Date post: | 24-Apr-2015 |
Category: |
Documents |
Upload: | moni-karman |
View: | 188 times |
Download: | 53 times |
George Orwell
A fikusz
és az Antikrisztus
CARTAPHILUS KIADÓ
George Orwell: Keep the Aspidistra Flying
A FORDÍTÁS A KRITIKAI ÖSSZKIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
GEORGE ORWELL: THE COMPLETE WORKS. VOL. 1-20.
ED. BY PETER DAVISON, 1998 LONDON
SECKER AND WARBURG
Copyright © The Estate of Eric Blair
Fordította: Lázár Júlia
Sorozatszerkesztő: Nóvé Béla
Cartaphilus Kiadó, Budapest. 2005.
Felelős kiadó: Szász Zsolt
Hungarian translation ©
by Júlia Lázár
ISBN 963 9303 992
Nyomás Regiszter Nyomda és Kiadó Kft
HA EMBEREKNEK VAGY ANGYALOKNAK NYELVÉN
SZÓLOK IS, PÉNZEM PEDIG NINCSEN, OLYANNÁ LETTEM,
MINT A ZENGŐ ÉRCZ VAGY PENGŐ CZIMBALOM. ÉS HA
JÖVENDŐT TUDOK IS MONDANI, ÉS MINDEN TITKOT ÉS
MINDEN TUDOMÁNYT ISMEREK IS; ÉS HA EGÉSZ HITEM
VAN IS, ÚGYANNYIRA, HOGY HEGYEKET MOZDÍTHATOK
KI HELYÖKRŐL, PÉNZEM PEDIG NINCSEN, SEMMI
VAGYOK. ÉS HA VAGYONOMAT MIND FELÉTETEM IS, ÉS
HA TESTEMET TŰZRE ADOM IS, PÉNZEM PEDIG NINCSEN
SEMMI HASZNOM ABBÓL. A PÉNZ HOSSZÚTŰRŐ,
KEGYES; A PÉNZ NEM IRIGYKEDIK, A PÉNZ NEM
KÉRKEDIK, NEM FUVALKODIK FEL, NEM CSELEKSZIK
ÉKTELENÜL, NEM KERESI A MAGA HASZNÁT, NEM
GERJED HARAGRA, NEM RÓJJA FEL A GONOSZT; NEM
ÖRÜL A HAMISSÁGNAK, DE EGYÜTT ÖRÜL AZ
IGAZSÁGGAL: MINDENT ELFEDEZ, MINDENT ELTŰR...
MOST AZÉRT MEGMARAD A HIT. REMÉNY, PÉNZ, E
HÁROM; EZEK KÖZÖTT PEDIG LEGNAGYOBB A PÉNZ.
PÁL I. LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ
13. RÉSZ (ÁTIRAT)
I.
FÉL HÁRMAT ÜTÖTT AZ ÓRA. MCKECHNIE
KÖNYVESBOLTJÁNAK HÁTULSÓ SZOBÁCSKÁJÁBAN GORDON, A
COMSTOCK CSALÁD UTOLSÓ SARJA, HUSZONKILENC ÉVÉHEZ
KÉPEST MÁRIS ELÉG ELNYŰTTEN, ÁTNYÚLT AZ ASZTALON, ÉS
HÜVELYKUJJÁVAL FÖL-LE BILLENTETTE A NÉGYPENNYS PLAYER’S
FEDELÉT.
Az utca másik oldalán a Prince of Wales órájának ütése
megrezzentette az állott levegőt. Gordon erőt vett magán,
fölegyenesedett, és a cigarettásdobozt a belső zsebébe gyűrte.
Majd elpusztult egy szál cigarettáért. Négy maradt. Még csak
szerda, és péntekig nem kapja meg a bérét. Belegondolni is
rossz, hogy egész este és a rákövetkező nap ne
dohányozhasson.
Előre lehangolták a másnapi dohánymentes órák, fölállt, az
ajtóhoz lépett, finom csontozatú, törékeny alakja remegett.
Jobb könyökén fölfeslett a kabát, a középső gombja
hiányzott, konfekciós flanelnadrágja elformátlanodott,
pecsétek mintázták. Felülnézetből is jól látszott, hogy a
cipőjét talpaltatni kell.
Apró csörrent a zsebében, mikor fölállt. Kívülről tudta a
pontos összeget. Öt és fél penny, kettő és fél meg egy
szerencsepénz. Megtorpant, előhúzta a nyomorúságos kis
hárompennyst, és rámeredt. Haszontalan vacak! Elment az
esze, hogy elfogadta! Előző nap történt, amikor cigarettát
vásárolt. – Ugye nem bánja, ha egy hárompennyst adok,
uram? – csiripelte az a kis szuka a boltban. Hát persze, hogy
elfogadta. – Hogyne, rendben. – Bolond volt, veszekedett
bolond!
A szíve összeszorult a gondolatra, hogy összes evilági
vagyona öt és fél penny, és ebből is három hasznavehetetlen.
Mégis mit kapna az ember egy hárompennysért? Nem is
pénzdarab ez, csak megoldás egy keresztrejtvényben. Ha
nem egy maroknyi apróval veszed elő, bolondnak néznek. –
Mennyi? – kérded. – Három penny – feleli a boltoslány, és
addig túrsz a zsebedben, míg elő nem halászod azt az
egyetlen, vacak kis érmét, úgy ragad az ujjad hegyére, mint
egy játékpénz. A boltoslány tüsszent. Azonnal rájön, hogy ez
az utolsó fityinged. Látod, amint rásandít, és biztosan
eltűnődik, rajta van-e még a karácsonyi sütemény
morzsaléka. Te pedig büszkén fölvetett fejjel kisétálsz, és az
életben többet be nem lépsz abba a boltba. Na, nem! Semmi
szerencsepénz! Két és fél pennyd van, tarts ki vele péntekig!
Ebben a magányos ebéd utáni órában csak ritkán dugta be
vásárló az orrát. Egyedül maradt a hétezer könyvel. Az
irodára nyíló, apró, sötét szoba por és málló papír szagát
árasztotta, csordultig megtöltötték a többségükben ósdi,
eladhatatlan könyvek. A mennyezet alatti felső polcokon,
mint egymásra hányt koporsók, kupacokban szenderegtek a
rég elfeledett enciklopédiák quarto kiadásai. Gordon elhúzta
a porral átitatott, kék függönyt, így nyitott utat a világosabb
szomszéd szobába. Ez volt a kölcsönkönyvtár. A
könyvmolyok kedvence, egyike a „kétpennys, letét nélküli”
könyvtáraknak. Persze csupa regény! És milyen regények!
Olyanok, amilyenek.
Legalább nyolcszáz regény borította a szoba három falát, föl
egészen a mennyezetig, egymásnak préselődött a sok
hosszúkás, tarka borító, mintha egymásra fektetett, színes
téglákból épült volna a szoba. A könyveket ábécésorrendbe
rendezték. Arlen, Burroughs, Deeping, Dell, Frankau,
Galsworthy, Gibbs, Priestley, Sapper, Walpole. Gordon mély
gyűlölettel méregette őket. E pillanatban, gyűlölt minden
könyvet, különösen a regényeket. Még rágondolni is szörnyű
volt az egész egy helyben felhalmozott, keletlen, sületlen
masszára.
Sósrúd szalonnás tésztája. Nyolcszáz szögletesre formált
darab, szabályosan beboltozza, sósrúdbörtönbe zárja.
Megnyomorító gondolat. Átment az üzlet elülső felébe.
Közben lesimította a haját. Megszokta, hogy így tegyen. Akár
lányok is lehetnek az üvegajtón túl. Gordon nem nyújtott
lenyűgöző látványt. Alig volt százhatvanöt centi, és mivel a
haja rendesen túl hosszúra nőtt, olyan benyomást keltett,
mintha a feje túl nagyra nőtt volna a testéhez képest. Kis
termetéről soha nem tudott egészen megfeledkezni. Ha
észrevette, hogy valaki nézi, szálegyenesre kihúzta magát, és
az egyszerű embereket alkalmasint megtévesztő rátartisággal
düllesztette ki a mellét.
Odakint azonban nem volt senki. Az elülső helyiség, az
üzlet többi részétől elütően rendezett, előkelő benyomást
keltett, a kirakatbelieket nem számítva, úgy kétezer könyvet
helyeztek el benne. Jobbra, egy üvegszekrényben tartották a
gyerekkönyveket. Gordon elfordította a tekintetét egy
Rackham-stílusú1 KÖNYVBORÍTÓRÓL: RAJTA TÜNDÉRGYEREKEK
HARANGVIRÁGOKTÓL KÉKLŐ TISZTÁSON. KIBÁMULT AZ
ÜVEGAJTÓN. UNDORÍTÓ NAP, ERŐSÖDIK A SZÉL. AZ ÓLOMSZÍNŰ
ÉG ALATT NYÁLKÁS KOCKAKŐ.
NOVEMBER 30-A VOLT, SZENT ANDRÁS NAPJA. A
MCKECHNIE KÖNYVESBOLT A SARKON ÁLLT, NÉGY UTCA
TALÁLKOZÁSI PONTJÁN, EGY FORMÁTLAN, SZÖGLETES
TERECSKÉN. BALRA, AZ AJTÓBÓL JÓL LÁTSZOTT AZ ÓRIÁS SZILFA,
CSUPASZ ÁGAI SZÉPIAKÉK SZALAGOT RAJZOLTAK AZ ÉGRE.
SZEMBEN, A PRINCE OF WALES MELLETT, MAGAS
DESZKAPALÁNKOKON FALRAGASZOK HIRDETTÉK, FOGYASSZ
ILYEN-OLYAN SZABADALMAZOTT ÉTELT VAGY GYÓGYSZERT,
HOGY SZABADON ROTHASZD A BELEIDET A SZINTETIKUS
SZEMÉTTEL. BABAARCGYŰJTEMÉNY – RÓZSÁS, ÜRES, BÁRGYÚ
OPTIMIZMUST SUGÁRZÓ ARCOK. QT SAUCE, TÁPLÁLÓ
CSOKIGOFYÓK („MINDEN GYERMEK ÁLMA”), KENGURU
BURGUNDY, VITAMALT CSOKOLÁDÉ, BOVEX. GORDONRA A
BOVEX HATOTT A LEGKOMISZABBUL. EGY KÁVÉHÁZI ASZTALNÁL,
PATKÁNYKÉPŰ, SZEMÜVEGES, MŰBŐR HAJÚ HIVATALNOK
VIGYOROG EGY FEHÉR BÖGRE BOVEX FÖLÖTT. „ROLAND BATTA
ÉLETÉT MEGÉDESÍTI A BOVEX” – HIRDETTE A FELIRAT.
Gordon tekintete most közelebb pásztázott. A poros
ablaktábla saját arcképét tükrözte vissza. Nem volt
megnyerő látvány. Még a harmincat sem töltötte be, mégis
elnyűttnek látszott. A sápadt arcon keserű, kiirthatatlan
1 Arthur Rackham (1867–1939) viktoriánus könyvillusztrátor,
többek közt Swift, Dickens és a Grimm-testvérek műveinek egykor
népszerű „látványteremtője”.
ráncok. Az emberek „nemesnek” mondták volna magas
homlokát, de apró, kihegyesedő álla az ovális helyett körte
alakúra formálta az arcát. Haja seszínű és rendezetlen, szája
barátságtalan vonalú, szeme mogyoróbarnából zöldbe
hajlott. Ismét távolabbra tekintett. Az utóbbi időben gyűlölte
a tükröket. Odakint minden zordnak, téliesnek hatott. A
villamos, mint egy rekedt acélhattyú siklott nyögve a
kockaköveken, nyomába a szél halomnyi összetaposott
levelet söpört. A szilfa ágai a levegőt karmolták, kelet felé
nyújtóztak. A QT Sauce-t hirdető plakát széle elszakadt, a
papírcsík lobogott, mint apró árboczászló. A jobbra eső
mellékutcában a járdát szegélyező, csupasz nyárfák kurtán
bólogattak a szél intésére. Gonoszul, durván támadt a szél.
Fenyegető hangja a tél haragjának első morranása volt.
Gordon agya két verssorral küszködött:
Suhog a valamilyen szél – mondjuk, rémisztő? Nem, inkább,
fenyegető. A fenyegető szél átfúj, nem, átsöpör.
A valamilyen nyárfákon – hátráló? Nem, inkább, lengő
nyárfákon. A fenyegető és a lengő túl közeli hangzás? Sebaj.
SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL
CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG.
Igen. Az „ág” ugyan nem a legjobb rímhívó, de ott az
„ég”, amire Chaucer óta minden költő küszködve próbált
rímet találni. Az ihlet azonban elhagyta Gordont. Zsebében
forgatta az apróját. Két és fél penny meg a szerencsepénz. Az
agya szinte ragadt az unalomtól. Nem bírt a rímekkel és a
jelzőkkel. Hogy is bírna bárki, két és fél pennyvel a zsebében.
Tekintete újra a szemközti plakátokra szegeződött. Tetves
vacakok. Személyes oka volt rá, hogy gyűlölje őket. Gépiesen
újraolvasta a reklámszövegeket. „Kenguru burgundy –
briteknek a legjobb”, „QT Sauce – az örök mosoly!”, „A
Vitauralt frissen tart!”, „Értelmiségi homlok? A korpa teszi”,
„Csokigolyó? Minden gyermek álma!” „Ínysorvadás? Soha!”,
„Roland Batta életét megédesíti a Bovex”.
Nicsak! Vásárló! Na jó, lehetséges vásárló.
Finom, középkorú férfi, fekete öltönyben, keménykalapban,
a kezében esernyő, aktatáska. Vidéki ügyvéd lehet, vagy
városi hivatalnok: bekukkant az ablakon, nagy szeme
tompán csillog. Bűntudatos a tekintete.
Gordon követte az irányát. Megvan! Kiszúrta a D. H.
Lawrence első kiadásokat az egyik távoli sarokban.
Trágárságra éhezik. Hallott valamit a Lady Chatterleyről.
Rossz arcú fickó, vélte Gordon. Halvány, fáradt bőr,
fölpuhult, rossz vonások. Ránézésre walesi. Vallástalan.
Szája sarkában a petyhüdt zacskók is azt mutatják, másképp
gondolkodó. Otthon biztos a helybéli Puritán Liga vagy a
Tengerparti Erkölcsrendészet elnöke (gumitalpú papucsban,
zseblámpával leplezi le a parton csókolózó párokat), de most
bejött murizni a városba. Gordon azt kívánta, bár belépne.
Eladhatná neki a Szerelmes nők egy példányát. Mekkorát
csalódna!
De nem! Walesi ügyvédünk begyulladt. Esernyőjét a hóna
alá dugta, hátra arcot csinált, és elmasírozott. Majd éjjel, ha a
sötétség elrejti arcán a pírt, beoson egy mocskos kis üzletbe,
és megveszi Feketekéz Sadie Tivornyák egy párizsi zárdában
című művét.
Gordon az ajtótól ismét a könyvespolcok felé fordult. Ha az
ember kilépett a könyvtárból, a bal keze felőli polcokon
hevertek az új vagy majdnem új könyvek – gerincük élénk
foltja volt hivatott odavonzani az üvegajtón benézők
tekintetét. Fényes, makulátlan borítójuk mintha sóvárogna. –
Engem vegyél meg! Engem! – A nyomdából frissen kikerült
regények: szeplőtelen menyasszonyok, a papírvágó késre
várnak, hogy elvegye a szüzességüket, és másodkiadások,
ifjú, még virágzó, de már nem érintetlen özvegyek, itt-ott
pedig tucatjával a remittenda: sanyarú sorsú vénlányok
reménykedve őrzik hosszantartó érintetlenségüket. Gordon
elfordította a szemét róluk. Rossz emlékeket idéztek. Saját
könyve, az a szegény kis vakarcs, két éve jött ki, elment
belőle pontosan százötvenhárom példány, aztán a
„leárazottak” között sem fogyott tovább. Ellépett az új
könyvek mellett, és megállt a tőlük jobbra eső polcoknál, a
használt könyvek előtt.
Még távolabb, jobbra várakoztak a versek. Közvetlenül előtte
kisebb prózadarabok. Szemmagasságban álltak a tiszta és
drága példányok, feljebb és lejjebb rangsorolva az egyre
olcsóbb és szakadtabb könyvek. Minden könyvesboltban
ádáz evolúciós harc dúl, melyben az élő szerzők művei
jutnak pozícióhoz szemmagasságban, a holtaké felfelé vagy
lefelé mozdulnak a Gyehenna tüzének vagy a mennyei
trónusnak irányába, de garantáltan oda, ahol észrevétlenek
maradnak. Az alsó polcokon feltűnés nélkül rothadoztak a
„klasszikusok”, a viktoriánus kor kihalt szörnyei: Scott,
Carlyle, Meredith, Ruskin, Pater, Stevenson – széles, foszló
borítójukon már alig olvasható a név. A felső polcokon,
szinte észrevehetetlenül szunnyadtak a hercegek dagadt
életrajzai. Alattuk, még eladható állapotban, tehát elérhető
magasságban a vallásos irodalom, szekták, krédók, válogatás
nélkül egymás hegyén-hátán. A mögöttes világ a Szent kezek
érintettek szerzőjétől. Dean Farrartól a Jézus élete. Jézus, a
Rotary Klub első tagja. Hilaire Chestnut atya legutóbbi
könyve a rómaikatolikus-propagandáról. A vallás mindig
eladható, ha kellően csöpög az érzelgősségtől. Lejjebb,
pontosan szemmagasságban a kortárs irodalom. Priestley
legújabb művei. A „középszerűek” újranyomott, vacak kis
változatai. Szívvidító „humor” Herberttől, Knoxtól, Milne-
től. Némi értelmiségi maszlag. Egy-két regény
Hemingwaytől és Virginia Woolftól. Csinos ál-Strachey,
előcsócsált életrajzok. Sznob, mesterkélt írások a biztos
befutókról, festőkről, költőkről, azokról a pénzes, ifjú
szörnyekről, akik kecsesen áteveznek Etonból Cambridge-be,
onnan meg valamelyik irodalmi folyóirathoz.
Gordon tompán meredt a könyvfalra. Gyűlölte mindet, régit
és újat, értelmiségi és szennyirodalmat, nyálasat és
lélekvidítót. Már a puszta látásuk is saját terméketlenségét
juttatta eszébe. Itt áll ő, az „író”, aki éppen csak „írni” nem
tud! Nem a megjelenés számít, hanem az, hogy nem
produkál semmit vagy szinte semmit. A polcokra zsúfolt
szenny legalább létezik – akármilyen is, de teljesítmény! Még
a Völgyek és árnyak is kiadja az évi nyomtatott papíradagját.
Legjobban mégis a nyálas „értelmiségi” irodalmat utálta. A
kritikát, az esszét. Amit ezek a pénzes ifjú szörnyetegek
Cambridge-ből kikerülve szinte álmukban is megírnak –
amit Gordon is megírhatott volna, csak lett volna egy kicsivel
több pénze. Pénz és kultúra! Egy olyan országban, mint
Anglia pénz nélkül legfeljebb annyi közöd lehet a
kultúrához, mint a legelőkelőbb klubhoz. Ugyanazzal az
ösztönösséggel, mellyel a gyermek a kilazult fogát piszkálja
meg, Gordon kihúzott egy nyálas külsejű könyvet – Az olasz
barokk néhány aspektusa – beleolvasott, majd undorral vegyes
irigységgel lökte vissza. Micsoda megsemmisítő
mindentudás! Ez a kártékony, szarukeretes kifinomultság!
Na és a pénz, amit ez a kifinomultság jelent! Mert végül is,
mi más van mögötte, mint pénz? Pénz a megfelelő
neveltetésre, a befolyásos barátokra, a pihenésre, a lélek
nyugalmára, pénz az olaszországi utazásokra. A könyveket
is pénz írja és pénz adja el. Ne adj nekem igazságot, ó, uram,
adj nekem pénzt, csak pénzt!
Megcsörgette a zsebében az érméket. Nemsokára betölti a
harmincat, de még nem ért el semmit, csak a verseskötete
lapult előtte, szánalmasabban, mint egy palacsinta. Azóta,
két teljes éve, egy félelmetes könyv labirintusában vergődött,
anélkül hogy tovább lépett volna, vagy ahogy világos
pillanataiban tudta, a remény nélkül, hogy valaha is tovább
léphet. A pénz hiányzott, egyszerűen a pénzhiány rabolta el
tőle az „alkotókészséget”. Ebbe kapaszkodott, ebben hitt.
Pénz és pénz: a pénz minden! Írhatsz-e akár egy filléres
regénykét anélkül, hogy lelket öntene beléd a pénz?
Találékonyság, energia, szellem, stílus, vonzerő – mindenért
kemény valutában kell fizetni.
Amint végignézett a polcokon, mégis valami békesség
töltötte el. A könyvek zöme megkopott, olvashatatlan. Végül
is, mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk. Memento
mori. Rád és rám és a nyálas Cambridge-i ifjakra ugyanaz a
feledés vár – bár az utóbbiakra kétségkívül kicsit később. Az
időkoptatta „klasszikusokat” nézegette lábmagasságban.
Halottak mind. Carlyle és Ruskin, Meredith és Stevenson –
mind halott. Isten rothassza meg őket! Végignézett a
megfakult címeken. Robert Louis Stevenson összegyűjtött
levelei. Ha-ha. Ez jó. A könyv felső pereme portól feketéllett.
Por a porhoz. Gordon belerúgott a Stevenson kanavász
hátsójába. Ott bujkálsz te vén sehonnani? Olyan hulla vagy,
amilyen egy skót csak lehet.
Bim! A csengő! Gordon hátrafordult. Ketten érkeztek a
könyvtárba.
Csüggedt, gömbölyű vállú, alsóbb osztálybeli nő volt az
egyik; leginkább szemétben turkáló, lompos kacsára
emlékeztetett, egy vesszőkosárral ügyetlenkedett, miközben
beóvakodott a boltba. Nyomában ugrált a másik, apró, telt
veréb, az arca kivörösödött, közép-középosztálybeli hóna
alatt a Forsyte Saga egyik kötetét szorongatta – címmel kifelé,
hogy a járókelők értelmiséginek nézhessék.
Gordon levedlette savanyú arckifejezését. A
könyvtárlátogatóknak fenntartott, barátságos háziorvosarcot
öltötte fel.
– Jó napot, Mrs. Weaver! Jó napot, Mrs. Penn! Micsoda rémes
időnk van!
– Elképesztő! – felelte Mrs. Penn.
Félreállt, hogy elhaladhassanak mellette. Mrs. Weaver a
földre borította a kosarát, Ethel M. Dell Ezüstlakodalom c.
munkájának egy kissé megviselt példánya bukott ki belőle.
Mrs. Penn élénk madárszeme felcsillant. Mrs. Weaver háta
mögött cinkosan Gordonra mosolygott, mint értelmiségi az
értelmiségire. Dell! Milyen sekélyes! Hogy miket nem
olvasnak ezek az alsóbb osztálybeliek! Gordon egyetértően
visszamosolygott. Bevonultak a könyvtárba, értelmiségi
mosolygott értelmiségire.
Mrs. Penn az asztalra fektette a Forsyte Sagat, és verébkeblét
Gordonnak szegezte. Mindig nagyon nyájasan viselkedett
vele. Mr. Comstocknak szólította, pedig csak egyszerű eladó
volt, és irodalmi beszélgetéseket folytatott vele. Összekötötte
őket az értelmiségiek szabadkőművessége.
– Remélem, tetszett a Forsyte Saga, Mrs. Penn!
– Ó, milyen hihetetlenül csodálatosan van megírva ez könyv,
Mr. Comstock! Tudja, hogy már negyedszer olvastam?
Valóságos eposz!
Mrs. Weaver a könyvek között keresgélt, kissé ködös agyával
még nem fogta fel, hogy betűrendben vannak elhelyezve.
– Nem t’om, mit is vigyek a héten – szűrte a szót ápolatlan
fogai közt. – A lányom azt a Deepinget ajánlotta. Nagyon
teccik a lányomnak a Deeping. De a vőm, az meg inkább a
Burroughs mellett vóna. Én aztán nem t’om.
Mrs. Penn arca megrándult Burroughs említésére. tüntetően
hátat fordított Mrs. Weavernek.
– Úgy érzem, Mr. Comstock, hogy van valami óriási
Galsworthyban. Olyan széles látókörű, olyan egyetemes,
miközben szellemében mélységesen angol és végtelenül
emberi. A könyvei igazi emberi dokumentumok.
– Akárcsak Priestly – toldotta meg Gordon. – Úgy vélem,
Priestly is remek, nem gondolja?
– Ó, hogyne! Olyan óriási, olyan széles látókörű, olyan
emberi! És olyan lényegbevágóan angol!
Mrs. Weaver lebiggyesztette az ajkát, s láthatóvá vált három
sárga, magányos foga.
– Mégis egy másik Dellt vinnék – szólalt meg. – Van még?
Megmondom én magának, jó az a Dell. Mondtam is a
lyányomnak, te csak tartsad meg a Deepingjeidet, meg a
Burroughsokat, oszt add nekem a Dellt, mondtam ám.
Dirr-durr Dell! Herceg és kutyakorbács! Mrs. Penn
tekintetében gúnyos értelmiségi fölény villant. Gordon
viszonozta a jelzést. Össze kell tartani Mrs. Pennel. Jó és
állhatatos kuncsaft.
– Hogyne, Mrs. Weaver! Egy teljes polcnyi Ethel M. Dellünk
van. Szeretné az Élete álmát? Vagy azt már olvasta is? Mit
szólna A becsület oltárához?
– Megvolna esetleg Hugh Walpole legutóbbi könyve? –
kérdezte Mrs. Penn. – Ezen a héten valami epikusra vágyom,
valami óriásira. Namármost Walpole-t én igazán nagy írónak
tartom, tudja, csak Galsworthy előzheti meg. Van benne
valami óriási. És mégis kifejezetten emberi.
– És annyira lényegbevágóan angol – tette hozzá Gordon.
– Ó, igen, igen! Annyira lényegbevágóan angol!
– Akkor én elvinném megin’ A sas felröpült – bökte ki Mrs.
Weaver. – Ebbe aztán sose fárad bele az ember, nem igaz?
– Valóban döbbenetesen népszerű – felelte diplomatikusan
Gordon, és Mrs. Permre nézett.
– Ó, döbbenetesen! – visszhangozta ironikusan Mrs. Penn, és
Gordonra nézett.
Gordon átvette tőlük a két pennyt, és ők boldogan szélnek
eredtek. Mrs. Penn Walpole-tól vitte a Rogue Herriest, Mrs.
Weaver A sas felröpüllel távozott.
Gordon átballagott a másik szobába, vissza a versek
polcához. Álmatag igézetbe ejtette a hely. A saját
szerencsétlen könyve is ott lapult köztük, az egekben, persze,
az eladhatatlanok között. Egerek, írta Gordon Comstock,
lapító nyolcadrét folio, az ára három font hat penny, de
leárazva mindössze egy shilling. A tizenhárom b...sz
kritikusból (A Times irodalmi melléklete szerint „kivételes
ígéret”) egy se értette a címben rejlő egyáltalán nem
kifinomult viccet. És két éve mióta McKechnie
könyvesboltjában dolgozik, soha senki le nem emelte az
Egereket a polcról.
Tizenöt-húsz polcot töltött be a költészet. Gordon savanyú
képpel méregette a versesköteteket. Nagy része szemét.
Kicsivel a szemmagasság fölött, útban a menny és a feledés
felé, a közelmúlt költői, kora ifjúságának csillagai
állomásoztak. Yeats, Davies, Housman, Thomas De la Mare,
Hardy. Halott csillagok. Alattuk, pontosan
szemmagasságban, a múló pillanat petárdái. Eliot, Pound,
Auden, Campbell, Day Lewis, Spender. Átnedvesedett,
elrontott petárdák. Halott csillagok odafent, selejt odalent.
Lesz-e még olyan írónk, akit olvasni is érdemes? Lawrence
tűrhető volt, Joyce nála is jobb, míg be nem dilizett. És ha
végre rábukkanunk valakire, akit érdemes olvasni, mihelyt
megismerjük ugyanúgy fuldokolnunk kell tőle, mint a
szeméttől?
Bimm! Csengettek. Gordon odafordult. Vásárló érkezett.
Húsz év körüli, cseresznyeajkú, aranyló hajú fiatalember
tipegett be. Látszott rajta, hogy fölveti a pénz. Körülvette a
pénz sugárzó aurája. Még nem járt náluk. Gordon felöltötte
az új vásárlóknak tartogatott, férfiasan szolgálatkész arcát. A
megszokott frázissal indított.
– Jó napot, uram! Miben segíthetek? Valami különlegeset
keres?
– Nem, kéhem. – R-nélküli kisasszonyhangon beszélt. –
Köhülnézhetnék? Nem bíhtam ellenállni ennek a kihakatnak.
Tudja, ez a gyengém, a helyes kis könyvesboltok. Hát csak
belibbentem, he-he-he!
Akkor libbenj is ki, te buzeráns. Gordon megeresztett egy
kulturált mosolyt, könyvbarát a könyvbarátnak.
– Parancsoljon, uram! Szeretjük a böngészőket. A költészet
nem érdekli véletlenül?
– Máh hogyne éhdekelne! Imádom a vehseket!
Máh hogyne! Ocsmány kis sznob! Ruhái sekélyesen
művésziesnek hatottak. Gordon egy karcsú, vörös kötetet
emelt le a verspolcról.
– Ez most jelent meg. Talán érdekli önt. Fordítás, egészen
különleges. Bolgár versek.
Pazar. Most hagyjuk magára. Így kell bánni a vevőkkel. Nem
szabad sürgetni őket. Csak böngésszenek vagy húsz percig,
akkor elszégyellik magukat, és nem távoznak vásárlás
nélkül. Gordon az ajtóhoz lépett, diszkréten kikerülte a
buzeránst, egyik kezét egy úriember nemtörődöm
eleganciával mélyesztette a zsebébe.
Odakint a nyálkás utca szürkén, örömtelenül csillogott. A
sarkon túlról patadobaj hallatszott, hideg, üresen kongó
hang. A szél belekapott a kémények fölötti sötét
füstoszlopokba, mire azok irányt változtattak, és ellapulva
csordultak végig a csúcsos háztetőkön. Hát igen!
Suhog a fenyegető szél
Csupasz a lengő nyárfaág.
Kéményből füstcsík hömpölyög,
Lecsap ránk, (pampa-ram, mondjuk:) a borús ég.
Nem rossz. De az ihlet elszállt. Ismét az utca túloldóra,
a reklámplakátokra meredt.
Szánalmasan gyengék voltak, nevethetnékje támadt a sok
gusztustalan tetszhalottól. Ki dől be ezeknek?! Pörsenéses
fenekű lidércek! Ettől még nem kevésbé nyomasztóak. A
pénz szaga, mindenhol utoléri a pénz szaga. Loppal a
buzeránsra pillantott, aki már odébbállt a versektől, és most
egy hatalmas, drága könyvet húzott elő az orosz balettről.
Finoman tartotta rózsaszínű, kapaszkodásra alkalmatlan ujjai
közt, nézegette a fotókat, mint mókus a diót. Gordon ismerte
a fajtáját. A pénzes „művészhajlamú” fiatalember. Ő maga
nem művész, de a művészeteken élősködik, megfordul a
műtermekben, terjeszti a pletykát. Buzeráns külleme ellenére
is helyes fiú. Tarkóján a bőr olyan selymespuha, mint egy
kagyló belseje. Évi ötszáz alatt az embernek sosem lesz ilyen
a bőre.
Megvolt a maga vonzereje, a gazdagok dicsfénye vette körül.
Pénz és vonzerő: ki képes szétválasztani a kettőt?
Gordonnak Ravelston, vonzó és gazdag barátja, az
Antikrisztus szerkesztője jutott eszébe, akit különösképpen
kedvelt, és akit mégis csak kéthetente látott, aztán meg Rose-
mary, a barátnője, aki szerette, imádta, ahogyan ő maga
mondta, és mégsem feküdt le vele soha. Pénz és megint csak
pénz. Minden emberi kapcsolatot pénzen kell megvásárolni.
Ha nincs pénzed, ügyet se vetnek rád a férfiak, és nem
szeretnek a nők, azaz a lehető legkevésbé szeretnek vagy
vesznek számításba. És milyen igazuk van! Hiszen
pénztelenül cseppet sem vagy szeretetre méltó. Bár
embereknek és angyaloknak nyelvén szólok hozzátok.
Viszont ha nincs pénzem, nem szólok az emberek és
angyalok nyelvén.
Újra a plakátokat nézte. Most valódi gyűlölettel. A
Vitamaltot, például. „Láss csudát napra nap, röpít a
Vitamalt!” Fiatal pár, fiú–lány, összetéveszthetetlen
túraszerelésben, sussexi tájon, éppen egy kerítésen átvezető
lépcsőre mászik, hajukat festőien borzolja a szél. Nézzük a
lány arcát! A rémesen vidám, pajkos sugárzását. Az ilyen
lány minden „rendes” mókában benne van. Szélfútta. Khaki
sortot visel, de ez nem azt jelenti, hogy belecsíphetnél a
fenekébe. A párocska mellett: Roland Butta. „Roland Butta
életét megédesíti a Bovex.” Gordon meghitt gyűlölettel
tanulmányozta a képet. Az idiótán vigyorgó arc egy
elégedett patkányé, rajta olajosan fénylő, fekete haj, buta
szemüveg. Roland Butta: korunk hőse, a waterlooi győztes,
Roland Butta, napjaink férfiúja, olyan, amilyennek gazdái
kívánják. Tanulékony disznó, ül a pénz-vályúban, és Bovexet
vedel.
Odakint szélsárga arcok. Villamos döcögött át a téren, a
Prince Williams órája hármat ütött. Idősebb pár, egy
csavargó, koldusforma és a felesége csoszogott az üzlet felé,
hosszú, zsíros kabátjuk a földet verdeste. Ránézésre,
könyvszarkák. Jobban teszi, ha a kirakott dobozokon tartja a
szemét. Az öregember néhány méter távolságban megállt a
járdán, az asszony az ajtóhoz lépett. Belökte az ajtót, zsíros
fürtjein át Gordonra pillantott, szemében reménybeli
rosszindulat.
– Maga vesz könyvet? – érdeklődött harsányan.
– Néha. Attól függ, milyet.
– Én hoztam epeárat.
Belépett, becsapta az ajtót. A buzeráns undorral pillantott
hátra a válla fölött, és behúzódott a sarokba. Az öregasszony
a kabát alól egy zsíros kis szütyőt bűvölt elő, és
bizalmaskodón közeledett Gordonhoz. Nagyon-nagyon
állott kenyérhéj szagát árasztotta.
– Megveszi? – kérdezte, míg a zsák száját bogozta. – Csak
egy fél koronát aggyon az egészé.
– Mégis, mi van benne? Láthatnám?
– Jók ám ezek – lihegte, lehajolt, hogy szétnyissa a zsákot, és
csak úgy áradt megint az állott kenyérhéj-szag.
– Nézze mán! – mondta, és egy halom mocskos külsejű
könyvet vágott oda, szinte Gordon képébe.
Charlotte M. Yonge regényeinek 1884-es kiadásain a jelek
szerint sok-sok éven át vetettek ágyat. Gordon undorral
hátralépett.
– Köszönöm, talán mégsem – mondta kurtán.
