az a bejárónő, Mrs. Narracott mesélt nekem

valamit.

– Mit?

– Egy falusi pletykát. Mrs. Akárki Ernie–je –nem, Cyrilje el kellett hogy

menjen a rendőrségre az anyjával együtt. Látott valamit aznap este, amikor

szegény Mrs. Argyle–t meggyilkolták.

– Mit látott?

– Hát ebben Mrs. Narracott elég ködös volt. Még nem sikerült kiszednie

Mrs. Akárkiből. De kitalálhatjuk, nem, Polly? Cyril nem volt benn a

házban, tehát odakinn kellett valamit látnia. Két lehetőség van. Vagy

Mickyt látta, vagy Tinát. Én arra tippelek, hogy Tina idejött aznap este.

– Elmondta volna.

– Nem biztos. Szerintem nyilvánvaló, hogy Tina tud valamit, csak nem

árulja el. Tegyük fel, hogy itt volt aznap este. Talán bejött a házba, és itt

találta anyátokat holtan.

– És elment úgy, hogy senkinek sem szólt egy szót sem? Ostobaság.

– Talán volt rá oka... Talán látott vagy hallott valamit, amiből azt

gondolta, tudja, ki tette.

– Sohasem szerette különösebben Jackót. Nem hiszem, hogy őt akarta

volna védeni.

167

– Akkor talán nem Jackóra gyanakodott... De később, mikor Jackót

letartóztatták, azt hitte, tévedett. És miután azt vallotta, hogy nem járt itt,

ehhez kellett ragaszkodnia. Most persze egész más a helyzet.

Mary türelmetlenül mondta:

– Képzelődsz, Philip. Kitalálsz egy csomó olyasmit, ami egyszerűen

nem lehet igaz.

– Pedig valószínűleg igaz. Megpróbálom rávenni Tinát, mondja el

nekem, mit tud.

– Nem hiszem, hogy tud bármit. Te tényleg azt hiszed, hogy tudja, ki a

gyilkos?

– Nem mennék ilyen messzire. Azt hiszem, látott – vagy hallott –

valamit. Azt szeretném megtudni, hogy mit.

– Tina nem fogja elárulni, ha nem akarja.

– Ebben egyetértünk. Nagy tehetsége van hozzá, hogy magában tartson

dolgokat. Ráadásul egy kis pókerarc. Nem látszik rajta semmi. De nem

tehetséges hazug – nem olyan jó, mint például te... Az lesz a módszerem,

hogy találgatok. A találgatásaimat kérdés formájában teszem föl neki.

Igennel vagy nemmel válaszolhat. Tudod, mi fog történni? Három dolog

közül valamelyik. Vagy igent mond – és ennyi az egész. Vagy nemet – és

mivel rosszul hazudik, tudni fogom, hogy őszinte–e. Vagy nem lesz

hajlandó válaszolni, és felölti a pókerarcát – és ez, Polly, fel fog érni egy

igennel. Gyerünk, ismerd el, hogy egész jó módszerek.

– Jaj, ne foglalkozz már annyit vele, Phil! Kérlek! Majd szépen elül, és

elfelejtődik az egész.

– Nem. Ezt az ügyet tisztázni kell. Máskülönben Hester kiugrál az

ablakon, Kirsty meg idegösszeomlást kap. Leo már el is kezdett sztalaktittá

fagyni. Ami meg szegény Gwendát illeti, azon a ponton van, hogy elmegy

Rhodesiába dolgozni.

– Mit számít, mi lesz velük?

– Senki sem számít, csak mi – ezt akartad mondani?

Philip arca szigorú volt és dühös. Ez meglepte Maryt. Még soha nem

látta ilyennek a férjét. Kihívóan nézett szembe vele.

– Miért kéne mások iránt érdeklődnöm? – kérdezte.

– Sohasem érdekeltek, igaz?

– Nem értem, miről beszélsz.

Philip hangosan, ingerülten felsóhajtott. Eltolta maga elől a reggelis

tálcát.

168

– Vidd el. Nem kérek többet. – De Philip...

Türelmetlen mozdulatot tett. Mary felkapta a tálcát, és kivitte a

szobából. Philip odagördítette magát az íróasztalhoz. Tollal a kezében

kibámult az ablakon. Furcsán nyomott lett a hangulata. Nemrég még olyan

izgatott volt. Most kényelmetlenül érezte magát, és nyughatatlanság vett

erőt rajta.

De nemsokára összeszedte magát. Gyorsan teleírt két lapot. Aztán

hátradőlt és gondolkozott.

Hihető volt. Elképzelhető. De mégsem volt egészen elégedett. Tényleg

jó nyomon jár? Ebben nem lehet biztos. Az indíték. Az indíték volt az, ami

olyan pokolian hiányzott. Volt valahol valamilyen tényező, ami elkerülte a

figyelmét.

Türelmetlenül felsóhajtott. Alig bírja kivárni, hogy Tina megérkezzen.

Bárcsak sikerülne ezt tisztázni. Csak maguk között. Ennyire lenne

mindössze szükség. Ha tudják – akkor mindannyian szabadok lesznek.

Kiszabadulnak a gyanakvás és reménytelenség fullasztó légköréből.

Egy kivétellel mindannyian folytathatják az életüket. Ő meg Mary

hazamehetnek és...

A gondolatai elakadtak. Az izgalom megint lelohadt benne.

Szembenézett a saját gondjával. Nem akart hazamenni... Eszébe jutott,

milyen rendes és tökéletes a lakásuk, a bútorszövet fénylik, a rézholmik

csillognak. Tiszta, világos, rendben tartott kalitka! És ő benn a kalitkában,

a tolószékéhez kötve, felesége szerető gondoskodásával körülvéve.

A felesége... Amikor a feleségére gondolt, mintha két személyt látott

volna. Az egyik az a lány, akit elvett, szőke, kék szemű, szelíd,

visszahúzódó. Ezt a lányt szerette, őt ugratta, miközben az értetlen arccal

nézett rá. Ez volt az ő Pollyja. De volt egy másik, Mary – egy Mary, aki

olyan kemény, mint az acél, aki szenvedélyes, de nem képes szeretni – egy

Mary, akinek senki sem számít magán kívül. Ő is csak azért fontos, mert az

övé, Maryé.

És ezt a Maryt nem szerette. Ennek a Mary–nek a hideg szeme mögött

egy idegen rejtőzik – egy idegen, akit nem ismer...

Kinevette magát. Kezd idegessé és feszültté válni, mint mindenki a

házban. Eszébe jutott az anyósa, ahogy a feleségéről mesélt neki. Az édes,

szőke New York–i kislányról. Arról a percről, mikor a gyermek Mary Mrs.

Argyle nyaka köré fonta a karját, és azt kiáltotta: „Veled akarok maradni.

Soha nem akarlak elhagyni!"

169

Ez szeretet, nem igaz? És mégis – mennyire nem jellemző Maryre.

Változhat valaki ennyit gyerek– és felnőttkora között? Milyen nehéz,

szinte lehetetlen Mary számára, hogy egyáltalán szavakba öntse a

szeretetét, hát még hogy kimutassa!

Pedig akkor... A gondolatai megszakadtak. Tényleg ilyen egyszerű

volna? Nem szeretet – csak számítás. Eszköz egy cél elérésére. A szeretet

megnyilvánulása előre kiszámítva. Mire képes Mary, hogy megszerezze,

amire vágyik?

Szinte bármire, gondolta – és megdöbbent magán, hogy ilyet gondol.

Dühösen lecsapta a tollat, és átgördítette magát a nappaliból a

szomszédos hálószobába. Odagurult a fésülködőasztalhoz. Felkapta a

kefét, és hátrasimította a homlokából a haját. A saját arca is idegennek tűnt

a szemében.

Ki vagyok, gondolta, és merre tartok? Ilyen gondolatok sohasem

fordultak meg eddig a fejében... Odagurult az ablakhoz és kinézett. Lent az

egyik bejárónő állt a konyhaablak előtt, és beszélgetett valakivel, aki benn

volt. A hangjuk, a helyi tájszólás fölszállt hozzá...

Szeme tágra nyílt, és Philip mozdulatlanná dermedt, mint aki transzban

van.

A szomszéd szobából behallatszó zaj térítette magához. Odagördült az

összekötő ajtóhoz.