– Nem veszi meg? Mér’ nem veszi meg?
– Nem tudjuk eladni. Számunkra értéktelen.
– Akkó’ meg mér’ pakútatta elő velem? – harsogta mérgesen
az asszony.
Gordon óvatosan megkerülte, hogy szabaduljon a szagtól, és
csendben kitárta az ajtót. A vitának semmi értelme. Mások is
próbálkoztak már vele. Az öregasszony motyogva távozott,
még a görbe hátából is rosszindulat áradt, odakint
csatlakozott a párjához. A férfi megállt a járdán, és olyan
zaftosan köhögött, hogy behallatszott a csukott ajtón. Szája
szélén, apró fehér nyelv, egy adag slejm bukott ki, a
csatornába köpte. Aztán a két öreg, mint két vén bogár,
elaraszolt, a hosszú, zsíros kabátból csak a lábfejük látszott.
Gordon utánuk nézett. Melléktermékek. Pénzisten selejtjei.
Egész Londonban tízezrével vonszolódnak a hasonlók, mint
holmi tisztátalan rovarok, araszolnak a sír felé.
Elnézte a vigasztalan utcát E pillanatban biztosra vette, hogy
egy ilyen utcában, egy ilyen városban csak értelmetlen, csak
elviselhetetlen lehet az élet. Erőt vett rajta korunk
népbetegsége, a széthullás, a bomlás érzete. Ráadásul
mindez valahogy összekeveredett a szemközti plakátok
látványával. Értő szemmel nézte a majd egyméteres,
vigyorgó arcokat. Végül is több ez, mint ostobaság, mohóság,
közönségesség. Roland Butta látszólag optimistán vigyorog
az emberre a hamis fogsorával. De mi van a vigyor mögött?
Elszigeteltség, üresség, végzetes próféciák. Hiszen, ha jól
megnézzük, lehetetlen nem észrevenni, hogy az olajsima
önelégültség, a vacogtató, pocakos hétköznapiság mögött
ijesztő üresség tátong, rejtett kétségbeesés lapul. Modern
világunk óriási halálvágya. Öngyilkos tervek. Magányos
bérházakban fejek a gázsütőben. Gumióvszer és
angyalcsinálás. Eljövendő háborúk képzete. Ellenséges
repülőgépek London felett, a propellerek fenyegető, mély
búgása, a bombák fülsiketítő zuhanása. Mindez rá van írva
Roland Butta arcára.
További vásárlók érkeztek. Gordon egy úriember
szolgálatkészségével hátralépett.
Megszólalt az ajtócsengő. Két felső középosztálybeli hölgy
evezett be nagy zajjal. Egyikük zaftos, rózsás, harmincöt
körüli, mókusbundájából majd kibuggyant érzéki keble,
illata a nagyon nőies párurai ibolyáé. A másik hölgy
középkorú, kemény és csípős – talán egyenest Indiából.
Nyomban utánuk sötét hajú, félénk, ápolatlan fiatalember
csusszant be az ajtón, bocsánatkérően, akár egy macska. Ő
volt az egyik legjobb vásárlójuk, riadt, magányos alak, már-
már ahhoz is túl félénk, hogy megszólaljon, és szinte mindig
legalább egynapos borostával.
Gordon megszokott frázisát ismételte:
– Jó napot! Miben segíthetek? Talán valami különlegeset
keresnek?
Zaftos rávillantott egy mosolyt, de Csípős úgy döntött,
szemtelenségnek veszi a kérdést. Gordonról tudomást sem
véve az újdonságok melletti polchoz vonszolta Zaftost, ahol
a kutya- és macskakönyvek sorakoztak. Mindketten
egyszerre beszéltek, és sorra vették le a könyveket a polcról.
Csípős hangja leginkább egy kiképző őrmesterére
emlékeztetett. Ezredesfeleség, esetleg özvegy, kétség sem
férhet hozzá. A buzeráns, aki még mindig az orosz balettről
szóló könyvet bújta, illedelmesen félrehúzódott. Az arcára
volt írva, hogy azonnal távozik, ha még egyszer
megzavarják. A félénk fiatalember már rátalált a
verseskönyvekre. A két hölgy gyakran megfordult a boltban,
mindig kutya- és macskakönyvet kerestek, de sosem vettek
semmit. Pedig két teljes polcon válogathattak. Az öreg
McKechnie csak „Hölgysarok”-nak becézte a boltnak ezt a
csücskét.
Újabb kuncsaft jött, ezúttal a könyvtárba. Csúnya, húszéves
lány, kalap nélkül, fehér overallban, becsületes, ostoba
ábrázatát hatalmas szemüveg torzította el. A vegyesboltban
dolgozott. Gordon a barátságos könyvtáros arcát vette elő. A
lány rámosolygott, és egy medve kecses járásával követte a
könyvtárba.
– Ezúttal milyen könyvet szeretne, Miss Weeks?
– Hát – markolászta az overall elejét. Szemüveg torzította,
sötét melasz szemei bizakodóan ragyogtak egyenest az
övébe. – Hát, amit igazán szeretnék, az egy jó, szenvedélyes
szerelmi történet. Tudja, valami modern.
– Valami modem? Mit szólna Barbara Bedworthy-hez?
Olvasta a Szinte még szüzet?
– Nem, nem rá gondoltam. Nekem ő túl mély. Nem bírom
elviselni a mély irodalmat. Egyszerűen valami modernet
szeretnék, tudja. Szexuális problémák, válás, meg ilyesmi.
Tudja, no!
– Modern, de nem mély – ismételte Gordon, mint nem
értelmiségi a nem értelmiséginek.
Dúskált szenvedélyes, modern szerelmi történetekben. Nem
kevesebb mint háromszáz akadt a könyvtárban. Az elülső
szobából beszűrődött a két hölgy hangja, a zaftos és a csípős,
még mindig kutyákról vitatkoztak. Levették az egyik kutyás
könyvet, és a fényképeket vizsgálták. Zaftos egy pincsi
fotójában gyönyörködött, a dhága kis angyal, az óhiási,
éhező szemével meg azzal a pöttöm nózijával – az az édes!
Mire Csípőshang – igen, egész biztosan egy ezredes özvegye
– megjegyezte: a pincsik túl lagymatagok. Neki bátor kutya
kellene, harcos, mondta, utálja ezeket a lagymatag ölebeket. –
Nincs teneked lelked, Bedelia, nincs lelked – mondta
Zaftoshang panaszosan. Ismét megszólalt a csengő. Gordon
átnyújtotta az eladólánynak a Hét skarlátvörös éjszakát, majd
rávezette a könyvtári jegyére. A lány koszlott kis pénztárcát
húzott elő overallja zsebéből, és kifizette a két pennyt.
Gordon visszament az első szobába. A buzeráns felszívódott,
persze rossz polcra tette vissza a könyvét. Most szikár,
egyenes orrú, eleven asszony lépett be, szolidan öltözve,
aranykeretes cvikkerrel az orrán. Tanítónő lehetett,
valószínűleg feminista, határozottan közölte, hogy a
szüfrazsettmozgalom története érdekli, Mrs. Wharton
Beverlytől. Gordon titkos örömmel felelte, hogy nem
szolgálhat vele. Férfiúi tehetetlenségéért a nő szinte
felnyársalta a tekintetével, aztán kiment. A sovány
fiatalember bocsánatkérően álldogált a sarokban, arcát D. H.
Lawrence összegyűjtött verseibe temette, akár egy fejét a
szárnya alá rejtő, hosszú lábú madár.
Gordon az ajtónál várakozott. Odakint egy finom, de szakadt
külsejű öregúr turkált a hatpennys dobozban, az orra
szederjes, a nyaka khakisálba bugyolálva. A két hölgy
hirtelen távozott, egy halom nyitott könyvet hagytak az
asztalon. Zaftos vágyakozón vissza-vissza pillantott a
kutyakönyvekre, de Csípős azzal a határozott szándékkal,
hogy semmit sem vesz, kifelé rángatta. Gordon kitárta az
ajtót. A két hölgy zajosan kivonult, Gordont levegőnek
nézték.
Figyelte, amint szőrmekabátos, felső-középosztálybeli hátuk
eltűnik az úton. A szederjes orrú, idős ember magában
beszélt, míg a könyveket tapogatta. Lehet, hogy kissé zavart
az elméje. Nyilván elemelne valamit, ha nem figyelnék. A
szél hidegebbre váltott, fölszárította a nyálkás utcát. Ideje
kivilágítani. Egy légáramlat belekapaszkodott a QT Sauce
plakátjának elszakadt csíkjába, és csak lengette, bolondul,
mint mosott ruhát a kötélen. Ó, jaj!
Suhog a fenyegető szél
Csupasz a lengő nyárfaág.
Kéményből füstcsík hömpölyög.
Lecsap ránk korbáccsal az ég,
Csattog a plakát.
Nem rossz, nem is olyan rossz. Mégsem kívánta
folytatni, nem is lett volna rá képes. Ujjaival ismét
megolvasta zsebében a pénzt, de nem csörgette meg, nehogy
a félénk fiatalember meghallja. Két és fél penny. Holnap
egész nap nem lesz cigarettája. Belesajdult a csontja.
Fény gyúlt a Prince of Walesben. Biztosan felmossák a bárt.
A szederjes orrú öregúr egy Edgar Wallace-t olvasott, a
kétpennys dobozból. A távolban villamos döcögött. Az
emeleten Mr. McKechnie, aki szinte sosem jött le a boltba, ott
szendergett a gázkályha mellett, haja és szakálla hófehér,
keze ügyében tubákos szelence, és Middleton Utazások a
Közel-Keleten borjúbőrbe kötött kiadása.
A sovány fiatalember észrevette, hogy egyedül van, és
bűntudatosan felnézett. Törzsvendégnek számított a
könyvesboltokban, mégsem maradt sehol tíz percnél tovább.
Éhezett a könyvekre, de félt hogy alkalmatlankodik: a két
érzés szüntelenül hadban állt benne. Tíz perc után, bárhol is
járt, nyugtalankodni kezdett, de trop2 ÉREZTE MAGÁT, ÉS MÁR
MENEKÜLT IS, MIUTÁN PUSZTA IDEGESSÉGBŐL VETT VALAMIT.
SZÓ NÉLKÜL MAGA ELÉ TARTOTTA A LAWRENCE-KÖTETET ÉS
ÜGYETLENÜL ELŐBÁNYÁSZOTT HÁROM KÉTSHILLINGEST A
ZSEBÉBŐL. EGYET LEEJTETT, AHOGY GORDONNAK NYÚJTOTTA.
MINDKETTEN EGYSZERRE HAJOLTAK LE ÉRTE – ÖSSZEKOCCANT A
FEJÜK. A FIATALEMBER HÁTRALÉPETT, ÉS MÉLYEN ELPIRULT.
2 flslegesnek, létsz mflttinek (un de trop = eggyel tbb a kelleténél) –fr.
– BECSOMAGOLOM ÖNNEK – MONDTA GORDON. A FÉLÉNK
FIATALEMBER AZONBAN MEGRÁZTA A FEJÉT – ANNYIRA
DADOGOTT, HOGY NEM SZÍVESEN SZÓLT, HA ELKERÜLHETTE.
MAGÁHOZ SZORÍTOTTA A KÖNYVÉT, ÉS ÚGY SURRANT KI, MINTHA
VALAMI SZÉGYENLETESET KÖVETETT VOLNA EL.
Gordon egyedül maradt. Visszaballagott az ajtóhoz. A
szederjes orrú vénember a válla fölött visszanézett rá,
elkapta a pillantását, és legyőzötten továbbment. Éppen
Edgar Wallace-t készült a zsebébe csúsztatni. A Prince of
Wales fölött az óra elütötte a negyed négyet.
Bim-bam! Negyed négy. Kivilágítani elég lesz félkor. Marad
négy és háromnegyed óra zárásig. Öt és egynegyed
vacsoráig. A zsebében két és fél penny. Holnapra nincs
cigarettája.
Egyszerre ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy rágyújtson.
Eldöntötte pedig, hogy délután nem gyújt rá. Összesen négy
szál cigarettája van. El kell spórolnia estére, amikor „írni”
akar, mert cigaretta nélkül épp úgy nem tud „írni”, mint
levegő nélkül. Hiába, muszáj rágyújtania. Előkotorta a
Player’s dobozát, és kiválasztott egyet az apró cigarettákból.
Megbocsáthatatlan gyengeség volt, fél órát vett el az esti
„írás” idejéből. Mégsem állhatott ellen. Szégyenteli élvezettel
szívta tüdejébe a soványka füstöt.
A szürke ablakból önnön tükörképe nézett rá vissza.
Gordon Comstock, az Egerek szerzője; en l’an trentiesme de
son age,3 és máris elnyűtt. És csak huszonhat foga volt meg.
Villon ennyi idős korában saját bevallása szerint már
vérbajos volt. Legyünk hálásak a sors apró kegyeiért!
Nézte a QT Sauce szakadt, csattogó plakátját. A civilizációnk
haldoklik. Így kell lennie. De nem a saját ágyában hal meg.
Mindjárt jönnek a repülőgépek. Zzz – brrr – csalt! Az egész
nyugati világ elmerül a robbanóanyagok bömbölő zajában.
A sötétedő utcára nézett, arcának fakó tükörképére az
ablaktáblán, a szakadt alakokra, akik arra jártak. Mintegy
önkéntelenül mormolta maga elé:
3 harmincévesen. fr.
„C’est l’Ennui – l’oeil chargé d’un pleur involontaire,
ll rêve d’échafauds en fumant son houka!”4
PÉNZ! PÉNZ! ROLAND BUTTA! A GÉPEK BÚGÁSA ÉS A
BECSAPÓDÓ BOMBÁK.
Gordon az ólomszínű égre sandított. Jönnek a repülőgépek.
Képzeletben már látta is őket: raj raj után,
megszámlálhatatlanul, elsötétül tőlük az ég, mint óriás
szúnyogfelhőktől. Nyelvét a fogaihoz közelítve zümmögő
hangot adott – kékdongó az ablaküvegen – hogy utánozza a
gépeket. Abban a pillanatban hevesen vágyott rá, hogy
meghallja a hangot.
4 Idézet Charles Baudelaire: A romlás virágaic. ktetének elhangj bl:
„az Unalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered” (Tóth Árpád fordítása)
II.
Gordon gyalog ment haza, a kerepelő szél
hátrasimította a haját, és még az eredetinél is „magasabb”
homlokot formázott neki. Viselkedése szándéka szerint azt
sugallta a járókelőknek, hogy puszta szeszélyből nem visel
felöltőt. Az igazat megvallva tizenöt shillingért zálogba
csapta.
Az észak-nyugati Willowbed Road nem is a
legnyomorúságosabb környékre esett, csak sivár volt és
nyomasztó. Az igazi nyomornegyedek úgy öt perc járásra
kezdődtek. Bérházaiban a családok ötösével aludtak egy
ágyban, és ha valaki meghalt, minden éjszakát a holttest
mellett töltöttek, amíg el nem temették.
Sikátoraiban tizenöt éves lányok szüzességét vették el
tizenhat éves fiúk a mocskos hirdető plakátoknak
támaszkodva. Maga a Willowbed Road azonban próbált
megőrizni valami fukar, alsó középosztálybeli méltóságot.
Az egyik házon még réztábla is díszelgett: egy fogorvosé.
Mintegy kétharmaduk, a nappali csipkefüggönye, egy fikusz
kandikáló levelei fölött, látni engedett egy zöld táblácskát,
rajta ezüst betűkkel, „szoba kiadó”.
Mrs. Wisbeach, Gordon háziasszonya, „egyedülálló urakra”
specializálta magát. Szobáiban gázlámpa, a fűtést mindenki
oldja meg maga, a fürdés külön szolgáltatás (vízmelegítővel),
étkezés a sírkamra sötét ebédlőben, az asztal közepén
kiszáradt mártások palackjainak tömkelege. Gordon, aki
hazajárt ebédelni, heti huszonhét shilling hat pennyt fizetett.
A gázláng sárgán világította meg a 31. számú ház kapuját.
Gordon megpróbálta kulcsát a zárba illeszteni – az ilyen
házakban a kulcs soha nem passzol teljesen a zárba. A sötét
kis előszoba – valójában csak egy átjáró – mosogatólétől,
káposztától, gyékény lábtörlőktől és áporodott ágyneműtől
bűzlött. Gordon pillantása az előszobaszekrényen álló,
fényezett tálcára esett. Levele persze ma sem jött. Próbálta
ránevelni magát, hogy ne reménykedjen hiába, de nem ment.
Nem fájdalom, de valami rossz érzés telepedett a mellkasára.
Rosemary igazán írhatott volna. Már négy napja nem ír.
Néhány verset is elküldött folyóiratoknak, és még nem
küldték vissza. Az estéit csak az tette elviselhetővé, ha levelet
kapott. És nagyon keveset kapott, legföljebb négyet-ötöt
hetente.
Az előszobából balra nyílt a használaton kívüli nappali.
aztán a lépcső, aztán átjáró a konyhába, majd a
megközelíthetetlen odú, ahol maga Mrs. Wisbeach lakott.
Amint Gordon bejött, az átjáró végén résnyire nyílt az ajtó. A
résben megjelent Mrs. Wisbeach arca, kurtán, ám
gyanakodva végigmérte Gordont, és eltűnt. Este tizenegy
előtt a ki-be járók gyakorlatilag nem úszhatták meg ezt a
vizsgálódó tekintetet. Nehéz lett volna megmondani, mire is
gyanakszik Mrs. Wisbeach: talán arra, hogy a lakók nőket
csempésznek be. Egyike volt csak a rosszindulatú, ám
tiszteletre méltó asszonyoknak, akik szobakiadásból élnek.
Negyvenöt éves lehetett, testes, de mozgékony, rózsás finom
vonásokkal, folyton fürkésző arccal, gyönyörű, ősz hajjal és
vonásain ülő, állandó szomorúsággal.
Gordon megtorpant a keskeny lépcső alján. Odafent valaki
harsogva énekelt: „Ki fél a nagy, szőrös farkastól?”
Harmincnyolc-harminckilenc éves, nagyon kövér férfi jelent
meg a lépcsőfordulóban, a kövér férfiakra jellemző, könnyed
tánclépéssel. Csinos, szürke öltönyt, sárga cipőt viselt, fején
hetyke puhakalap, hozzá kirívóan közönséges, kék, öves
kabát. Flaxman volt. az első emeleti lakó, a Sába királynője
Fürdőszobakellékek Vállalat utazó ügynöke. Citromszínű
Kesztyűjével odaintett Gordonnak, amint elhaladt mellette.
– Üdv, öregfiú! – mondta ragyogva. (Flaxman mindenkit
„öregfiúnak” becézett.) Hogy s mint vagy?
– Remekül – válaszolt Gordon kurtán.
Flaxman leért a lépcső aljára. Vaskos karját kedélyesen
Gordon vállára fonta.
– Csak vidáman, öregfiú, csak vidáman! Úgy nézel mintha
temetésről jönnél. A Crichtonba tartok. Gyere, igyál velem
egyet!
– Nem megy. Dolgoznom kell.
– A pokolba is. Légy jó cimbora! Mi élvezet van abban, hogy
odafönt darvadozol? Gyere le a Cribe, jól megcsípjük a
csapos lány seggét.
Gordon kiszabadította magát Flaxman karjából. Mint kis
termetű, törékeny férfiak általában, utálta, ha hozzáértek.
Flaxman a kövér emberek jellegzetes jó kedéllyel vigyorgott.
Iszonyúan kövér volt. A nadrágját úgy töltötte ki, mintha
előbb megolvasztották, és aztán beleöntötték volna. Persze,
sorstársaihoz hasonlóan, el nem ismerte volna, hogy kövér.
A kövér ember, ha teheti, elkerüli a „kövér” szót. „Vaskos”,
ezt szereti, de még jobb a „robusztus”. A kövér ember akkor
a legboldogabb, ha „robusztusnak” nevezheti magát.
Flaxman már éppen kiejtette volna a „robusztus” szót, de
észrevett valamit Gordon zöld szemében, és meggondolta a
dolgot. Kiegyezett magával a „vaskos” szóban.
– Beismerem, öregfiú – mondta –, egy csöppet talán
vaskosabb vagyok a kelleténél. Persze nem vészes. –
Megveregette a hasa és mellkasa közti elmosódó határt. – Jó,
tömör hús. És a lábam is egészen fürge. Azért, belátom, rám
lehet fogni, kicsit vaskos vagyok.
– Mint Cortez – segített Gordon.
– Cortez, Cortez. A fickó, aki mindig a mexikói hegyekben
mászkált?
– Igen. Vaskos volt, de sasszemű.
– Igazán? Vicces. Az asszony mondott egyszer valami
ilyesmit. „George, neked van a világon a legszebb szemed.
Olyan, mint a sasé.” Így mondta. Persze még mielőtt
megházasodtunk, érted.
Flaxman éppen külön élt a feleségétől. Nemrég a Sába
királynője Fürdőszobakellékek Vállalat váratlanul harminc
font jutalmat adott minden ügynökének, és egyúttal
Flaxmant két kollégájával Párizsba küldte, hogy győzzön
meg néhány francia céget az új, „Szexepil, a természetes
árnyalat” nevezetű rúzs utolérhetetlen előnyeiről. Flaxman
nem tartotta szükségesnek, hogy a harminc fontról említést
tegyen a feleségének. És persze remekül mulatott azon a
párizsi úton. Még most, három hónap múltán is csorgott a
nyála, ha beszélt róla. Zaftos részletekkel szórakoztatta
Gordont. Tíz nap Párizsban, harminc fonttal a zsebedben,
amiről az asszony még csak nem is hallott! Az ám, fiacskám!
Sajnos valami mégis kiszivárgott. Otthon megtorlás várta. Az
asszony a fején törte össze a metszett whiskyspalackot,amit
tizennégy éve nászajándékba kaptak, aztán a gyerekekkel
együtt visszament az anyjához. Hát ezért élt Flaxman
száműzetésben a Willowbed Roadon. Azért olyan nagyon
nem izgatta magát. Majd elmúlik ez is, elmúlt máskor is.
Gordon ismét megpróbálta megkerülni Flaxmant, hogy
fölmenekülhessen a lépcsőn. A legrémesebb az volt, hogy
arra sóvárgott, bár vele mehetne. Nagy szüksége volt egy
italra, már a Crichton Arms puszta említésére is
megszomjazott. Persze a dolog kizárt, hiszen egy fillérje
sincs. Flaxman a lépcsőkorlátra tette a kezét, hogy elzárja
Gordon útját. Őszintén kedvelte Gordont. „Okosnak”
tartotta, és az „okosság” afféle rokonszenves elmebaj volt a
szemében. Ráadásul utált egyedül maradni, még arra a rövid
időre is, míg átsétált az ivóba.
– Na gyere, öregfiú! Egy Guinness kell neked, hogy
összeszedd magad! Még nem is láttad az új pincérnőt!
Fiacskám! Mint egy hamvas őszibarack!
– Hát ezért csípted így ki magad? – kérdezte Gordon, és
hidegen méregette Flaxman sárga kesztyűjét.
– Mérget vehetsz rá! Hm, micsoda őszibarack! Hamvasszőke.
És tud ezt-azt. Tegnap este adtam neki egyet az új rúzsból.
Látnod kellett volna, hogy riszálta a seggét, valahányszor
elment az asztal mellett. Mit gondolsz, megdobogtatja a
szívem? Na, mit szólsz? Az ám, fiacskám!
Flaxman buján megvonaglott. Nyelvével megnedvesítette
ajkát. Aztán, váratlanul, mintha Gordon lenne a
hamvasszőke pincérnő, derékon kapta, és gyöngéden
megszorongatta. Gordon ellökte. Egy pillanatra úgy elfogta a
vágy, hogy lemenjen a Crichton Armsba, hogy alig bírt
ellenállni. Ó, az a korsó sör! Szinte érezte, ahogy lecsurog a
torkán. Bár lenne egy kis pénze! Csak hét penny egy korsó!
De mi haszna a képzelgésnek? Két és fél penny van a
zsebében. Nem hagyhatja, hogy más fizesse az italát!
– Az isten szerelmére, hagyj már! – mondta ingerülten.
Ellépett Flaxman mellől, és fölment a lépcsőn, anélkül, hogy
hátranézett volna.
Flaxman fejébe húzta a kalapját, és kissé megbántva a kijárat
fele indult. Gordon tompán érzékelte, hogy mostanában
mindig így jár, rendre elhárítja a barátsággal közeledőket.
Persze, hogy ennek is a pénz van a hátterében, mindig csak a
pénz! Az ember nem lehet barátságos, még udvarias sem, ha
egy vasa sincs. Rátört az önsajnálat. Lelke mélyén a Crichton
ivója után sóvárgott, vágyott a sör finom szagára, melegre,
fényre, vidám hangokra, a poharak csendülésére a sörtől
csuszamlós pulton. Pénz és pénz! Ment tovább, föl a sötét,
bűzös lépcsőn. Mint a végzet, rémlett föl előtte a tető alatti
sötét, hideg és magányos szoba.
A másodikon Lorenheim lakott, sötét hajú, sovány,
gyíkszerű lény, bizonytalan korú és fajú. Heti harmincöt
shillinget keresett azzal, hogy porszívókkal házalt. Gordon
mindig felgyorsította a lépteit az ajtaja előtt. Lorenheim az
olyan emberek közé tartozott, akiknek nincs egy szál
barátjuk sem, de majd megvesznek a társaságért. Annyira
szenvedett a magánytól, hogyha valaki csak meglassította is
a lépteit az ajtaja előtt, már ugrott is, rávetette magát, és
ráncigálással, hízelkedéssel terelte befelé, hogy aztán a
szerencsétlent vég nélküli, paranoid történetekkel traktálja a
lányokról, akiket elcsábított, és a munkaadókról, akiknek jól
megmondta a véleményét. A szobája pedig sokkal hidegebb,
nyomorúságosabb volt, mint amire a legvacakabb albérlet is
jogot formálhat. Mindenütt félig rágott kenyérdarabok és
margarinpacnik hevertek. A házban még egy mérnökféle
lakott, aki éjjelente dolgozott. Gordon csak ritkán találkozott
vele – nagydarab ember volt, zord, színtelen arccal, aki kint
is, bent is keménykalapot viselt.
Szobájának ismerős sötétjében Gordon a gázégő után
tapogatózott, és meggyújtotta. A közepes méretű szoba
ahhoz kicsi volt, hogy függönnyel ketté lehessen választani,
de ahhoz túl nagy, hogy egy nyavalyás petróleumfőző
bemelegítse. A bútorzat pont olyan volt, milyen egy sokadik
emelet hátsó szárnyában elvárható. Fehér takarós,
egyszemélyes ágy, a padlón barna linóleum. Mosdóállvány
kancsóval és mosdótállal, abból az olcsó, fehér porcelánból,
amire nem tudott ránézni az ember, hogy ne egy éjjeliedény
jusson eszébe. Az ablakpárkányon beteges külsejű fikusz állt,
zöldmázas cserépben.
Az ablak alatt konyhaasztal, rajta tintapacás, zöld terítő. Ez
volt Gordon „íróasztala”. Keserves küzdelmet kellett vívnia
Mrs. Wisbeach-csel, mire elérte, hogy az emeleti hátsó
szobába a megszokott nádasztalka helyett, mely inkább csak
a fikusz állványaként szolgált, konyhaasztalt tegyen. Azóta
persze folyton azt hallgatta, hogy miért nem engedi
„takaríttatni” az asztalát, melyen állandó rendetlenség
uralkodott. Majdnem teljesen elborította a papír, legalább
kétszáz ív, szutykos és szamárfüles, teleírva, áthuzigálva és
újraírva –dögletes papírlabirintus, melynek csak Gordon
ismerte a nyitját. Mindent vastagon borított a por, néhány
szutykos hamutálcán hamu és csikkek. A kandallópárkányra
állított néhány könyvet leszámítva, egyedül ez a
papírszeméttel teli asztal viselte Gordon egyéniségének
jegyeit a szobában.
Cefetül hideg volt. Gondolta, meggyújtja a petróleumlámpát.
Megemelte – és túl könnyűnek érezte. Üres volt a
tartalékkanna is – péntekig tehát olaj sincs. Gyufát gyújtott:
tompa, sárga láng kúszott kelletlenül a kanóc köré. Kis
szerencsével még bírja néhány órát. Mikor eldobta a gyufát,
pillantása a fikusz fűzöld cserepére esett. Különlegesen
nyiszlett példány volt. Összesen hét levelet hozott, és
nemigen látszott képesnek többre. Gordon titkos harcban állt
a fikusszal. Többször is megpróbálta alattomban elpusztítani:
nem adott neki vizet, a szárán nyomta el a cigarettát, még sót
is kevert a földjébe. Ám ezek a veszedelmes szörnyek
gyakorlatilag halhatatlanok. Bármilyen körülmények között
megőrzik fonnyadt, beteges külsejüket. Gordon felállt, és
szándékosan a fikusz levelébe törölte petróleumos kezét.
Ebben a minutumban felharsant Mrs. Wisbeach házsártos
hangja odalentről: – Mr. Cooom – stock!
Gordon az ajtóhoz lépett.
– Igen? – kiáltott le.
– Már tíz perce asztalon a vacsorája. Azért nem jön le
megenni, hogy várasson a mosogatással?
Gordon lement. Az ebédlő az első emelet hátsó szárnyában
volt, Flaxman szobájával szemközt. Hideg, áporodott kis
szoba volt, délben is félhomályos. Itt aztán több fikusz
díszelgett, mint azt Gordon valaha is meg tudta volna
számolni. Mindenhol ők uralkodtak, a tálalón, a padlón, a
kisasztalokon, az ablakban egy állványon, hogy végképp
elfogják a fényt. A fikuszok lakta félhomályban az embernek
olyan érzése volt, mintha egy naptól elzárt akváriumba
került volna, a vízinövények sivár útvesztőjébe. A vacsorája
az asztalon várta, körülötte fehér fénykör, amit a repedt
gázlámpa vetett a terítőre. Háttal ült a tűzhelynek (a
tűzrostélyt is egy fikusz foglalta el), és ette a hideg
marhasültet a két szelet morzeálló kenyérrel, vajjal,
lyukacsos sajttal, savanyúsággal, aztán ivott rá egy pohár
áporodott, de hideg vizet.
Mikor visszatért a szobájába, a petróleumfőző még úgy-
ahogy égett. Elég meleg volt ahhoz, hogy megforrósítsa rajta
a teáskannát. Következik az est nagy eseménye: egy tiltott
csésze tea. Szinte minden este készített magának egyet – a
leghalálosabb titokban. Mrs. Wisbeach megtagadta, hogy a
lakóknak teát főzzön a vacsorához, mert „miért is bajlódna
még a külön vízmelegítéssel is”, viszont teát főzni a
szobákban is szigorúan tilos volt. Gordon undorral nézte
asztalán a papírhalmot. Dacosan feltette magában, hogy ma
nem dolgozik. Megiszik egy csésze teát, elszívja maradék
cigarettáit, és a Lear királyt olvassa vagy Sherlock Holmest.
Könyvei a kandallópárkányon álltak, az ébresztőóra mellett –
Shakespeare az Everyman kiadásban, Sherlock Holmes,
Villon versei, a Roderick Random, a Les Fleurs du Mal5 és egy
halom francia regény. Mostanában semmi mást nem
olvasott, csak Shakespeare és a Sherlock Holmes jöhetett szóba.
És a csésze tea.
Gordon az ajtóhoz lépett, szélesre tárta, hallgatózott.
Nem hallotta Mrs. Wisbeachet. Nagyon óvatosan kellett
eljárni, mivel az asszony képes volt kígyómód nesztelenül
5 Charles Baudelaire versesktete: A romlás virágai
felosonni, és menet közben rajtakapni az embert. A házban
teakészítés volt az egyik főbűn, mindjárt a nők
becsempészése után következett. Gordon halkan elreteszelte
az ajtót, az ágy alól előhúzta az ócska bőröndöt. Elővarázsolt
belőle egy ócska kis teáskannát, egy csomag teát, egy doboz
sűrített tejet, egy porcelán kancsót meg egy csészét. Minden
darab újságpapírba volt csomagolva, nehogy megrepedjen.
Mindig a megszokott módon készítette a teát. Először félig
töltötte a kannát vízzel, és ráállította a főzőlapra. Ezután
letérdelt, és kiterített egy újságpapírt. Az előző napi teafű a
kancsóban maradt, ezt rázta az újságra, a hüvelykujjával
kitisztogatta a kancsót, csomóba gyűrte az egészet. A
csomagocskát kellett lecsempésznie. Ez volt a
legkockázatosabb mozzanat – eltüntetni a bűnjeleket. Mint
amikor a gyilkosnak meg kell szabadulnia a holttesttől. A
csészét mindig reggel mosta el a mosdótálban. Mocskos ügy.
Néha egészen belebetegedett. Különös, hogy milyen lopva
élhetett csak az ember Mrs. Wisbeach házában. Mintha
szünet nélkül azt leste volna, ki mit csinál és tényleg
naphosszat settenkedett lábujjhegyen föl és le, hátha valami
rosszaságon kap valakit. Olyan ház volt ez, ahol az ember a
vécére sem mehetett nyugodtan, mert úgy érezte, valaki
hallgatózik a közelében.
Gordon elszántan félrehúzta a reteszt. Senki. Hopp Odalent
edénycsörömpölés. Mrs. Wisbeach mosogatja a
vacsoraedényt. Akkor szabad az út!
Lábujjhegyen osont lefelé, melléhez szorította a nyirkos teafű
csomót. A vécé a másodikon volt. A lépcsőfordulóban
megállt, egy pillanatig hallgatózott. Újabb
edénycsörömpölés.
Gyerünk! Gordon Comstock, költő (a The Times Lit. Supp.
szerint „kivételes ígéret”), sietősen magára csukta a vécéajtót,
a lefolyóba dobta a teafüvet, és lehúzta a vécét. Azután
visszaloholt a szobájába, ismét bereteszelte az ajtót, és
óvatosan, hogy zajt ne csapjon, készített magának egy csésze
friss teát.
A szoba egészen átmelegedett. A tea és a cigaretta megtette a
magáét, működött a rövid életű csoda. Enyhült a tompasága,
a dühe. Talán mégis dolgoznia kellene? Persze, hogy
dolgoznia kell. Mindig utálta magát, ha elvesztegetett egy
egész estét. Félig öntudatlanul az asztalhoz tolta a székét, ám
ahhoz is erőfeszítésre volt szüksége, hogy megbolygassa a
félelmetes papírdzsungelt. Maga elé húzott néhány szutykos
papírdarabot, szétteregette és nézegette őket. Istenem,
micsoda zűrzavar! Írás, áthúzás, javítás, újabb áthúzás, míg
végül a lapok szegény, elgyötört rákbetegekre emlékeztettek
a huszadik operáció után. A kézírás azonban, már ahol
kilátszott, finom, „tudós” kézre vallott. Gordon kínnal-
keservvel tett szert rá, szabadulni akart a szörnyű,
kalligrafikus írástól, amire az iskolában okították.
Talán mégis dolgozhatna. Csak egy keveset. Beletúrt
papírhalomba. Hol lehet az a részlet, amin előző este
dolgozott? Egy nagyszabású költemény – vagyis majd az
lesz, kétezer sor, chauceri strófákban6, egyetlen londoni
napról. A címe: Londoni örömök. Hatalmas, és merész
vállalkozás. Csak olyan ember vághat bele, akinek végtelen
szabadidő áll a rendelkezésére. Ez eszébe sem jutott
Gordonnak, amikor belekezdett, most bezzeg átérezte.
Milyen könnyű szível fogott neki két ével ezelőtt. Mikor
mindent fölszámolt, és belemerült a szegénység mocskába,
éppen a vers fogantatása volt egyik fő indítéka. Biztosnak
érezte magát a dolgában: méltónak a feladatra. A Londoni
örömök mégis, kezdettől fogva, vakvágányra került. Az igazat
megvallva, túl nagy falat volt ez neki. Ahelyett, hogy
kibontakozott volna, szétesett a vers. Két év munkájából
mindössze ennyit tudott fölmutatni – önmagukban
semmitmondó, összeilleszthetetlen részleteket. A
papírhalom minden egyes lapjára egy-egy versrészletet
vázolt föl, aztán hónapokon át újra- és újraírta. Alig ötszáz
sort fejezett be tisztességesen. És már nem tudott hozzátenni,
inkább csak foldozgatta, a zűrzavarban hol itt – hol ott
belekapva. Már nem alkotott, hanem egy rémálommal
6 A chauceri strfa, a „rhyme royal”, Geoffrey Chaucer Canterbury
meséisajátos varformája. Hétsoros jambikus pentameterek alkotják,
rímképlete: ababbcc.
birkózott.
Ezen kívül, a két év alatt mindössze egy maroknyi
rövid vers tellett tőle, köztük talán ha egy igazán jó akadt.
Csak ritkán érzett olyan lelkinyugalmat, mely a vers- vagy
akár a prózaíráshoz szükséges. Egyre mindennapibb eset lett,
hogy nem „tud” írni. Az emberi lények között a művész az
egyetlen, aki azt meri mondani, „nem tudok dolgozni”.
Pedig így van: néha tényleg nem megy a munka. Pénz,
megint csak pénz! A pénzhiány kényelmetlenséget okoz,
mocskos aggodalmat, cigarettahiányt, a kudarc állandó
tudatát – mindenekfölött pedig magányt. Miért is ne lenne az
ember magányos heti két fontból? És magányban még
egyetlen tisztességes könyvet sem írtak. Biztos lehetett
benne, hogy a Londoni örömök sohasem lesz az, aminek
eltervezte – ha egyáltalán befejezi. Ha képes volt
szembenézni a tényekkel, Gordon nagyon jól tudta mindezt.
Mégis, vagy talán éppen ezért, folytatta az írást. Valamibe
kapaszkodnia kellett. Valamivel vissza kellett ütnie a
szegénységért, a magányért. És néha adódtak olyan
időszakok, amikor az alkotókedve visszatért. Ma például,
éppen csak annyi időre, míg elszívott két cigarettát. Míg a
füst csiklandozta tüdejét, képes volt elvonatkoztatni a létező,
sivár világtól. Beleengedte agyát a szakadékba, ahol a
költészet születik. A gázláng megnyugtatóan duruzsolt a feje
fölött. A szavak élénk, megragadható dolgokká változtak.
Egy párrímre esett a tekintete, egy éve írhatta, némi kétellyel
vizsgálgatta. Magában ismételgette, újra meg újra. Valami
nem stimmelt vele. Egy éve még jónak tűnt, most kissé
közönségesnek. Addig túrt a halomban, míg nem talált egy
üres lapot, lemásolta a párrímet, aztán írt hozzá egy tucat
variációt, mindegyiket újra és újra elismételte magának.
Végül egy sem állta ki a próbát. A párrímnek vesznie kell.
Olcsó és közönséges. Megkereste az eredetit, és vastag
vonalakkal áthúzta. Most úgy érezte, végre csinál valamit,
nem vesztegeti az időt, mintha a temérdek korábbi munka
megsemmisítése maga is alkotómunka volna.
Odalent kétszer megzörgették az ajtót, beleremegett a
ház. Gordon összerezzent. Agya fölröppent a szakadékból. A
posta! Azon nyomban megfeledkezett a Londoni örömökről.
Szaporán vert a szíve. Hátha Rosemary mégis írt! Na és a két
vers, amit a folyóiratoknak küldött. Az egyikről már szinte
lemondott, hónapokkal ezelőtt küldte el egy amerikai
lapnak, a Kalifornia Magazinnak. Talán még ginnyi fáradságot
sem vesznek, hogy visszaküldjék. A másik viszont egy angol
lap volt, a Kankalin Quarterly, amelyhez vérmes reményeket
fűzött. Egyike volt ez a veszedelmes irodalmi lapoknak,
melyekben a buzeráns és a hithű katolikus szerzők bras
dessus7 sétálnak. Mégis, Anglia legbefolyásosabb irodalmi
lapjának számított. Aki itt publikált, nevet szerzett. Szíve
mélyén Gordon tudta, hogy az ő versei soha nem fognak
megjelenni a Kankalin Quarterlyben. Szerintük nem ütik meg
a mércét. Mégis történnek csodák, vagy ha nem csodák,
véletlenek. Végül is hat hete ülnek a versén. Tartogatnák
ilyen sokáig, ha nem akarnák közölni? Próbálta lehűteni
magában az esztelen reménykedést. Legrosszabb esetben
legalábbis Rosemary írt. Már négy teljes napja nem
jelentkezett. Talán nem tenné ezt, ha tudná, menynyire
elkeseríti vele. A levelei – hosszú, helyesírási hibákkal,
képtelen viccekkel és szerelmi vallomásokkal tűzdelt levelei
– többet jelentettek neki, mint azt a lány sejthette volna.
Emlékeztették rá, hogy még mindig van valaki a világon, aki
törődik vele. Még azokat a napokat is segítettek átvészelni,
amikor valamelyik szörnyeteg visszaküldte a verseit,
márpedig a magazinok csaknem mindig visszaküldték a
verseket, az egy Antikrisztus kivételével, amelynek
szerkesztője, Ravelston, Gordon személyes jó barátja volt.
Odalentről papírzörgés hallatszott. Mint rendesen, beletelt
egy kis időbe, mire Mrs. Wisbeach fölhozta a leveleket.
Szerette megtapogatni őket, érezni a vastagságukat,
megvizsgálni a postabélyegzőt, a fénybe tartani őket, és
elképzelni, mi lehet bennük, mielőtt kiszolgáltatja őket a
jogos tulajdonosoknak. Valamiféle droit du seigneurt8
7 kart karba ltve, fr.
8 a n széjszaka joga, kzépkori nemesi kiv lts g –fr.
gyakorolt a levelek fölött. Mivel az ő házába érkeztek,
legalább részben az ő tulajdonába is tartoztak. Ha valamelyik
lakó a bejárati ajtóhoz lépett, és megpróbált hozzájutni a saját
leveléhez, a háziasszony igencsak zokon vette. Ugyanakkor
nehezére esett az is, hogy fölmásszon a levelekkel. Hallani
lehetett csoszogó lépteit, aztán, aki levelet kapott, hallatta,
ahogy a lépcsőfordulóban zihálva megáll – egyszersmind
tudatja, milyen áldozatot vállal a lakók kedvéért. Végül apró,
bosszús nyögés kíséretében becsúsztatta a levelet az ajtó
alatt.
Mrs. Wisbeach jött fölfelé. Gordon hallgatózott. A
lépések elhallgattak az elsőn. Flaxman levelet kapott.
Lépések ismét, aztán csönd a másodikon. Levél a
mérnöknek. Gordon szíve fájdalmasan dobolt. Levelet,
kérlek, Istenem, levelet! Lépések. Vajon fölfele vagy lefele
megy? Közeledik, most már biztos! Nem, mégsem! A hang
halkul. Lefele tart. A lépések nesze elhalt. Nincs levél.
Kézbe vette a tollat. Hiábavaló gesztus. Hát nem írt, a kis
bestia! Eszébe sem volt tovább dolgozni. Képtelen lett volna
rá. A csalódás elvette minden erejét. Öt perccel ezelőtt a
versét még élő dolognak érezte, most viszont tévedhetetlenül
tudta, értéktelen kacat. Undorodva, idegesen szedegette
össze a szétszórt lapokat, és rendetlen halomban az asztal
másik oldalára zsúfolta mindet, a fikusz alá. Rájuk se bírt
nézni.
Felállt. Ahhoz túl korán volt, hogy lefeküdjön, kedve se lett
volna hozzá. Valami szórakozásra vágyott, valami olcsó
könnyedségre. Mozi, cigaretta, sör. Képtelenség! Nincs pénze
egyikre sem. Majd olvasgatja a Lear királyt és elfelejti ezt a
mocskos századot. Végül mégis a Sherlock Holmest vette le a
kandallópárkányról. Ez volt a kedvence, mert tudta kívülről.
A főzőben már alig volt petróleum, a szoba rémesen kihűlt.
Gordon lehúzta az ágyáról a takarót, lába köré csavarta, és
leült. Jobb könyöke az asztalon, keze a kabát alatt, hogy ne
fázzon, már olvasta is A pöttyös nyakörvet. A kis Auer-égő
sziszegett fölötte, a lámpa egyre kisebb lánggal égett, s már
annyi meleget sem adott, mint egy gyertyaláng.
Odalent Mrs. Wisbeach odújában az óra fél tízet ütött. Egész
éjjel hallani lehetett az óraütést. Bim-bam, bam-bam: a végzet
hangja! Gordon újra meghallotta a kandallópárkányon álló
ébresztőóra ketyegését is, hogy meg ne feledkezzen az idő
fenyegető múlásáról. Körülnézett. Még egy este veszendőbe
ment. Órák, napok, évek suhannak el. Egyik este a másik
után, és mind egyforma. Magányos szoba, magányos ágy,
por, cigaretta, hamu, a fikusz levelei. És már majdnem
harmincéves. Puszta önostorozásképpen előhúzott egy köteg
Londoni örömöket, kiterítette a koszlott lapokat, és úgy nézett
rájuk, mint más a koponyára, ha a memento mori jár a fejében.
Londoni örömök, írta Gordon Comstock, az Egerek szerzője. Ez
az ő magnum opusa. Két év munkájának gyümölcse (szó
szerint gyümölcse!) ez az iszonyatos szólabirintus. Hozzá a
mai teljesítmény: két kihúzott sor, két lépés hátra, egy
előrelépés helyett.
A lámpa csuklásszerű hangot hallatott, és kimúlt. Gordonnak
erőt kellett vennie magán, hogy felálljon, és az ágyra dobja a
takarót. Inkább lefekszik, mielőtt még hidegebb lesz. Az ágy
felé tapogatózott. De várjunk csak! Holnap munka. Fel kell
húzni, és beállítani az órát. Semmit nem fejezett be, semmit
nem csinált végig, megszolgálta tehát az éjszakai pihenést.
Idő kellett hozzá, hogy erőt gyűjtsön a vetkőzéshez. Talán
egy negyedórán át teljesen felöltözve hevert az ágyán,
kezével a feje alatt. A plafonon egy repedés Ausztrália
térképére emlékeztette. Gordon igyekezett megszabadulni a
cipőjétől és a zoknijától, úgy, hogy ne kelljen hozzá fölülnie.
Feltartotta és nézegette az egyik lábát. Formás és kicsi. Épp
olyan hasznavehetetlen, mint a keze. Viszont ugyanolyan
koszos is. Legalább tíz napja nem fürdött. Egészen
elszégyellte magát a koszos lába miatt, ülő helyzetbe
zsugorodott, és ruháit a padlóra hányta. Aztán elzárta a gázt,
és csupaszon, dideregve bújt a takaró alá. Mindig meztelenül
aludt. Utolsó pizsamája már egy éve elenyészett.
Az óra odalent elütötte a tizenegyet. Amint a takaró
átmelegedett, Gordon gondolatban visszatért a délután
elkezdett vershez. Suttogva mormolta az egyetlen elkészült
versszakot:
Suhog a fenyegető szél
Csupasz a lengő nyárfaág.
Kéményből füstcsík hömpölyög.
Lecsap ránk korbáccsal az ég,
Csattog a plakát.
Az octosyllabusok ide-oda csapódtak. Kety-kety, kety-
kety. Megdöbbentette a sorok riasztó, mechanikus
ügyessége. Mintha valami hasznavehetetlen kis gép
ketyegne. Rím a rímre, kety-kety. Mint az óraszerkezet
bólogató babája. Költészet! A legnagyobb haszontalanság!
Ébren feküdt, tudatában saját haszontalanságának, harminc
évének, a zsákutcának, melybe életét terelte.
Az óra tizenkettőt ütött. Gordon kinyújtotta a lábát. Az ágyat
már kényelmesnek és melegnek érezte. Egy eltévedt
autólámpa, valahol a Willowbed Road egyik párhuzamos
utcájában, áthatolt a sötétítőn, és úgy szúrta át a fikusz
levelét, mint Agamemnon kardja.
III.
A Gordon Comstock istenverte név – Gordon istenverte
egy családból származott. A „Gordon” persze skót eredetű.
Az ehhez hasonló keresztnevek gyakorisága manapság része
az „elskótosodásnak”, amely az utóbbi ötven évben
végbement Angliában. „Gordon”, „Colin”, „Malcolm”,
„Donald” – íme, Skócia ajándékai világnak, a golf, a whisky,
a zabkása, valamint Barrie és Stevenson művei mellett.
A Comstockok a leglehangolóbb közép-középosztályhoz
tartoztak, azaz a földnélküli dzsentrikhez. Nyomorult
szegénységük még attól a jóleső, sznob vigasztól
megfosztotta őket, hogy rossz napokat látó, „ősi” családnak
lássák magukat, hiszen nem voltak „ősi” család, pusztán
egyike azoknak, akiket a viktoriánus kor emelkedő hulláma
felkapott, de aztán hamarabb elsüllyedtek, mint maga a
hullám. Utoljára vagy ötven éve számítottak viszonylag
vagyonosnak, azaz Gordon nagyapja, Samuel Comstock
idején – akit Gordonnak mindig Comstock nagyapaként
kellett emlegetnie, holott az öregúr meghalt négy évvel az ő
születése előtt.
Comstock nagyapa olyan ember volt, aki még a sírból is
komoly befolyást gyakorolt az övéire. Az életben csökönyös,
vén csirkefogó volt. Kizsákmányolta a proletariátust, és
ötvenezer fonttal, külföldi létére is, emelt magának egy
vöröstégla udvarházat, maradandót, mint a piramisok,
nemzett tizenkét gyereket, ebből tizenegyet felnevelt. Aztán
váratlanul elvitte egy agyvérzés. Gyermekei Kensal
Greenben emléktáblát állítottak a sírjára a ezzel a felirattal:
ÖRÖK EMLÉKÜL
SAMUEL EZEKIEL COMSTOCKNAK,
A HŰSÉGES FÉRJNEK, SZERETŐ APÁNAK,
AZ EGYENES ÉS ISTENFÉLŐ EMBERNEK,
AKI 1828. JÚLIUS 9-ÉN SZÜLETETT, ÉS
1901. SZEPTEMBER 5-ÉN TÁVOZOTT AZ ÉLŐK SORÁBÓL.
ÁLLÍTOTTÁK EMEZ OSZLOPOT
GYÁSZOLÓ GYERMEKEI.
NYUGODJÉK ISTEN KEBELÉN!
Szükségtelen elismételni mindazoknak az utolsó sor
ihlette istenkáromló megjegyzéseit, akik ismerték Comstock
nagyapát. Érdemes viszont kiemelni, hogy a gránittömb,
amire a feliratot vésték, legalább öt tonnát nyomott, és
bizonyosan azzal a be nem vallott szándékkal helyezték a
sírra, hogy garantáltan lent tartsa az öreget. Ha tudni akarod,
valójában mit gondolnak a halottról hozzátartozói, vizsgáld
meg a sírkő súlyát!
A Comstockok, amennyire Gordon ismerte őket,
különlegesen nehézkes, hitvány, élőhalott, tehetetlen
emberek voltak. Döbbenetes fokon hiányzott belőlük az
életerő. Persze ez is Comstock nagyapa műve volt. Halálakor
minden gyermeke felnőtt volt, sőt többen már élemedett
korban jártak, és nagyapának rég sikerült kiölnie belőlük a
szellemet, ha volt is valaha. Úgy nehezedett rájuk, mint
gyephenger a százszorszépekre, és esélyük sem maradt,
hogy agyonlapított egyéniségüket valaha is kiteljesítsék.
Egytől egyig fásult, pipogya, sikertelen népség. Egyik fiúnak
sem volt tisztességes foglalkozása, mert nagyapa mindent
megtett, hogy hozzájuk nem illő állásokba tuszkolja őket.
Csak egyikük, John, Gordon apja, merészkedett odáig, hogy
még Comstock nagyapa életében megnősült.
Elképzelhetetlennek tűnt ugyanis, hogy bármelyikük jelet
hagyjon a világban, létrehozzon vagy akár elpusztítson
valamit, boldog vagy látványosan boldogtalan legyen,
egyszerűen csak éljen vagy legalább legyen tisztességes
keresete. Csak sodródtak a félelőkelő, kudarcoktól terhes
világukban. Olyanok voltak, mint a többi lehangolóan
köznapi, közép-középosztálybeli család, akikkel soha nem
történik semmi.
Gordont kora gyermekkorától szörnyen nyomasztották a
rokonai. Kisfiú korában rengeteg nagybácsi és nagynéni
vette körül. Többé-kevésbé egyformák voltak – szürkék,
unalmasak és örömtelenek, gyenge egészséggel és állandó
pénzgondokkal megverve, anélkül hogy valaha is eljutottak
volna a csőd szenzációerejű robbanásáig. Már akkor látszott
rajtuk, hogy semmi késztetést nem éreznek önmaguk
reprodukálására. Az igazán eleven emberek csaknem azzal a
természetességgel szaporodnak, mint az állatok, akár van
pénzük, akár nincs. Comstock nagyapa, aki maga is egy
tizenkettes alomból származott, nemzett is tizenegy utódot.
Ennek a tizenegynek viszont már csak két leszármazottja
született, nekik kettejüknek – Gordonnak és testvérének,
Júliának, 1934-ig egy sem. Gordon, a Comstock család utolsó
sarja, 1905-ben született, nem kívánt gyermekként, ezután
harminc hosszú éven át születés nem, csak halál esett a
családban. És nemcsak a házasság vagy a fogantatás
kérdéseit tekintve, de úgy általában véve soha semmi
érdemleges nem történt a Comstock családban. Mintha minden
egyes családtagot lehangoló, eltompult, napvilágot el nem
bíró létezésre kárhoztattak volna. Egyikük sem tett soha
semmit. Az ilyen embert minden tevékenysége közben, még
ha buszra száll is, ellökdösik az útból. Persze mind
megvesztek a pénzért. Comstock nagyapa végül többé-
kevésbé egyenlően osztotta el közöttük a pénzét: azaz a
vöröstéglás udvarház eladása után mindenkire úgy ötezer
font jutott. És alig került Comstock nagyapa a föld alá, már
szórták is szét a vagyont. Egyiküknek sem volt annyi
bátorsága, hogy botrányosan veszítse el: nőkre költse, esetleg
lóversenyre, egyszerűen csak elcsorgatták, elcsöpögtették, a
nők buta befektetésekre, a férfiak eleve kudarcra ítélt üzleti
vállalkozásokra, melyek egy-két év alatt, kizárólag nettó
veszteséget termelve, kimerültek. A gyerekek több mint fele
meg sem házasodott. A nők közül néhány, már jócskán
benne a korban, férjhez ment ugyan, de rosszul, a férfiak
pedig, mivel képtelenek voltak a megélhetésüket biztosítani,
„nem engedhették meg maguknak” , hogy házasodjanak.
Gordon Angéla nénjének kivételével, még egy otthonnak
nevezhető helyet sem mondhattak a magukénak. Ők voltak
azok, akik „istentelen” hónapos szobákban, kriptajellegű
penziókban laktak. És évről évre pusztultak el kétes, ám
költséges betegségektől, melyek utolsó fillérüket is
fölemésztették. Gordon Charlotte nénikéje például 1916-ban
bevonult a claphami elmegyógyintézetbe. Anglia
elmegyógyintézetei csordultig teltek akkoriban. Ráadásul
általában kivénhedt aggszüzek igazgatták őket, szintén a
közép-középosztályból. 1934-re a testvérek közül már csak
hárman maradtak életben: Charlotte néni, Angéla, aki valami
csodás véletlen folytán még 1912-ben egy házhoz és egy kis
évjáradékhoz jutott, és Walter bácsi, aki ötezres örökségének
néhány száz fontnyi maradékán tengődött, ilyen-olyan, rövid
életű „ügynökségek” futtatásával próbálkozva. Gordon a
leárazott ruhák és olcsó pörköltek világában nőtt fel. Apja, a
többi Comstockhoz hasonlóan, csüggedt és ezért csüggesztő
személyiség volt, de legalább volt Hozzá némi esze és
irodalmi vénája is. Comstock nagyapa számára mi sem volt
természetesebb, minthogy az irodalmi érdeklődésű
gyerekből, aki a számoknak a látásától is borzadt, hites
könyvvizsgálót csináljon. Így vergődött aztán, esélytelenül,
időnként betársulva valamibe, de üzletei egy-két éven belül
mindig csődbe mentek. Jövedelme így évi ötszáz és kétszáz
font között hullámzott, de garantáltan csökkenő tendenciát
mutatott. 1922-ben halt meg, mindössze ötvenhat évesen, de
teljesen kimerülve – jó ideje veseelégtelenségtől szenvedett.
Mivel a Comstockok épp olyan úriemberek voltak, amilyen
tehetetlenek, szükségesnek ítélték, hogy óriási összegeket
vesztegessenek Gordon „neveltetésére”. Milyen félelmetes
dolog ez a lidércnyomásos „neveltetés”! Ahhoz, hogy a fiát a
megfelelő iskolába (azaz magániskolába vagy egy
magániskola utánzatába) küldje, a középosztálybeli
embernek olyan életmódot kell folytatnia, amely egy
darabbérben dolgozó víz- és gázszerelőt is megszégyenítene.
Gordont szánalmas, képmutató iskolákba küldték, ahol
átlagosan évi 120 font tandíjat kértek. Otthon ez az összeg is
óriási áldozatot követelt. Közben a nála öt évvel idősebb Júlia
gyakorlatilag semmilyen nevelést nem kapott. Elküldték egy-
két mocskos kis bentlakásos iskolába, de tizenhat éves
korában végképp „kivették” onnan is. Gordon volt a „fiú” ,
Júlia a „lány” , és mindenki számára természetesnek tűnt,
hogy a „lányt” fel kell áldozni a „fiúért”. Ráadásul, a család
viszonylag hamar eldöntötte, hogy Gordon „eszes”. Az volt
a dolga, hogy bámulatos „eszével” ösztöndíjakat nyerjen,
sikeres legyen az életben és szerezze vissza a családi vagyont
– így gondolták legalábbis, és senki nem hitt benne
szilárdabban, mint Júlia. Júlia magas, előnytelen külsejű lány
volt, Gordonnál jóval magasabb, arca keskeny, nyaka a
kelleténél kicsit hosszabb – az a fajta lány, aki már fiatalon is
menthetetlenül egy libára emlékezteti az embert. Viszont
egyszerű és vonzó természettel áldotta meg az ég.
Önfeláldozó alkat volt, otthon ülő, vasalgató, toldozgató,
foldozgató – igazi vénlánytermészet. Már tizenhat éves
korában, mintha rábélyegezték volna: „vénkisasszony”.
Bálványozta Gordont. A gyerekkora azzal telt, hogy az öccsét
dajkálta, kényeztette, rongyokban járt, hogy a fiú megfelelő
felszereléssel mehessen iskolába, vacak kis zsebpénzéből
karácsonyi és születésnapi ajándékra spórolt neki. Gordon
persze idősebb korában alaposan meghálálta mindezt:
megvetette a nővérét, mert nem elég szép és nem elég
„okos”.
Még a harmadrangú iskolákban is, melyekbe Gordon járt,
majdnem minden fiú gazdagabb volt nála. Persze hamar
ráébredtek a szegénységére, és pokollá tették miatta az életét.
Talán a legkegyetlenebb dolog, amit egy gyerekkel tehetünk,
ha nála gazdagabbakkal küldjük egy iskolába. A
szegénysége tudatában lévő gyermek a sznobéria olyan
keserveit szenvedi, amelyeket egy felnőtt elképzelni sem bír.
Különösen az alsóbb évfolyamokon Gordon élete merő
konspirációból állt, hogy fenntartsa a látszatot, a szülei
gazdagabbak, mint a valóságban. Micsoda megaláztatás!
Kezdődött minden terminus elején azzal a szörnyűséggel,
hogy a gyerekek nyilvánosan „adják be” az igazgatónak a
pénzt, amit a szünetről visszahoztak: a fiúk gúnyosan
vigyorogtak, ha Gordon nem tudott legalább tíz shillinget
„beadni”. Aztán, amikor a fiúk rájöttek, hogy Gordon
harmincöt shillinges készruhát visel! Ám Gordon a szülei
látogatásától rettegett a legjobban. Akkoriban még hívő lélek
volt, imádkozott tehát, bár ne jönnének el a szülei.
Különösen az apját nem lehetett nem szégyellni: a
halotthalvány, csüggedt férfi háta meggörbült, ruhája
reménytelenül lompos és divatjamúlt. A kudarc, az
aggályok, az unalom levegője lengte körül. Ráadásul
megvolt az a rémes szokása, hogy búcsúzáskor a többi fiú
szeme láttára nyomott Gordon kezébe egy félkoronást, hogy
mindenki lássa, az csak hogy félkoronás, nem az illendő tíz
shilling. Gordon még húsz év múlva is beleborzongott, ha
eszébe jutott az iskola.
Ezért aztán alázatosan tisztelte a pénzt. Gyűlölte viszont
szegénység sújtotta rokonait – apját, anyját, Júliát, mindenkit.
Gyűlölte őket a silány otthonukért, a slamposságukért,
örömtelen életükért – a három- és hatpennysek fölötti
állandó siránkozásért és aggályokért. A Comstock-háztartás-
ban a leggyakrabban elhangzó kifejezés a „Nem engedhetjük
meg magunknak!” volt. Akkoriban annyira vágyott a pénzre,
amennyire csak egy gyerek vágyakozhat. Miért is nem lehet
rendes ruhája, miért nem ehet annyi édességet, amennyi
belefér, és miért nem mehet moziba, amikor csak akar? Apját
és anyját hibáztatta a szegénységükért, mintha tehetnének
róla. Miért nem olyanok, mint a többi fiú szülei? Úgy látta,
mintha szeretnék a szegénységüket. Legalábbis gyermeki
logikája ezt sugallta.
Minél idősebb lett, annál inkább javult a helyzete. Megvetette
a lábát az iskolában, kevésbé bánthatták. Nem mintha
kitűnően tanult volna, keveset dolgozott, nem nyert
ösztöndíjakat sem, mégis sikerült a neki megfelelő módon
palléroznia az elméjét. Elolvasta mindazokat a könyveket,
melyeket az igazgató a pulpitusról kiátkozott, eretnek
módon gondolkozott XY Z-jéről, a patriotizmusról, és az
Öregdiákok nyakkendőjéről. Verseket kezdett írni, és néhány
évvel később már küldözgette is őket az Athenaeumnak, a
New Age-nek, a Weekly Westminsternek – ahol rendre
visszautasították. Akadtak hozzá hasonló fiúk, velük
barátkozott. Minden magániskola kialakítja a maga
öntudatos értelmiségét. Ezekben az években, közvetlenül a
háború után, Anglia annyira telítődött forradalmi eszmékkel,
hogy ezek még a magániskolákat is megfertőzték. A fiatalok,
még a harchoz fiatalok is, hadban álltak az elöljáróikkal:
szinte mindenki, akinek egy csöpp esze volt, forradalmár
lett. Közben az öregek – a hatvan fölöttiek – futották a
maguk köreit, és „felforgató eszmékről” karattyoltak.
Gordon és barátai pedig izgalmas órákat töltöttek a saját
„felforgató eszméikkel”. Egy egész éven át illegálisan
szerkesztettek egy Bolsevik című újságot, és stencillel
sokszorosították. Az újság a szocializmust, a szabad
szerelmet, a Brit Birodalom, a hadsereg, a haditengerészet
feloszlatását, más efféléket hirdetett. Remek mulatság volt.
Minden intelligens tizenhat éves szocialista, és ebben az
életkorban még senki nem veszi észre a jókora csaliból
kandikáló horgot.
Gordon a maga nyers, fiús módján kezdte kitanulni a
pénzügyletek csínját-bínját. Az átlagosnál korábban felfogta,
hogy minden modern üzlet, csalás. Érdekes módon, erre
először a metróállomásokon elhelyezett plakátok hívták fel a
figyelmét. Aligha tudhatta, mondanák az életrajzírók, hogy
később maga is egy reklámcégnél kap állást. Több volt ez a
felismerés a puszta ténynél, hogy minden üzlet csalás. Amire
rájött, és amit az idő múlásával egyre tisztábban látott, az
volt, hogy a pénzimádat a vallás rangjára emelkedett. Sőt,
talán ez maradt az egyetlen, igazi vallás – amit az ember
átérezhet. A pénz betöltötte Isten helyét. Jónak és rossznak
nincs többé jelentése, csak sikernek és kudarcnak. Innen a
mélységesen kifejező szó: „boldogulni”. A Tízparancsolat
kettőre csökkent. Az egyik a munkaadóknak szól – a
kiválasztottaknak, a pénz papjainak: „Pénzt kell csinálnod”;
a másik a munkavállalóknak – rabszolgának, alattvalóknak:
„Nem veszítheted el az állásod”. Gordon ekkortájt olvasta A
lerongyolódott emberbarátot9, ÉS OLVASOTT AZ ÉHEZŐ ÁCSRÓL,
AKI MINDENT ZÁLOGBA TESZ, DE RAGASZKODIK A FIKUSZÁHOZ. A
FIKUSZ ETTŐL FOGVA JELKÉPPÉ VÁLT GORDON SZÁMÁRA. ÉLJEN A
FIKUSZ, ANGLIA SZENT NÖVÉNYE! OROSZLÁN ÉS EGYSZARVÚ
HELYETT ENNEK KELLENE DÍSZELEGNIE A CÍMERPAJZSUNKON!
ADDIG SZÓ SEM LEHET FORRADALOMRÓL ANGLIÁBAN, MÍG
FIKUSZOK VIRÍTANAK ABLAKAINKBAN.
9 A lerongyolódott emberbarát (The Ragged Philanthropist) Robert Tressel
1908-ban megjelent regénye.
MÁR NEM GYŰLÖLTE, NEM VETETTE MEG A ROKONAIT –
LEGALÁBBIS NEM ANNYIRA. MÉG MINDIG NYOMASZTOTTÁK A
VÉNSÉGES, FONNYADT NÉNIKÉK ÉS BÁCSIKÁK, AKIK KÖZÜL MÁR
KETTEN-HÁRMAN MEG IS HALTAK, ELNYŰVŐDÖTT, EGYKEDVŰ
ÉDESAPJA, HALOVÁNY, IDEGES ÉS „TÖRÉKENY” ÉDESANYJA
(MINDIG IS BAJ VOLT A TÜDEJÉVEL), JÚLIA, AKI MÁR HUSZONEGY
ÉVESEN IS AZ A KÖTELESSÉGTUDÓ, LEMONDÓ KULI VOLT, AKI
TIZENKÉT ÓRÁT DOLGOZIK NAPONTA, MÉG SINCS EGY
TISZTESSÉGES RUHÁJA. MOST MÁR AZT IS FELFOGTA, MI A BAJ
VELÜK. NEM A PUSZTA PÉNZHIÁNY. INKÁBB AZ A TÉNY, HOGY
PÉNZTELENÜL IS A PÉNZ VILÁGÁBAN ÉLTEK, ABBAN A VILÁGBAN,
MELYBEN A PÉNZ ERÉNYNEK, A SZEGÉNYSÉG BŰNNEK SZÁMÍT.
NEM IS A SZEGÉNYSÉG TETTE TÖNKRE ŐKET, HANEM AZ, HOGY
MAGUK IS LENÉZTÉK A TISZTES SZEGÉNYSÉGET. ELFOGADTÁK A
PÉNZ TÖRVÉNYÉT, ÉS ESZERINT ŐK SELEJTNEK BIZONYULTAK.
ESZÜKBE SEM JUTOTT, HOGY KITÖRJENEK, ÉS PÉNZ IDE VAGY ODA,
CSAK ÉLJENEK, AHOGY AZ ALSÓBB OSZTÁLYBELIEK TESZIK. ÉS
MILYEN IGAZUK VAN! KALAPOT LE A GYÁRI MUNKÁS ELŐTT, AKI
NÉGY PENNYVEL A ZSEBÉBEN IS CSALÁDOT ALAPÍT A KEDVESÉVEL.
LEGALÁBB VÉR, ÉS NEM PÉNZ FOLYIK AZ EREIBEN!
Gordon naiv, önző fiú módjára végiggondolta mindezt.
Végül eldöntötte: kétféleképpen lehet élni. Vagy gazdag lesz
az ember, vagy elhatározásból nem lesz az. Lehet birtokolni
és lehet megvetni a pénzt: végzetes hiba csak az, ha az ember
imádja a pénzt, és képtelen megszerezni. Biztosra vette, hogy
ő soha nem lesz képes pénzt csinálni. Az még csak fel sem
merült benne, hogy lehet olyasfajta tehetsége, amit
értékesíthet. Ennyit köszönhetett a tanárainak: beleverték,
hogy csak egy lázadó kis senki, és úgysem „viszi semmire”
az életben. Elfogadta a tényt. Akkor viszont tényleg
„semmire nem akarja vinni”, egyetlen, különleges célja az
lesz, hogy ne „vigye valamire”. Jobb a pokolban uralkodni,
mint a mennyországban szolgálni, sőt, ami azt illeti, a
pokolban még szolgálni is jobb, mint a mennyben. Már
tizenhat évesen tudta, melyik oldalon áll. Ellene szegült a
pénzistennek és minden aljas papjának. Hadat üzent a
pénznek, ám egyelőre csak titokban.
Tizenhét éves volt, amikor meghalt az édesapja, kétszáz
fontot hagyva maga után. Júlia ekkor már évek óta dolgozott.
1918 és 1919 között például egy kormányhivatalban, azután
elvégzett valami szakácsművészeti tanfolyamot, és állást
kapott egy émelyítő, úrinőknek való kis teázóban, az Earl’s
Court metróállomásnál. Heti hetvenkét órát dolgozott, ezért
kapott ebédet, teát és huszonöt shillinget, ebből
tizenkettővel, néha többel járult hozzá az otthoni
háztartáshoz. A legjobb megoldás apjuk halála után az lett
volna, ha Gordont kiveszik az iskolából, állást keresnek neki,
Júlia pedig megkapja a kétszáz fontot, hogy egy saját kis
teázót nyisson. Ezzel szemben jött a szokásos Comstock-féle,
pénzzel kapcsolatos dőreség. Júlia és az anyja hallani sem
akartak arról, hogy Gordon otthagyja az iskolát. A
középosztályok idealista sznobizmusával előbb mentek
volna a szegényházba, mintsem hogy Gordon az előírásos
tizennyolc éves kor előtt kilépjen az iskolából. A kétszáz font,
de legalább a fele arra kell, hogy a fiú befejezze
„neveltetését”. Gordon rájuk hagyta. A pénz ellen ugyan
hadat üzent, de ez nem akadályozta abban, hogy átkozottul
önző legyen. Persze, hogy előre rettegett a munkába állástól.