Gwenda Vaughan állt az íróasztal mellett. Feléje fordult, és Philip

meglepődött, milyen nyúzott az arca a reggeli napfényben.

– Helló, Gwenda!

– Helló, Philip! Leo úgy gondolta, talán érdekel az Illustrated London

News.

– Köszönöm.

– Milyen kellemes szoba – mondta Gwenda, és körülnézett. – Azt

hiszem, még sohasem voltam benne.

– Akár a királyi lakosztály, nem? – mondta Philip. – Távol mindenkitől.

Tökéletes betegeknek meg nászutasoknak.

Későn döbbent rá, hogy az utolsó két szót nem lett volna szabad

kiejtenie. Gwenda arca megrándult.

– Várnak az elintéznivalók – mondta határozatlanul.

– A tökéletes titkárnő.

– Manapság már az sem vagyok. Hibázni szoktam.

170

– Hát nem szoktunk mindnyájan? – Szándékosan tette hozzá: – Mikor

házasodtok össze Leóval?

– Talán soha.

– Nagy kár lenne.

– Leo úgy gondolja, kedvezőtlen megjegyzéseknek tennénk ki

magunkat – a rendőrség részéről!

A hangja keserű volt.

– A csudába is, Gwenda, az embernek vállalnia kell bizonyos

kockázatot.

– Én vállalnék – mondta Gwenda. – Én sohasem féltem a kockázattól.

Hajlandó vagyok kockáztatni a boldogságért. De Leo...

– Igen? Leo?

– Leo – mondta Gwenda – úgy fog meghalni, ahogy élt, Rachel Argyle

férjeként.

Philip meglepődött, mennyi harag és keserűség látszott a szemében.

– Akár élhetne is – mondta Gwenda. – Rachel itt van... a házban –

állandóan...

171

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Tina a temető fala mellett, a füvön állította meg a kocsiját. Gondosan

leszedte a papírt a magával hozott virágról, aztán belépett a főkapun, és

végigment az ösvényen. Nem szerette az új temetőt. Azt kívánta, bár

temethették volna Mrs. Argyle–t a régi temetőbe, amely a templomot

körülvette. Ott még a régi világbeli béke uralkodott. Tiszafa, mohával

benőtt sírkövek. Ebben a temetőben, amely olyan új volt, olyan jól

elrendezett, a főútjával és a belőle szertefutó ösvényekkel, minden olyan

ügyes volt, olyan nagyipari, mint egy szupermarket polcain.

Mrs. Argyle sírja gondozott volt. Négyszögletes márványperem

gránitkavicsokkal megtöltve, és a fejrésznél gránitkereszt emelkedett ki

belőle.

Tina a szegfűket szorongatva lehajolt, hogy elolvassa a feliratot.

„Rachel Louise Argyle szeretett emlékére". Alatta egy bibliai idézet:

„Felkelnek az ő gyermekei, és boldognak mondják őt."

Lépések hallatszottak mögötte, és Tina meglepetten fordult hátra.

– Micky!

– Észrevettem a kocsidat. Követtelek. Különben... különben is ide

készültem.

– Ide készültél? Miért?

– Nem tudom. Talán, hogy istenhozzádot mondjak.

– Istenhozzádot – neki? Micky bólintott.

– Igen. Elfogadtam azt az állást az olajtársaságnál, amiről meséltem

neked. Körülbelül három hét múlva utazom.

– És először idejöttél, hogy anyától elbúcsúzz?

– Igen. Köszönetet akartam mondani, és azt, hogy sajnálom.

– Mit sajnálsz, Micky?

– Nem azt, hogy megöltem, ha erre gondolsz. Azt hitted, én öltem meg,

Tina?

– Nem voltam biztos benne.

– Most se lehetsz biztos, ugye? Gondolom, nem sokat számít, ha azt

mondom, nem én voltam.

– Akkor mit sajnálsz?

– Sokat tett értem – mondta lassan Micky. –És sohasem voltam egy

csöppet sem hálás érte. Dühös voltam mindenért, amit csinált. Sohasem

172

kapott tőlem egy jó szót, egy kedves pillantást. Most azt kívánom, bár

kapott volna, ennyi az egész.

– Mióta nem gyűlölöd? Amióta meghalt?

– Igen. Azt hiszem, azóta.

– Nem is őt gyűlölted, igaz?

– Nem... nem őt. Ebben igazad volt. Az édesanyámat. Mert szerettem.

Mert szerettem, ő meg fütyült rám.

– És most már emiatt sem haragszol?

– Nem. Azt hiszem, nem tehetett róla. Végül is, olyannak születünk,

amilyennek. Napsugaras, boldog teremtés volt. Túlságosan szerette a

férfiakat, túlságosan szerette az italt, és jó volt a gyerekeihez, amikor úgy

hozta kedve. Azt nem tűrte, hogy bárki más bántson. Jó, énrám fütyült!

Éveken keresztül nem bírtam ezt megemészteni. Mostanára

belenyugodtam. – Kinyújtotta a kezét. – Adj egyet a szegfűidből, kérlek. –

Elvette, lehajolt, és a sírra helyezte, a felirat alá. – Tessék, mama – mondta.

– Rossz fiad voltam, és azt hiszem, te sem voltál igazán okos anyám. De

jót akartál. – Tinára nézett. – Megfelelő bocsánatkérés?

– Azt hiszem, igen – válaszolta Tina. Lehajolt, és ő is odatette a

szegfűcsokrot.

– Gyakran hozol neki virágot?

– Egyszer egy évben – válaszolta Tina.

– Kicsi Tina – mondta Micky.

Együtt fordultak meg, és visszaballagtak a temetői úton.

– Nem én öltem meg, Tina – mondta Micky. – Esküszöm. Szeretném,

ha hinnél nekem.

– Ott voltam aznap este – mondta Tina. Micky feléje fordult.

– Ott voltál? Úgy érted, Naposfokon?

– Igen. Arra gondoltam, hogy állást változtatok. Szerettem volna

megbeszélni apával és anyával.

– Nahát – mondta Micky –, folytasd.

Tina hallgatott. Micky megfogta a karját és megrázta.

– Folytasd, Tina – kérlelte. – El kell mondanod nekem.

– Még senkinek sem mondtam el – válaszolta Tina.

– Folytasd – mondta újra Micky.

– Kocsival mentem, de nem egészen a kapuig. Tudod, van ott félúton

egy hely, ahol könnyebb megfordulni.

Micky bólintott.

173

– Ott szálltam ki, és gyalog mentem tovább. Bizonytalan voltam

magamban. Tudod, milyen nehéz volt anyával beszélni. Mindenről

megvolt a saját elképzelése. Olyan világosan akartam megfogalmazni a

mondanivalómat, amennyire csak tudom. Ezért elballagtam a házig, aztán

vissza a kocsihoz, aztán megint a házhoz. Gondolkoztam.

– Mikor volt ez? – kérdezte Micky.

– Nem tudom – válaszolta Tina. – Már nem emlékszem. Én... az idő

nem sokat jelent nekem.

– Tisztában vagyok vele, drágám – mondta Micky. – Te mindig olyan

végtelenül ráérősnek tűnsz.

– A fák között jártam éppen – mondta Tina –, és nagyon halkan

lépkedtem...

– Mint egy rendes kiscicához illik – mondta szeretettel Micky.

– ...amikor meghallottam őket.

– Mit hallottál?

– Két ember sugdolózott.

– Tényleg? – Micky teste megfeszült. – Mit mondtak?

– Azt mondták... az egyik azt mondta: „Hét és fél nyolc között. Ne

felejtsd el, össze ne keverj mindent. Hét és fél nyolc között." A másik azt

suttogta: „Bízhatsz bennem", mire az első azt válaszolta: „És utána, drága,

minden csodálatos lesz."

Mindketten hallgattak, majd Micky megszólalt:

– És – miért tartottad ezt magadban?

– Mert nem tudtam – mondta Tina. – Nem tudtam, hogy ki beszélt.

– Ne viccelj! Férfi vagy nő volt?

– Nem tudom – mondta Tina. – Hát nem érted, amikor két ember

sugdolózik, nem hallod a hangjukat. Csak... csak a suttogást. Azt hiszem,

természetesen azt hiszem, hogy egy férfi és egy nő volt, mert...

– Mert azt mondták, amit mondtak?

– Igen. De nem tudom, kik voltak.

– Azt gondoltad – mondta Micky –, hogy talán apa meg Gwenda?