Ki nem? Aktát tologasson valami ócska kis hivatalban?
Úristen! A nénikék és bácsikák már komoran taglalták,
hogyan is „indítsák el Gordont az életben”. Másra se bírtak
gondolni, csak a „jó” állásokra. Lám az ifjú Smithnek milyen
„jó” állása van a bankban, az ifjú Jonesnak meg a
biztosítónál! Belebetegedett, ha hallgatta őket. Mintha azt
szerették volna, hogy Anglia minden fiatalemberére
rászegezzék a „jó állás” koporsófödelét.
Közben pénzt kellett keresni. A házassága előtt Gordon
édesanyja zenét tanított, és alkalmanként azóta is fogadott
tanítványokat, ha a család anyagi helyzete megkívánta. Most
úgy döntött, ismét órákat ad. A külvárosban – Actonban
laktak – könnyű volt tanítványt szerezni, az óradíjakkal és
Júlia keresetével talán „kihúzzák” egy-két évig. A „törékeny”
szó azonban már kevésnek bizonyult Mrs. Comstock
tüdejének leírására. Az orvos, aki a férjét is kezelte halála
előtt, sztetoszkópját az asszony mellkasára tette, és komoly
képet vágott. Lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára,
öltözködjön melegen, egyen tápláló ételeket, és mindenek
fölött, kerüljön minden fárasztó tevékenységet.
A mozgalmas, fárasztó zongoraleckék persze a lehető
legrosszabb választást jelentették. Gordon az egészről mit
sem tudott, Júlia annál többet. A két nő gondosan őrizte a
titkot, hogy a fiú meg ne sejtse. Elmúlt egy év. Gordon elég
nyomorúságosan vészelte át, egyre jobban zavarta viseltes
ruhája, és a zsebpénz hiánya, a lányok így számára csak
örökös rettegés tárgyai lehettek. Abban az évben azonban a
New Age elfogadta egy versét. Közben az édesanyja huzatos
nappalikban, kényelmetlen zongoraszékeken, óránként két
shillingért zongoraleckéket adott. Aztán Gordon befejezte az
iskolát, és a kövér Walter bácsi, aki amúgy is mindenbe
beleütötte az orrát, és a maga szerény köreiben adódtak
üzleti összeköttetései, azzal a elő, hogy egy ismerős ismerőse
tudna Gordonnak egy „jó” állást egy cég elszámolási
osztályán. Tényleg ragyogó állás volt, csodálatos kezdés egy
fiatalember számára. Ha Gordon kellőképpen nekigyürkőzik
a munkának, valamikor még Fejes is lehet. Gordon lelke
görcsbe rándult. Aztán váratlanul, ahogy a gyönge
emberekkel előfordul, az egész család rémületére
megmakacsolta magát, még azt is megtagadta, hogy
utánanézzen, miről van szó.
Természetesen szörnyű veszekedések következtek. A alád
semmit sem értett. Szentségtörésnek tartották, hogy egy ilyen
„jó” állást visszautasítson, mikor megkaphatta volna. Újra és
újra azt hajtogatta, ő nem szeretne „ilyen” munkát. Akkor
mit szeretne? – kérdezték valahányan. „Írni” – felelte
morcosan. És az „írásból” akar megélni? – gyötörték tovább.
Erre persze nem tudott mit felelni. Valahol a lelke mélyén
úgy érezte, igenis meg tudna élni a költészetből, de maga is
olyan abszurdnak tartotta az ötletet, hogy eszébe se jutott
megemlíteni. Egy biztos, nem akar belépni az üzlet, a pénz
világába. Majd szerez állást, de nem „jó” állást. A családnak
fogalma sem volt róla, miről beszél. Anyja sírt, még Júlia is
„nekitámadt”, a bácsikák és nénikék (még mindig maradt
belőlük hat vagy hét) pedig sortűz alá vették, tehetetlenül
mennydörögtek. Aztán, három nap múlva rettenetes dolog
történt. Vacsora közben az édesanyját erős köhögési roham
fogta el, kezét a mellére szorította, előrebukott, és a szájából
vérpatak csordult.
Gordon nagyon megijedt. Az édesanyja nem halt meg, de
amikor karjába ölelve felvitte az emeletre, úgy festett, mint
egy halott. Gordon rohant az orvosért. Anyja napokig volt
élet és halál között. A huzatos nappalik, a sok utazgatás
tehettek róla. Gordon tehetetlenül lábatlankodott a házban,
szörnyű bűntudat vegyült addigi nyomorúságához. Még
mindig nem tudta, legfeljebb sejtette, hogy az édesanyja azért
ölte meg magát, hogy kifizethesse a fia tandíját. Ezek után
képtelen volt tovább ellenkezni vele. Elment Walter bácsihoz,
és közölte vele, hogy elvállalja az állást a cégnél, ha még
megvan. Walter bácsi tehát beszélt az ismerősével, az
ismerős egy másik ismerőssel, és Gordon már ment is, hogy
egy öregember, akinek rosszul illeszkedett a protézise,
elbeszélgessen vele. Végül próbaidőre megkapta az állást.
Heti huszonöt shillinggel kezdte. És hat évig a cégnél
maradt.
Elköltöztek Actonból, és egy sivár, vörös téglás háztömbben
találtak lakást, valahol Paddingtonban. Mrs. Comstock
magával vitte a zongorát, és amint egy kicsit erőre kapott,
alkalmi zongoraleckéket adott. Gordon fizetése fokozatosan
emelkedett, úgy-ahogy „boldogultak”, bár ez főleg Júliának
és Mrs. Comstocknak volt köszönhető. Gordon még mindig
fiús önzéssel kezelte a pénzt. A hivatalban nem dolgozott
rosszul. Azt tartották róla, megérdemli a fizetését, de nem az
a fajta, aki Sokra Viszi. A tökéletes megvetés, amit munkája
iránt érzett, furcsa mód megkönnyítette a dolgát. Kiegyezett
az értelmetlen hivatali élettel, mert soha, egy pillanatra sem
gondolta, hogy ez végleges. Valahogyan, valamikor, Isten
tudja mikor, de csak kiszabadul innen. Még mindig
megmaradt neki az „írás”. Egy napon talán az „írásból” él
meg, és egy író csak megszabadul a pénz szagától, nem?
Görcsbe rándult a gyomra azoktól az emberektől, főleg az
idősebbektől, akiket maga körül látott. Hát így kell
pénzistent imádni! Letelepedni, Sokra Vinni, és eladni a
lelked egy villáért és egy fikuszért. Átváltozni tipikus kis
keménykalapos álszentté – Strube „kisemberévé” –
engedelmes polgárrá, ki negyed hétre hazasurran, hogy
túrós lepényt és konzerv körtebefőttet vacsorázzon, fél órára
belehallgasson a BBC Szimfonikusok koncertjébe, aztán, ha a
felesége „hangulatban van”, még része :tegyen egy kevés
törvényes szexben is. Micsoda sors! Nem, az embert nem
ilyen életre teremtették! Ki kell ebből verekednie magát, el,
minél távolabb a pénzszagtól! Ilyen terveket dédelgetett
Gordon. Mintha a pénz elleni háborúnak akarná szentelni az
életét. De csak szigorúan titokban! A munkahelyén nem is
sejtették, milyen rebellis gondolatokat dédelget. Még arra
sem jöttek rá, hogy verset ír, nem mintha sok jelét adta volna,
hat év alatt talán ha húsz verse jelent meg a folyóiratokban.
Távolabbról nézve ő is csak egy városi hivatalnok volt, egy
katonája a fogantyún lógaszkodó hadseregnek, melyet a
metrószerelvények reggel keletre, este nyugatra lódítanak.
Huszonnégy éves volt, amikor meghalt az édesanyja. A
család széthullott. Az idősebb generációból már csak négyen
éltek: Angéla és Charlotte néni, Walter bácsi és még egy
nagybácsi, aki egy évvel később hunyt el. Gordon és Júlia
föladták a lakást. Gordon bútorozott szobát vett ki a
Doughty Streeten (már azt irodalmiasnak érezte, hogy
Bloomsburyben lakhat), Júlia pedig Earl’s Courtba költözött,
hogy közel legyen a teázóhoz.
Júlia már majdnem betöltötte a harmincat, de sokkal
öregebbnek tűnt. Egészséges volt, de a haja szürkült, és
soványabb volt, mint valaha. Még mindig napi tizenkét órát
dolgozott, a keresete viszont hat év alatt mindössze heti tíz
shillinggel nőtt. A rémesen úrinő-forma úrinő, a teázó
tulajdonosa, félig-meddig barátnak számított, tehát
„drágám”, „kedvesem” jelszóra a végsőkig kihasználhatta
Júliát. Négy hónappal anyja halála után Gordon egyszerűen
kisétált a munkahelyéről. Távozását nem indokolta. Azt
hitték, még „jobb” állást talált, s mint utóbb kiderült,
szerencsére egész jó ajánlásokat kapott. Meg se fordult a
fejében, hogy másik állást keressen. Mindent fel akart égetni
maga mögött. Mostantól szabad levegőt szív, kerüli a pénz
szagát. Nem várta tudatosan anyja halálát, hogy így
cselekedhessen, mégis anyja halála bátorította fel, hogy
megtegye a maga lépéseit.
Persze, a család maradékával nem kerülhetett el egy újabb és
még elkeserítőbb veszekedést. Azt gondolták, végképp
elment az esze. Újra és újra megpróbálta nekik elmagyarázni,
miért nem hajlandó a „jó állás” jelentette szolgaságra. „De
hát miből fogsz megélni? Miből?” – siránkoztak a fülébe.
Nem akart ezen gondolkozni. Még nem tett le arról, hogy
valahogyan megél majd az „írásból”. Ekkor már ismerte
Ravelstont, aki az Antikrisztus szerkesztőjeként, nemcsak a
verseit közölte, de alkalmanként recenziót is íratott vele.
Kilátásai tehát az irodalmi életben ígéretesebbek voltak, mint
hat éve. Mégsem az „írás” vágya motiválta elsősorban. A
pénz világából akart kikerülni. Valami pénz nélküli
remetelétezésben reménykedett halványan. Úgy érezte, ha
tiszta szívből megveti a pénzt, megél nélküle, mint az ég
madarai. Elfelejtette, hogy az ég madarai nem fizetnek
házbért. Padlásszobában éhező – de valamiképpen nem
kellemetlenül éhező – költőnek képzelte önmagát.
Lesújtó hét hónap következett. Megijesztette és kis híján
megtörte Gordont. Megtanulta, mit jelent végtelen heteken át
kenyéren és margarinon élni, úgy próbálkozni az „írással”,
hogy közben majd éhen halsz, zálogba csapni a ruháidat,
reszketve lopakodni a lépcsőn, mert tartozol háromheti
lakbérrel, és a háziasszony már les rád. Ráadásul e hét hónap
alatt szinte semmit sem írt. A szegénység első hatása, hogy
megöli gondolatot. Felfogta végre, mintha ez új fölfedezés
volna, hogy a pénztől nem menekít meg a pénztelenség.
Ellenkezőleg, egészen addig a pénz esélytelen rabszolgája
vagy, amíg nincs belőle elég, ahogy a szörnyű
középosztálybeli szólam hirdeti: „míg nem kielégítő az
anyagi helyzeted”. Végül, durva veszekedések után kidobták
a szobájából. Három napot és négy éjszakát töltött az utcán:
Kegyetlen dolog volt. Három reggel, egy férfi tanácsára,
akivel a rakparton találkozott, a londoni halpiacon találta,
halat talicskázott a piacról, meredek kaptatókon át, föl
Eastcheapre. „Két penny egy forduló”, ennyit lehetett
keresni, és a munka szétgányolta az ember combizmait.
Közben tömegek vártak erre a munkára is, még sorba is
kellett állni, szerencsés esetben hajnali négytől reggel
kilencig tizennyolc pennyt lehetett megkeresni. Három nap
után Gordon feladta. Mi értelme lett volna erőltetni?
Legyőzték. Egyebet nem tehetett, minthogy visszamegy a
családhoz, kölcsönt kér, és állást keres.
Persze ezúttal semmi nem ment olyan könnyen. Hónapokig
élősködött a családon. Júlia addig támogatta, míg
megtakarított pénzecskéje az utolsó fillérig el nem fogyott.
Kibírhatatlan állapot! Íme, szép reményeinek gyümölcse!
Ellenállt a becsvágynak, hadat üzent a pénznek, és mindez
odavezetett, hogy most a nővérét szipolyozza. Júliát pedig
jobban megviselte az ő kudarca, mint saját pénzének
elvesztése. Hiszen annyira bízott Gordonban! Minden
Comstockok között, neki esélye lehetett volna a
„boldogulásra”.
Júlia még mindig hitt benne, hogy egy napon Gordon lesz az,
aki visszaszerzi a családi vagyont. Hiszen olyan okos,
biztosan képes pénzt csinálni, ha megpróbálja!
Gordon két teljes hónapon át Angéla nénikéje apró,
highgate-i házacskájában lakott, szegény, halvány
mumifikálódott Angéla néninél, akinek magának is alig volt
mit ennie. Közben kétségbeesetten munkát keresett. Walter
bácsi ezúttal nem segíthetett. Addig sem túl nagy befolyása
időközben a nullára csökkent. Végül azonban, egészen
váratlanul, fordult a szerencse. Júlia munkaadójának volt egy
bátyja, annak pedig egy jó ismerőse, aki az Új Albion
reklámcég elszámolási osztályán állást szerzett Gordonnak.
Az Új Albion egyike volt a háború óta gombamód szaporodó
cégeknek, mondhatni a rothadó kapitalizmus talaján
tenyésző gombáknak. Apró, de feltörekvő cég lévén a
világon minden reklámtevékenységet elvállalt. Zabkását,
sütőporral kevert lisztet és más effélét reklámozó
óriásplakátokat is tervezett, de fő arculatát a divatáru- és
illatszerreklámok jelentették, illusztrált női magazinokban,
illetve kisebb hirdetések kétpennys hetilapokban, mint
például: „Galagonyabogyók női bajokra”, „Raratongo
professzor elkészíti horoszkópját”, „Vénusz hét titka”, „Mi
az igazság a fájós lábakkal kapcsolatban?”, „Hogyan szokhat
le három nap alatt ivásról?” és „Cyprolax hajszesszel minden
kéretlen betolakodó ellen!”. Komoly tervező gárda dolgozott
a hirdetéseken. Gordon itt találkozott először Rosemaryvel,
aki a „stúdióban” a divatplakátok tervezésénél segédkezett.
Hosszú idő telt el, mire egyáltalán szóba álltak egymással.
Gordon a lányt eleinte zárkózottnak tartotta, apró volt, sötét
hajú, fürge mozgású, határozottan vonzó, mégsem túl
bátorító. Mikor a folyosón elmentek egymás mellett, a lány
kissé gúnyosan pillantott rá, mintha mindent tudna róla, és
mulattatónak találná, mégis, a szükségesnél egyre
gyakrabban felejtette rajta a szemét. Gordonnak semmi dolga
nem akadt az ő részlegével. Ő az elszámolási osztályon
dolgozott, mindössze heti három fontért.
Az Új Albiont teljeséggel áthatotta a modern kor szelleme. A
cégnél alig akadt ember, aki ne lett volna tudatában a
ténynek, hogy a reklám – a hirdetésipar – kapitalizmus
eddigi legmocskosabb svindlije. Gordon előző cégénél még
beszéltek üzleti becsületről és hasznosságról. Az ilyesmin az
Új Albionnál csak nevette volna. A legtöbb alkalmazott
viharedzett, amerikanizálódott, rámenős alak volt (
olyasvalaki, aki előtt semmi nem szent, csak a pénz.
Kidolgozták a maguk cinikus törvénykönyvét. A közönség
disznócsorda, a reklám pedig annyi, mint bottal kolompolni
a moslékosvödrön. Mégis, minden cinizmus mögött ott
rejlett valami feltétlen naivitás, pénzisten vak imádata.
Gordon feltűnés nélkül tanulmányozta őket. Mint azelőtt is,
tűrhetően végezte a dolgát, és a munkatársai lenézték. Benne
pedig nem változott semmi. Továbbra is megvetette és
elutasította a pénz törvényét. Előbb vagy utóbb úgy is
megszabadul tőle: még most, legutóbbi kudarca után is, a
szökést tervezgette. A pénz világában élt, mégsem lett az
építőköve. Ami pedig az őt körülvevőket illeti, a nyomuló,
kis keménykalapos férgeket, a rámenősöket, az amerikai
üzleti főiskolán nevelt csatornatölteléket tulajdonképpen
szórakoztatták. Kedvtelve tanulmányozta e lelkes rabszolgák
ragaszkodj-az-állásodhoz mentalitását. Ő volt az idegen, aki
csak jegyzetelt magában.
Aztán egy nap különös dolog történt. Valaki véletlenül
meglátta Gordon versét egy folyóiratban, és elterjesztette,
hogy „költő van közöttük”. Nem túl bántóan ugyan, de
kinevették, s attól a naptól fogva csak úgy hívták, „a bárd”.
Jól szórakoztak, és csak kicsit viselkedtek lenézően. Minden
Gordonnal kapcsolatos addigi sejtésük beigazolódott. Aki
verset ír, az ugye nem viheti sokra. De más váratlan
következménye is lett az ügynek. Mire a kollégák
belefáradtak, hogy Gordont húzzák, Mr. Erskine, a
vezérigazgató, aki addig szinte tudomást sem vett róla,
váratlanul magához kérette.
Mr. Erskine nagy darab, lomha mozgású férfi volt. széles,
egészséges, kifejezéstelen arccal. Megjelenéséből és lassú
beszédéből bárki bizton arra következtethetett volna, hogy
vagy földműveléssel vagy marhatenyésztéssel foglalkozik.
Esze éppoly lassan járt, mint a nyelve, olyan ember volt, aki
csak akkor hallja meg, miről van szó, amikor a többiek már
elhallgattak. Hogyan lett egy ilyen ember egy hirdetési
ügynökség feje, annak csak a kapitalizmus szeszélyes istenei
megmondhatói. Viszont egészen szeretetre méltó ember volt.
Híjával annak a fanyalgó, zárkózott póznak. ami általában a
pénzemberek sajátja. Nehéz felfogása még kapóra is jött neki.
Mivel nem befolyásolták mások előítéletei, értékük szerint
becsülte meg az embereket, tehát jó érzékkel választott ki
tehetséges munkatársat. Ezért a hír, hogy Gordon verseket ír,
egyáltalán döbbentette meg, inkább egy kicsit még imponált
is neki. Az Új Albionnak irodalmi tehetségekre volt szüksége.
Miután Gordonért küldött, kicsit szunyókálva, kicsit a szeme
sarkából szemügyre vette, és föltett neki egy seregnyi
összefüggéstelen kérdést. A válaszra nem is figyelt, de a
kérdéseit ritmikus „hm, hm”ökkel festette alá. „Verset ír,
tényleg? Hm. És meg is jelent? Hm, hm. Talán még fizettek is
érte? Nem sokat, ugye? Felteszem, nem. Hm, hm. Költészet?
Hm. Kicsit nehéz lehet. Figyelni a sorok hosszára, meg
minden egyébre. Hm, hm. Ír mást is? Elbeszélést, meg
effélét? Hm. Tényleg? Nagyon érdekes. Hm.”
Azután, további kérdezősködés nélkül, előléptette Gordont
valami különleges titkári – valójában inasi – posztra, Mr.
Clew, az Új Albion fő reklámszövegírója mellé. Mint minden
más reklámügynökség, az Új Albion is folyton képzelőerővel
megáldott szövegírókat keresett. Furcsa, de képzett
fogalmazót sokkal könnyebb találni, mint olyan embert, aki
képes szlogeneket látni, lásd „QT Sauce – az örök mosoly!”,
„Értelmiségi homlok? A korpa teszi”. Gordon bérét még nem
emelték meg, de már felfigyeltek rá. Kis szerencsével, egy
éven belül önálló reklámszövegíró lehet. Elhibázhatatlan
lehetősége adódott, hogy Sokra vigye.
Hat hónapon át dolgozott Mr. Clew-val. Mr. Clew,
gondterhelt, negyvenes férfiú volt, gyakran túrt bozontos
hajába az ujjaival. Állott levegőjű szobácskájának minden
falát múltbeli győzelmeivel, azaz plakátokkal tapétázta ki.
Gordont barátságosan vette a szárnyai alá, szabad kezet
adott neki, sőt a javaslatait is meghallgatta. Akkortájt az
„Áprilisi harmat” , egy új dezodor reklámozásán dolgoztak,
magazinoknak terveztek hirdetéseket, a terméket a Sába
királynője Fürdőszoba-kellékek (meglepő módon éppen
Flaxman cége) dobta piacra. Gordon jól titkolt utálkozással
fogott a munkához. Ekkor azonban meglepő dolog történt.
Gordon, szinte az első pillanattól fogva, különleges
tehetséget mutatott a reklámszövegíráshoz. Úgy fogalmazott,
mintha erre született volna. Szinte gondolkodnia sem kellett,
máris készen állott az eleven szöveg, mely fülbe mászott, és
nem hagyott az embernek békét, vagy a csinos kis bekezdés,
mely száz szóba tömörített egy világra való hazugságot.
Mindig is ügyesen bánt a szavakkal, de ezzel most először
ért el sikert. Mr. Clew rendkívül ígéretes tehetségnek tartotta.
Gordon figyelte magán a változást, előbb meglepetten, aztán
élvezettel, végül rémülten. Hát ide jutott! Hazugságokat ír,
hogy pénzt bűvöljön elő a bolondok zsebéből! Nevetséges,
hogy ő, aki „író” akart lenni, most a dezodorok reklámozását
viszi sikerre. Ez persze kevésbé volt szokatlan, mint képzelte.
Hiszen a legtöbb reklámszövegíró sikertelen regényíró: vagy
fordítva lenne?
A Sába királynője nagyon elégedett volt a munkájukkal. Mr.
Erskine is elégedett volt. Gordon bére heti tíz shillinggel
emelkedett. És Gordon ekkor rémült csak meg igazán. A
pénz végül sarokba szorította. Csúszott egyre lejjebb és
lejjebb – egyenest a pénzvályúba. Még egyetlen lökés, és egy
életre beleragad. Különös, miképpen történnek ezek a
dolgok. Az ember szembeszegül a sikerrel, megesküszik,
hogy Nem Viszi Sokra – becsülettel hisz benne, hogy ha
akarná, sem Vihetné Sokra, aztán történik valami, merő
véletlen, és azon kapja magát, hogy szinte önkéntelenül,
máris Vitte Valamire. Tudta, ha most nem menekül el, akkor
soha. Ki kellett keverednie – ki a pénz világából – mielőtt
visszavonhatatlanul belesüpped.
Ezúttal azonban nem szándékozott a behódolásig
éhezni. Ravelston segítségét kérte. Elmondta neki, hogy
állásra van szüksége, nem „jó” állásra, csak olyanra ami
fönntartja a testét, anélkül hogy a lelkét kellene eladnia.
Ravelston tökéletesen megértette. Neki nem kellett
elmagyarázni az állás és a „jó” állás közti különbséget, ő nem
akarta bebizonyítani Gordonnak, mekkora marhaságot
csinál. Ravelston ezért felbecsülhetetlen. Mindig képes a
másik ember szempontjából nézni a dolgokat. Nyilván ezt is
a pénz teszi: a gazdagok megengedhetik maguknak, hogy
intelligensek is legyenek. Ráadásul, mivel ő maga gazdag,
könnyebben tud állást szerezni másnak. Két hét sem telt el,
máris szólt Gordonnak, hogy talált valamit, ami érdekelheti.
Mr. McKechnie, egy eléggé roskatag antikvárius keres
segédet a boltjába: Ravelston alkalmi üzleteket kötött vele.
Nem akar képzett segédet, mert az teljes bért kérne. Olyan
ember kell neki, aki jó megjelenésű és képes könyvekről
beszélgetni, aki boldogul a tudálékosabb vevőkkel is. Ez
éppen a „jó” állás ellentéte volt! Hosszú órákon át dolgozni
nyomorúságos bérért – heti két font – előrelépésre semmi
esély. Igazi zsákutca. És Gordon zsákutcára vágyott.
Ellátogatott hát Mr. McKechnie-hez, ehhez az álmos,
jóindulatú, vörös orrú, öreg skóthoz, akinek fehér szakállán
tubák éktelenkedett, és aki habozás nélkül felvette.
Ekkoriban került nyomdába a verseskötete: az Egerek is. A
hetedik kiadó, amelyiknek elküldte, végül elfogadta a
kéziratot. Gordon nem tudta, hogy Ravelston keze van a
dologban. Ravelston a kiadó személyes barátja volt. Az
ilyesmit mindig loppal intézte el az ismeretlen költőknek.
Gordon azt hitte, most nyílik meg előtte a jövő. Beérkezett
ember, ámbár fikusz-mércével mérve, avagy Smiles
elmélete10 SZERINT, ÉPPHOGY BE NEM ÉRKEZETT.
EGY HÓNAP FELMONDÁSI IDŐVEL BEJELENTETTE
TÁVOZÁSÁT. MEGLEHETŐSEN KÍNOS ÜGY VOLT. JÚLIA MOST,
HOGY MÁSODSZOR HAGYTA OTT A „JÓ” ÁLLÁST, MÉG INKÁBB
ELKESEREDETT. EKKORRA GORDON KÖZEL KERÜLT
ROSEMARYHEZ IS. A LÁNY MEG SEM PRÓBÁLTA LEBESZÉLNI RÓLA,
HOGY FÖLADJA AZ ÁLLÁSÁT. ELLENKEZETT A TERMÉSZETÉVEL,
HOGY BELEAVATKOZZON A MÁS DOLGÁBA: „A SAJÁT ÉLETED
KELL ÉLNED!” – EZ VOLT AZ Ő PARANCSOLATA. VISZONT A
LEGKEVÉSBÉ SEM ÉRTETTE, MIÉRT CSINÁLJA, AMIT CSINÁL.
GORDONT A LEGJOBBAN, FURCSAMÓD, A MR. ERSKINE-NEL
FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSE VISELTE MEG. MR. ERSKINE ŐSZINTE
KEDVESSÉGGEL FOGADTA. NEM AKARTA, HOGY GORDON
OTTHAGYJA A CÉGET, ÉS EZT NYÍLTAN MEG IS MONDTA. EGY
ELEFÁNT TAPINTATÁVAL MEGTARTÓZTATTA MAGÁT ATTÓL,
HOGY BOLOND TACSKÓNAK NEVEZZE GORDONT. VISZONT
MEGKÉRDEZTE A TÁVOZÁSA OKÁT. GORDON NEM BÍRTA RÁVENNI
MAGÁT, HOGY MEGKERÜLJE A VÁLASZT VAGY HOGY AZT
HAZUDJA, AMI A MR. ERSKINE SZÁMÁRA EGYEDÜL
ELFOGADHATÓ VÁLASZ LETT VOLNA: MÁSUTT JOBBAN
MEGFIZETIK. SZÉGYENKEZVE VALLOTTA BE, HOGY „AZ ÜZLET
VILÁGA IDEGEN TŐLE” ÉS „ÍRNI SZERETNE”. MR. ERSKINE
DIPLOMATIKUSAN REAGÁLT. „SZÓVAL AZ ÍRÁS, MI? HM. SOK
PÉNZ VAN AZ ILYESMIBEN MANAPSÁG? NEM? HM. NEM,
VALÓSZÍNŰLEG, NEM. HM.” GORDON NEVETSÉGESNEK ÉREZTE
MAGÁT, ANNAK IS LÁTSZOTT, DE KIBÖKTE, HOGY „ÉPPEN MOST
JELENIK MEG EGY KÖNYVE”. VERSESKÖTET, TETTE HOZZÁ, BÁR
NEHEZÉRE ESETT KIEJTENI A SZÓT. MR. ERSKINE A SZEME
SARKÁBÓL MÉREGETTE, MIELŐTT MEGSZÓLALT:
– Költészet, mi? Hm. Költészet. Azt hiszi, meg tud belőle
élni?
10 Samuel Smiles (1812–) az egyénbe vetett hit, az egyéni érdem
képviselje, aki Self-helpc men knyvet jelentetett meg.
– Hát, megélni nem. De azért segíteni fog.
– Hm. Nos, rendben van. Maga tudja. Ha mégis állásra lesz
szüksége, jöjjön vissza hozzánk! Amondó vagyok, találunk
magának helyet. Tudunk itt magával mit kezdeni. Ne
felejtse!
Gordon azzal a rossz érzéssel távozott, hogy ostobán és
hálátlanul viselkedett. Mégsem tehetett mást, ki kellett törnie
a pénz világából. Furcsa. Anglia szerte fiatalemberek
emésztik magukat, mert nem bírnak munkát találni, és erre
ő, aki már az „állás” szótól is hányingert kap, nem győzi
hárítani az ajánlatokat. Jó példa ez arra, hogy ebben a
világban bármit megszerezhetsz, ha nem akarod őszintén.
Ráadásul, Mr. Erskine szavai is szöget ütöttek a fejében.
Talán tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Talán
tényleg vár rá egy állás, ha úgy dönt, hogy visszamegy. Csak
félig égette hát föl maga mögött a pallót: az Új Albion éppúgy
lehet a jövője, mint a múltja.
Mégis, kezdetben valódi boldogság töltötte el Mr. McKechnie
könyvesboltjában! Kis időre – nagyon kis időre – abba az
illúzióba ringathatta magát, hogy tényleg kikerült a pénz
világából. Természetesen a könyvkereskedelem is csaláson
alapult, mint minden más kereskedelem: de legalább egészen
másféleképpen. Szó sem volt nyüzsgésről, csúszás-
mászásról, arról, hogy bárki Bármire Vigye. Egyetlen
rámenős alak sem bírta volna tíz percnél tovább a
könyvkereskedés állott levegőjét. Ami a munkát illeti,
nagyon egyszerűnek látszott. Főképpen abból állt, hogy napi
tíz órát töltsön el az ember a boltban. Mr. McKechnie nem
volt maradi vénember. Skót volt persze, de a skótok sem
egyformák. Nem volt különösebben fösvény, legfeltűnőbb
tulajdonságának a lustaság bizonyult. Antialkoholista volt és
valami nonkonformista szekta tagja, bár ez Gordont igazán
nem zavarta. Már egy hónapja a boltban dolgozott, mikor
megjelent az Egerek. Nem kevesebb, mint tizenhárom lapban
írtak róla. A Times irodalmi melléklete szerint, „kivételes
ígéret”. Csak hónapok múltán látta be, milyen reménytelen
kudarc valójában.
Csak most, hogy heti két fontból élt, és esélye se volt többre,
értette meg igazán, milyen csatát vív. A dologban az az
ördögi, hogy a lemondás iránti lelkesedés nem tart örökké.
Heti két fontból megélni csak rövid időre tűnik hősies
gesztusnak, onnantól nyomorult rutin. A kudarc legalább
akkora csalás, mint a siker. Föladta a „jó” állást, és kiátkozta
a „jó” állásokat mindörökre. Így kellett tennie. Nem kívánt
visszatáncolni. De kár lett volna azt színlelni, hogy a
szegénység pusztán, mert valaki önként választotta,
megkíméli áldozatát a szegénységgel járó bajoktól. Még csak
nem is a megpróbáltatásoktól. A heti két font arra elég, hogy
valódi fizikai nehézséggel ne szembesüljön az ember, ha
mégis, az nem számít. A pénz hiánya az elmét és a lelket
torzítja el. Az elme tompasága, a lélek hitványsága
elkerülhetetlenül rátelepszik az emberre, ha a jövedelme
bizonyos határ alá száll. Hit, remény, pénz – csak egy szent
bírhatja az első kettőt a harmadik nélkül.
Gordon érettebb lett. A húszas évei végén járt. Elérte a kort,
melyben a jövő már nem rózsaszín homály, hanem fenyegető
valóság. Megmaradt rokonainak látása egyre jobban
elkeserítette. Amint idősebb lett, egyre hasonlóbbnak érezte
magát hozzájuk. Hát ebbe az irányba tart! Néhány év, és
éppen olyan lesz, mint ők! Még Júliával kapcsolatban is így
érzett, vele gyakrabban találkozott, mint a nagybátyjával és a
nagynénjével. Elhatározásai ellenére időről időre megesett,
hogy pénzt kölcsönzött tőle. Júlia haja korán őszült, sovány,
kivörösödött arcára két mély ránc vésődött. Az életét olyan
kerékvágásba terelte, amely nem tette boldogtalanná.
Dolgozott a teázóban, esténként „varrogatott” bérelt
szobácskájában az Earl’s Courton (a második emelet udvari
szárnyán; bútorozatlanul heti kilenc shilling), időnként
találkozott vénlány barátnőivel, akik legalább olyan
magányosak voltak, mint ő. Ilyen volt a fillér nélkül maradt,
férjezetlen nők élete: Júlia elfogadta a sorsát, fel sem merült
benne, hogy esetleg másképpen is alakulhatott volna. Ha
szenvedett, inkább Gordon, mint önmaga miatt. A család
fokozatos hanyatlását tragédiának élte meg, csak hullottak
sorra, és semmit nem hagytak maguk után. Pénz és pénz!
„Soha egyikünk se fog meggazdagodni!” – panaszkodott
folyton. Mindannyiuk közt egyedül Gordonnak volt esélye
erre, és Gordon elzárkózott. Erőfeszítés nélkül süllyedt a
többiek után a szegénységbe. Az első veszekedés után Júlia
tapintatlanságnak érezte, hogy ismét „nekitámadjon”, mert
föladta állását az Új Albionnál. Indokait azonban
értelmetlennek tartotta. Szavak nélkül is, női megérzéssel
tudta, hogy a pénz ellen elkövetett bűn a végső bűn.
Ami pedig Angéla nénit és Walter bácsit illeti – ó, istenem,
micsoda páros! Gordon tíz évvel öregebbnek érezte magát
már akkor is, ha rájuk nézett.
Vegyük Walter bácsit! Walter bácsi nyomasztotta Gordont.
Hatvanhét éves volt, és különböző „ügynökségei”, valamint
örökségének végképp elapadó maradékai együtt hoztak neki
mintegy heti három fontot. A Cursitor Street közelében egy
rozzant kis irodát tartott fenn, és a Holland Parkban lakott,
egy igen olcsó penzióban. Járta a jól bevált utat: eddig
minden Comstock penziókban kötött ki. Ha valaki szegény,
öreg Walter bácsira nézett, nagy, rengő hasára, hallgatta
bronchitiszes hörgését, figyelte Sargent Henry James
portréjára emlékeztető, széles, sápadt, szelíden fontoskodó
arcát, teljesen kopasz fejét, halvány, táskás szemét és mindig
lekonyuló bajszát, melyet néha azért megpróbált fölfelé
kanyarítani – sehogy sem bírta elképzelni, hogy ő is volt
fiatal. Vagy hihető, hogy egy ilyen embernek valaha is élet
lüktetett az ereiben? Mászott-e valaha fára, ugrott-e fejest
ugródeszkáról, volt-e szerelmes? Megdolgoztatta-e valaha az
agyát? A kilencvenes években, mikor még kora szerint fiatal
volt, tett-e bármilyen próbát az élettel? Talán titkon egy kicsit
ingerkedett vele. Lehajtott néhány whiskyt félhomályos
kocsmákban, egyszer-kétszer ellátogatott az Empire
sétányra, kicsit járt a szajhák után is, azzal a lehangoló,
mocskos paráznasággal, ahogy az ember elképzeli az
egyiptomi múmiák nászát a múzeumban, zárás után. Aztán
sorra elmúltak az üzleti kudarctól, magánytól, istenverte
penzióktól terhes hosszú-hosszú évek.
Walter bácsi öregkorára azért mégsem volt egészen
boldogtalan. Soha nem vesztette el érdeklődését egyetlen
hobbija: tulajdon betegségei iránt. Állítása szerint már az
orvosi lexikonban leírt minden betegségtől szenvedett, és ha
a tüneteiről kellett beszámolnia, nem ismert fáradtságot.
Egyébként Gordonnak úgy tűnt, hogy nagybátyja
penziójában – Gordon néha meglátogatta Walter bácsit –
soha senki nem is beszélt másról. A sötét nappaliban a
színtelen, korosodó emberek általában párokban ültek, és
gondosan megvitatták egymás tüneteit. Beszélgetésük olyan
volt, mintha a lecsüngő cseppkő beszélgetne az álló
cseppkővel. Csepp-csepp. „Hogy van a lumbágója?” –
mondja a sztalaktit a sztalagmitnak: „Nekem jót tett a tengeri
só” – feleli erre sztalagmit. Csepp, csepp, csepp.
Azután ott volt Angéla néni a maga hatvankilenc évével.
Gordon megpróbált a lehető legritkábban rágondolni.
Szegény, drága, kedves, nyomasztó Angéla néni! Szegény,
összezsugorodott, pergamensárga, csont és bőr Angéla néni!
Apró, highgate-i házában – „Vadrózsaág”, így nevezik – az
északi hegyekben, az ő szép palotájában, ott lakozik Angéla,
az Örök-szűz, akiről se élő, se holt el nem mondhatja, hogy
megpecsételte ajakát szerelmes csókjával. Lakozik ő egyedül,
és mozdul té s tova, kezében a tollseprű, készült valahogy
nyakas pulyka farktollaiból, és porolgatja Angéla a fikusz
sötét leveleit, és lepöccenti a porszemcséket soha nem
használt, tündöklő, porcelán teáskészletéről. És azóta is
nyugosztó az ő drága lelkét a sötéten barnálló teával, a
Narancsvirággal és a Pekkóteával, mellyel Coromandel
földjének gyér szakállú fiai áthajóztak a borszínű tengeren.
Szegény, drága, aranyos, kedves, cseppet sem szeretetre
méltó Angéla néni! Az évjáradéka évi kilencvennyolc font
(ami heti harmincnyolc shillinget jelentett, de Angéla néni
ragaszkodott a középosztályra jellemző
gondolkodásmódhoz, miszerint a jövedelem évben és nem
hétben számolandó), ebből tizenkét shilling hat penny ment
el a házra. Ha Júlia időnként nem csempészett volna a
teázóból süteményt, kenyeret és vajat, talán éhezett volna.
Persze mindig azzal állított be: „Csak egy-két apróság, kár
lett volna kidobni”, eljátszotta, hogy Angéla néninek
egyáltalán nincs erre szüksége.
Még szegény öreg nagynéninek is megvoltak a maga örömei.
Idős korára falta a regényeket, a könyvtár pedig alig tíz
percnyi járásra esett a Vadrózsaágtól. Míg élt, Comstock
nagypapa valamilyen szeszélye folytán megtiltotta a
lányainak, hogy regényt olvassanak. Következésképpen
Angéla néni csak 1902-ben kezdett regényt olvasni, tehát
mindig néhány évtized lemaradásban volt az esedékes
divathoz képest. Kullogott leghátul, gyöngén, de kitartóan. A
kilencszázas években még Rhoda Broughtont és Mrs. Henry
Woodot olvasott. A háborús években felfedezte Hall Caine-t
és Mrs. Humphrey Wardot. A kilencszázhúszas években
Silas Hockingot olvasott és H. Setton Merrimant falta, a
harmincas években majdnem eljutott W. B. Maxwellig és
William J. Locke-ig. Ennél tovább pedig soha. Ami a háború
utáni regényírókat illeti, messziről hallott róluk:
erkölcstelenségükről, szentségtörő életmódjukról,
megsemmisítő „okosságukról”, de könyveiket sosem vette a
kezébe. Walpole, ismerünk, Hichens, olvasunk, de
Hemingway, ki az a Hemingway?
Itt tartottak 1934-ben, nagyjából ennyi maradt a Comstock
családból. Walter bácsi az „ügynökségeivel” és a
betegségeivel. Angéla néni, aki a Vadrózsaágban porolgatta a
porcelán teáskészletet. Charlotte néni, aki árnyékként
vegetált az elmegyógyintézetben. Júlia, aki heti hetvenkét
órát dolgozott, és esténként „varrogatott” szobácskája
gáztűzhelye mellett. Gordon, majdnem harmincévesen, aki
egy futóbolond munkáját végezte heti két fontért, és
küszködött létezésének egyetlen felmutatható
bizonyítékával, egy rémes könyvvel, amely nem akart
előrehaladni.
Talán akadt még néhány távolabbi rokon, hiszen Comstock
nagyapa tizenkét tagú családból származott. Ha éltek még,
bizonyára meggazdagodtak, és elvesztették a kapcsolatot
szegény rokonaikkal, mert a pénz sűrűbb, mint a vér. Ami a
család Gordonhoz tartozó ágát illeti, ötök összes jövedelme,
beleértve az egy összegben letett pénzt, mely Charlotte néni
elmegyógyintézetbe vonulásához kellett, lehetett úgy évi
hatszáz font. Koruk összesen kettőszázhatvanhárom év.
Egyikük sem hagyta el soha Angliát, nem harcolt háborúban,
nem került börtönbe, nem lovagolt, nem utazott
repülőgépen, nem házasodott és nem szült gyereket. Semmi
esély nem volt rá, hogy halálukig ezen bármit
változtassanak. Év múlt évre, és soha semmi nem történt a
Comstock-családban.
IV.
„SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL
CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG...”
Az igazat megvallva szél sem rezdült aznap délután.
Az idő megenyhült, már-már tavasziasra váltott. Gordon
előző nap elkezdett versét ismételgette magában, suttogva
skandálta, élvezettel morzsolta a szavakat. Pillanatnyilag
elégedett volt a versével. Jónak tartotta – jó lesz, mire
befejezi. Már elfelejtette, hogy előző este majdnem hányt tőle.
A platánfák halvány ködkoszorúk homályában,
mozdulatlanul tűnődtek. Odalent a völgyben villamos
nyöszörgött. Gordon fölsétált a Malkin Hillre, bokáig gázolt
a száraz, örvénylő levelekben. Az egész járda csupa gyűrött,
aranyló levél volt, mintha kiszórtak volna néhány doboz
amerikai kukoricapelyhet, mintha Brobdingnag
óriáskirálynője a domboldalra borította volna reggeli
müzlijét.
Milyen vidámak is a szélcsendes téli napok! Az év legszebb
napjai – legalábbis e pillanatban Gordon így vélte. Boldog
volt, már amennyire ember az lehet, megfosztva a napi
cigarettájától, három és fél pennyvel és egy szerencsepénzzel
a zsebében. Csütörtökön korán zárt az antikvárium, Gordon
délutánja felszabadult. Paul Doring, a kritikus háza felé
tar:ott, Doring a Coleridge ligetben lakott, és irodalmi
teadélutánokat rendezett.
Egy jó órába is beletelt, mire elkészült. Roppant bonyolult a
társasági élet, ha heti két fontot keres az ember! Rögtön ebéd
után, hideg vízzel és némi fájdalom árán, megborotválkozott.
Felvette a legjobb öltönyét; hároméves, de egész tűrhető, sőt
jól vasalt, ha nem felejti el a matrac alá hajtogatni. Gallérját
kifordította, és a nyakkendőjét úgy kötötte meg, hogy ne
látsszon ki a szakadt rész. Egy gyufaszál segítségével
kikapart a dobozból annyi bokszot, amennyivel kipucolhatta
a cipőjét. Lorenheimtől még egy tűt is kért kölcsön, hogy
megstoppolja a zokniját; fárasztó művelet, de még mindig
jobb, mint a lyukakon kivilágló bokáját tintával befesteni.
Szerzett egy üres Gold Flake cigarettásdobozt, és az
egypennys automatából vett bele egy szál cigarettát. Csak a
látszat kedvéért. Mégsem mehet az ember vendégségbe csak
úgy, cigaretta nélkül. Ha egy szál van a dobozban, mások azt
gondolják, valaha tele volt, tehát minden rendben. Elég
könnyű véletlennek feltüntetni, hogy csak egy maradt.
– Cigarettát? – kérdi lazán az ember.
– Ó, köszönöm.
Ekkor lebillenti a fedelet, elcsodálkozik. – Az ördögbe, az
utolsó! Esküdni mertem volna, hogy tele doboz!
– Az utolsót nem veszem ki. Inkább parancsoljon az
enyémből! – mondja a másik.
– Ó, köszönöm.
Ezek után persze a házigazda és a háziasszony folyvást
cigarettával kínálnak. De azért becsületből egy mindenképp
legyen nálad!
Suhog a fenyegető szél... Most befejezi a verset. Befejezheti,
amikor csak akarja. Furcsa, mennyire felpezsdítette az
irodalmi teadélutánnak már a kilátása is. Ha heti két font a
jövedelmed, nem terhelnek túl az emberi kapcsolatok. Már
az is élvezet, ha láthatod más valaki házát belülről. Feneked
alá párnázott karosszéket tolnak, teát kapsz, cigarettát,
érezheted a nők illatát – rögtön megtanulod élvezni az
ilyesmit, ha kiéhezel rá. A gyakorlatban persze, Doring
partijai a legkevésbé sem úgy alakultak, ahogy Gordon várta
volna. A szellemes, tudós beszélgetésekre valamiképpen
sosem került sor. Valódi beszélgetésre sem, csak arra az
ostoba locsogásra, amely Hampsteadtől Hong Kongig a világ
összes partijára jellemző. Doring partijaira soha nem jött el
olyasvalaki, akivel találkozni érdemes. Doring maga is csak
egy rühös oroszlán volt, követői legfeljebb sakálszámba
mentek. A társaság legalább felerészt tyúkeszű, középkorú
nőkből állt, akik nem rég menekültek el tisztes, keresztény
otthonaikból, és most próbáltak irodalmias színben feltűnni.
A kiállítási tárgynak szánt sztárok, általában csapatostul
megjelenő ifjú titánok, beugrottak egy fél órára, kizárólag
egymással társalogtak, és gúnyosan taglalták a távol levő ifjú
titánok érdemeit, szigorúan a keresztnevükön emlegetve
őket. Gordon általában alig kapcsolódott a beszélgetésbe.
Doring kedves volt a maga hebehurgya módján,
mindenkinek azzal mutatta be: „Gordon Comstock – tudod,
a költő. Ő írta azt az átkozottul okos verseskötetet, az
Egereket. Tudod!” Gordon még soha senkivel nem
találkozott, aki tudta. Az ifjú titánok egyetlen tekintettel
fölmérték, aztán többé tudomást sem vettek róla.
Harmincéves volt, elnyűtt, és a zsebe tökéletesen üres. Az
állandó csalódások ellenére mégis mennyire várta ezeket a
teadélutánokat! Mindenképpen változatosságot hoztak a
magányába. A szegénységben ez az ördögi: a makacsul
visszatérő magány. Amikor egyik nap telik a másik után, és
nincs egy értelmes ember, akivel szót válthatnál, egyik éjjel a
másik után, és mindig ugyanaz az istentelen, magányos
szoba vár. Ha gazdag vagy és népszerű, mindezt talán
mulatságosnak véled, de milyen más kényszerűségből így
élni!
Suhog a fenyegető szél... Autóáradat zümmögött a
gomboldalon. Gordon irigység nélkül szemlélte. Egyébként
is, kinek kell autó? Rózsaszín babaarcok. „elsőbb osztálybeli
nők bámultak ki az kocsik ablakán. Istenverte, tetűagyú
ölebek. Láncon szendergő, elkényeztetett szukák. Jobb egy
magányos farkas, mint egy meghunyászkodó kutya. A kora
reggeli metróállomásra gondolt. Hivatalnokok sötét rajai,
mint a hangyák, sürögtek, hogy mielőbb a föld alá
bújhassanak, hangyaemberkék rajokban, jobb kezében
mindegyiknek aktatáska, baljukban újság, szívüket féreg
rágja, az elbocsátástól való félelem. És milyen gyötrő, titkos
félelem! Különösen téli napokon, amikor hallani, hogy suhog
a fenyegető szél. Tél, elbocsátás, regényház, a rakpart padjai!
Ó, jaj!
Suhog a fenyegető szél
Csupasz a lengő nyárfaág.
Kéményből füstcsík hömpölyög,
Becsap ránk korbáccsal az ég,
A plakát csattog, döcög
A villamos, hideg paták
Dobognak, nyüzsgő emberek
Nézik a keleti határt,
Fázósan eltűnődnek –
Min is? Jön a tél. Biztos az állásom? Az elbocsátás
szegényházat jelent. És metéljétek körül a ti férfitestetek
bőrének elejét, mondá az Úr11. Nyaljátok a főnök cipője
talpát! Hogyne!
Fázósan eltűnődnek: „Jön a tél!
Csak ezt az évet add, uram,
Végigdolgoznom!”, s míg a fagy
Átjárja őket, sok fura
Gondolatuk támad –
Már megint tűnődnek. Nem baj. Min is? A pénzen és a
pénzen. Lakbér, taxi, tandíj, bérlet, cipő a gyerekeknek. Az
életbiztosítás meg a cseléd bére. És, egek, ha az asszony újra
viselős lesz? Elég hangosan, nevettem tegnap a főnök viccén?
Mikor esedékes az újabb részlet a porszívóra.
Ügyesen, örömét lelve a saját leleményességében, mintha egy
kirakós rejtvényt rakna össze, még egy versszakot
összehozott:
Gondolatuk támad: a bér,
A szén, a tandíj, a cipők,
A biztosítás vagy a részlet
A duplaágyra jön előbb?
Nem rossz, nem is rossz. Most kell befejezni. Még négy-
öt versszak, és kész. Ravelston leközli.
Seregély ült a platánfa csupasz ágán, édesbús hangokat
hallatott, amilyeneket a seregélyek szoktak langyos téli
napokon, mikor a levegőben először érzik meg tavaszt. A fa
tövében egy óriási homokszín macska ült mozdulatlanul,
szája tátva, sóvár vágyakozással bámult fölfelé, mintha arra
várna: a seregély önként a szájába pottyan. Gordon
elismételte magában versnek első négy versszakát. Most
jónak tartotta a szöveget. Tegnap miért érezte gépiesnek,
11 Bibliai idézet: Mzes 1. knyve 17:11
gyatrának, üresnek? Költő. Kihúzta magát, már-már
gőgösen, egy költő büszkeségével. Gordon Comstock, az
Egerek szerzője. „Különleges ígéret” – a Times irodalmi
melléklete szerint. Úgyszintén a Londoni örömök szerzője.
Hiszen azt is hamarosan befejezi. Most úgy érezte, bármikor
képes befejezni. Miért is esett kétségbe miatta? Kell hozzá
úgy három hónap: a nyárra éppen megjelenhet. Lelki szemei
előtt látta a „karcsú”, fehér kanavászkötést, a minőségi
papírt, a széles margót, a szép betűtípust, a finom
védőborítót. Na és a legjobb lapokban a kritikákat.
„Kiemelkedő teljesítmény” – The Times Lit. Supp. „Pompás
lírai dombormű a Sitwell-iskolából” – Scrutiny.
A Coleridge liget nyirkos, árnyas, elzárt utca volt, zsákutca,
tehát forgalommentes. Komor irodalmi asszociációk
nehezedtek rá (Coleridge állítólag 1821 nyarán töltött itt hat
hetet). Az ember nem nézhetett úgy a vén fák alatt, sötét
kertek mélyén omladozó, régi házakra, hogy a régmúlt
„kultúra” szele meg ne csapja. Némelyik házban még
kétségkívül virágzott mondjuk, egy „Browning-társaság”,
selyembe bugyolált hölgyek ültek kihalt költők lábánál,
Swinburne-ről és Walter Paterről csevegtek. Tavasszal a
kertekben lila és sárga krókuszok virítottak, később apró
vadjácint fürtök bukkantak fel a gyér fűben, Gordonnak úgy
tetszett, még a fák is rájátszottak az ódon környezetre, és
szeszélyes, varázslatos alakzatokba csavarták az ágaikat.
Furcsa, hogy egy ilyen sikeres kritikus-napszámos, mint
Doring, ezen a környéken lakik. Doring ugyanis
döbbenetesen rossz kritikus volt. A Sunday Postba írt
regénykritikát, és walpole-i rendszerességgel fedezte fel
kéthetente a nagy angol regényt. Azt várta volna tőle az
ember, hogy a Hyde Park Corneren legyen lakása. Talán
büntetésképpen rótta magára, hogy itt éljen, mintha a
Coleridge liget rafinált kényelmetlenségével
kiengesztelhetné az irodalom sértett isteneit.
Gordon befordult a sarkon, magában a Londoni örömök egy
sorát morzsolgatva. Egyszerre megtorpant. Valami nem
stimmelt a Doring-ház kapujánál.
Mi is? Hát persze! Nem sorakoztak előtte az autók. Megállt,
lépett egyet-kettőt megtorpant ismét, mint a veszélyt
szimatoló kutya. Valami nagyon nem stimmelt. Az autóknak
ott kellett volna várakozniuk. Mindig sokan jelentek meg
Doring partijain, és a többség autóval érkezett. Vajon miért
nincs itt senki? Korán érkezett volna? Nem valószínű. Fél
négyet mondtak, és már háromnegyed is elmúlt.
A kapuhoz lépett. Most már egészen bizonyos volt benne,
hogy a partit elhalasztották. Hirtelen hűvösség járta át, mint
egy felhő árnyéka. Talán Doringék nincsenek is otthon.
Elhalasztották volna a partit? A gondolat elkeserítette,
mégsem lepte meg. Ez volt az ő külön mumusa, magával
hurcolt gyerekes félelme, hogy meghívják valahová, és senkit
sem talál otthon. Ha kétség sem merülhetett föl a
meghívással kapcsolatban, ő akkor is ott sejtett valami
váratlan akadályt. Soha nem volt egészen biztos a
fogadtatásban. Magától értetődőnek tartotta, hogy az
emberek semmibe veszik, megfeledkeznek róla. Miért is ne?
Ha nincs pénzed, az életed lekezelések sorozata.
Kitárta a kaput. Magányosan nyikorgott. A nedves, mohos
ösvényt Rackham meseillusztrációira emlékeztető, rózsaszín
kődarabok szegélyezték. Gordon alaposan szemügyre vette a
ház homlokzatát. Ebben már nagy rutinja volt: Sherlock
Holmes-i technikával fürkészte ki, vannak-e a házban. Nos,
sok kétség nem maradt: a ház elhagyatottnak tűnt. A
kéményből nem szállt fel füst, ablak nem világított. Odabent
már sötét lehet – biztosan fölkapcsolták volna a lámpákat.
Egyetlen lábnyom sem látszott a lépcsőn – ez eldöntötte a
kérdést. Kétségbeesetten reménykedve mégis megrángatta a
csengőt. Persze ez is ódivatú. A Coleridge ligetben
közönséges és irodalmiatlan dolog lett volna fölszerelni egy
villanycsengőt.
Bim-bam!
Gordon utolsó reménye is elenyészett. Tévedés kizárva: a
harangszó üres házban visszhangzott. Ismét megragadta, és
úgy megrántotta a fogantyút, hogy majdnem elszakadt a
drót. A kis harang most ijesztőn lármázott. Mindhiába. Egy
láb sem dobbant odabenn, még a személyzet is szabadnapot
kapott. Ekkor arra lett figyelmes, hogy a szomszéd ház
alagsorából sötét hajú, csipkefőkötős, fiatal nő figyeli. Egy
szolgáló lehetett, aki kilesett a zajra. A lány elkapta Gordon
tekintetét, mire Gordon elfordult. Megértette, hogy
bolondnak nézték. Az embert mindig bolondnak nézik, ha
egy üres ház csengőjét rángatja. Egyszerre fölrémlett előtte,
hogy az a lány mindent tud róla, tudja, hogy a partit
elhalasztották, és Gordon kivételével mindenkit értesítettek.
Azt is tudta, mindez azért történt így, mert Gordon
ágrólszakadt, tehát nem érdemes szólni neki. A lány tudta. A
szolgálók mindig mindent tudnak.
Sarkon fordult, a kapu felé indult. A szolgáló szeme láttára
kellett könnyedén kisétálnia, mintha jelentéktelen csalódás
érte volna. Annyira reszketett a haragtól, hogy csak nehezen
maradt ura a mozdulatainak. A buzik, az átkozott
buzeránsok! Így becsapni őt! Meghívják, aztán
megváltoztatják a napot, és még csak nem is szólnak róla!
Biztosan van más magyarázat, de gondolni se akart rá. A
buzik, az átkozott buzik! Tekintete az egyik rózsaszín kőre
esett. Legszívesebben felkapta volna, és bedobta volna vele
az ablakot. Megragadta a rozsdás kapuoszlopot, olyan
erővel, hogy fájt, és majdnem fölsértette a kezét. A fizikai
fájdalom használt. Legyőzte a szív fájdalmát. Nem pusztán
arról volt szó, hogy megfosztották egy emberi társaságban
töltött estétől, bár ez is bőven elég lett volna. A tehetetlenség,
a jelentéktelenség, a mellőzöttség érzése volt a rosszabb,
hogy semmibe vették, mert miatta még aggódni sem
érdemes. Megváltoztatták a napot, és még csak nem is
szóltak neki. Mindenkinek szóltak, csak neki nem. Így
bánnak veled, ha nincs pénzed. Szándékosan, hidegvérrel
megsértenek. Doringék talán minden rossz szándék nélkül,
egyszerűen elfelejtették értesíteni, sőt az sem lehetetlen, hogy
ő tévesztette el a dátumot. De nem! Erre most gondolni sem
akart. Doringék szándékosan tették ezt vele! Hát persze,
hogy szándékosan! Nem vették a fáradságot, hogy szóljanak,
mert ágrólszakadt, tehát nem számít! A buzik!
Gyorsan továbbment. Éles fájdalmat érzett a mellkasában.
Emberi társaság, emberi szó! Mi értelme volt erre
vágyakozni? Most egyedül töltheti az estét, mint mindig.
Nincs sok barátja, és ők is messze laknak. Rosemary még
dolgozik, és a világ végén lakik, West Kensingtonban, egy
női szállón, amit nősténysárkányok őriznek. Ravelston
közelebb lakott, a Regent’s Park környékén. Ravelston
azonban gazdag volt, sok elfoglaltsággal, valószínűtlen, hogy
otthon tartózkodjék. Föl se hívhatja, ahhoz is kellene
legalább egy kétpennys, szemben az ő három félpennysével
és a szerencsepénzzel. Egyébként is, hogy találkozhatna
Ravelstonnal, ha nincs pénze? Ravelston garantáltan azt
mondaná: „Üljünk be valahová!”, vagy valami hasonlót. Ő
pedig nem engedheti, hogy Ravelston fizesse az italát.
Barátsága Ravelstonnal csak bizonyos feltételekkel volt
fenntartható: ha Gordon mindenből fizeti a részét.
Elővette egyetlen cigarettáját, és rágyújtott. Semmi öröme
nem telt benne, hiszen közben szinte rohant – hanyag
gesztus volt csupán. Nem is figyelte, merre jár. Ki akarta
fárasztani magát, addig menni, amíg az ostoba fizikai
fáradtság ki nem öli belőle Doringék lekezelő
bánásmódjának emlékét. Nagyjából délnek tartott – átvágott
Camden Town parlagon hagyott földjein, le a Tottenham
Court Roadon. Közben besötétedett. Átment az Oxford
Streeten, átfurakodott a Covent Gardenen, aztán a Stranden
találta magát, és a Waterloo hídnál átkelt a folyón. Az
éjszakával a hideg is leszállt. Séta közben a dühe kissé
megenyhült, de a hangulata nem sokat javult. Egyetlen
gondolat kísértette, menekült előle, de nem tudott
szabadulni. A verseire gondolt. Az üres, buta,
hasznavehetetlen verseire. Hogyan is hihetett bennük?
Elgondolni is rossz, hogy nemrég még azt képzelte, a Londoni
örömökből lehet valami! Most rosszullét környékezte, ha a
verseire gondolt. Olyan érzés volt, mint a másnaposság. A
csontjaiban érezte, hogy nem jó, mint ahogy a versei sem
azok. A Londoni örömöket soha nem fogja befejezni. Ha ezer
évig élne, akkor sem tudna írna egyetlen olvasható sort sem.
Most utálkozva idézte fel legújabb versének elkészült négy
szakaszát. Krisztusom, micsoda szennyirodalom! Rím a
rímre – kopp, kopp! Úgy kong, mint egy üres kekszesdoboz.
És erre a szemétre vesztegeti az életét!
Hosszú utat tett meg, legalább nyolc-tíz kilométert. Lába
sajgott, feldagadt, mert járdán gyalogolt. Lambethben
járhatott, elég lepusztult környéken, a keskeny, pocsolyás
utcák ötven méteren belül a sötétségbe vesztek. A lámpákat
párabúra vette körül, mint néhány magányos csillag,
kizárólag önmagukat világították meg. Pokolian megéhezett.
Csalogatták a kávézók gőzfelhős ablakai és a krétás feliratok:
„Egy igazi csésze tea, 2 dl, kanna nincs”. Értelmetlenül
vágyakozott, nem használhatta fel a szerencsepénzt.
Visszhangos vasúti átjáróhoz ért, azután a Hungerford hídra
vezető sétányhoz. A fényreklámok megvilágították a piszkos
vizet, Kelet-London minden mocska tartott innen a város
belseje felé. Parafadugó, citrom, hordódongák, döglött kutya,
karéj kenyér. Gordon a rakparton ment tovább, Westminster
felé. A szél megropogtatta a platánokat. Suhog a fenyegető
szél... Összerezzent. Már megint ez a szemét! Még most is,
pedig már december volt, elhagyatott, szegény öreg roncsok
telepedtek a padokra, újságpapír kötegeket hajtogatva
magukra. Gordon érzéketlenül tekintett rájuk. Csavargók.
Egyszer majd ő is erre a sorsra jut. Tán jobb is. Valódi
szánalmat sosem érzett az igazi szegények iránt. A
tisztviselők, a közép-középosztály, inkább nekik van
szükségük szánalomra.
Fölsétált a Trafalgar térre. Még hosszú órákat kell valahogy
elütni. Menjen be a Nemzeti Galériába? Már bezárt. Negyed
nyolc múlt. Még három, négy, öt óra lefekvésig. Hétszer
lassan körülsétálta a teret. „Négyszer az óra járásával
megegyezően, háromszor fordítva. Sajgott a lába, a legtöbb
pad üres volt, mégsem ült le. Ha egy pillanatra is megállna,
nem bírná ki cigaretta nélkül. A Charing Cross Roadon
teázók csábították, mint a szirének. Kivágódott az egyik
Lyons ajtaja, Gordont megcsapta a frissen sült sütemény
illata. Kicsi híján megadta magát. Végül is miért ne menne
be? Egy órát is elücsöröghetne odabent. Egy csésze tea két
penny, két péksütemény megint kettő, és neki a
szerencsepénzzel együtt pont négy és fél pennyje van.
Lehetetlen! Az az átkozott szerencsepénz! A lány a kasszánál
rajta vihogna. Maga elé képzelte, ahogy átnyújtja neki a
hárompennyst, s előre látta, ahogy a lány összevigyorog a
pult mögött társával. Azonnal rájönnének, hogy ez az utolsó
hárompennyse. Hiába. Gyerünk tovább!
A halotthalvány neonfényben sűrűn megteltek a járdák.
Gordon apró, kopott alakja ott araszolt közöttük, arca sápadt
volt, haja gondozatlan. A tömeg tovahömpölygött mellette:
került és kerülték. Van valami szörnyű a londoni éjszakában,
valami hideg, személytelen és közömbös. Hétmillió ember
hömpölyög ide-oda, kerülik az érintkezést, szinte tudomást
sem vesznek egymás létezéséről, mint halak az akváriumban.
Az utcán hemzsegtek a szép lányok. Tucatjával özönlöttek
mellette, arcukat elfordították, vagy vakon meredtek maguk
elé: hideg nimfák, megdermesztik a férfitekintetet. Meglepő,
milyen sokan látszottak magányosnak, vagy sétáltak egy
másik lánnyal. Sokkal többen egyedül, mint férfitársaságban.
Ez is csak pénzkérdés. Vajon hány olyan lány akad, aki
inkább választaná a pénztelen életet, mint a férfi nélkülit?
A kocsmákból savanykás sör szaga áradt. Az emberek
egyesével, kettesével csordogáltak be a mozikba. Gordon
megtorpant az egyik rikító kirakat előtt, s az egyenruhás
ajtónálló unott tekintete sem riasztotta el attól, hogy
megvizsgálja a fényképeket. Greta Garbo a Festett fátyolban.
Vágyott rá, hogy bemehessen, nem is Garbo, inkább a
bársonyszékek langyos puhasága miatt. Magát a mozit
persze utálta, akkor is ritkán ment oda, ha éppen
megengedhette magának. Ugyan miért kellene pártolni a
művészet ágat, mely arra rendeltetett, hogy helyettesítse az
irodalmat. Mégis van az egésznek valami ragacsos vonzereje.
Ülni a párnázott széken, a meleg, füstszagú sötétségben,
hagyni, hogy a vetítővásznon villódzó ostobaság legyűrjön,
érezni, ahogy a butaság hulláma körülötted csobognak, míg
merülni nem kezdesz, méregtől átitatva a nyúlós tengerbe –
éppen ilyen drogra van szükségünk. A társtalan embernek
éppen erre. A Palace Theatre felé közeledett, mikor egy
strázsáló utcalány kiszúrta magának, és elállta az útját.
Alacsony, zömök, olasz lány volt, nagyon fiatal, fekete szeme
óriási. Tűrhetően nézett ki, és az utcalányokra nem jellemző
módon jókedvűnek tűnt. Egy pillanatra meglassította lépteit,
sőt elkapta a lány tekintetét. A lány felnézett rá, készen arra,
hogy széles mosoly ömöljön el az arcán. Miért is ne állna le
legalább beszélgetni vele? Olyannak látszik, aki megértené.
Lehetetlen! Nincs egy vasa sem! Elfordította a tekintetét, és
ellépett mellette, az olyan férfi kimértségével, akit a
szegénység erényessé tesz. Milyen mérges lett volna a lány,
ha ő megáll, és utóbb kiderül, hogy nincs is pénze. Ment
tovább. Lám, beszélgetni sem lehet pénz nélkül!
Fárasztó volt fölkaptatni a Tottenham Court Roadon és a
Camden Roadon. Lassított a tempón, kicsit húzta a lábát.
Legalább tizenöt kilométert gyalogolt, végig járdán. A
lányok egyre csak hömpölyögtek körülötte, vakon meredtek
maguk elé. Lányok magányosan, fiatalemberekkel, más
lányokkal, egyedül. Kegyetlen, fiatal tekintetükkel
keresztülnéztek rajta, vagy elnéztek fölötte, mintha nem is
létezne. Túl fáradt volt ahhoz, rogy nehezteljen érte. Vállai is
megadták magukat, már csak vánszorgott, meg sem próbálta
megőrizni egyenes tartását, „le-vagy-te-ejtve” arckifejezését.
Azok is menekülnek előlem, akik nemrég még kerestek. Nem
hibáztathatom őket. Harmincéves volt, elnyűtt, híján a férfias
vonzerőnek. Miért nézne rá akár egyetlen lány is?
Ráébredt, ha aznap még enni akar, azonnal indulnia kell,
mert Madame Wisbeach senkit nem hajlandó kiszolgálni este
kilenc után. Hideg, asszony nélküli hálószobájának a
gondolatára rosszullét fogta el. Megmászni a lépcsőt,
elgyújtani a gázt, lepuffanni az asztala mellé, és csak elütni
az órákat, miközben se olvasnivalója, se cigarettája –
elviselhetetlen gondolat. Camden Townban megteltek a
lármás kocsmák, pedig még csak csütörtök volt. Az egyik
kocsma ajtajában három nő beszélgetett, kivörösödött karjuk
telt, mint a kezükben a söröskorsó. Bentről nyers hangok
hallatszottak, cigarettafüst és sörszag áradt. Gordon a
Chrichton Armsra gondolt. Flaxman talán ott van. Miért ne
kockáztatná meg? Egy korsó sör három és fél penny. Neki
négy és fél van a szerencsepénzzel együtt. Végül is törvényes
fizetőeszköz az is.
Máris szörnyen szomjazott. Hibázott: megengedte magának,
hogy a sörre gondoljon. Közeledett a Chrichtonhoz, énekszót
hallott. A nagy, rikító külsejű kocsmában a szokottnál is
világosabb volt. Odabent valamit ünnepeltek. Húsz érett
férfihang harsogta kórusban:
„Fo-or ree’s a jorrigoo’ fellow,
For ree’s a jorrigoo’ fellow,
For ree’s a jorrigoo’ fe-el-low-
And toori oori us!”12
VALAHOGY ÍGY HANGZOTT. GORDON KÖZELEBB
HÚZÓDOTT. MAJD ELEPEDT A SZOMJÚSÁGTÓL. A FÉRFIHANGOK
OLYAN ÁZOTTAK, OLYAN SÖRTŐL ISZAMOSAK VOLTAK, HOGY HA
MEGHALLOTTAD, MÁR LÁTTAD IS A JÓL MENŐ
VÍZVEZETÉKSZERELŐK KIVÖRÖSÖDÖTT ARCÁT. A PULT MÖGÖTTI
KÜLÖNSZOBÁBAN A BUFFALÓK TARTOTTÁK TITKOS
TANÁCSKOZÁSAIKAT. CSAK ŐK LEHETTEK OTT. VALAMILYEN
MEGEMLÉKEZŐ IVÁSZATOT RENDEZHETTEK, ELNÖKÜK, TITKÁRUK,
NAGYMESTERÜK, VAGY BÁRMINEK IS HÍVJÁK TISZTELETÉRE.
GORDON MÉG MINDIG A BÁR AJTAJA ELŐTT VÍVÓDOTT. TALÁN
INKÁBB A SÖNTÉSBE KELLENE MENNIE. OTT CSAPOLT SÖRT
MÉRNEK, A BÁRBAN MEG ÜVEGESET ADNAK. ÁTMENT A MÁSIK
OLDALRA. A SÖRÁZTATTA HANGOK KÖVETTÉK:
WITH A TOORI OORI AY,
AN’ A TOORI OORI AY!