– Lehetséges, nem? – kérdezte Tina. – Jelenthette azt, hogy Gwenda

elhagyja a házat, és visszajön ebben az időben, vagy Gwenda mondhatta

apának, hogy jöjjön le hét és fél nyolc között.

– Ha apa és Gwenda voltak, nem akartad volna beárulni őket a

rendőrségnek. Erről van szó?

174

– Ha biztos lehetnék benne – mondta Tina. –De nem vagyok biztos.

Lehettek mások is. Lehetett – Hester és még valaki? Akár Mary is lehetett

volna, de Philip nem. Nem, Philip természetesen nem.

– Kire gondolsz, mikor azt mondod, hogy Hester és még valaki?

– Nem tudom.

– Nem láttad – a férfit, úgy értem?

– Nem – felelte Tina. – Nem láttam.

– Tina, azt hiszem, hazudsz. Biztosan férfi volt?

– Visszafordultam a kocsihoz – mondta Tina –, és akkor elment

mellettem valaki az út másik oldalán, nagyon sietősen. Csak egy árnyék

volt a sötétben. És aztán mintha... mintha egy autót hallottam volna

elindulni az út végén.

– Azt hitted, én voltam... – mondta Micky.

– Nem tudtam – felelte Tina. – Lehettél volna te is. Olyan formájú és

olyan magas volt, mint te.

Odaértek Tina kis autójához.

– Gyere, Tina – mondta Micky –, szállj be. Veled megyek. Elmegyünk

Naposfokra.

– De Micky...

– Mit számít, ha azt mondom, nem én voltam? Mi mást mondhatnék?

Gyere, menjünk Naposfokra.

– Mit akarsz tenni, Micky?

– Miért gondolod, hogy tenni akarok valamit? Amúgy is Naposfokra

készültél, nem?

– Igen – mondta Tina –, oda. Levelet kaptam Philiptől. – Elindította a

kis autót. Micky, aki mellette ült, nagyon mereven és egyenesen tartotta

magát.

– Levelet Philiptől? Mit írt?

– Arra kért, hogy menjek el hozzá. Szeretne látni. Tudja, hogy ma van a

szabad délutánom.

– Hm. Megírta, hogy miért szeretne látni?

– Azt írta, szeretne föltenni nekem egy kérdést, és reméli, hogy

válaszolok rá. Azt írta, semmit sem kell mesélnem – majd ő mesél. Nekem

csak igent vagy nemet kell mondanom. Megígérte, hogy amit mondok,

bizalmasan kezeli.

– Szóval töri valamiben a fejét, mi? – szólt Micky. – Érdekes.

175

Nagyon rövid volt az út Naposfokig. Amikor odaértek, Micky azt

mondta:

– Menj be, Tina. En sétálgatok a kertben és gondolkozom. Menj.

Beszélj Philippel!

– De ugye nem akarod – nem lennél képes... Micky fölnevetett.

– Levetni magam a Szerelmesek Ugratójáról? Ugyan, Tina, ennél azért

jobban ismersz.

– Néha – mondta Tina – azt hiszem, hogy az ember nem ismer senkit.

Elfordult tőle, és lassan bement a házba. Micky utánanézett, előretolt

fejjel, kezét zsebre vágva. Dühös volt az arca. Aztán megkerülte a ház

sarkát, és elgondolkozva bámult fel. Minden gyerekkori emléke

megelevenedett. Ott az öreg magnóliafa. Hányszor mászott föl rá, és be a

házba a folyosóablakon keresztül. Ott az a földdarab, amit az ő kertjének

hívtak. Nem mintha érdekelték volna a kertek. Jobban szerette szétszedni a

játékait, hogy lássa, hogyan működnek. „Romboló kedvű ördögfióka",

gondolta, egy kicsit mulatva magán.

Hát, nem sokat változik az ember.

Tina Maryvel találkozott a hallban. Mary meglepődött, mikor meglátta.

– Tina! Átjöttél Redmynből?

– Igen – válaszolta Tina. – Nem vártál?

– Elfelejtettem – mondta Mary. – Azt hiszem, Philip említette.

Elfordult.

– A konyhába megyek – mondta –, megnézem, megjött–e az Ovaltine.

Philip szeret inni egy bögrével lefekvés előtt. Kirsten épp most vitt föl neki

egy csésze kávét. Jobban szereti a kávét, mint a teát. Azt mondja, a teától

megfájdul a gyomra.

– Miért bánsz úgy vele, mint egy beteggel, Mary? – kérdezte Tina. –

Nem beteg igazán.

Hideg harag villant Mary szemében.

– Majd ha neked is lesz férjed, Tina – mondta –, akkor megtudod,

milyen bánásmódot szeretnek a férfiak.

Tina gyöngéden így szólt:

– Sajnálom.

– Csak elkerülnénk végre ebből a házból! – mondta Mary. – Olyan

rosszat tesz Philipnek, hogy itt vagyunk. És Hester is hazajön ma – tette

hozzá.

– Hester? – Tina meglepettnek hangzott. –Igen? Miért?

176

– Honnan tudnám? Tegnap este telefonált és bejelentette. Azt se tudom,

melyik vonattal érkezik. Nyilván az expresszel, mint mindig. Valakinek be

kell mennie érte Drymouthba.

Mary eltűnt a folyosó végén, a konyhában. Tina várt egy pillanatig,

majd fölballagott a lépcsőn. A lépcső tetején, jobb kéz felől kinyílt az első

ajtó, és Hester lépett ki rajta. Meglepődött Tina láttán.

– Hester! Hallottam, hogy hazajössz, de fogalmam sem volt róla, hogy

már megérkeztél.

– Dr. Calgary hozott le kocsival – mondta Hester. – Azonnal feljöttem a

szobámba – azt hiszem, senki sem tudja még, hogy itt vagyok.

– Dr. Calgary is veled jött?

– Nem. Kitett, és ment tovább Drymouthba. Találkozni akar ott

valakivel.

– Mary nem tudja, hogy megérkeztél.

– Mary sohasem tud semmit – mondta Hester. – Ő meg Philip

elzárkóznak mindentől, ami történik. Apa és Gwenda, gondolom, a

könyvtárban vannak. Minden pontosan úgy van, mint mindig.

– Miért ne lenne?

– Nem is tudom – mondta oda sem figyelve Hester. – Csak valahogy azt

képzeltem, minden más lesz.

Ellépett Tina mellett, és lement a lépcsőn. Tina tovább ballagott, el a

könyvtár előtt, végig a folyosón, egészen addig a részig, ahol Philip és

Mary lakott. Kirsten Lindstrom, aki Philip ajtaja előtt állt egy tálcával,

hirtelen hátrakapta a fejét.

– Nahát, Tina, de megijesztettél – mondta. – Éppen kávét és süteményt

viszek Philipnek. –Fölemelte a kezét és kopogott. Tina melléje állt.

A kopogtatás után Kirsten kinyitotta az ajtót és belépett. Valamivel Tina

előtt járt, és nagy darab, szögletes teste mögül Tina nem látott ki, de azt

hallotta, hogy Kirsten felkiált. Karja megremegett, a tálca leesett a földre, a

csésze és a tányér darabokra tört a kandallórácson.

– Jaj, nem – kiabált Kirsten –, jaj, nem! Tina annyit mondott:

– Philip?

Megkerülte a másik nőt, és előrement Philip székéhez, amely az asztal

mellett állt. Valószínűleg írt valamit, gondolta. Golyóstoll feküdt a jobb

keze mellett, de a feje furcsa, kicsavart pózban billent előre. És a

koponyája tövénél Tina meglátott valamit, ami élénkpiros, rombusz alakú

foltot hagyott a fehér galléron.

177

– Meggyilkolták – mondta Kirsten. – Meggyilkolták... leszúrták. Ott, az

agya alapjánál. Egyetlen apró szúrás, és mégis halálos. – A hangja egyre

feljebb emelkedett: – Figyelmeztettem. Mindent megtettem, amit tudtam.

De olyan volt, mint egy gyerek... jól érezte magát, amikor pedig olyan

dolgokkal játszott, amik veszélyesek... nem látta, merre tart.

Olyan, mint egy rossz álom, gondolta Tina. Ott állt csöndesen Philip

könyöke mellett, és nézte, amint Kirsten fölemeli az élettelen kezet, és a

pulzusát keresi, ami már nincs neki. Vajon mit akart kérdezni tőle? Most

már sohasem fogja megkérdezni. Noha világosan igazán nem tudott

gondolkodni, Tina agya megfigyelt és elraktározott bizonyos részleteket.