FO-OR REE’S A JORRIGOO’ FELLOW,
FOR REE’S A JORRIGOO’ FELLOW –
Egy pillanatra megszédült. Fáradt volt, éhes, és a
szomjúság is gyötörte. Maga elé képzelte a kellemes
helyiséget, ahol a buffalók énekeltek: ropogó tűz, nagy,
csillogó asztal, a falon az állatok fényképei. Azt is maga elé
tudta idézni, ahogy az ének lankadtával, húsz skarlátpiros
arc merül a söröskriglibe. Zsebébe mélyesztette a kezét, hogy
megbizonyosodjék, még mindig ott a hárompennys. Miért is
ne? Kit érdekel ez egy söntésben? Csapd le a szerencsepénzt
a bárpultra, és süss el valami viccet. „A karácsonyi
pudingban találtam, azóta őrizgetem!” Körös-körül
12 „For he’s a jolly good fellow – Mert ő egy nagyszerű fickó...” –
angol férfit rsas gok kzkedvelt, eredetileg kollégiumi ksznt dala.
derültség. Már érezte is a csapolt sör fémes ízét a nyelvén.
Tétován pörgette a kezében az érmét. A buffalók újra
rákezdték:
With a toori oori ay,
An’ a toori oori ay!
Fo-or ree’s a jorrigoo’ fellow –
Gordon visszament a bár ablakához. Az ablak
zúzmarás volt, és párás a benti melegtől. Maradtak mégis
rések, melyeken át be lehetetett látni. Bekukucskált. Igen,
Flaxman bent volt.
A bár zsúfoltnak hatott. Mint minden szoba, amit kívülről
nézünk, menthetetlenül barátságosnak látszott. A tűz a
rostélyon táncolt, és visszatükröződött a sárgaréz
köpőcsészéken. Gordon szinte az üvegen át is érezte a sör
szagát. Flaxman két halképű fickó között ült, jobbfajta
biztosító ügynöknek látszottak. Flaxman könyöke a
bárpulton nyugodott, lába a lábtartón, kezében sörcsíkos
pohár, éppen a helyre kis szőke pincérlánnyal diskurált. A
lány a pult mögötti széken állt, a sörösüvegeket válogatta, és
válla fölött hátrafordulva pimaszul válaszolgatott. Hallani
nem lehetett, miről beszélnek, de nem volt nehéz kitalálni.
Flaxman mondott valami pikánsat, mire a halképűek hasa
rengett az obszcén nevetéstől. A kis szőke is kuncogott, és
meglepetten, de azért jólesőn riszálta csinos kis seggét.
Gordonnak elszorult a szíve. Bár odabent lehetne! A fényben
és melegben, emberek közt, akikkel szót lehet váltani, sör és
cigaretta mellett, egy lánnyal, akivel flörtölni lehet. De miért
is ne menne be? Kölcsönkérhet egy shillinget Flaxmantől.
Szívesen adna. Máris elképzelte, amint hanyagul
beleegyezik: – Üdv. öregfiú! Na, mi újság? Hogyan? Egy
shillinget? Hát persze! Kettőt is! Tessék! – és a kétshillinges
már csendül is a sörtől iszamos pulton. Flaxman a maga
módján rendes ember.
Gordon a szárnyas ajtónak támasztotta a kezét. néhány
centire be is nyomta. A résen kiszökött a meleg füst- és
sörpára. Ismerős, életadó illat: ám ahogy beleszagolt, megint
elhagyta a bátorsága. Nem! Lehetetlen. Nem lökheti be azt az
ajtót négy és fél pennyvel a zsebében. „Soha ne engedd, hogy
mások fizessék az italodat!” Ez a pénztelenek első
parancsolata. Megfordult és elindult a sötét járdán.
For ree’s a jorrigoo’ fe-ELL-OW –
And toori oori us!
With a toori oori ay!
An’ a –
A távolban elhaló hangok még utána úsztak, halványan
emlékeztették a sörre. Gordon fogta a hárompennyst, és
elgurította a sötétbe.
Hazaindult, bár inkább csak vonszolódott. Nem akart
hazamenni, de le kellett ülnie. Lába fájt, talpa zsebesedett, és
a vacak szobácska volt az egyetlen hely egész Londonban,
ahol jogában állt leülni.
Csendesen besurrant, de Mrs. Wisbeach azért persze
meghallotta. Kipislantott rá az ajtaja mögül. Kevéssel múlt
kilenc. Ha kémé, még adna valami vacsorát. Viszont
siránkozna, és szívességnek tekintené: tehát inkább éhesen
megy lefeküdni.
Elindult fölfelé. Az első lépcsőforduló feléig sem jutott,
mikor egy háta mögül hangzó kettős koppantás megállította.
A posta! Hátha levél jött Rosemarytől!
Odakint megbillent a levélnyílás fedele, és némi
erőfeszítéssel, mint amikor egy szürkegém visszaöklendezi a
lepényhalat, egy köteg levelet hányt a lábtörlőre. Gordon
szíve megdobbant. Hat-hét levél jött. Ebből neki is jutnia kell
egynek!
Mrs. Wisbeach szokása szerint kilőtt az odújából a postás
koppantására. Két év alatt Gordonnak egyszer sem sikerült
Mrs. Wisbeachnél előbb rátenni a kezét a levelére. Most is
féltékenyen melléhez szorította a köteget, aztán egyenként
föltartotta őket, és kibetűzte rajtuk a címzést. Modorából arra
lehetett következtetni, hogy mindegyikben bírósági idézést,
illetlen szerelmes levelet, vagy fogamzásgátlótabletta-
hirdetést sejt.
– Önnek is jött, Mr. Comstock – mondta savanyúan, és
átnyújtotta a levelet.
A szíve elszorult, szinte kihagyott. Hosszúkás boríték. Tehát
nem Rosemary. A saját kézírásával van megcímezve. Akkor
valamelyik újság. Most két verse „futott” éppen. Az egyik a
Kalifornia Magazinnál, a másik a Kankalin Quarterlynél. De
mégsem amerika a bélyeg. És a Kankalin már legalább hat
hete ül a versén. Te jó ég, lehet, hogy elfogadták!
Rosemaryról teljesen megfeledkezett. – Köszönöm’ –
kiáltotta, zsebre vágta a borítékot, és hűvös nyugalommal
indult felfelé a lépcsőn, de amint kiért Mrs. Wisbeach
látóteréből, hármasával kezdte venni a fokokat. Egyedül kell
maradnia, hogy kinyithassa a levelet. Mielőtt az ajtóhoz ért,
már a gyufát kereste, de az ujjai annyira remegtek, hogy
odakoccantak a burához, mialatt meggyújtani próbálta a
lángot. Leült. Kivette a zsebéből a levelet, aztán egyszerre
elillant a bátorsága. Nem bírta kinyitni. A fénybe tartotta, és
próbálta kitalálni, milyen vastag. A verset két lapra írta.
Bolond, mondta magának, és föltépte a borítékot. Kihullott
belőle a saját verse és egy csinos, ó, milyen csinos kis
nyomtatott kártya, pergamenutánzatú papíron:
A SZERKESZTŐ SAJNÁLATTAL KÖZLI, HAGY A BEKÜLDÖTT
KÉZIRATOT NEM ÁLL MÓDJÁBAN FELHASZNÁLNI.
A kártyát gyászszegélynek beillő babérlevelek
keretezték. Gordon szótlanul, gyűlölettel meredt a papírra. A
világ egyetlen visszautasítása sem ilyen végzetes, mert egyik
sem ilyen megválaszolhatatlan. egyszerre meggyűlölte és
szégyellte a versét. Úgy érezte, a leggyengébb, a legostobább
vers, amit valaha írt. Anélkül, hogy újra elolvasta volna, apró
darabokra tépte, és a papírkosárba hajította. Egyszer s
mindenkorra kiveri a fejéből ezt a verset. Az elutasító kártyát
egyelőre nem tépte össze. Gyűrögette, tapintotta gyűlöletes
simaságát. Elegáns kis vacak, pompás betűtípussal. Egy
pillantással felmérhette az ember, hogy „jó” lap küldte,
amolyan nyálas, értelmiségi folyóirat, háta mögött egy kiadó
pénzével. Pénz, pénz! pénz és kultúra! Ostobaságot követett
el! Egy ilyen lapnak verset küldeni, mint a Kankalin! Mintha
elfogadnának verset a hozzá hasonló alakoktól! Hiszen
számukra már az is árulkodó tény, hogy nem gépelte le.
Ennyi erővel a Buckingham-palotába is küldhetne
képeslapot. Azokra gondolt, akik a Kankalinba írnak: pénzes
értelmiségiek gyülekezete, simulékony, rafinált, fiatal
tenyészállatok, akik már az anyatejjel szívják magukba a
pénzt és a kultúrát. Elgondolta, milyen lenne befurakodni
ebbe az elpuhult társaságba! Közben átkozta valamennyit. A
buzik! Az átkozott buzik! „A szerkesztő sajnálattal közli!”
Mit kell úgy finomkodni? Miért nem mondják ki: „Nem
kellenek a vacak verseid. Csak azokét közöljük, akikkel
együtt jártunk Cambridge-be. Ti, prolik, csak tartsatok
távolságot!” Az átkozott, képmutató buzik!
Végül összegyűrte a kártyát is, kidobta és felállt. Jobb, ha
bebújik az ágyba, míg van ereje levetkőzni. Csak az ágy
melegére számíthatott. De előtte fel kell húzni az órát,
beállítani az ébresztőt. Szokott mozdulatait halálos
unottsággal végezte. Tekintete a fikuszra esett. Két éve lakott
ebben az ócska szobában, két végzetes éve, mialatt semmit se
csinált. Hétszáz elvesztegetett nap: mindegyik a magányos
ágyban végződött. Elutasítás, kudarc, sértés: mind
megbosszulatlanul. Pénz és pénz, a pénz minden! Doringék
azért űztek gúnyt belőle, a Kankalin azért utasította el.
Rosemary azért nem fekszik le vele, mert nincs pénze.
Társasági, művészi, szexuális kudarc, de a lényege ugyanaz –
a pénzhiány.
Valakinek valahogyan vissza kell ütnie. Nem fekhet le úgy,
hogy az elutasító kártya legyen az utolsó gondolata.
Rosemaryre gondolt. Már öt napja nem írt. Ha ma levél jött
volna tőle, még az se fájt volna annyira, hogy a Kankalin
Quarterly a körmére koppintott Rosemary azt mondta, hogy
szereti, és lám mégsem fekszik le vele, de még csak nem is ír!
Ő is csak olyan, mint a többiek. Megveti őt, és megfeledkezik
róla, csak mert nincs pénze, tehát nem számít. Írni kellene
neki egy hosszú levelet, elmagyarázni, milyen érzés
sértettnek és lenézettnek lenni, hadd lássa, milyen komiszul
bánik vele.
Talált egy tiszta papírlapot, és a következőket írta a jobb
felső sarkába:
31 WILLOWBED ROAD, NW, DECEMBER 1. ESTE 9.30
MIRE EZT LEÍRTA, ÚGY ÉREZTE TÖBBRE NEM KÉPES. EBBEN A
LEGYŐZÖTT ÁLLAPOTBAN MÉG EGY LEVÉL MEGÍRÁSA IS TÚL NAGY
ERŐFESZÍTÉST IGÉNYELT. MELLESLEG, MI ÉRTELME? ÚGYSE
ÉRTENÉ. VALAMIT MÉGIS ÍRNIA KELL. VALAMIT, AMIVEL
MEGSEBEZHETI A LÁNYT – MÁR CSAK ERRE VÁGYOTT. SOKÁIG
GONDOLKOZOTT, AZTÁN PONTOSAN A LAP KÖZEPÉRE A
KÖVETKEZŐT ÍRTA:
ÖSSZETÖRTED A SZÍVEMET.
SE CÍM, SE ALÁÍRÁS. CSINOSAN FESTETT, CSAK ÚGY,
ÖNMAGÁBAN, A LAP KÖZEPÉN, KISBETŰS, „ISKOLÁS”
KÉZÍRÁSÁVAL. MINT EGY RÖVID VERS. A GONDOLAT KISSÉ
FÖLVIDÍTOTTA.
A levelet egy borítékba dugta, lement a sarki postahivatalba,
és az utolsó három félpennyséért egy egypennys és egy
félpennys bélyeget vett rá az automatából.
V.
– A jövő havi Antikrisztusban hozzuk a versedet – szólt
le Ravelston lakásának első emeleti ablakából.
Gordon, odalent a járdán, úgy tett, mintha azt se tudná,
melyik versről beszél Ravelston, miközben persze
ugyanolyan pontosan emlékezett rá, mint minden versére. – Melyiket is? – kérdezte.
– A haldokló prostituáltról. Nagyon jó.
GORDON KAJÁNSÁGNAK ÁLCÁZOTT, JÓLESŐ ÖNHITTSÉGGEL
NEVETETT.
– Aha! A haldokló prostituált! Egyik kedvenc témám!
Legközelebb írok neked egyet a fikuszról is.
Ravelston dús sötétbarna hajjal keretezett, túlérzékeny,
kisfiús arca beljebb húzódott az ablakban.
– Kibírhatatlanul hideg van. Gyere inkább fel, és kapj be egy
falatot!
– Nem, gyere le te! Már ettem. Üljünk be valahova, igyunk
meg egy sört!
– Na jó, rendben. Csak felveszem a cipőmet.
Már néhány perce beszélgettek: Gordon a járdán állt,
Ravelston kihajolt az ablakon. Gordon nem kopogással
jelezte érkezését, hanem kavicsot dobott az ablakra. Ha csak
tehette, be nem tette a lábát Ravelston lakásába. Volt valami
a hely levegőjében, valami lebírhatatlanul felső osztálybeli
légkör, amitől alávalónak, piszkosnak, oda nem illőnek
érezte magát.
Csak az utcán vagy egy kocsmában tudott többé-kevésbé
egyenrangú félként viselkedni barátjával. Ravelston
megdöbbent volna, ha megtudja, hogy négyszobás lakása,
mely az ő szemében nyomorúságos lyuk volt csupán, így hat
Gordonra. Ravelston számára a Regent’s Park vadonjában
lakni nagyjából egyet jelentett a nyomornegyedekkel. Ő akart
itt élni, mint en bon socialiste13, ahogyan egy sznob a Mayfair
istállójába is beköltözne, csak ott legyen az „I. ker.” a
13 derék szocialista mdj ra, fr.
levélpapírján. Ravelston egész élete abból állt, hogy makacs
erőfeszítések árán próbált megszabadulni saját osztályától, és
tiszteletbeli tagként beépülni a proletariátusba. Mint annyi
más kísérlet, ez is eleve kudarcra ítéltetett. Soha egyetlen
gazdag sem képes szegénynek álcázni magát, a pénz, akár a
gyilkosság, mindig napvilágra kerül.
Az utcai ajtón sárgaréz tábla hirdette:
P.W.H. Ravelston
ANTIKRISZTUS
Ravelston az első emeleten lakott, a földszintet az
Antikrisztus szerkesztőségi szobái foglalták el. Az Antikrisztus
többé-kevésbé értelmiségi havilap volt, sarcos, de némiképp
zavaros szocialista beütéssel. általánosságban, olyan
benyomást keltett, mintha egy lelkes nonkomformista
szerkesztené, aki Isten helyett most Marxért lelkesedik, és
eközben vers libre költők14 bandájába keveredett. A leírás
mégsem illik Ravelston egyéniségére: ő pusztán túl
engedékeny szerkesztő volt, azaz kiszolgáltatta magát
szerzői kénye-kedvének. Az Antikrisztusban szinte bármi
megjelenhetett, ha Ravelstonban felmerült a gyanú: a
szerzője éhezik.
Ravelston egy pillanat múlva már jött is, fejfedő nélkül,
hosszú szárú kesztyűjét húzogatva. Lerítt róla, hogy gazdag
fiatalember. A jómódú értelmiségi egyenruháját viselte: régi
tweedzakót – látszott rajta a kitűnő szabó keze nyoma –, az
ilyen ruhadarab annál előkelőbbnek hat, minél régebben
viselik, hozzá bő flanelnadrágot, szürke pulóvert, viseltes
barna félcipőt. Szándékosan így járt mindenhová, az előkelő
házakba és éttermekbe is, csak hogy megmutathassa,
mennyire megveti a felsőbb osztályra jellemző konvenciókat
– fel sem fogta, hogy ezt is csak egy felsőbb osztálybeli
engedheti meg magának. Egy évvel idősebb volt Gordonnál,
de jóval fiatalabbnak látszott. Magas, vékony, vállas alakja
magán viselte a felső osztálybeli ifjú henye eleganciájának
14 szabadversel, modern kltk, fr.
minden jegyét. Mozgásában és arckifejezésében azonban volt
valami furcsa, bocsánatkérő vonás. Mintha mindig éppen
kitérni akarna valaki útjából. Ha véleményt mondott, bal
mutatóujjának belső felével megdörgölte az orrát. Igazság
szerint, életének minden pillanatában hallgatólagosan
bocsánatot kért a nagy jövedelméért. Gazdagságának
emlegetésével épp olyan könnyen zavarba lehetett hozni,
mint Gordont a szegénységére tett célzással.
– Gondolom, ebédeltél – mondta Ravelston a maga
bloomsburys könnyedségével.
– Réges-rég. Hát te?
– Én is, persze.
Már majdnem fél kilenc volt, és Gordon dél óta egy falatot
sem evett. Ravelston sem. Gordon nem tudta hogy Ravelston
éhes, de Ravelston tudta, hogy Gordon igen, és Gordon
tudta, hogy Ravelston tudja. Mégis mindketten szükségét
érezték a színjátéknak, hogy egyikük sem éhes. Szinte soha
nem ettek együtt. Gordon nem engedte volna, hogy
Ravelston meghívja, ő maga pedig nemhogy egy éttermet, de
a Lyons-teázót, sőt az ABC-t sem engedhette meg magának.
Hétfő volt, egy ötös és kilenc penny lapult a zsebében.
Megengedhetett magának néhány korsó sört, de egy rendes
étkezést semmiképp. Valahányszor Ravelstonnal találkoztak,
érvénybe lépett köztük valami hallgatólagos megállapodás,
hogy semmi olyat nem csinálnak, ami többe kerül tíz
shillingnél, amennyiért be lehet ülni egy kocsmába. Így
tartották fenn a látszatot, hogy anyagi helyzetüket tekintve
nincs köztük nagy különbség.
Gordon közelebb oldalazott Ravelstonhoz, amint lefelé
ballagtak a járdán. Karon is fogta volna, de hát az ember nem
csinál ilyet. Ravelston magasabb, kellemesebb alakja mellett
az övé törékenynek, nyugtalannak és szánalmasan kopottnak
tűnt. Gordon csodálta Ravelstont, és soha nem érezte magát
egészen fesztelennek a jelenlétében. Ravelstonnak nemcsak a
modora volt kellemes, de volt benne valami eredendő
méltóság, könnyed elegancia az élettel szemben, mellyel
Gordon másutt aligha találkozhatott. A jelenség kétségkívül
összefüggött a ténnyel, hogy Ravelston gazdag. Hiszen
pénzen megvásárolható minden erény: mert a pénz
hosszútűrő, kegyes; nem fuvalkodik fel, nem cselekszik
éktelenül, nem keresi a maga hasznát15. Ravelston mégsem
volt egyszerűen egy pénzes pasas. Az elme elhájasodásának
veszélye, mely gyakran együtt jár a vagyonnal, őt elkerülte,
vagy ő maga kerülte el tudatos erőfeszítéssel. Hiszen az
egész élete erről a küzdelemről szólt. Ezért áldozta az idejét
és a jövedelme nagy részét egy népszerűtlen szocialista
havilapra. Az Antikrisztustól függetlenül is szórta a pénzt
minden irányba. Egy csapat kéregető, költőtől járdafestőig,
szüntelenül rajta élősködött. Ami őt magát illeti, nagyjából
évi nyolcszáz fontból élt. Még ezt is örökösen szégyellte.
Tudta, hogy nem éppen proletárbér, de ennél kevesebből
nem tanult meg kijönni. Évi nyolcszáz volt számára a
minimum, mint Gordon számára a heti két font.
– Hogy megy a munkád? – kérdezte Ravelston.
– Elmegy. Álmosító. Vén tyúkokkal fecsegek Hugh Walpole-
ról. Nem vészes.
– Én a saját munkádra gondoltam – az írásra. A Londoni
örömök jól halad?
– Az isten szerelmére, ne is beszéljünk róla! Beleőszülök.
– Egyáltalán nem haladsz vele?
– Én nem haladok a munkáimmal. Ha csak nem visszafele.
Ravelston felsóhajtott. Mint az Antikrisztus szerkesztője,
olyan gyakran bátorított csüggedt költőket, hogy ez szinte
második természetévé vált. Nem kellett neki elmagyarázni,
Gordon miért „nem tud” írni, vagy a költők manapság miért
„nem tudnak”, ha pedig mégis, az miért hat úgy, mintha egy
nagy dob belsejében borsót zörgetnének.
– Elismerem – mondta együttérző mélabúval –, ez a kor nem
kedvez a verseknek.
– Hát nem.
Gordon a sarkával a járdát kalapálta. Bár ne került volna
szóba a Londoni örömök. Csak felidézte nyomorúságos, hideg
szobáját és a fikusz alatt szétszórt papírhalmot. Kurtán felelt:
15 Bibliai parafr zis – eredetije: P l 1. levele a korinthusbeliekhez 13:4
– Ez az írás egy f....g! Kuksolsz egy sarokban, gyötröd az
idegeidet, mindhiába. Ugyan kinek kell manapság a
költészet? Még a bolhacirkuszt is többre tartják.
– És mégsem adhatod fel. Hiszen képes vagy létrehozni
valamit, és ez több, mint amit a legtöbb költő manapság
elmondhat magáról. Ott van például az Egerek.
Gordon utálkozva gondolt a lapos kis kötetre. Negyven-
ötven szürke, élettelen vers, halva született csecsemők
felcímkézett lombikokban. „Kivételes ígéret” – írta a Times
irod. mell. Százötvenhárom példány fogyott el, a többi
remittenda. Mint néha minden művészt a saját művével
kapcsolatban, elfogta az önutálat, sőt a rémület.
– Halott az egész. Olyan halott, mint egy átkozott lombikba
zárt magzat!
– Azt hiszem, így van ez a legtöbb könyvvel.
Manapság nem kapkodják a verseket. Túl nagy a verseny.
– Nem így értettem. Maguk a versek halottak. Nincs bennük
élet. Semmiben, amit írok. Minden élettelen, vértelen. Nem
feltétlenül csúf vagy közönséges, csak halott, halott. – A
„halott” szó visszhangot vert az agyában, elindított egy
gondolatláncot. Hozzátette: – A verseim azért halottak, mert
én is az vagyok. Te is. Mindannyian. Halottak vagyunk egy
halott világban.
Ravelston egyetértően mormogott, furcsa bűntudattal.
Kedvenc témájuknál tartottak – Gordon kedvenc témájánál –,
a modern élet hiábavalóságánál, halálos nyomorúságánál.
Soha nem találkoztak anélkül, hogy legalább egy félórát ne
beszéltek volna erről. Ravelston ilyenkor mindig
kényelmetlenül érezte magát. Bizonyos értelemben persze
tudta – az Antikrisztus is erre akarta felhívni a figyelmet –,
hogy a hanyatló kapitalizmusban az élet halálosan
értelmetlen. Tudása azonban elméleti maradt. Ezt nem
érezheti át igazán, akinek nyolcszáz font az éves jövedelme.
Amikor épp nem a bányászokra, a kínai kulikra és a
middlesbrough-i munkanélküliekre gondolt, legtöbbször
úgy érezte, hogy az élet egész jó buli. Ráadásul megvolt az a
naiv hite, hogy a szocializmus hamarosan úgyis mindent
helyrehoz. Szerinte Gordon kicsit mindig túlzott. Így hát volt
köztük némi ellentét, de Ravelston volt olyan jól nevelt, hogy
soha ne akarja a végsőkig vinni a dolgot.
Gordonnal azonban nem így állt a helyzet. Ő heti két font
jövedelemből élt. Ezért aztán szívből gyűlölte a modem
életet, és szívből vágyott rá, hogy a pénzkultúrát szétvessék a
bombák.
Dél felé sétáltak, egy egészen tisztes lakónegyed sötét
utcáján, néhány bezsaluzott üzlet előtt. Egy ház tűzfaláról
Roland Butta lámpafénytől fakó arca vigyorgott rájuk,
legalább egy méter szélességben. Gordon az egyik lenti
ablakban észrevett egy fikuszt. London! Jellegtelen,
magányos házak mérföldjei, kiadott lakások és szobák, se
otthon, se közösség, csak értelmetlen életek, amint valami
álmos zűrzavarban, tömegével sodródnak a sír felé. Az utcai
járókelőkben is hullákat látott. A gondolat, hogy csupán
belső nyomorúságát vetíti másokra, meg sem kísértette.
Képzeletben ismét azt a szerda délutánt élte át, amikor arra
vágyott, hogy felzúgjanak az ellenséges repülők London
fölött. Elkapta Ravelston karját, a Roland Butta plakátra
mutogatott.
– Nézd azt a förmedvényt! Nézd, csak nézd! Nem támad
okádhatnékod?
– Esztétikai szempontból valóban bántó. Amúgy nem
hinném, hogy sok vizet zavar.
– Már hogyne zavarna – az egész város ilyenekkel van tele!
– Átmeneti jelenség. A kapitalizmus utolsó szakasza. Kétlem,
hogy érdemes volna bosszankodni miatta.
– Fontosabb, mint gondolnád! Csak nézd a fazon szájtáti
pofáját! Az egész civilizációnk sorsa rá van írva. Az
ostobaság, az üresség, a vigasztalanság! Nem tudsz úgy
ránézni, hogy eszedbe ne jutna a koton vagy a géppuska!
Tudod, a minap szinte kívántam, hogy törjön a háború.
Vágytam rá, majdhogynem imádkoztam érte.
– Na persze. A baj csak az, hogy Európa fiatalságának
legalább a fele ugyanígy érez.
– Bízzunk benne! Hátha akkor tényleg bekövetkezik.
– Nem, öregem! Egyszer elég volt!
Gordon nyugtalan léptekkel ment tovább. – Ezt nevezzük mi
életnek? Minden ez, csak nem élet: stagnálás, élőhalál! Nézd
ezeket az átkozott házakat, és bennük a sok céltalan embert!
Néha úgy érzem, mindannyian hullák vagyunk. Csak
függőleges helyzetben rothadunk.
– Rendben van, de mégis hibázol, ha úgy gondolod, a helyzet
menthetetlen. Ez egyszerűen a proletariátus hatalomátvétele
előtti állapot.
– Jaj, csak a szocializmusról ne beszélj nekem!
– Marxot kellene olvasnod, Gordon, de komolyan! Akkor
rájönnél, hogy ez csak átmenet. Nem tart örökké.
– Biztos? Nekem olyan, mintha örökké tartana.
– Egyszerűen csak rossz szakaszba léptünk. Meg kell
halnunk ahhoz, hogy újjá szülessünk, ugye érted?
– Már épp elég a haldoklásból. Az újjászületésnek pedig nem
sok jelét látom.
Ravelston megdörgölte az orrát. – Hinnünk kell, öregem. És
reménykednünk.
– Úgy érted, pénzt szereznünk – mondta komoran Gordon.
– Hogy jön ide a pénz?
– A pénz az optimizmus ára. Adj heti öt fontot, és szocialista
leszek!
Ravelston zavartan félrenézett. Megint a pénz! Mindenhol
utolér. Gordon azt kívánta, bár ne mondta volna ki. A pénz
az egyetlen dolog, amit a nálad gazdagabbak társaságában
nem hozhatsz szóba. Ha mégis, kizárólag elvont értelemben,
nagy „P”-vel, nem a konkrét összegre utalva, ami a te
zsebedben ott lapul, az enyémben nem. Az elátkozott téma
mégis vonzotta, mint a mágnes. Előbb utóbb, kiváltképp, ha
már néhány pohár ital is fűtötte, önsajnáló részletességgel
kezdte ecsetelni, milyen nyomorult is az élet heti két fonttal.
Néha, pusztán dacból, hogy azért is valami rosszat mondjon,
kibukott belőle egy-egy otromba vallomás – például, hogy
két napig nem volt cigarettája, hogy az alsóneműje csupa
lyuk, vagy hogy a felöltőjét zálogba csapta. Ma azonban
semmi efféle nem történhet, fogadta meg. Gyorsan ejtették
hát a pénz témát, és nagy általánosságban a szocializmusról
beszélgettek tovább. Ravelston évek óta próbálta Gordont
megtéríteni, de még az érdeklődését sem sikerült
fölébreszteni. Éppen egy mellékutcában jártak, egy rozzant
külsejű kocsmánál. Mintha savanyú sörfelhő lógott volna
fölötte. Ravelston undorodott a szagtól. Sietősebbre fogta
volna a lépteit. Gordon azonban megállt, orrlyuka
bizsergett.
– Szívesen innék egyet! – mondta.
– Nekem is jól esne – felelt lovagiasan Ravelston.
Gordon belökte a kocsma ajtaját, barátja követte. Ravelston
meggyőzte önmagát, hogy kedveli a kocsmákat, különösen a
rossz kocsmákat. A kocsma alapvetően proletár intézmény.
Itt egyenlő feltételek mellett találkozhat az ember a
munkásosztállyal – legalábbis elméletben. A gyakorlatban
Ravelston soha nem járt kocsmába, kivéve, ha olyasvalakivel
volt együtt, mint Gordon, és ilyenkor is úgy érezte magát,
mint a partra vetett hal. Áporodott, mégis hideg levegő vette
őket körül. Mocskos, füstös, alacsony mennyezetű helyiségbe
léptek, a padlót fűrészporral szórták fel, a sima
deszkaasztalokon söröskorsók generációinak lenyomata. Az
egyik sarokban négy termetes asszonyság ült, dinnye méretű
keblekkel, Portert vedeltek, és nekihevülten egy bizonyos
Mrs. Croopról harsogtak. A kocsmárosné, magas, mogorva
nő, fekete frufruval, úgy festett, mint egy bordély madámja,
a pult mögött állt, erős karját összefonta, és figyelte, hogyan
dob célba egy darttáblára négy munkás és egy postás. Át
kellett bújni a röpködő nyilak alatt, ha át akartál jutni a
helyiség túlfelébe. Egy pillanatra elcsendesedett a terem, az
emberek kíváncsian bámulták Ravelstont. Rá volt írva, hogy
úriember. Ilyen ember nem bukkant föl gyakran az efféle
kocsmákban.
Ravelston úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy bámulják.
A pult felé indult, egyik kesztyűjét lehúzta, hogy kitapintsa,
mennyi apró van a zsebében. – Mit kérsz? – kérdezte
könnyedén.
Gordon azonban már előre tört, és egy shillinget tett a pultra.
Az első kört mindig te fizesd! Ez volt az ő becsületkódexe.
Ravelston az egyetlen üres asztal felé indult. Egy kubikos,
aki a pultra támaszkodott, utána fordult, és hosszan,
arcátlanul végigmérte. „Piperkőc! – gondolhatta magában.
Gordon két korsó barna sörrel egyensúlyozott az asztal felé.
Az ormótlan, filléres korsók, lekvárosüveg vastagságúak
voltak, homályosak és zsírosak. A sörön vékony réteg sárga
hab. Vágni lehetett a füstöt. Ravelston észrevett a pult mellett
egy jócskán megtelt köpőcsészét, mire elfordította a
tekintetét. Átfutott az agyán, hátha a sör valami bogármászta
pincéből került ide, iszamos csöveken át, hogy a korsókat
még az életben nem mosták el, legfeljebb sörrel dúsított
vízben öblítették. Gordon nagyon éhes volt. Jól esett volna
neki egy kevés kenyér és sajt is, de ha rendelne, nyomban
kiderülne, hogy mégsem vacsorázott. Nagyot húzott hát a
söréből, és rágyújtott, ez kis időre elfeledtette vele az éhséget.
Ravelston is ivott, aztán óvatosan letette a korsót. Tipikus
londoni sör volt, gyönge, mégis valami műíz maradt utána a
szájban. Ravelston a burgundi borokra gondolt. Közben
tovább érvelt a szocializmus mellett.
– Tudod, Gordon, tényleg ideje lenne Marxot olvasnod –
mondta kevésbé bocsánatkérően, mint rendesen, mert a rossz
sör fölbosszantotta.
– Előbb olvasnék Mrs. Humphrey Wardot – felelte Gordon.
– Lásd be, milyen oktalanság, amit művelsz. Állandóan a
kapitalizmus ellen tirádázol, mégsem fogadod el az egyetlen
lehetséges alternatívát. Az ember nem teheti stikában
tisztába a dolgokat. Vagy a kapitalizmust vagy a
szocializmust el kell fogadni. Mindkettőt nem lehet
megkerülni.
– Már mondtam, hogy nem érdekel a szocializmus. Már a
gondolata is ásításra ingerel.
– Mégis mi a kifogásod ellene?
– Csak egyetlen lényeges kifogásom van: senki sem kér
belőle.
– Képtelenség ilyesmit állítani!
– Úgy értem, senki, aki valóban érti, mit jelentene a
szocializmus.
– Mégis mit jelentene, szerinted?
– Ó! Valami Aldous Huxley-féle „Szép új világot”, kevésbé
szórakoztató formában. Napi négy órát egy gyárban, azzal,
hogy több százszor meghúzod ugyanazt a 6003-as számú
csavart. Zsírpapírban felszolgált ételt a közkonyhán. Közös
kirándulást a Marx szállótól a Lenin Szállóig és vissza.
Ingyenes magzatelhajtást minden sarkon. Persze a maga
módján mindez nagyon ígéretes. Csakhogy nem ezt akarjuk.
Ravelston felsóhajtott. Az Antikrisztusban havonta egyszer
maga is elutasította az efféle szocializmust. – Nos, akkor mit
akarunk?
– Isten tudja. Csak azt tudjuk, hogy mit nem akarunk. Ez a
baj velünk mostanság. Állunk csak, mint Bálám szamara.
Csakhogy nem két lehetőség van, hanem három, viszont
mind a háromtól hányni kell. A szocializmus csak egy a
háromból.
– És mi a másik kettő?
– Mondjuk az öngyilkosság és a katolikus egyház.
Ravelston elmosolyodott a klerikális utaláson. – A katolikus
egyház? Te ezt tényleg alternatívának tartod
– Az értelmiség hagyományosan kísértésbe esik tőle, nem?
– Nem az, amit én hívok értelmiségnek. Igaz, ott van, például
Eliot – ismerte be Ravelston.
– És fogadok, hogy lesz még száz másik. Kényelmes az
anyaszentegyház szárnyai alá bújni. Kicsit egészségtelen, de
nyilván biztonságos.
Ravelston elgondolkodón dörgölte az orrát. – Szerintem ez
csak másik módja az öngyilkosságnak.
– Bizonyos szempontból. De ugyanezt elmondhatod a
szocializmusról is. Mindkét esetben a kétségbeesés a
tanácsadó. Én viszont nem lennék képes igazi
öngyilkosságra. Túl könnyű, túl szelíd megoldás. Senkinek
nem engedem át a föld nekem járó szeletkéjét. Előbb végezni
szeretnék legalább néhány ellenségemmel.
Ravelston ismét elmosolyodott. – És kik az ellenségeid?
– Bárki, akinek az éves jövedelme meghaladja az ötszázat. –
Kényelmetlen csend lett. Ravelston évei jövedelme adózás
után is elérte a kétezret. Gordon pedig mindig efféle
nyilatkozatokat tett. Hogy úrrá legyen mindkettejük zavarán,
Ravelston fogta a korsóját, acélkeménységgel legyőzte az
émelyítő ízzel szembeni undorát, és lenyelte sörének
mintegy kétharmadát – minden esetre eleget ahhoz, hogy
befejezettnek tekintse az ügyet.
– Idd ki! – mondta csinált szívélyességgel. – Eljött a második
kör ideje.
Gordon kiürítette a korsóját, és hagyta, hogy Ravelston
elvegye előle. Nem bánta, hogy mostantól a Barátja állja a
többit. Kifizette az első kört, eleget tett a becsületnek.
Ravelston öntudatosan a pulthoz sétált. Az emberek megint
rábámultak, mihelyt fölállt. A kubikos, aki még mindig a
bárpultnak dőlt, érintetlen söre fölött, csendes pimaszsággal
méregette. Ravelston elhatározta, hogy nem iszik többet
ebből a moslékból.
– Kérhetnék két dupla whiskyt? – mondta bocsánatkérően.
A zord kocsmárosné elképedt: – Hogy mit?
– Két dupla whiskyt kérek!
– Nincs whisky. Nem árulunk semmi töményet. Ez itten egy
söröző.
A kubikos bajsza alatt mosoly villant. – Ostoba piperkőc! –
gondolhatta. „Whiskyt kér egy sörözőben!” – Ravelston
sápadt arca kicsit elpirult. Eddig nem tudta, hogy a
szegényebb italmérések nem engedhetik meg maguknak,
hogy tömény szeszre is kérjenek engedélyt.
– Akkor világos sört kérek! Két fél literes világost!
Fél literes világost sem tartottak, négy kis üveggel kellett
beérniük. Nagyon szegény söntés lehetett. Gordon nagyot
kortyolt a világos sörből. Több alkohol van benne, mint az
iménti csapoltban, csiklandozta, szúrta a torkát, és mert éhes
volt, egy kissé a fejébe is szállt. Rögtön filozofikusabb és
önsajnálóbb hangulatba került. Elhatározta, hogy többé nem
hozakodik elő a szegénységével, de most mégis rákezdett.
Kurtán odavágta:
– Csupa f...gról beszélünk.
– Mégis mi csupa f...g?
– Hát ez a szocializmus, meg kapitalizmus, meg a világ
állapota, meg isten tudja, mi. Sz...k a világ sorsára. Ha egész
Anglia éhezne, kivéve engem, meg akiket szeretek, egy
cseppet sem izgatna.
– Nem túlzol egy kicsit?
– Nem. Ez az egész szócséplés – végül is csak kivetítjük a
saját érzéseinket. Közben pedig a zsebünk tartalma diktál.
Járkálok Londonban, azt mondogatom: ez a halottak városa,
civilizációnk haldoklik, bár kitörne a háború, és még isten
tudja, mi mindent nem mondok, pedig csak arról van szó,
hogy heti két fontot keresek és ötöt szeretnék.
Ravelston, akit ismét emlékeztettek a jövedelmére, bal
mutatóujja bütykével lassan végigsimította az orrát.
– No persze, bizonyos határig egyetértek. Végeredményben
Marx is csak ezt mondja: minden ideológia a gazdasági
viszonyok függvénye.
– Jó, de te kizárólag Marxból tudod az egészet. Fogalmad
sincs róla, milyen heti két fontból tengődni. Nem a
nélkülözéssel van a baj, az a legelviselhetőbb Azt az átkozott,
mocskos megalázottságot nem lehet elviselni! Végtelen
heteken át nem szólni senkihez mert ha nincs pénzed, nincs
barátod sem. Írónak nevezni magadat, mégsem írni soha
semmit, mert mindig túl kiégett vagy az íráshoz. Olyan,
mintha valami redves alvilágban élnél. Valami lelki
pöcegödörben.
Rákezdte újra. Sosem tudtak hosszabb időt együtt tölteni
anélkül, hogy Gordon ebbe az irányba ne terelte volna a
beszélgetést. Ez rossz modorra vallott, s szörnyen zavarta
Ravelstont. Pedig Gordon nem tehetett erről. Valakinek
beszélnie kellett a problémáiról, és Ravelston volt az
egyetlen, aki megértette. A szegénységet is föl kell tárni
időnként, mint minden más rút sebet. Gordon obszcén
részletességgel ecsetelte megpróbáltatásait a Willowbed
Roadon. Kitért a mosogatólé és a káposzta szagára, az
ebédlőben tornyosuló, kiszáradt mártásos üvegekre, a gyatra
ételre, a fikuszokra. Beszélt a lopott csésze teákról, a trükkről,
hogy a vécébe csempészi a használt teafüvet. Ravelston
bűntudatosan, nyomorultul meredt a poharára, és lassan
forgatta a kezében. Jobb mellkasának vádlón feszült a
négyszögletes levéltárca, benne nyolc egyfontos és két
tízshillinges bankjegy, hozzásimult egy vaskos, zöld
csekkfüzet. Milyen rémesek is ezek a részletek! Pedig ez csak
a szegénység peremvidéke. Milyen lehet akkor az igazi
szegénység. Vajon milyen az élete egy munkanélküli
családnak Middlesbroughban, ahol heten laknak egy
szobában, és heti huszonöt shillingből tengődnek? Míg akad
a világon ember, aki így él, más milyen jogon sétafikál
bankjegyekkel és csekkfüzettel a zsebében?
– Átkozott ügy – motyogta tehetetlenül. Közben titkon azon
tűnődött – mint minden hasonló alkalommal –, hogy Gordon
elfogadna-e tőle egy tízest kölcsön.
Ittak még egyet, ezt is Ravelston fizette, aztán kiléptek az
utcára. Lassan elérkezett az idő, hogy elköszönjenek
egymástól. Gordon soha nem töltött egy-két óránál többet
Ravelstonnal. Ha valaki gazdagokkal tart kapcsolatot, fogja
rövidre a találkozásokat, mint ahogyan magaslatokon sem
tartózkodik sokáig az ember. Sötét, csillagtalan éjszaka volt,
nyirkos szél fújt. Az éjszakai levegő, a sör és a lámpák
nedves csillogása szomorú világosságot teremtett Gordon
agyában. Felfogta, milyen lehetetlen egy gazdag embernek
elmagyarázni a szegénység lényegét, még ha a gazdag ember
ilyen tisztességes is mint Ravelston. Ezért aztán még
fontosabbnak érezte, hogy elmagyarázza.
– Olvastad Chaucertől A Törvénykező meséjét? – kérdezte
váratlanul.
– A Törvénykező meséjét? Nem emlékszem. Miről szól?
– Már nem emlékszem. Csak az első hat versszak jár a
fejemben, ahol a szegénységről beszél. Arról, hogy ez
mindenkit feljogosít, hogy rád taposson. És mindenki rád is
akar taposni. Az emberek meggyűlölnek, ha kiderül, hogy
nincs pénzed. Csak a sértegetés gyönyörűségéért
sértegetnek, no meg azért, mert tudják, hogy nem tudsz
visszaütni.
Ravelston tiltakozott. – Ez képtelenség! Az emberek nem
ilyen rosszak.
– Mit tudsz te erről!
Gordon utálta, ha azt mondták neki, „az emberek nem ilyen
rosszak”. Fájdalmas gyönyörűséggel ragaszkodott a
rögeszméhez, csak azért, mert szegény, mindenki bántani
akarja. Ez a gondolat jól beleillett az életfilozófiájába. Érezte,
hogy úgysem tudná leállítani magát, belefogott hát a
történetbe, mely két napja nyomasztotta: elmondta, hogyan
toltak ki vele Doringék csütörtökön. Szégyenérzet nélkül
zúdította Ravelston nyakába az egész történetet. Ravelston
elcsodálkozott. Nem értette, miért csinál Gordon ekkora
ügyet a dologból. Abszurdnak érezte, hogy valaki ekkora
csalódást érezzen csak azért, mert elmulasztott egy rémes
irodalmi teadélutánt. Ő akkor sem ment volna el egy ilyenre,
ha fizetnek érte. Mint a gazdag emberek általában, több időt
töltött azzal, hogy kerülje az emberek társaságát, mintsem
hogy keresse. Félbeszakította Gordont.
– Hát, tudod, nem volna szabad ilyen könnyen
megsértődnöd! Hiszen ezek a dolgok nem számítanak!
– Nem a dolog számít, hanem ami mögötte van. Hogy csak azért
csinálnak hülyét belőled, mert nincs pénzed.
– Nagyon valószínű, hogy véletlen volt. Miért akarna bárki hülyét
csinálni belőled?
– �hHa szegény vagy, a bátyád meg sem ismer”16
- IDÉZTE
GORDON FONÁKUL.
RAVELSTON, AKI A HOLTAK VÉLEMÉNYÉT IS TISZTELETBEN
TARTOTTA, AZ ORRÁT DÖRGÖLTE. – EZT MONDANÁ CHAUCER?
AKKOR, ATTÓL TARTOK, NEM ÉRTEK VELE EGYET. AZ EMBEREK
NEM GYŰLÖLNEK TÉGED, EZ BIZTOS.
– De igen! És igazuk is van. A szegénység gyűlöletessé tesz.
Mint a szájfertőtlenítő hirdetésben. „Miért van mindig
egyedül? Mert áporodott a lehelete.” A szegénység a lélek
áporodottsága.
Ravelston felsóhajtott. Kétségtelen, hogy Gordon fonákul
gondolkozik. Tovább sétáltak és vitatkoztak. Gordon
hevesen, Ravelston helytelenítően mondta a magáét.
Ravelstonnak ebben a témában, Gordonnal szemben, nem
lehetett igaza. Érezte, hogy Gordon túloz, de nem szívesen
mondott ellent neki. Hogy is tehette volna? Ő gazdag,
Gordon szegény. Hogyan vitatkozhatsz a szegénységről
olyasvalakivel, aki tényleg szegény?
– Na és a nők, hogy bánnak veled, ha nincs pénzed! –
folytatta Gordon. – Hát ez is az átkozott pénz-ügyletek
16 „If thou be poure, thy brother hateth thee” –Idézet Geoffrey Chaucer
Canterbury mesékc. mûvébl (Gergely gnes ford t sa.)
függvénye – a nők!
Ravelston komoran bólintott. Ez a kijelentés ésszerűbbnek
hatott, mint az összes eddigi. Hermione Slaterre, a saját
barátnőjére gondolt. Már két éve volt viszonyuk, de eszükbe
se jutott összeházasodni. Túl „vesződséges” lenne, mondta
mindig Hermione. Persze gazdag, legalábbis a rokonai azok.
Ravelston a lány vállára gondolt, fiatal és selymes vállára,
mely úgy emelkedett ki a ruháiból, mint sellő a habokból, a
bőrére és a hajára gondolt, amely meleg, álmos hangulatot
idézett, akár a napos búzamező. Hermione ásítozott, ha
Ravelston a szocializmust emlegette, az Antikrisztust pedig
látni sem akarta.
– Minek beszélsz nekem az alsóbb osztályokról? –
mondogatta. – Utálom őket. Bűzlenek. – Ravelston imádta
Hermionét.
– Persze, a nők néha nehéz esetek – ismerte be.
– A nő nem egyszerűen nehéz eset, hanem átok. Legalábbis,
ha nincs pénzed. A látásodat is gyűlöli, ha nincs pénzed.
– Ez azért egy kicsit erős. Az élet nem ennyire kegyetlen.
Gordon oda se hallgatott. – Mi haszna szocializmusról vagy
bármilyen izmusról beszélni, amíg a nők olyanok,
amilyenek! Minden nő csak pénzt akar: pénzt saját házra, két
gyerekre, előkelő bútorra, na és a kötelező fikuszra. Az ő
szemükben az egyetlen bűn, ha nem akarsz lecsapni a
pénzre. A nő a jövedelme alapján ítéli meg a férfit. Persze be
nem vallaná soha. Azt mondja: de kedves ember, és úgy érti,
rengeteg pénze van. Ha nincs pénzed, nem vagy kedves. Sőt,
a becsületed is oda. Bűnös vagy. Vétkeztél a fikusz ellen.
– Túl sokat beszélsz a fikuszokról – mondta Ravelston.
– Mert nagyon fontosak – felelte Gordon.
Ravelston megdörgölte az orrát, és zavartan elnézett.
– Mondd, Gordon, ha nem bánod, hogy megkérdezem, van
barátnőd?
– Krisztusom! Ne is beszéljünk róla!
És már mesélt is Rosemaryről. Ravelston még som látta a
lányt. E pillanatban maga Gordon sem emlékezett rá, milyen
is Rosemary. Arra sem, mennyire kedvelik egymást, milyen
boldogok együtt, és ritka együttléteik alkalmával Rosemary
milyen békésen tűri az ő már-már elviselhetetlen szeszélyeit.
Most semmi másra nem emlékezett, csak arra, hogy
Rosemary nem fekszik le vele, és egy hete nem írt. A nyirkos
éjszakában, a sörrel a hasában, szegény, elhagyatott
teremtménynek érezte magát. Rosemary „kegyetlenül”
elbánt vele – most így látta. Furcsa, de pusztán azért, hogy
önmagát megkínozza, és Ravelstont kínos helyzetbe hozza,
kitalált egy egészen új Rosemaryt. Érzéketlennek festette le,
mintha csak szórakozna rajta, miközben félig-meddig
megveti, olyannak, aki csak játszik vele, távolságot tart, és
véletlenül se omolna a karjaiba, amíg nincs több pénze.
Ravelstonnak, aki sosem találkozott Rosemaryvel, eszébe
sem jutott kételkedni. Közbevágott:
– Na de Gordon, figyelj ide! Akkor ez a lány, ez a Miss –
ugye azt mondtad Miss Waterlow a neve -, szóval,
Rosemary, egyáltalán nem is törődik veled? Gordonnak
megszólalt a lelkiismerete, de azért nem túl hangosan.
Mégsem mondhatta, hogy Rosemary nem törődik vele.
– Dehogynem. A maga módján nagyon is törődik. De
mégsem eléggé. Amíg nincs több pénzem, nem is teheti.
Minden a pénzről szól.
– Mégsem lehet ennyire fontos! Mégiscsak léteznek más
dolgok is, nem?
– Miféle más dolgok? Nem veszed észre, hogy az ember
egész személyiségét meghatározza a jövedelme? A
jövedelem maga a személyiség. Hogyan lehetsz vonzó egy
lány szemében, ha nincs pénzed? Hiszen nincs egy
tisztességes ruhád, nem viheted el vacsorázni, színházba
vagy egy hétvégére, és nem vesz körül vidám, pezsgő légkör.
És baromság azt állítani, hogy mindez nem számít. Igenis,
számít. Ha nincs pénzed, nem tudtok hol találkozni.
Rosemary és én kizárólag az utcán vagy képtárakban
lehetünk együtt. Ő valami redves női penzióban lakik, az én
kurva háziasszonyom meg be nem engedne egy nőt a házba.
Oda-vissza róni az esőáztatta utcákat: Rosemary számára ezt
jelentem én. Nem veszed észre, hogy ez mindent elront?
Ravelston elcsüggedt. Átkozott egy érzés lehet, ha annyi
pénzed sincs, hogy elvidd valahová a barátnődet.
Bátorítgatta magát, hogy mégis mondjon valamit, aztán csak
hallgatott. Bűntudatosan és vágyakozva gondolt Hermione
meztelen testére, mely olyan volt, mint egy napérlelte
gyümölcs. Ha kis szerencséje van, ma este is meglátogatja.
Talán már várja is. A middlesbroughi munkanélküliekre
gondolt. A szexuális ínség szörnyű. Közeledtek a lakásához.
Ravelston fölnézett. Világosak az ablakok. Hermione várja.
Van saját kulcsa.
Amint közeledtek a lakáshoz, Gordon egyre közelebb
húzódott Ravelstonhoz. Most, hogy véget ért az este, el kell
válnia a barátjától, akit csodál, és haza kell mennie ocsmány,
magányos szobájába. Minden este így ért véget: vándorlás a
sötét utcákon át, végül a magányos szoba, asszony nélküli
ágy. Ravelston mindjárt azt mondja: – Gyere föl egy kicsit! –
mire Gordon, kötelezően azt feleli: – Nem. – Tilos sokáig
együtt maradni azokkal, akiket szeretünk – ez is a
pénztelenek egyik parancsolata.
Megálltak a lépcsősornál. Ravelston a vaskorlát egyik
lándzsahegyébe kapaszkodott a kesztyűs kezével.
– Gyere föl egy kicsit! – mondta meggyőződés nélkül.
– Köszönöm, nem. Ideje hazamennem.
Ravelston ujjai ráfeszültek a lándzsa hegyére. Meglódult,
mintha indulna, aztán mégis maradt. Zavartan nézett el
Gordon feje fölött, és azt mondta:
– Idefigyelj, Gordon! Nem haragszol, ha mondok valamit?
– Mit?
– A csudába is! Nem tetszik nekem ez az ügy, hogy te meg a
barátnőd. Hogy nem tudod elvinni valahová, meg ilyesmi.
Átkozott rossz lehet.
– Nem számít, tényleg.
Mihelyt Ravelston szájából hallotta, hogy „átkozott rossz”,
mindjárt tudta, hogy túlzott az előbb. Már azt kívánta, bár ne
sajnáltatta volna annyira önmagát. Az ember azért mond
ilyesmiket, mert kibukik a száján, de utóbb mindig
megbánja.
– Eltúloztam a dolgot – mondta.
– A csudába, Gordon, figyelj! Hadd adjak kölcsön tíz fontot!
Egyszer-kétszer elviheted belőle vacsorázni a barátnődet.
Vagy elmentek valahová egy hétvégére. Ettől minden
megváltozhat. Rossz rágondolni, hogy...
Gordon keserű, szinte, fenyegető képet vágott. Hátralépett,
mintha megijesztették, vagy megsértették volna. A borzasztó
az, hogy majdnem legyűrte a kísértés: mondjon „igen”-t. Mi
mindent el lehetne intézni tíz fonttal! Látta önmagát és
Rosemaryt egy éttermi asztalnál: előttük egy tálon szőlő és
őszibarack, mellettük hajbókoló pincér, az asztalon sötét,
jóféle bor, gyékényfonatos palackban.
– Ne aggódj miattam! – mondta.
– Szeretném, ha elfogadnád. Nekem esne jól.
– Köszönöm. Nekem fontosabb, hogy megtartsam a
barátaimat.
– Nem túl... nos, nem túl nyárspolgári dolog ilyesmit
mondani?
– Te tényleg azt hiszed, hogy kölcsönvehetném azt a pénzt?
Tíz év alatt sem tudnám visszafizetni.
– Nem is igazán számítana – Ravelston zavartan elfordította
a fejét. Csak kimondta, megtette a szégyenletes, gyűlöletes
beismerést, amit ráadásul oly gyakran kényszerült megtenni!
– Tudod, elég sok pénzem van.
– Tudom. Éppen ezért nem fogadok el kölcsönt tőled.
– Tudod, Gordon, néha tényleg elég nagy szamár vagy!
– Igen. Nem tehetek róla.
– Nos, akkor jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
„Tíz perccel később Ravelston már déli irányba taxizott
Hermionéval. A lány félálomban várt rá a kandalló előtti
nagy karosszékben. Ha nem volt más teendője, Hermione
azonnal álomba zuhant, akár az állat, és minél többet aludt,
annál egészségesebbnek látszott. Amint odalépett hozzá, a
lány felébredt, kéjes, álmos mozdulatokkal nyújtózott, félig
mosolygott, félig ásított Ravelstonra, arca és csupasz karja
rózsásan csillogott a tűz fényében. Aztán legyőzte az ásítást,
hogy üdvözölje Ravelstont:
– Szervusz, Philip! Hol jártál ilyen sokáig? Már ezer éve
várlak!
– Azzal a fickóval találkoztam. Gordon Comstockkal. Nem
hiszem, hogy ismered. Költő.
– Költő! Mennyit kért kölcsön?
– Semennyit! Nem olyan ember! Elég nagy szamár, ha
pénzről van szó. De a maga módján nagyon tehetséges.
– Te és a költőid! Fáradtnak látszol, Philip. Mikor
vacsoráztál?
– Ami azt illeti, nem is vacsoráztam.
– Nem is vacsoráztál? Ugyan miért?
– Nem is tudom, hogy magyarázzam. Véletlenül így adódott.
És elmagyarázta. Hermionéból kitört a nevetés, és majdnem
egyenes helyzetbe küzdötte fel magát.
– Philip! Te egy buta, vén szamár vagy! Csak azért nem
vacsorázni, hogy ne sértsd meg annak a kis szörnyetegnek az
érzékenységét! Azonnal enned kell valamit! A bejárónőd
persze hazament. Miért nem tartasz rendes személyzetet,
Philip? Nem tetszik, hogy ilyen titokzatosan éldegélsz. Most
elmegyünk, és a Modiglianiban vacsorázunk.
– Már tíz is elmúlt. Zárva lesznek.
– Hülyeségi Kettőig vannak nyitva. Hívok taxit. Nem
hagyom, hogy halálra éheztesd magad!
A taxiban hozzásimult, még mindig félálomban, fejét a férfi
mellkasán nyugtatta. Ravelston a middlesbroughi
munkanélküliekre gondolt: heten alszanak egy szobában és
heti huszonöt shillingből kell megélniük. De barátnője teste
erősen hozzásimult, és Middlesbrough nagyon messze volt.
Ráadásul rettenetesen megéhezett. Kedvenc sarokasztala
jutott eszébe a Modiglianiban, aztán rögtön az ócska söntés, a
kemény padok, az áporodott sörszag, és a sárgaréz
köpőcsészék. Hermione félálomban leckéztette:
– Philip, miért élsz ilyen rémes körülmények között?
– Nem élek rémes körülmények között.
– De igen. Azt játszod, hogy szegény vagy, egy lepusztult
lakásban élsz, nem tartasz személyzetet, és szörnyű
emberekkel találkozol.
– Milyen szörnyű emberekkel?
– Hát ilyenekkel, mint a költő barátod. Olyanokkal, akik az
újságodba írnak. Mind csak potyázni akar. Tudom, hogy
szocialista vagy. Én is az vagyok. Szerintem összesen
ennyien vagyunk. De ez még nem ok arra, hogy
szétosztogasd a pénzedet, és az alsóbb osztályokkal
barátkozz. Szocialista maradhatsz úgy is, hogy közben
élvezed az életet.
– Hermione, kérlek, ne mondd, hogy alsóbb osztályok!
– Miért ne? Nem azok?
– Utálatos egy kifejezés! Mondj inkább munkásosztályt!
– Jó, akkor munkásosztály. Ettől még ugyanolyan büdösek.
– Nem kellene így beszélned! – tiltakozott erőtlenül
Ravelston.
– Tudod, Philip, néha azt hiszem, te szereted az alsóbb
osztálybelieket.
– Persze hogy szeretem őket!
– Milyen undorító! Milyen nagyon undorító!
Csendben feküdt, belenyugodott a vita lezárásába, karját
Ravelston köré fonta, mint egy álmos szirén. Asszonyi illata
szavak nélkül is a legharsányabb propaganda volt
mindenfajta önfeláldozás és igazság ellen. A Modigliani előtt
kifizették a taxit, és az ajtó felé indultak, mikor egy
hórihorgas, sovány emberi roncs mintha egyenest a járdából
pattant volna eléjük. Akár egy hízelgő állat, állta el az
útjukat, rettenetes mohósággal, egyszersmind félénken,
mintha attól tartana, hogy Ravelston megüti. Halottfehér,
borostás arca Ravelstonéhoz közelített. – Egy csésze teát,
naccság! – szűrődött át a szuvas fogakon. Ravelston
undorodva hátrált. Nem tehetett róla. Keze automatikusan a
zsebébe tévedt, de Hermione karon ragadta, és bevonszolta
az étterembe.
– Ha hagynám, az utolsó pennydet is odaadnád! – mondta.
Kedvenc sarokasztalukhoz ültek. Hermione szőlőt
csipegetett, de Ravelston nagyon éhes volt. Bélszínt rendelt,
hozzá egy palack beaujolais-t. A kövér, fehér hajú olasz
pincér, Ravelston régi barátja, már hozta is a gőzölgő húst.
Ravelston belevágott. Milyen ínycsiklandó a kékesvörös
belseje! Middlesbroughban az állástalanok szellőzetlen
ágyakba zsúfolódnak, a hasukban kenyér, margarin és üres
tea. Ugyanazzal a szégyenteli élvezettel ette a marhasültet,
mint a kutya a lopott birkacombot.
Gordon gyorsan lépkedett hazafelé. Az idő hidegre fordult.
December ötödike volt – igazi téli éjszaka. És metéljétek
körül a ti férfitestetek bőrének elejét, mondá az Úr. Nyirkos
szél süvített ellenségesen a csupasz fák között. Suhog a
fenyegető szél. Ismét eszébe jutott a szerdai vers, a hat
elkészült szakasz. Ebben a pillanatban nem gyűlölte. Ha
Ravelstonnal beszélt, mindig fellelkesült. Már a puszta
együttlét is magabiztosabbá tette. Ha a beszélgetés
félresiklott, akkor is úgy érezte, nem a megszokott
csődtömeg többé. Félhangosan mormolta a versszakokat.
Nem is rosszak, igazán nem is rosszak.
Közben végig az járt a fejében, miket is mondott
Ravelstonnak. Minden kimondott szóhoz ragaszkodott. A
szegénység igenis megaláztatás! Ezt nem képesek és soha
nem is lesznek képesek megérteni! Nem a nélkülözésről van
szó, heti két fonttal az ember nem nélkülözik, ha mégis, az
sem számít – de a megaláztatás, az átkozott megaláztatás
igen! A tény, hogy ez mindenkit feljogosít, hogy rajtad
taposson. Hogy mindenki rád is akar taposni. Ravelston nem
hiszi, hogy így van. Túl rendes ember. Azt gondolja, szegény
emberrel is lehet úgy bánni, mint emberi lénnyel. De Gordon
jobban tudja. Így lépett be a házba önmagának ismételgette,
ő jobban tudja.
A hallban, a tálcán levél várta. Megdobbant a szíve.
Mostanság minden levél felizgatta. Hármasával vette a
lépcsőfokokat, a szobájába zárkózott, meggyújtotta a gázt. A
levél Doringtól jött.
Kedves Comstock!
Milyen kár, hogy szombaton nem jöttél el! Volt ott néhány ember,
akinek színesen bemutattalak volna. Ugye figyelmeztettünk, hogy
most nem csütörtökön, hanem szombaton találkozunk? A feleségem
azt mondja, biztos benne, hogy ő szólt. Mindenesetre,
huszonharmadikán is partit adunk, amolyan karácsonyi előzetest, a
szokásos időben. Volna kedved eljönni? Ezúttal ne feledkezz meg az
időpontról!
Üdvözöl:
PAUL DORING
GORDON FÁJDALMAS NYILALLÁST ÉRZETT A MELLKASÁBAN.
DORING ÚGY TESZ, MINTHA CSAK FÉLREÉRTÉS TÖRTÉNT VOLNA!
MINTHA MEG SE SÉRTETTE VOLNA! SZOMBATON UGYAN
SEMMIKÉPP NEM MEHETETT VOLNA EL, HISZEN SZOMBATONKÉNT
DOLGOZIK, MÉGIS, A SZÁNDÉK AZ, AMI SZÁMÍT.
Sajgott a szíve, amint újraolvasta: „Volt ott néhány ember,
akinek szívesen bemutattalak volna.” Ilyen az ő szerencséje!
Azokra gondolt, akikkel találkozhatott volna – értelmiségi
folyóiratok szerkesztőivel, példának okáért. Kaphatott volna
tőlük recenzálásra váró könyvet, vagy kérhettek volna tőle
verset, Isten tudja, mi minden történhetett volna. Egy
pillanatig szörnyen vágyott rá, hogy higgyen Doringnak.
Talán tényleg figyelmeztették, hogy szombat és nem csütörtök.
Ha emlékezetében kutatna, talán rájönne, talán a levelet is
megtalálná a papírszemét közt. De nem! Nem akart erre
gondolni. Ellenállt a kísértésnek. Doringék szándékosan
megsértették. Szegény, tehát megsérthetik. Ha szegény vagy,
az emberek bátran sértegethetnek. Ez volt Gordon krédója.
Ragaszkodnia kellett hozzá.
Az asztalához lépett, Doring levelét apró darabokra tépte. A
fikusz sápadtzölden álldogált a cserepében, önnön
csúnyaságától betegen és szomorún. Gordon leült, magához
húzta a növényt, és tűnődőn nézegette. Megvolt köztük a
gyűlölet meghittsége. – Akkor is én győzök, te k...
szörnyeteg! – súgta oda a poros leveleknek.
Aztán addig túrt a papírjai közt, míg nem talált egy üres
lapot, fogta a tollát, és apró, csinos betűivel már írta is a lap
közepére:
KEDVES DORING!
LEVELEDRE VÁLASZOLVA: MENJ A P...BA!
Igaz barátod:
Gordon Comstock
BEDUGTA EGY BORITÉKBA, MEGCÍMEZTE, ÉS MÁR MENT IS,
HOGY BÉLYEGET KERÍTSEN RÁ AZ AUTOMATÁBÓL. MÉG MA
ELKÜLDI: REGGELRE AZ ILYESMIT MEGGONDOLJA AZ EMBER. MÁR
BE IS DOBTA A POSTALÁDÁBA. AKKOR HÁT, AGYŐ MÉG EGY
BARÁTNAK.
VI.
EZ A NŐ-KÉRDÉS! MILYEN FÁRASZTÓ! MILYEN KÁR, HOGY
NEM TUDJUK KIIKTATNI, VAGY ÚGY MEGÉLNI, MINT AZ ÁLLATOK:
NÉHÁNY PERCNYI VAD KÉJ, AZTÁN A RIDEG ÖNMEGTARTÓZTATÁS
HÓNAPJAI. VEGYÜK PÉLDÁUL A FÁCÁNKAKAST! FÖLPATTAN A
TYÚKOK HÁTSÓJÁRA, ÉS AZT SE MONDJA, HOGY SZÍVES
ENGEDELMÉVEL. ÉS MÉG VÉGET SEM ÉRT A DOLOG, MÁR EL IS
FELEJTETTE. TÖBBÉ ÜGYET SEM VET A TYÚKJAIRA, LEGFELJEBB
ODAVÁG A CSŐRÉVEL, HA TÚL KÖZEL MERÉSZKEDNÉNEK A
TÁPLÁLÉKÁHOZ. ÉS SENKI NEM SZÓLÍTJA FEL, HOGY
GONDOSKODJÉK AZ UTÓDAIRÓL. SZERENCSÉS FÁCÁN! MILYEN
MÁS SORA VAN, MINT A TEREMTÉS KORONÁJÁNAK, AKI MINDIG
UGRÁSRA KÉSZEN STRÁZSÁL AZ EMLÉKEZETE ÉS A LELKIISMERETE
KÖZÖTT!
Gordon meg sem játszotta, hogy dolgozik. Vacsora után újra
elindult. Délnek tartott, lassan sétált, és a nőkre gondolt.
Enyhe, ködös, őszies éjszaka volt. Ezen a keddi napon négy
shilling négy penny csörgött a zsebében. Bemehetett volna a
Chrichtonba. Flaxman és a cimborái már biztosan ott
vedeltek. A Chrichton azonban, mely fölért a
paradicsommal, ha nem jutott rá pénze, untatta és
undorította, ha éppen megengedhette magának. Utálta az
áporodott, szeszgőzös helyet, a látványát, a hangjait, a
szagát, harsány és közönséges férfiasságát. Nők nem jártak
ide, kivéve a buja mosolyú, mindent kínáló és semmit sem
adó csaposlányt.
Nők, nők! A levegőben mozdulatlanul álló köd a járókelőket
szellemekké változtatta húsz méter távolságban, de a
lámpaoszlopok körüli fénytócsákban fel-feltűnt egy-egy
lányarc. Rosemaryre gondolt, aztán a nőkre általában, aztán
megint Rosemaryre. Egész délután ő járt az eszében. Némi
nehezteléssel gondolt apró, izmos testére, melyet soha nem
látott meztelenül. Milyen átkozott igazságtalanság, hogy
csordultig telünk vágyakkal, melyeket aztán tilos
kielégítenünk! Miért kell az embernek, csak mert pénztelen,
megfosztatnia attól? Hiszen annyira természetes és
szükségszerű, és annyira az ember elidegeníthetetlen joga
volna! A sötét utcán, a hideg, mégis bágyadt levegőn, furcsa
remény ébredezett a szívében. Fölrémlett előtte, hogy valahol
a sötétségben egy női test vár rá. Közben tudta, hogy senki
nem várja, Rosemary sem. Már nyolc napja hogy nem is írt
neki. A kis szörnyeteg! Nyolc hosszú nap egyetlen levél
nélkül! Pedig tudta, milyen sokat jelentenek a levelei
Gordonnak! Milyen nyíltan a tudtára adja, hogy már nem
érdekli, hogy csak nyűgöt jelent számára a szegénységével, a
szomorúságával, állandó nyűglődésével, hogy Rosemary
bizonyítsa be: szereti! Valószínűleg soha többet nem ír! Már
rossz van Gordontól – rosszul van tőle, mert nincs pénze. Mi
másra számíthatna? Semmilyen módon nem kötötte
magához. Nincs pénz, nincs kötődés. Végeredményben mi
más kötne egy nőt a férfihoz, mint a pénz?
Magányos lány jött feléje a járdán. Elment mellette
lámpafényben. Munkáslány, tizennyolc ha lehet, feje
fedetlen, arca, mint a vadrózsa. Amikor észrevette, hogy
Gordon figyeli, gyorsan elfordította a fejét. Nem mert a
szemébe nézni. A vékony, övvel összefogott selymes
esőkabát alatt fiatal csípője takarosnak, hajlékonynak tetszett.
Megfordulhatna és követhetné. De minek? Hogy elszaladjon
vagy rendőrt hívjon? Arany fürtje kortól ezüstre vált.17
Harmincéves volt és elnyűtt. Ki az a nő, akit érdemes
megkívánni, és aki hajlandó ránézni?
Ez a nő-kérdés! Talán más lenne, ha már megnősült
volna? De hát réges-régen esküt tett a nősülés ellen. A
házasság is csak pénzisten egyik csapdája. Bekapod a csalit:
már rád is zárult a csapda, maradsz, lábadnál fogva
odaláncolva egy „jó” álláshoz, míg ki nem visznek a Kensal
Greenbe. És micsoda élet várná! Szeretkezést mímelne a
fikusz alatt. Babakocsit tologatna, és alattomban megcsalná
az asszonyt. A felesége rájönne, és a fején törné szét a
metszett üveg whiskyspalackot.
17 Idézet George Peele (1556–) angol klt és dr ma r Dal – a
Polyhymniábólc. versébl. Vidor Mikls ford t sa.
Mégis belátta, a házasságra szükség van. Ha a házasság
rossz, az alternatívája még rosszabb. Egy pillanatra azt
kívánta, bár nős lenne, vágyott a nehézségeire, a
valódiságára, a kínjaira. És a házasságnak feloldhatatlannak
kell lennie, jó és rossz, gazdag és szegény számára, míg a
halál el nem választ. A jó öreg keresztény ideál –
házasságtöréssel szelídítve. Kövess el házasságtörést, ha
muszáj, de legalább merd házasságtörésnek nevezni. Nem
kell az amerikai halandzsa a lelki társról. Mulass jól, aztán
óvakodj haza, amíg a tiltott gyümölcs nedve csöpög a
barkódról, és viseld a következményeket! A fejeden széttört
metszett palackot, a kárálást, az odaégett ételt, a gyereksírást,
a hadban álló anyós mennydörgését. Talán ez is jobb, mint a
rémisztő szabadság? Legalább tudhatod, hogy valódi életet
élsz.