Philip írt, igen. Ott volt a toll, de papír nem volt előtte. Semmi írás. Akárki

ölte is meg, elvitte, amit írt. Halkan, gépiesen azt mondta:

– Szólnunk kell a többieknek.

– Igen, igen, le kell mennünk hozzájuk. Szólnunk kell az apádnak.

A két nő egymás mellett odament az ajtóhoz, Kirsten átkarolta Tina

vállát. Tina szeme a tálcára és az összetört porcelánra esett.

– Ez nem számít – mondta Kirsten. – Később is föl lehet takarítani.

Tina megbotlott, Kirsten karja tartotta meg.

– Légy óvatos. Még elbotlasz. Végigmentek a folyosón. A könyvtár

ajtaja kinyílt. Leo és Gwenda lépett ki. Tina tiszta, halk hangon azt

mondta:

– Philipet meggyilkolták. Leszúrták.

Olyan, mint egy álom, gondolta Tina. Apja kétségbeesett kiáltása, és

Gwenda, ahogy elrohan mellette, Philiphez... Philiphez, aki halott. Kirsten

otthagyta, és lesietett a lépcsőn.

– El kell mondanom Marynek. Finoman kell a tudtára adni. Szegény

Mary. Rettenetes megrázkódtatás lesz neki.

Tina lassan követte. Minden eddiginél kábábbnak és álmatagabbnak

érezte magát, szívét furcsa fájdalom szorította össze. Hová megy? Nem

tudta. Semmi sem volt valóságos. Eljutott a nyitott bejárati ajtóhoz és

kiment. Ekkor látta meg Mickyt, aki a ház sarka felől közeledett.

Önkéntelenül, mintha a lépései eddig is erre vezették volna, egyenesen

hozzá tartott.

– Micky – mondta. – Jaj, Micky! Micky kitárta a karját. Tina

beleomlott.

– Nincs semmi baj – mondta Micky. – Velem vagy.

178

Tina összecsuklott a karjában. Leroskadt a földre, apró, rendetlen

halomban. Hester kirohant a házból.

– Elájult – mondta tehetetlenül Micky – Még sohasem láttam Tinát

elájulni.

– A sokk miatt – mondta Hester.

– Hogy érted, hogy... a sokk miatt?

– Philipet meggyilkolták – mondta Hester. –Nem tudtad?

– Honnan tudnám? Mikor? Hogyan?

– Most.

Micky rábámult. Aztán karjába kapta Tinát. Hesterrel a nyomában

bevitte Mrs. Argyle nappalijába, és lefektette a kanapéra.

– Hívd fel dr. Craiget – mondta.

– Ez az ő kocsija – mondta Hester, ahogy kinézett az ablakon. – Apa

hívta fel, Philip miatt. Én... – Körülnézett. – Én nem akarok találkozni

vele.

Kirohant a szobából, fel a lépcsőn.

Donald Craig kiszállt a kocsijából, és belépett a nyitott ajtón. Kirsten

kijött elébe a konyhából.

– Jó napol, Miss Lindstrom. Mit hallok? Mr. Argyle azt mondta, hogy

Philip Durrantot megölték. Megölték?

– Meg bizony – mondta Kirsten.

– Telefonáltak már a rendőrségre?

– Nem tudom.

– Nem lehetséges, hogy csak megsebesült?

– kérdezte Don. Megfordult, hogy kivegye a kocsiból orvosi táskáját.

– Nem – mondta Kirsten. Hangja színtelen volt és fáradt. – Halott.

Egészen biztos vagyok benne. Leszúrták – itt.

A saját tarkójára tette a kezét. Micky kilépett a hallba.

– Helló, Don, jó lenne, ha megnéznéd Tinát – mondta. – Elájult.

– Tina? Ja igen... ő dolgozik Redmynben, ugye? Hol van?

– Ott benn.

– Megnézem, mielőtt fölmegyek. – Ahogy belépett a szobába, válla

fölött hátraszólt Kirs–tennek. – Tartsák melegen – mondta –, csináljanak

neki egy forró teát vagy kávét, amint magához tér. De hisz maga tudja, mi

ilyenkor a teendő...

Kirsten bólintott.

179

– Kirsty! – Mary Durrant jött lassan feléjük a konyhából. Kirsten

odament hozzá, Micky tehetetlenül nézte.

– Nem igaz. – Mary hangosan, nyersen beszélt. – nem igaz! Hazudsz.

Semmi baja sem volt, amikor pár perce otthagytam. Írt. Mondtam neki,

hogy ne írjon. Megmondtam neki. Miért csinálta? Miért volt olyan önfejű?

Miért nem mentünk el ebből a házból, amikor én azt szerettem volna?

Kirsten babusgatta, simogatta, csitítgatta. Donald Craig kirohant a

nappaliból.

– Ki mondta, hogy az a lány elájult? – kiáltotta.

Micky rábámult.

– De hát elájult – mondta.

– Hol volt, amikor elájult?

– Velem... Kilépett a házból, és odajött hozzám. Aztán... egyszerűen

összeesett.

– Összeesett, mi? Persze hogy összeesett –mondta Donald Craig

sötéten. Gyors léptekkel a telefonhoz ment. – Mentőkocsira van szükség –

mondta. – Azonnal.

– Mentőkocsira? – Kirsten és Micky döbbenten meredt rá. Mary meg

sem hallotta.

– Igen. – Donald dühösen tárcsázott. – Az a lány nem elájult. Leszúrták.

Értik? Hátba szúrták. Azonnal kórházba kell vinni.

180

HUSZONHARMADIK FEJEZET

I

Szállodai szobájában Arthur Calgary újra és újra végignézte jegyzeteit.

Időről időre bólintott.

Igen... most már jó nyomon jár. Az elején elkövette azt a hibát, hogy

Mrs. Argyle–ra koncentrált. Tíz esetből kilencben ez lett volna a helyes

eljárás. De ez a tizedik eset volt.

Végig érezte, hogy van egy ismeretlen tényező. Ha sikerül elkülönítenie

és meghatároznia ezt a tényezőt, az ügy megoldódik. Miközben kereste, a

halott nő foglalta le minden gondolatát. De a halott nő, most már látta, nem

volt igazán fontos. Bizonyos értelemben akármilyen áldozat megfelelt

volna.

Megváltoztatta a nézőpontját – visszatért oda, ahol ez az egész

elkezdődött. Visszatért Jackóhoz.

Nem egyszerűen Jackóhoz, a fiatalemberhez, akit igazságtalanul

elítéltek egy olyan bűntény miatt, amit nem követett el – hanem Jackóhoz,

az emberi lényhez. Lehet, hogy Jacko, a régi kálvinista doktrína szavaival

szólva, „pusztulást hozó edény" volt? Minden lehetőséget megkapott az

élettől, nem igaz? Dr. MacMaster szerint azok közé tartozott, akik arra

születtek, hogy rossz útra térjenek. Semmilyen környezet sem tudott volna

rajta segíteni, senki és semmi nem menthette meg. Igaz ez? Leo Argyle

elnézően, szánalommal beszélt róla. Hogy is mondta? „A természet egyik

tévedése." Ő elfogadta ezt a modern, pszichológiai megközelítést. Beteg

ember, nem bűnöző. De mit mondott Hester? Nagyjából azt, hogy Jacko

mindig is szörnyű volt!

Egyszerű, gyerekes kijelentés. És hogyan is fogalmazott Kirsten

Lindstrom? Hogy Jacko gonosz volt! Igen, ilyen erőteljesen. Gonosz! Tina

pedig azt mondta: „Sohasem szerettem, és nem bíztam benne." Egyszóval

nagy általánosságban mindannyian egyetértettek. Csak az özvegy esetében

fordult a nézőpont az általánostól az egyedi felé. Maureen csak a saját

szemével tudta nézni Jackót. Ő elpazarolta magát Jackóra. Megtévesztette

a vonzereje, és ezért dühös volt rá. Most, hogy biztonságos második

házasságban él, a férje véleményét szajkózza. Őszintén beszélt Calgarynek

Jacko néhány kétes ügyletéről, és a módszerekről, amelyek segítségével

pénzhez jutott. Pénz...

181

Arthur Calgary fáradt agyában mintha óriás betűkkel táncolt volna a

falon a szó. Pénz! Pénz! Pénz! Mint egy motívum egy operában, gondolta.

Mrs. Argyle pénze! Szabad felhasználású letétbe helyezett pénz!

Életjáradékba fektetett pénz! Vagyona fennmaradó része a férjéé! Pénz a

bankból! Pénz az íróasztalfiókban! Hester, amint kirohan a kocsijához, és

egy fillér sincs az erszényében, Kirsten Lindstromtól kap két fontot. Pénz,

amit Jackónal találtak, pénz, amiről azt állította, hogy az anyjától kapta.

A részletek mintává álltak össze – mintává, amely a pénzzel kapcsolatos

lényegtelen értesülésekből állt.

Es ebben a mintában az ismeretlen tényező egyre felismerhetőbb lett.

Az órájára nézett. Azt ígérte Hesternek, hogy egy előre megbeszélt

időpontban felhívja. Magához húzta a telefont, és a számukat kérte.

Nemsokára meghallotta a hangját, tiszta volt és kissé gyerekes.

– Hester. Jól van?

– Igen, én jól vagyok.

Eltartott egy–két pillanatig, míg felfogta a hangsúlyos szó értelmét.

Akkor élesen megkérdezte:

– Mi történt?

– Philipet megölték.

– Philipet! Philip Durrantot! Calgary hitetlennek hangzott.

– Igen. És Tinát is... de ő legalább még nem halt meg. Kórházban van.

– Mondjon el mindent.

Hester elmondta. Calgary apróra kifaggatta, míg minden tényt meg nem

tudott. Aztán elszántan azt mondta:

– Tartson ki, Hester – megyek. Ott leszek –ránézett az órájára – egy óra

múlva. Először Huish főfelügyelővel kell beszélnem.

II

– Pontosan mit szeretne tudni, dr. Calgary? – kérdezte Huish

főfelügyelő, de mielőtt Calgary válaszolhatott volna, megszólalt a

főfelügyelő íróasztalán a telefon. Huish fölvette. – Igen. Igen, én vagyok.

Egy pillanat. – Maga elé húzott egy papírlapot, fogott egy tollat, és

hozzákészült az íráshoz. – Igen. Mondja. – Irt. – Micsoda? Betűzze az

utolsó szót. Értem. Igen, nem sok értelme van, ugye? Rendben. Nincs más?

Remek. Köszönöm. – Letette a kagylót. – A kórház volt – mondta.

– Tina? – kérdezte Calgary. A főfelügyelő bólintott.

182

– Néhány pillanatra magához tért.

– Mondott valamit?

– Nem tudom, miért kellene elárulnom magának, dr. Calgary.

– Azért kérem, hogy árulja el – jelentette ki Calgary –, mert azt hiszem,

a segítségére tudok lenni ebben az ügyben.

Huish töprengve nézett rá.

– Nagyon a szívére vette az egészet, ugye, dr. Calgary? – kérdezte.

– Nagyon. Tudja felelősnek érzem magam azért, amiért újra foglalkozni

kezdtek az üggyel. Meg ezért a két tragédiáért is felelősnek érzem magam.

Életben marad?

– Szerintük igen – válaszolta Huish. – A penge elkerülte a szívet, de

hajszálon függ az élete.

– Megrázta a fejét. – Mindig ez a baj – mondta.

– Az emberek nem hiszik el, hogy egy gyilkos veszélyes. Szinte

viccesen hangzik, tudom, de így van. Mindannyian tudták, hogy közöttük

van a gyilkos. El kellett volna mondaniuk mindent, amit tudtak. Az

egyetlen biztonságos dolog, ha gyilkos van a közelben, hogy mindent

elmondunk a rendőrségnek, azonnal. Hát ők nem tették. Hallgattak. Philip

Durrant kellemes fickó volt – értelmes; de játéknak tekintette az egészet.

Mindenbe beleütötte az orrát, és csapdákat állított. Es jutott is valamire,

vagy legalább azt hitte. És valaki más is azt hitte, hogy jutott valamire.

Eredmény: kapok egy telefonhívást, hogy meghalt, nyakba szúrták. Ez

következik abból, ha gyilkosság körül szimatolnak, és nem mérik fel a

veszélyeket. – Megállt, és a torkát köszörülte.

– És a lány? – kérdezte Calgary.

– A lány tudott valamit – felelte Huish. – Valamit, amit nem akart

elárulni. Az én véleményem szerint – mondta – szerelmes volt a fickóba.

– Mickybe? Huish bólintott.

– Igen. Azt mondanám, hogy Micky is kedvelte. De az nem elég, ha

kedvelünk valakit, mikor félőrültek vagyunk a félelemtől. Akármit tudott

is, az sokkal veszélyesebb volt, mint hitte. Ezért történt, hogy amikor

holtan találta Durrantot, és kirohant egyenesen Micky karjába, ő

megragadta az alkalmat és leszúrta.

– Ez csak találgatás, nem, főfelügyelő?

– Nem egyszerűen találgatás, dr. Calgary. A kés a zsebében volt.

– A gyilkos szerszám?

183

– Igen. Véres volt. Analizáltatjuk, de biztosan a lány vére. Az övé és

Philip Durranté!

– De... ez lehetetlen.

– Ki állítja, hogy lehetetlen?

– Hester. Felhívtam, és elmesélt mindent.

– Elmesélte, mi? Hát, a tények nagyon egyszerűek. Mary Durrant

háromnegyed négy után öt perccel lement a konyhába, és a férje akkor még

élt. Leo Argyle és Gwenda Vaughan a könyvtárban volt, Hester Argyle a

szobájában az emeleten, Kirsten Lindstrom a konyhában. Nem sokkal négy

után érkezett Tina és Micky autóval. Micky a kertben maradt, Tina pedig

fölment, közvetlenül Kirsten nyomában, aki kávét és süteményt vitt

Philipnek. Tina megállt beszélgetni Hesterrel, aztán továbbment, utolérte

Miss Lindstromot, és együtt találtak rá a halott Philipre.

– És eközben Micky a kertben volt. Ez tökéletes alibi, nem?

– Maga nem tudja, dr. Calgary, hogy egy nagy magnóliafa nő a ház fala

mellett. A gyerekek gyakran megmásztak. Elsősorban Micky. Ez volt az

egyik útja a házból ki, a házba be. Felmászhatott azon a fán, bemehetett

Durrant szobájába, leszúrhatta, és ugyanúgy kimehetett. Persze pillanatra

pontos tervezést kívánt a dolog, de hihetetlen, mire nem képes a

merészség. És kétségbe volt esve. Mindenáron meg kellett akadályoznia,

hogy Tina és Durrant találkozzon. Hogy biztonságban érezhesse magát,

mindkettőjüket meg kellett ölnie.

Calgary gondolkozott egy–két percig.

– Azt mondta az előbb, főfelügyelő úr, hogy Tina visszanyerte az

eszméletét. Nem tudta megmondani, ki szúrta le?

– Nem beszélt összefüggően – felelte lassan Huish. – Nem hiszem, hogy

a szó szoros értelmében magánál volt. – Fáradtan elmosolyodott. –

Rendben van, dr. Calgary, elárulom magának, mit mondott pontosan.

Először egy nevet. Micky...

– Szóval őt vádolja – mondta Calgary.

– Hát, úgy hangzik – bólogatott Huish. – A többi szinte értelmetlen.

Merő zűrzavar.

– Nevezetesen?

Huish lenézett az előtte fekvő lapra.

– „Micky". Szünet. Aztán: „A csésze üres volt...", aztán megint szünet,

majd: „Galamb árboc felett." – Ránézett Calgaryre. – Lát ebben valami

értelmet?

184

– Nem – mondta Calgary. Megrázta a fejét. –„Galamb árboc felett..."

Milyen furcsa.

– Árbocokról és galambokról ebben az ügyben még nem hallottunk –

mondta Huish. – De számára jelentett valamit. Persze lehet, hogy semmi

kapcsolatban nem áll a gyilkossággal. Ki tudja, milyen elképzelt világban

járt az agya.

Calgary néhány percig hallgatott. Elgondolkozott a dolgokon. Végül

megszólalt:

– Letartóztatták Mickyt?

– Előzetes letartóztatásban van. Huszonnégy órán belül vádat emelnek

ellene.

Huish kíváncsian nézett Calgaryre.

– Ha jól sejtem, maga nem Mickyre tippelt.

– Nem – válaszolta Calgary. – Nem hittem volna, hogy ő legyen a

megoldás. Még most is... fogalmam sincs róla. – Felállt. – Változatlanul

azt hiszem, hogy nekem van igazam – mondta –, de azt is látom, nincs elég

bizonyítékom, hogy meggyőzzem magát. Ismét oda kell mennem.

Találkoznom kell mindannyiukkal.

– Hát – mondta Huish –, vigyázzon magára, dr. Calgary. Mi a maga

tippje, ha szabad kérdeznem?

– Jelentene magának bármit is – felelte Calgary –, ha azt mondanám,

hogy szerintem ez egy szenvedély vezérelte gyilkosság volt?

Huish szemöldöke fölszaladt a homlokára.

– Sokféle szenvedély van, dr. Calgary. Gyűlölet, pénzéhség, irigység,

félelem, ezek mind szenvedélyek.

– Szenvedély vezérelte gyilkosságon – jelentette ki Calgary – pontosan

azt értem, amit általában szoktak.

– Ha netán Gwenda Vaughanra és Leo Argyle–ra gondol – mondta

Huish –, akkor elárulhatom, hogy mi is ezen a véleményen voltunk –

eddig. De most nem lehettek ők.

– A helyzet ennél azért bonyolultabb – mondta Arthur Calgary.

185

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Megint alkonyodott, amikor Arthur Calgary Naposfokra érkezett: olyan

este készült, amely nagyon emlékeztette arra az elsőre. Viperafok, gondolta

magában, ahogy becsöngetett.

Mintha minden ismétlődött volna. Hester nyitott ajtót, ugyanaz a dac ült

az arcán, ugyanaz a kétségbeejtően tragikus kifejezés. Mögötte a hallban,

mint akkor is, Kirsten Lindstrom éber, gyanakvó alakja sötétlett. A

történelem ismételte önmagát.

Aztán megmozdult, megváltozott a minta. Hester arcáról eltűnt a

gyanakvás és a kétségbeesés. Gyönyörű, üdvözlő mosoly ömlött el rajta.

– Maga az – mondta. – Annyira örülök, hogy eljött!

Calgary megfogta a kezét.

– Beszélni szeretnék az apjával, Hester. Fönn van a könyvtárban?

– Igen. Igen, ott van Gwendával. Kirsten Lindstrom odalépett hozzájuk.

– Miért jött ide megint? – kérdezte vádlóan. – Látja, mennyi bajt hozott,

amikor utoljára itt járt. Látja, mi történt velünk. Hester élete tönkretéve,

Mr. Argyle–é szintén... és két halott. Kettő! Philip Durrant és a kicsi Tina.

És ez a maga műve – mind a maga műve!

– Tina nem halt meg – mondta Calgary –, és nekem még van itt egy kis

dolgom.

– Mi dolga lenne? – Kirsten elállta a lépcsőhöz vezető utat.

– Be kell fejeznem, amit elkezdtem – mondta Calgary.

Gyöngéden a vállára tette a kezét és félretolta. Fölment a lépcsőn,

Hester követte. Calgary visszafordult, és leszólt Kirstennek:

– Jöjjön maga is, Miss Lindstrom, szeretném, ha mind ott lennének.

Leo Argyle egy széken ült az íróasztala mellett. Gwenda Vaughan a

kandalló előtt térdelt, és a parazsat igazgatta. Meglepődve pillantottak föl.

– Sajnálom, hogy magukra török – mondta Calgary –, de ahogy már

említettem Hesternek és Mss Lindstromnak, azért jöttem, hogy befejezzem,

amit elkezdtem. – Körülnézett. – Itt van még Mrs. Durrant? Szeretném, ha

ő is jelen lenne.

– Azt hiszem, lefeküdt – mondta Leo. – Nagyon... nagyon megviselték a

történtek.

– Akkor is szeretném, ha jelen lenne. – Calgary Kirstenre nézett. –

Szólna neki?

– Lehet, hogy nem akar jelen lenni – mondta barátságtalanul Kirsten.

186

– Mondja meg neki – kérte Calgary –, hogy esetleg hallhat valamit a

férje haláláról.

– Ugyan már, Kirsty – mondta Hester. – Ne legyél olyan gyanakvó, és

ne akarj állandóan védelmezni minket. Nem tudom, hogy dr. Calgary mit

akar mondani, de mindannyiunknak hallani kell.

– Ahogy gondolod – mondta Kirsten.

Kiment a szobából.

– Üljön le – mondta Leo. Rámutatott egy székre a kandalló túloldalán,

és Calgary odaült.

– Megbocsát nekem – mondta Leo –, ha ebben a pillanatban azt

kívánom, bár soha ne jött volna ide, dr. Calgary.

– Ez nem tisztességes – kiáltotta felháborodottan Hester. – Hogy

mondhatsz ilyet!

– Tudom, hogyan érez – válaszolta Calgary. – Azt hiszem, a helyében

nagyjából én is így éreznék. Egy rövid ideig még egyet is értettem önnel,

de jobban meggondolva nem látom, mi mást tehettem volna.

Kirsten visszatért.

– Mary mindjárt jön – mondta. Csendben várakoztak, és nemsokára

Mary

Durrant belépett a szobába. Calgary érdeklődve nézte, mert ez volt az

első alkalom, hogy találkozott vele. Nyugodtnak és higgadtnak látszott,

csinosan volt öltözve, frizurája tökéletes. De az arca olyan kifejezéstelen

volt, mint egy álarc, és az asszony úgy mozgott, mint egy alvajáró.

Leo bemutatta őket egymásnak. Mary enyhén megbiccentette a fejét.

– Kedves öntől, hogy lejött, Mrs. Durrant – mondta Calgary. – Azt

hiszem, hallania kell, amit mondani akarok.

– Ahogy kívánja – felelte Mary. – De akármit is mond, Philipet már

nem hozhatja vissza.

Egy kicsit távolabb ment tőlük, és az ablak mellett ült le egy székre.

Calgary körülnézett.

– Hadd mondjam azt az elején: amikor először itt jártam, amikor

kijelentettem, hogy tisztára tudom mosni Jacko nevét, meglepett, ahogy a

hírt fogadták. Most már értem. De a legmélyebb benyomást az tette rám,

amit ez a gyermek mondott – Hesterre nézett –, amikor elmentem. Azt

mondta, nem az igazság számít, hanem az, hogy mi lesz az ártatlanokkal.

Jób könyvének legújabb fordításában van erre egy kifejezés. A bűntelenek

megpróbáltatása. A hírem következtében mind ezt szenvedték el. De az

187

ártatlanoknak nem lenne szabad szenvedniük, és én éppen az ártatlanok

szenvedésének akarok véget vetni, amikor most elmondom, amit el kell

mondanom.

Egy–két pillanatra elhallgatott, de senki sem szólalt meg. Halk, tanáros

hangján Arthur Calgary folytatta:

– Amikor először itt jártam, nem hoztam örömükre szolgáló híreket.

Mindannyian elfogadták Jacko bűnösségét. Mindannyian elégedettek

voltak vele, ha nem haragszanak. A lehető legjobb megoldás volt Mrs.

Argyle halálára.

– Nem fogalmaz egy kissé túl élesen? – kérdezte Leo.

– Nem – válaszolta Calgary –, ez az igazság. Jacko mindannyiuknak

megfelelt mint bűnös, mert külső személy igazából nem követhette el a

gyilkosságot, és Jacko esetében könnyű volt mentő körülményeket találni.

Szerencsétlen, erkölcsi fogyatékos, nem beszámítható, problémás vagy

rossz útra tért gyerek! Az összes frázis, amelyeket ma oly könnyedén

használunk, hogy a bűnt kicsinyítsük. Ön azt mondta, Mr. Argyle, hogy

nem ítéli el. Azt is mondta, hogy az anyja, az áldozat sem ítélte volna el.

Csak egyvalaki ítélte el. – Kirsten Lindstromra nézett. – Maga. Tisztán és

világosan kijelentette, hogy gonosz volt. Ezt a szót használta. „Jacko

gonosz volt", így mondta.

– Lehet – mondta Kirsten Lindstrom –, lehet, hogy ezt mondtam. És

igazam is volt.

– Igen, igaza volt. Jacko tényleg gonosz volt. Ha nem lett volna gonosz,

mindez nem történik meg. De azt tudja – folytatta Calgary –, hogy az én

vallomásom tisztázta a tényleges bűncselekmény alól.

Kirsten megszólalt: – Az ember nem mindig hihet a bizonyítékoknak.

Magának agyrázkódása volt. Én tudom, mit tesz az. Nem emlékszünk

tisztán a dolgokra, hanem csak homályosan.

– Szóval még mindig ez az álláspontja? – kérdezte Calgary. – Azt

gondolja, Jacko követte el a bűntényt, és valamilyen módon sikerült hamis

alibire szert tennie? Így van?

– Nem ismerem a részleteket. Igen, valahogy így. Még mindig azt

vallom, hogy ő volt. Mindaz a szenvedés, ami ért minket, és a két haláleset

– igen, ezek a szörnyű halálesetek –, ez mind az ő műve. Mind Jacko

műve!

Hester felkiáltott:

– De Kirsten, te mindig imádtad Jackót!

188

– Talán – mondta Kirsten –, talán igen. De akkor is azt mondom, gonosz

volt.

– Azt hiszem, ebben igaza van – mondta Calgary –, másfelől azonban

téved. Agyrázkódásom ellenére az emlékezetem tökéletesen tiszta. Mrs.

Argyle halálának estéjén a szóban forgó időpontban felvettem Jackót a

kocsimba. Lehetetlen – ismétlem, lehetetlen, hogy Jacko Argyle azon az

estén meggyilkolta örökbe fogadó anyját. Az alibije kikezdhetetlen.

Leo nyughatatlanul megmozdult. Calgary folytatta:

– Úgy gondolják, hogy ismétlem önmagam? Nem egészen. Más

dolgokat is figyelembe kell venni. Például amit Huish főfelügyelő mondott

nekem, miszerint Jacko könnyed és magabiztos volt, amikor az alibijéről

kérdezték. Tökéletesen készen állt az időpontokkal, a helyszínnel, mintha

csak előre tudta volna, hogy szüksége lesz rá. Ez egybecseng azzal a

beszélgetéssel, amelyet dr. MacMasterrel folytattam róla, akinek nagy

tapasztalata van rossz útra tért emberekkel kapcsolatban. Ő azt mondta,

nem csodálkozik, hogy Jacko szívében megvoltak a gyilkosság csírái, de

azon igen, hogy végre is hajtott egyet. Azt mondta, azt a fajta gyilkosságot

várta volna Jackótól, amelyben ő a felbujtó. Így jutottam el addig a pontig,

amikor megkérdeztem magamtól: tudta Jacko, hogy aznap este bűntényre

kerül sor? Tudta, hogy szüksége lesz alibire, ezért szerzett magának? Ha

igen, akkor valaki más gyilkolta meg Mrs. Argyle–t, de Jacko tudta, hogy

meg fogják gyilkolni, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő volt az értelmi

szerző.

Kirsten Lindstromhoz fordult:

– Így érzi maga is, ugye? Így érzi, vagy így akarja érezni? Úgy érzi,

hogy Jacko ölte meg, nem maga... Úgy érzi, az ő parancsára és az ő

befolyása alatt cselekedett. Ezért szeretné, ha minden vád őt érné!

– En? – mondta Kirsten Lindstrom. – En? Mit beszél?

– Azt állítom – mondta Calgary –, hogy egyetlen személy volt a házban,

aki bármilyen szempontból is szóba jöhet, mint Jacko Argyle cinkosa.

Mégpedig maga, Miss Lindstrom. Jackónak, ez köztudomású, nagy

tehetsége volt ahhoz, hogy középkorú asszonyok fejét elcsavarja. Ezt a

tehetségét tudatosan kamatoztatta is. Képes volt elhitetni, hogy őszinte. –

Előrehajolt. – Szerelmet vallott magának, ugye? – kérdezte gyöngéden. –

Elhitette magával, hogy szereti, hogy feleségül veszi, ha túl lesznek ezen

az egészen, ha majd ráteheti a kezét az anyja pénzére. Megesküsznek, és

elutaznak valahová. Igazam van?

189

Kirsten csak nézte. Meg sem szólalt. Mintha megbénult volna.

– Kegyetlenül, szívtelenül és szándékosan csinálta – mondta Arthur

Calgary. – Azon az estén úgy jött ide, hogy kétségbeejtő szüksége volt a

pénzre, a feje fölött lebegett a letartóztatás és a börtönbüntetés. Mrs.

Argyle nem volt hajlandó pénzt adni neki. Ekkor magához fordult.

– Azt hiszi – mondta Kirsten Lindstrom –, azt hiszi, elvettem volna Mrs.

Argyle pénzét, ahelyett, hogy a sajátomból adtam volna?

– Valóban – mondta Calgary –, adott volna a sajátjából, ha lett volna.

De nem hiszem, hogy volt... Szép összeget kapott az életjáradék után,

amelyet Mrs. Argyle vásárolt magának, de azt hiszem, abból már Jacko

kifosztotta. Így hát kétségbe volt esve aznap este, és mikor Mrs. Argyle

felment a férjéhez a könyvtárba, maga kiment a ház elé, ahol Jacko már

várta, és megmondta magának, mit kell tennie. Először is ki kell vinnie a

pénzt, aztán, mielőtt a lopást felfedeznék, meg kell ölnie Mrs. Argyle–t.

Mert a lopást nem bocsátotta volna meg. Jacko azt mondta magának,

könnyű dolga lesz. Csak ki kell húznia néhány fiókot, mintha betörő járt

volna ott, és fejbe csapni Mrs. Argyle–t. Fájdalommentes lesz, mondta

Jacko. Semmit sem fog érezni. Ő gondoskodik alibiről, de magának

ügyelnie kell, hogy a megbeszélt időhatárok, hét és fél nyolc között

kövesse el a tettet.

– Nem igaz – mondta Kirsten. Reszketni kezdett. – Maga megőrült,

hogy ilyeneket beszél.

De a hangjában nem volt felháborodás. Furcsán gépies és fáradt volt.

– Ha igaz lenne, amit mond – folytatta –, azt hiszi, hagytam volna, hogy

megvádolják a gyilkossággal?

– Hát persze – felelte Calgary. – Végül is azt mondta magának, hogy

lesz alibije. Talán várta is, hogy letartóztatják, és akkor majd bebizonyítja

az ártatlanságát. Ez mind része volt a tervnek.

– De amikor nem tudta bizonyítani az ártatlanságát – mondta Kirsten. –

Akkor nem próbáltam volna megmenteni?

– Talán megpróbálta volna – mondta Calgary –, ha nem történik valami.

Az történt, hogy a gyilkosság utáni reggel felbukkant Jacko felesége. Maga

nem tudta, hogy nős. A lánynak kétszer vagy háromszor meg kellett

ismételnie, mire elhitte. Abban a pillanatban összedőlt magában minden.

Olyannak látta Jackót, amilyen valójában volt – szívtelen, számító

embernek, aki semmit sem érez maga iránt. Rájött, hogy mit műveltetett

magával.

190

Kirsten Lindstrom hirtelen beszélni kezdett. A szavak

összefüggéstelenül ömlöttek belőle.

– Szerettem... Szerettem teljes szívemből. Ostoba voltam, hiszékeny,

középkorú, kótyagos nőszemély. Bebeszélte nekem... elhitette velem. Azt

mondta, sohasem érdekelték a fiatal lányok. Azt mondta... el sem tudom

ismételni, mi mindent mondott. Szerettem. Bevallom, szerettem. És aztán

beállított az a buta, vihogó lány, az a kis közönséges teremtés. Láttam,

hogy minden hazugság volt, gonoszság, gonoszság... Az ő gonoszsága,

nem az enyém.

– Azon az estén, amikor idejöttem – mondta Calgary –, megijedt, ugye?

Megijedt, hogy mi fog történni. Féltette a többieket. Hestert, akit szeretett,

Leót, akit kedvelt. Talán egy kicsit előre látta, hogy fog hatni rájuk mindez.

De elsősorban önmagát féltette. És látja, hová vezetett a félelme... Most

már két halállal több szárad a lelkén.

– Azt állítja, én öltem meg Tinát és Philipet?

– Hát persze hogy maga – mondta Calgary. – Tina visszanyerte az

eszméletét.

Kirsten válla meghajlott a kétségbeesés súlya alatt.

– Szóval megmondta, hogy én szúrtam le. Azt hittem, észre sem vette.

Őrült voltam, persze. Addigra beleőrültem a félelembe. Egyre közelebb

ért... egyre közelebb.

– Eláruljam, mit mondott Tina, mikor visszanyerte az eszméletét? –

kérdezte Calgary. – Azt mondta: „A csésze üres volt." Tudtam, hogy ez mit

jelent. Maga úgy tett, mintha akkor vinne be egy csésze kávét Philip

Durrantnak, de valójában már leszúrta, és kifelé jött a szobából, mikor

meghallotta, hogy Tina közeleg. Ezért megfordult, és úgy tett, mintha

éppen be akarná vinni a tálcát. Később, bár szinte kóválygott a gyilkosság

kiváltotta sokktól, Tina automatikusan észrevette, hogy a csésze, ami

leesett a földre, üres volt, nem látszott mellette kávéfolt.

Hester fölkiáltott:

– De Kirsten nem szúrhatta le! Tina lement a lépcsőn, és kiment

Mickyhez. Akkor még teljesen rendben volt.

– Drága gyermekem – mondta Calgary –, vannak emberek, akiket

megszúrnak, és egy egész utcán végigmennek anélkül, hogy észrevették

volna, mi történt velük! Tina sokkos állapotban volt, alig érezhetett

valamit. Egy tű–szúrást talán, egy kis fájdalmat. – Megint Kirs–tenre

191

nézett. – És azután – mondta – Micky zsebébe csúsztatta a kést. Ez volt a

legaljasabb trükkje.

Kirsten kérlelve emelte föl a kezét.

– Nem tehetek róla – nem tehetek róla... Olyan közel volt már...

Mindannyian kezdtek rájönni. Philip majdnem rájött, és Tina... Tina

valószínűleg kihallgatott aznap este, mikor a konyha előtt Jackóval

beszéltem. Mindannyian kezdték sejteni... Biztonságot akartam. Azt

akartam... az ember soha sincs biztonságban! – Lehanyatlott a keze. – Nem

akartam megölni Tinát. Ami Philipet illeti...

Mary Durrant felemelkedett. Lassan, de egyre határozottabban

keresztülvágott a szobán.

– Te ölted meg Philipet? – mondta. – Te ölted meg Philipet!

Hirtelen mint egy tigris vetette rá magát a másik nőre. Gwenda volt az,

aki nagy lélekjelenléttel felugrott és elkapta. Calgary is odament, és együtt

lefogták.

– Te... te! – üvöltötte Mary Durrant. Kirsten Lindstrom ránézett.

– Mi köze volt neki hozzá? – kérdezte. – Miért kellett szaglásznia és

faggatóznia? Ő nem volt veszélyben. Neki nem volt élet–halál kérdése.

Csak... csak szórakozás. – Megfordult, és lassan az ajtóhoz botorkált. Nem

nézett rájuk, kiment.

– Állítsák meg – kiáltotta Hester. – Meg kell állítanunk.

Leo Argyle azt mondta:

– Hagyd, Hester.

– De... öngyilkos lesz.

– Nem hiszem – mondta Calgary.

– Olyan sokáig volt hűséges barátunk – mondta Leo. – Hűséges,

kedves... és most ez!

– Gondolod, hogy... föladja magát? – kérdezte Gwenda.

– Sokkal valószínűbb – mondta Calgary –, hogy a legközelebbi

vasútállomásra megy, és vonattal Londonba utazik. De természetesen nem

fogja megúszni. Nyomozni fognak utána, és megtalálják.

– A mi drága Kirstenünk – mondta megint Leo. A hangja remegett. –

Olyan hűséges volt, olyan jó volt hozzánk.

Gwenda megragadta a karját és megrázta.

– Hogy mondhatsz ilyet, Leo? Gondolj arra, mit tett mindannyiunkkal –

mennyit szenvedtünk miatta!

192

– Tudom – mondta Leo –, de ő is szenvedett. Azt hiszem, az ő

szenvedését éreztük mi mind ebben a házban.

– Örökre szenvedhettünk volna – mondta Gwenda –, ha rajta áll. Ha

nem segít dr. Calgary. – Hálásan fordult feléje.

– Szóval – mondta Calgary – mégiscsak segítettem, ha későn is.

– Túl későn – mondta keserűen Mary. – Túl későn! Jaj, miért nem

tudtuk... miért nem sejtettük? – Vádlóan nézett Hesterre. – Én azt hittem, te

voltál. Mindig is azt hittem.

– De ő nem hitte – mondta Hester. Calgaryre nézett.

Mary Durrant halkan azt mondta:

– Bárcsak meghalnék.

– Drága gyermekem – mondta Leo –, nagyon szeretnék segíteni neked.

– Rajtam senki sem segíthet – mondta Mary. –Philip a hibás, mert itt

akart maradni, mert bele akarta ártani magát ebbe az ügybe. És megölette

magát. – Végigjártatta rajtuk a szemét. – Egyikőtök sem értheti meg. –

Kiment a szobából.

Calgary és Hester követte. Mikor Calgary visszanézett az ajtóból, látta,

hogy Leo karja Gwenda válla köré fonódik.

– Engem figyelmeztetett, tudja – mondta Hester. Szeme tágra nyílt,

rémület ült benne. – Figyelmeztetett rögtön az elején, hogy ne bízzam

benne, hogy féljek tőle ugyanúgy, mint mindenki mástól...

– Felejtse el, kedvesem – mondta Calgary. –Most ezt kell tennie.

Felejteni. Mindannyian szabadok. Az ártatlanokra már nem vetül a bűn

árnyéka.

– És Tina? Meggyógyul? Ugye nem hal meg?

– Nem hiszem – felelte Calgary. – Szerelmes Mickybe, ugye?

– Azt hiszem, igen – mondta Hester meglepetten. – Sohasem

gondolkoztam rajta. Mindig is testvérek voltak, persze. De igazából nem

testvérek.

– Mellesleg, Hester, van valami elképzelése arról, mire gondolhatott

Tina, amikor azt mondta: „Galamb árboc felett"?

– Galamb árboc felett? – Hester a homlokát ráncolta. – Várjon csak.

Nagyon ismerősen hangzik. Galamb árboc felett, Míg szeltük a vizet,

Gyász, gyász volt, csupa gyász. Ez az?

– Lehet – mondta Calgary.

– Ez egy dal – folytatta Hester. – Egy altatódal. Kirsten énekelte nekünk

hajdanán. Már csak részekre emlékszem belőle. Jobb felől állt a kedvesem,

193

pampapapam, pampam, Szép kedvesem, Itt nincs helyem, A messzeség se

hív, Se tenger, se part enyhet nem ad, Ne vessen ki e szív.

– Értem – mondta Calgary. – Most már értem...

– Talán összeházasodnak – mondta Hester –, ha Tina meggyógyul, és

akkor elmehet vele Kuvaitba. Tina mindig olyan helyen akart élni, ahol

meleg van. A Perzsa–öbölben nagyon meleg van, ugye?

– Talán túlságosan is – felelte Calgary.

– Tinának semmi sem lehet túl meleg – nyugtatta meg Hester.

– És most már maga is boldog lesz, kedvesem – mondta Calgary,

megfogva Hester kezét. Kényszeredetten elmosolyodott. – Hozzámegy

ahhoz a fiatal orvoshoz, megállapodik, és nincs több vad képzelődés meg

szörnyű kétségbeesés.

– Hozzámenni Donhoz? – mondta Hester meglepődve. – Dehogy

megyek én hozzá Donhoz.

– Hiszen szereti.

– Nem, igazából nem is... Csak azt képzeltem. Nem hitt bennem. Nem

tudta, hogy ártatlan vagyok. Tudnia kellett volna. – Ránézett Calgaryre. –

De maga tudta! Azt hiszem, magához szeretnék feleségül menni.

– De Hester, én sokkal idősebb vagyok magánál. Csak nem...

– Mármint... ha kellek – mondta hirtelen megijedve Hester.

– De mennyire hogy kell! – mondta Arthur Calgary.

194

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató

Tördelte a Kopf Bt.

Nyomta a Szekszárdi Nyomda

Felelős vezető Vadász József igazgató

Készült Szekszárdon, 2010–ben

Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

Művészeti vezető Gerhes Gábor

A borítót Nagy Péter tervezte

Készült 13,5 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 8969 1

www.europakiado.hu