Viszont hogy nősülhetsz heti két fonttal? Pénz és pénz,
mindig a pénz! Az ördögi a dologban az, hogy a házasság
szentségén kívül nem élhetsz tisztességes kapcsolatban egy
nővel. Gondolatban visszapörgette felnőtt életének utóbbi tíz
évét. Asszonyarcok úsztak el a szeme előtt. Lehettek tízen,
tizenketten. Köztük utcalányok is. Comme au long d’un cadaure
un cadaure étendu.18 Ha nem azok voltak, akkor is ocsmány,
mindig ocsmány volt az egész. Hidegvérű becserkészéssel
kezdődött, és alávaló, érzéketlen szökéssel végződött. Erről
is a pénz tehetett. Pénz nélkül az ember nem viselkedhet
egyenesen nőügyekben. Pénz nélkül nem válogathatsz, azzal
kell beérned, ami van, aztán persze szabadulni is muszáj. Az
állandóságért, mint minden más értékért, pénzben kell
fizetni. A puszta tény, hogy föllázadt a pénz törvénye ellen,
hogy nem hajlandó egy „jó” állás börtönébe vonulni – amit
egy nő már eleve nem érthet –, valami átmenetiséget,
csalódottságot vitt minden kapcsolatába. Azzal, hogy
lemondott a pénzről, a nőkről is le kellett volna mondania.
Szolgáld pénzistent vagy boldogulj nők nélkül – nincs más
alternatíva. Márpedig mindkettő egyformán lehetetlen.
18 Idézet Charles Baudelaire Éj volt, egy iszonyú zsidó nővel az ágyonc.
versébl: „... nyujtztam, mint hideg halotthoz bjt halott.” (Szab Lrinc ford t sa.)
Az előtte nyíló mellékutcából fehér fénynyaláb hasított a
ködbe, és utcai árusok harsány kiáltozása hallatszott. A
Luton Roadon heti két este szabadtéri piac működött.
Gordon gyakran járt erre. Mindig akkor tömeg volt, hogy
csak bajosan vergődhetett át állványok közti,
káposztalevéllel meghintett ösvényen. A villanykörték
fényében az állványokra kirakott holmi szép, élénk
színekben pompázott, karmazsinvörös hússzeletek,
narancshalmok, zöld és fehér brokkolihegyek, merev, üveges
szemű nyulak, élő angolnák zománcozott tartályokban,
kopasztott szárnyasok sorban föllógatva, csupasz mellkasuk
fehéren villogott elő, mint a parádén a díszőrségé. Gordon
kicsit felélénkült. Szerette a zajt, a nyüzsgést, az elevenséget.
Ha az ember fölkeresett egy szabadpiacot, úgy érezte, még
Anglia számára is van remény. A magány azonban itt sem
hagyta el Gordont. Mindenhol lányok nyüzsögtek,
négyesével-ötösével, vágyakozva sürögtek az olcsó
fehérneműs standok körül, közben a nyomukba szegődő
legényekkel feleseltek vagy vihorásztak. Gordonra senki rá
se nézett. Szinte láthatatlanul járkált közöttük, de a testükkel
kikerülték, ha elment mellettük. Na, nézzenek oda!
Akaratlanul is megtorpant. Egy halom műselyem fehérnemű
fölött három fiatal arc hajolt össze, három virág az éles
fényben, mintha egy csokor török szegfűt vagy lángvirágot
látna az ember. A szíve megdobbant. Úgyse néznek rá! Az
egyik lány fölemelte a fejét. Ó! Sietősen, sértetten el is
fordult. Mint egy vízfestményen, könnyű pír öntötte el az
arcát. Elijesztette Gordon kemény, sóvár tekintete. Hogy
menekülnek tőlem mind a nők, akik mezítláb illegtek
szobámban!19 Továbbment. Bár Rosemary is vele lenne! Most
megbocsátana, amiért nem írt neki. Most megbocsátana
mindent, csak lenne itt! Most pontosan tudta, mi mindent
jelent neki Rosemary, mert ő az egyetlen minden asszonyok
között, aki meg akarta menteni a megalázó magánytól.
Felnézett, és amit látott, attól a szíve majd kiugrott a
19 Idézet Sir Thomas Wyatt (1503-1542) angol klt Hogy menekülnek
tőlemc. versébl. Mészly Dezs ford t sa.
helyéből! Azonnal élesre állította a tekintetét. Egy pillanatig
azt hitte, csak képzelődik. De nem! Rosemaryt pillantotta
meg!
Az állványok között jött feléje, úgy húsz-harminc méternyire.
Mintha Gordon vágyakozása keltette volna életre. Még nem
vette észre a férfit. Közeledett az apró, kedves alak,
hajlékonyan kerülgette a tömeget és a mocskot a lába alatt,
arca alig látszott a széles karimájú, fekete kalaptól, melyet
úgy a szemébe húzott, mint egy vándorlegény a
szalmakalapját. Gordon feléje indult, és a nevén szólította.
– Rosemary! Szia, Rosemary!
Egy kék kötényes férfi, aki tőkehalat rakodott egy állványra,
hátrafordult, és rámeredt. Rosemary a nagy lármában meg se
hallotta. Gordon újra kiáltott:
– Rosemary! A csudába is, Rosemary!
Már csak néhány méter választotta el őket. Rosemary
összerezzent, és felnézett.
– Gordon! Mit keresel te itt?
– Te mit keresel itt?
– Azért jöttem, hogy lássalak.
– De honnan tudtad, hogy itt leszek?
– Nem tudtam. Mindig erre jövök. Camden Townnál
leszállok a metróról.
Rosemary néha meglátogatta Gordont a Willowbed Roadon.
Ilyenkor Mrs. Wisbeach savanyú arccal bejelentette, hogy
„egy fiatal hölgy látni kívánja”, mire Gordon lejött a
szobájából, hogy aztán együtt róják az utcákat. Rosemary
soha nem léphetett be a házba, még a hallba sem. Ez volt a
szabály. Annak alapján, ahogy Mrs. Wisbeach beszélt róluk,
bárki azt hihette volna, a „fiatal hölgyek” legalábbis pestist
terjesztő patkányok. Gordon belekapaszkodott a karjába, és
magához szorította a lányt.
– Rosemary! Micsoda öröm újra látni téged! Olyan
borzalmasan egyedül voltam! Miért nem jöttél mostanáig?
Rosemary lerázta magáról Gordon kezét, és hátralépett.
Lejtős kalapkarimája alól haragosnak szánt tekintetet lövellt
feléje.
– Engedj el! Nagyon mérges vagyok rád. Majdnem el sem
jöttem azután a szörnyű levél után, amit küldtél.
– Milyen szörnyű levél után?
– Tudod te azt nagyon jól.
– Nem, nem tudom. Menjünk innen! Menjünk valamerre,
ahol tudunk beszélgetni!
Gordon karon fogta a lányt, de Rosemary ismét lerázta a
kezét, miközben azért mellette ballagott tovább. Fürgébben
lépett, de apróbbakat Gordonnál.
Mellette különösen aprónak, hajlékonynak és fiatalnak
látszott, mintha valami fürge kis állat, mondjuk, egy mókus
ugrándozna az oldalán. A valóságban nem is volt sokkal
kisebb Gordonnál és csak néhány hónappal fiatalabb.
Mégsem mondta volna róla soha senki, hogy majd
harmincéves vénlány, pedig az volt. Erős és fürge, a haja
egyenes szálú, fekete, az arca apró, háromszög alakú, a
szemöldöke szépen ívelt. Kicsi, sovány, karakteres arc,
tizenhatodik századi portrékon látni ilyet. Ha az ember
először pillantotta meg kalap nélkül, meglepődött, mert a
feje búbján három fehér hajszál csillogott a feketék között,
mint három ezüstös drót. Jellemző Rosemaryre, hogy eszébe
se jutott kitépni a fehér szálakat. Még mindig úgy gondolt
önmagára, mint nagyon fiatal lányra, és így gondolt rá
mindenki más is. Ha valaki alaposan szemügyre vette,
tisztán táthatta az idő nyomait az arcán.
Gordon bátrabban lépkedett Rosemaryvel az oldalán. Büszke
volt rá. Az emberek megbámulták a lányt, s vele együtt őt is.
Nem volt már láthatatlan a nők számára. Rosemary, mint
mindig, csinosan felöltözött. Rejtély, hogyan csinálta heti
négy fontból. Gordon különösen szerette a kalapot, amit épp
viselt – ez a fajta széles karimás filckalap akkortájt jött
divatba, és az egyházi emberek lapátszerű fejfedőjét
karikírozta. Volt benne valami kihívóan frivol. Nehéz volna
leírni, de a szög, melyben a kalapkarima előre lejtett, kedves
összhangban állt Rosemary hátsójával.
– Tetszik a kalapod – mondta Gordon.
Rosemary szája szögletében akaratlan, apró mosoly villant
fel.
– Igen, egész helyes! – mondta, és kissé megveregette a
kalapot a kezével.
Még mindig úgy tett, mintha mérges lenne. Ügyelt rá, hogy a
testük ne érjen össze. Amint kiértek az állványok közül a
főutcára, megállt, és zordan szembefordult Gordonnal.
– Miért irkálsz te nekem ilyen leveleket?
– Milyen leveleket?
– Hogy én összetörtem a szíved.
– Így történt.
– Hát úgy is néz ki!
– Nem tudom. Az biztos, hogy úgy érzem.
A szavak félig-meddig tréfának hangzottak, mégis arra
késztették a lányt, hogy alaposabban szemügyre vegye
Gordont: a sápadt, elnyűtt arcát, a nyíratlan haját, az egész
lompos, elhanyagolt külsejét. Azonnal ellágyult, színleg
mégis zord maradt. Miért nem visel gondot magára? – járt a
fejében. Közelebb húzódtak egymáshoz. Gordon átfogta a
vállát. A lány hagyta, apró karját Gordon köré fonta és
erősen megölelte, félig vonzalomból, félig elkeseredésből.
– Gordon, te egy szerencsétlen alak vagy – mondta lány.
– Miért vagyok szerencsétlen alak?
– Miért nem vagy képes törődni magaddal? Úgy festesz,
mint egy madárijesztő! Nézd meg magad, milyen ócska, régi
göncöket viselsz!
– Illenek a helyzetemhez. Tudod, heti két fontból sem lehet
tisztességesen öltözködni.
– De azért nem kell úgy kinézni, mint egy rongyzsáknak.
Nézd, a kabátgombod kettétörött!
Ujjával tapintotta a törött gombot, aztán váratlanul
félrehúzta megfakult nyakkendőjét. Valamilyen női ösztön
azt súgta neki, hogy Gordonnak az ingén sincs gomb.
– Még ez is! Egyetlen gomb sincs rajta! Gordon, rémes vagy!
– Értsd meg, hogy nem tudok én az ilyesmikkel törődni. A
lelkem fontosabb, mint a gombjaim.
– Jó, de miért nem szólsz nekem, és hagyod, hogy fölvarrjam
helyetted? És Gordon! Ma még nem is borotválkoztál!
Szörnyű rendetlen vagy! Legalább minden reggel vehetnéd a
fáradságot, hogy megborotválkozz!
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden reggel
borotválkozzak! – hangzott a fonák válasz.
– Ezt meg hogy érted, Gordon? A borotválkozás nem kerül
pénzbe, vagy igen?
– Igen. Minden pénzbe kerül. A tisztaság, a tisztesség, az
energia, az önbecsülés – minden. Minden a pénz. Még nem
mondtam neked elégszer?
Rosemary ismét megszorongatta Gordon bordáit –
meglepően erős volt –, közben szigorúan vizsgálta, mint
anya a durcás gyerekét, akit mérhetetlenül szeret.
– Mekkora bolond vagyok! – mondta Rosemary.
– Miért?
– Mert túlságosan kedvellek.
– Kedvelsz?
– Hát persze. Tudod, hogy igen. Imádlak. Nem vagyok
épelméjű.
– Akkor keressünk valami sötétebb helyet! Meg akarlak
csókolni.
– Szép is olyan férfival csókolózni, aki még csak meg sem
borotválkozott!
– Akkor most új élményben lesz részed!
– Nem, Gordon. Hiszen már két éve ismerlek.
– Na gyere!
A házsor mögött találtak egy egészen sötét sétányt. A
szerelmeskedésük efféle helyekre korlátozódott. Csak az
utcán lehettek kettesben. Gordon a fal durva, nyirkos
tégláinak szorította Rosemary vállát. A lány készségesen
fordította feléje az arcát, és egy gyerek vad szenvedélyével
kapaszkodott beléje. És még így is, miközben testük
egymáshoz simult, mintha pajzs feszült volna kettejük közé.
A lány úgy csókolta, mint egy gyerek, mert tudta, hogy
Gordon erre vágyik. Mindig így történt. Gordon csak ritka
pillanatokra volt képes fölébreszteni benne a vágyat, utólag a
lány mintha teljesen elfelejtette volna, Gordonnak minden
alkalommal legelölről kellet kezdenie. Valami még
védekezett az apró, formás testben. Rosemary vágyott rá,
hogy megismerje a testi szerelmet, de rettegett is tőle.
Elveszítené vele az ifjúságát, az ifjúi, nem nélküli világot,
amiben eddig élt.
Gordon elvonta tőle a száját, hogy megszólalhasson.
– Szeretsz te engem? – kérdezte.
– Persze, te buta. Miért kérded mindig?
– Szeretem tőled hallani. Sosem vagyok biztos benne, csak ha
kimondod.
– De miért?
– Hát, bármikor meggondolhatod magad! Végül is nem én
vagyok egy lány álmainak netovábbja. Harmincéves, elnyűtt
pasas vagyok.
– Ne légy már nevetséges, Gordon! Bárki száznak gondolna,
ha beszélni hallana! Amúgy meg jól tudod, hogy pontosan
annyi idős vagyok, mint te.
– Igen, csakugyan de te egyáltalán nem vagy elnyűtt.
Rosemary Gordonéhoz dörgölte az arcát, érezte az egynapos
borostát. Hasuk szorosan összeért. Gordon a két hosszú évre
gondolt, amióta kívánja, és nem kaphatja meg. Majdnem a
lány füléhez ért az ajka, úgy suttogta:
– Lefekszel velem valaha is?
– Igen, egyszer igen. Nem most. Majd.
– Mindig „majd”. Már két éve „majd”.
– Tudom. De nem tehetek róla.
Gordon a falnak préselte a lány hátát, levette róla a
nevetséges kalapot, és a hajába temette az arcát. Kínzó érzés
volt ennyire közel lenni hozzá, és mégsem. Kezével a lány
álla alá nyúlt, fölemelte az apró arcot, és a koromsötétben
megpróbálta kivenni a vonásait.
– Mondj igent, Rosemary! Légy jó kislány! Mondj igent!
– Tudod, hogy egyszer igent mondok.
– De ne egyszer, most! Nem úgy értem, hogy ebben a
pillanatban, de hamarosan. Mihelyt alkalom kínálkozik.
Mondj igent!
– Nem lehet. Nem ígérhetem meg.
– Mondj „igen”-t! Rosemary, kérlek!
– Nem.
Még mindig a lány láthatatlan arcát cirógatva, Gordon
szavalt:
„Veuillez le dire donc selon
Que vous estes benigne et doulche,
Car ce doulx mot ne pas si long
Qu’il vous face mal en la bouche.”20
– MIT JELENT EZ?
Gordon lefordította.
– Nem, Gordon, képtelen vagyok rá.
– Rosemary, légy jó kislány, mondj „igen”-t! Nem
ugyanolyan könnyű „igen”-t mondani, mint „nem”-et?
– Nem. Neked könnyű. Te férfi vagy. De egy nőnek más.
– Mondj „igen”-t, Rosemary! „Igen” – milyen könnyű szó!
Próbáld meg, mondd: „Igen”!
– Az ember azt hinné, papagájt tanítasz beszélni, Gordon!
– Ó, a fenébe is! Legalább ne viccelődj ezzel!
Nem sok értelme volt a további vitának. Kiértek az utcára,
dél felé sétáltak tovább. Rosemary gyors, kecses
mozdulataiból, abból, ahogyan tudta, hogyan vigyázzon
magára, abból, ahogyan az élettel úgy birkózott meg, hogy
tréfának vette, következtetni lehetett a neveltetésére és a
szellemi hátterére. A legkisebb gyereke volt egy népes és
rettenetesen éhes családnak: még akadnak ilyenek a
középosztályban. Tizennégy gyerek – az apa vidéki ügyvéd.
Rosemary nővérei közül néhányan férjhez mentek, néhányan
tanítottak vagy gépíróirodát nyitottak, a fiúk földet műveltek
Kanadában, vagy teaültetvényt Ceylonban, vagy az indiai
hadsereg valamelyik ismeretlen ezredében szolgáltak. Mint
minden nő, akinek eseménydús gyerekkora volt, Rosemary
is meg akart maradni kislánynak. Ezért maradt szexuálisan
éretlen. Sokáig őrizte a nagy család nem nélküli, pezsgő
levegőjét. Így ivódott a csontjaiba a fair play, az élni és élni
hagyni törvénye. Végtelenül nagylelkű volt, képtelen a lelki
erőszakra. Gordontól, akit imádott, szinte mindent eltűrt.
Nagylelkűségének fokát az is mutatta, hogy kétéves
ismeretségük alatt egyszer sem hibáztatta Gordont, amiért
20 „Mondja csak ki,
Hiszen ön kedves és jó
Ez az édes szó, nem oly hosszú,
Hogy sebet okozzon.”
– Ismeretlen eredetű, vélhetően középkori, pajzán francia dalocska.
nincs tisztességes keresete.
Gordon mindezt jól tudta. Most azonban más dolgok jártak a
fejében. A lámpaoszlopokat körülvevő, sápadt fénykörben,
Rosemary apró és kecses alakja mellett, önmagát szakadtnak,
koszosnak, minden vonzerőtől megfosztottnak érezte. Bár
borotválkozott volna reggel. Lopva a zsebébe mélyesztette a
kezét, és kicsit aggodalmasan megtapintotta a pénzét –
visszatérő félelme volt, hogy véletlenül elejt egy érmét.
Azonnal megérezte legnagyobb pénze, a kétshillinges
fűrészes peremét. Négy shilling és négy penny. Ebből nem
tudja elvinni Rosemaryt vacsorázni. Megint róhatják az
utcákat, legjobb esetben beülhetnek a Lyonsba egy kávéra.
Átkozott ügy! Hogy érezze jól magát az ember, ha nincs
pénze? Tűnődve megjegyezte:
– Persze, mindennek a pénz az oka.
Rosemaryt váratlanul érte a megjegyzés. Meglepetten nézett
Gordonra:
– Hogy érted, hogy mindennek a pénz az oka?
– Úgy értem, annak, hogy semmi sincs rendben az
életemben. Mindig csak a pénz, pénz és a pénz van a dolgok
mélyén. Közötted és közöttem is. Ezért nem szeretsz engem
igazán. Mint egy hártya, elválaszt minket a pénz. Érzem,
ahányszor csak megcsókollak.
– A pénz? Mi köze ennek a pénzhez?
– A pénznek mindenhez van köze. Ha több pénzem lenne,
jobban szeretnél.
– Ez marhaság! Miért tenném?
– Nem tehetsz róla! Nem érted, hogyha több pénzem lenne,
érdemesebb lennék a szeretetre? Nézz rám! Nézd az arcom,
nézd a ruhám, nézz meg mindent körülöttem! Gondolod,
hogy ilyen lennék, ha évi kétezerből élnék? Ha több pénzem
lenne, más ember lennék.
– Ha más ember lennél, nem szeretnélek.
– Ez is marhaság. De nézzük máshonnan! Ha házasok
lennénk, lefeküdnél velem?
– Miket kérdezel! Persze! Különben mi értelme lenne a
házasságnak?
– Akkor, tegyük fel, ha közepesen jómódú lennék, hozzám
jönnél?
– Mi értelme erről beszélni, Gordon? Tudod, hogy nem
engedhetjük meg magunknak, hogy összeházasodjunk.
– Igen, de ha tehetnénk. Hozzám jönnél?
– Nem tudom. Igen. Azt hiszem.
– Na látod! Erről beszélek – ez is a pénz!
– Nem, Gordon, nem! Ez nem fair! Kiforgatod a szavaimat!
– Nem igaz! Neked is ez rejtőzik a szíved mélyén! Mint
minden nőnek: a pénz! Ugye most is azt kívánod, bár lenne
egy jó állásom?
– Nem, nem úgy, ahogy te gondolod. Szeretném, ha többet
keresnél, az igaz.
– És azt gondolod, ott kellett volna maradnom az Új
Albionnál, ugye? Azt szeretnéd, ha visszamennék, és
reklámszövegeket írnék a QT Sauce-ról és a csokigolyóról.
Ugye így van?
– Nem. Nem. Én sosem mondtam ilyesmit.
– De gondoltál rá. Erre gondolna minden nő.
Szörnyen igazságtalan volt, és ezt maga is tudta. Rosemary
soha nem mondta, valószínűleg képtelen lett volna ilyesmit
mondani, hogy Gordon menjen vissza az Új Albionhoz. De
ebben a pillanatban Gordon nem akart igazságos lenni. A
szexuális visszautasítás még mindig bántotta. Búskomor
diadalérzettel fontolgatta, hogy végül is milyen igaza van. A
pénz állt kettejük közé. Pénz és pénz, mindig csak a pénz!
Félkomoly tirádába tört ki:
– Nők! Minden eszménket lealacsonyítják! Mert a férfi nem
élhet nélkülük, és minden nő ugyanazt az árat fizetteti
velünk. „Nyeld le a méltóságodat, és keress több pénzt!” –
Ezt mondják a nők. „Nyeld le a méltóságodat, legyél a
főnököd talpnyalója, és vegyél nekem szebb szőrmebundát a
szomszédasszonyénál!” Minden férfinak lóg valami átkozott
nőstény a nyakán, és mint egy szirén, egyre lejjebb és lejjebb
húzza, le egészen valami putney-i ikervilláig, benne Drage-
bútor, hordozható rádió, az ablakban fikusz. A nők teszik
lehetetlenné a haladást. Nem mintha hinnék a haladásban –
tette hozzá kelletlenül.
– Milyen szörnyű butaságokat beszélsz, Gordon! Mintha a nők
tehetnének mindenről!
– Végső soron ők is tehetnek. A nők azok, akik hisznek a
pénz törvényében. A férfiak csak engedelmeskednek neki,
kénytelenek rá, de legalább nem hisznek benne. A nők teszik
lehetővé, hogy a pénzuralom fennmaradjon. A nők a putney-
i villáikkal, szőrmekabátjaikkal, kisbabáikkal és fikuszaikkal.
– Nem a nők, Gordon! Nem a nők találták ki a pénzt,
ugye? – Nem az számít, ki találta ki, a lényeg az, hogy a nők imádják. A
nőknek valamilyen sajátos, misztikus érzékük fejlődött ki a pénzzel
kapcsolatban. A jó és a rossz egyszerűen azt jelenti egy nő
agyában: pénz vagy pénzhiány. Nézd csak a mi esetünket! Nem
fekszel le velem, egyszerűen azért, mert nincs pénzem. Igenis, ez
az oka. (Megszorította a karját, hogy elhallgattassa.) Nincs egy
perce, hogy beismerted. Ha tisztességes jövedelmem lenne, akár
már holnap velem aludnál. Nem mintha számító lennél. Nem azt
akarnád megfizettetni, hogy velem alszol. Nem ilyen durva az
egész. Mégis, dolgozik benned a misztikus érzék, hogy egy
lerongyolódott férfi méltatlan rád. Puhány, nem is egészen
férfi – ezt érzed. Herkules, az erő és a pénz istene – így fogod
megtalálni a Lempričre-lexikonban. A nők tartják életben a
mítoszokat is. Nők!
– NŐK! – VISSZHANGOZTA ROSEMARY ELVÁLTOZTATOTT
HANGON. – UTÁLOM, AHOGYAN A FÉRFIAK A NŐKRŐL
BESZÉLNEK. „A NŐK ÍGY”, „A NŐK ÚGY”, MINTHA MINDEN NŐ
EGYFORMA LENNE!
– Persze, hogy minden nő egyforma Mi más kell egy nőnek,
mint a biztos jövedelem, két gyerek, villa Putney-ben és
fikusz az ablakban?
– Jaj, te meg a fikuszaid!
– Ellenkezőleg, a te fikuszaid! Te tartozol ahhoz a nemhez,
amely kedveli őket.
A lány megszorította Gordon karját, és kitört belőle a
nevetés. Tényleg különlegesen jó természettel áldotta meg az
ég. Amit Gordon mondott, olyan nyilvánvaló ostobaság volt,
hogy még föl sem háborította Rosemaryt. Gordon nők elleni
kirohanása szánalmas vicc volt: lényegében az egész nemek
háborúja is csak egy rossz vicc. Ki tudja, miért, de jó
mulatság az ember nemének megfelelően feminista vagy
antifeminista álláspontot képviselni. Miközben
továbbsétáltak, heves vitába bonyolódtak a Férfi kontra Nő
örök, bárgyú kérdésköréről. Az érvek ebben a vitában – mert
annyiszor folytatták le, ahányszor csak találkoztak – mindig
csaknem ugyanúgy hangzottak: „A férfiak vadállatok, a nők
lelketlenek, a nők mindig is alárendeltek voltak, és
tagadhatatlanul annak is kell maradniuk, és gondolj a szelíd
Griseldára és Lady Astorra, és mi van a poligámiával és a
hindu özvegyekkel, avagy Pankhurst mama boldog
békeidejével, mikor az asszonyok egérfogót hordtak a
harisnyatartójukon, és egy tisztességes nő nem nézhetett úgy
egy férfira, hogy közben a jobb keze ne viszketett volna egy
miskároló késért.” Gordon és Rosemary sosem fáradtak bele
a vitába. Mindegyik örömmel nevetett a másik
képtelenségein. Boldogan háborúztak. Még amint kart karba
öltve vitáztak is, élvezettel feszült egymásnak a testük.
Boldogok voltak. Imádták egymást. Örökös tréfaforrást,
végtelenül értékes tárgyat láttak egymásban.
Piros-kék neonfény jelent meg a távolban. Elértek a
Tottenham Court Road elejére. Gordon Rosemary derekára
fonta a karját, és jobbra, egy sötétebb mellékutcába
irányította. Olyan boldogok voltak együtt, hogy muszáj volt
csókolózniuk. Álltak összesimulva a lámpaoszlop alatt, még
mindig nevettek, két ellenség, testközelben. Rosemary
Gordonéhoz dörgölte az arcát.
– Gordon, te kedves vén szamár! Nem tudlak nem szeretni,
pedig nagyon szúr az állad!
– Tényleg szeretsz?
– Tényleg és igazán.
Karjával még mindig körülfonta a férfi nyakát, de kicsit
hátrahajolt, ártatlan kéjjel préselte Gordonnak hasát.
– Érdemes élni, ugye, Gordon?
– Néha.
– Csak egy kicsit gyakrabban találkozhatnánk! Néha hetekig
nem látlak.
– Tudom. Nagyon rossz. Ha tudnád, hogy gyűlölöm a
magányos estéket!
– Az embernek sosincs semmire ideje. Sokszor hét előtt el se
jöhetek abból a szörnyű irodából. Mit csinálsz
vasárnaponként, Gordon?
– Ó, istenem! Ődöngök, és szerencsétlennek látszom, mint
mindenki más.
– Miért nem megyünk el egyszer kirándulni? Mienk lenne az
egész nap. Mondjuk jövő vasárnap?
A lány szavai lehűtötték Gordont. Megint a pénzre gondolt,
pedig az elmúlt fél órában sikerült kivernie a fejéből. Egy
vidéki kirándulás pénzbe kerül, sokkal többe, mint amennyit
megengedhet magának. Semleges választ adott, és ezzel az
elvont dolgok birodalmába emelte át a kérdést.
– Persze, a Richmond parkban nem lehet rossz.
Vagy Hampstead Heathen. Főleg ha korán reggel odaér az
ember, még a tömeg előtt.
– Jó, de menjünk ki igazán vidékre! Valahová Surrey-be,
például, vagy Burnham Beechesbe. Olyan szép lehet vidéken
az ősz, hullott levelek a földön, és álló nap nem találkozol
egy teremtett lélekkel. Mérföldeket sétálunk majd, aztán
megvacsorázunk egy kiskocsmában. Olyan jó lenne! Ugye
elmegyünk?
Bumm! A pénzkérdés, megint. Az út Burnham Beechesig
legalább tíz shilling. Gordon gyors fejszámolást végzett. Ötöt
félretehet, Júlia „kölcsönad” még ötöt, azaz ad ötöt, ahogy
máskor is. Ugyanabban a pillanatban eszébe jutott mindig
megújított és soha be sem tartott esküje: nem kér kölcsön
Júliától. Ugyanolyan közömbös hangon folytatta, mint eddig:
– Nagyon jó mulatság lesz. Megcsináljuk. Valamikor hét
közben szólok.
Még mindig kart karba öltve, kisétáltak a mellékutcából.
Rosemary lábujjhegyre állt, Gordon karjába kapaszkodott,
így be tudott kukucskálni egy alul zúzmarás ablakon.
– Nézd, Gordon, ott egy óra! Már majdnem fél tíz! Nem vagy
rettenetesen éhes?
– Nem – vágta rá azonnal és minden igazságtartalom nélkül.
– Én mindjárt éhen halok. Menjünk, keressünk valami
harapnivalót!
Már megint a pénz! Még egy perc, és be kell ismernie,
minden evilági vagyona négy shilling négy penny – és ebből
kell kijönnie péntekig.
– Én most nem tudnék enni – mondta. – Inkább innék
valamit. Menjünk, igyunk egy kávét vagy ilyesmit! Talán a
Lyons még nyitva van.
– Jaj, ne a Lyonsba menjünk! Itt az utca végében tudok egy
nagyon kedves kis olasz éttermet. Eszünk nápolyi spagettit,
és megiszunk egy palack vörösbort. Imádom a spagettit!
Gyere!
Gordon szíve ólomnehéz lett. Ez így nem lesz jó. Színt kell
vallania. Egy vacsora az olasz étteremben kettejüknek
legalább öt shilling.
– Ami azt illeti, ideje hazamennem – mondta csaknem
mogorván.
– Ne, Gordon, máris? Miért?
– Nos, ha mindenáron tudni akarod, az összes vagyonom
négy shilling négy penny, és annak is ki kell tartania
péntekig.
Rosemary megtorpant. Olyan dühös lett, hogy teljes erőből
belecsípett Gordon karjába, hogy fájjon neki, hogy
megbüntesse.
– Gordon, te egy nagy szamár vagy! Egy idióta! A
legleírhatatlanabb idióta, akivel valaha találkoztam!
– Miért lennék én idióta?
– Azért, mert nem számít, hogy van-e pénzed. Én hívtalak,
hogy vacsorázz velem.
Gordon kiszabadította a karját, és ellépett Rosemarytől. Nem
akart az arcába nézni.
– Hogy képzeled, hogy bemegyek veled egy étterembe, és
engedem, hogy te fizess helyettem?
– De miért ne?
– Mert az ember nem csinál ilyesmit. Nem illik.
– ”Nem illik.” Mindjárt azt mondod, „nem tisztességes”. Mi
nem illik?
– Hogy te fizesd az én ételemet. A férfi hívja meg a nőt, és
nem fordítva.
– Na de Gordon! Viktória királynő idejében élnénk?
– Igen, ami a dolgoknak ezt a részét illeti. A gondolkodás
nem változik olyan hamar.
– Az én gondolkodásom megváltozott.
– Nem igaz. Csak azt hiszed, de mégsem. Nőnek neveltek,
nem viselkedhetsz másképp, mint egy nő, akármennyire
szeretnéd is.
– Mit értesz azon, hogy „úgy viselkedni, mint egy nő”?
– Minden nő egyformán viselkedik, ha bizonyos dolgokról
van szó. Megveti például a férfit, aki tőle függ, és élősködik
rajta. Persze mondhatja, hogy nem, gondolhatja, hogy nem,
attól még megveti. Nem tehet róla. Ha engedném, hogy
fizess helyettem, te is megvetnél.
Gordon elfordult. Tudta, milyen förtelmesen viselkedik.
Mégis ki kellett mondania mindazt, amit kimondott. Az
érzés, hogy az emberek, még Rosemary is, szükségszerűen
megvetik azért, mert szegény túl erősnek bizonyult ahhoz,
hogy elnyomja. Az önbecsülését csak merev, féltve őrzött
függetlenséggel tarthatja meg. Rosemary azonban ezúttal
tényleg elkeseredett. Elkapta Gordon karját, maga felé
fordította a férfit, és kényszerítene, hogy szembenézzen vele.
Sürgető gesztussal, egyszerre dühösen és követelően
Gordonnak feszítette a mellét.
– Gordon, nem engedem, hogy ilyesmiket mondj! Hogy
hihetted, hogy bármiért is megvetnélek?
– Mondtam, hogy nem tehetsz róla, de így lenne, ha rajtad
élősködnék.
– Rajtam élősködnél! Micsoda kifejezéseket használsz! Miért
élősködés az, ha egyszer megengeded, hogy fizessem a
vacsorádat?
Gordon megérezte a lány apró, kerek, feszes mellét éppen az
övé alatt. Rosemary fölnézett Gordonra, szigorúan, de
majdnem könnyek közt. Most kegyetlennek, esztelennek,
kitekert gondolkodásúnak érezte a férfit. Testi közelsége
viszont meggyötörte Gordont, aki csak arra tudott gondolni,
hogy két év alatt soha nem engedett neki. Éheztette az
egyetlen dologban, ami számít. Mi értelme azt játszani, hogy
szereti, ha a leglényegesebbet megtagadja? Pokoli élvezettel
jegyezte meg:
– A magad módján igenis megvetsz. Igen, tudom, hogy
kedvelsz is. Mégsem veszel igazán komolyan. Viccesnek
találsz. Kedvelsz, de nem vagyok veled egyenrangú –
valahogy így érezheted.
Ezt már előbb is mondta, de most komolyan is gondolta,
vagy legalábbis úgy hangzott. Rosemary könnyekkel
küszködve felkiáltott:
– Nem igaz, Gordon! Tudod, hogy nem igaz!
– De igen! Ezért nem fekszel le velem. Nem mondtam el az
előbb világosan?
Rosemary még egy pillanatig a férfi arcába nézett, aztán
váratlanul a mellére bújt, mintha ütés elől hajolna félre.
Könnyek öntötték el az arcát. Sírt a férfi mellkasán,
dühöngött, gyűlölte, mégis úgy csüggött rajta, mint egy
gyerek. Éppen ez a gyerekesség, mellyel a lány nem is beléje,
hanem egy férfimellkasba kapaszkodott, fájt Gordonnak a
legjobban. Utálta magát, mert visszaemlékezett a többi nőre,
aki ugyanígy zokogott a mellén. Úgy látszik az egyetlen
dolog, amire képes a nőkkel kapcsolatban, hogy megríkatja
őket. Átfogta Rosemary vállát, ügyetlenül cirógatta, hogy
megnyugtassa.
– Tessék, most sikerült megríkatnod! – pityeregte Rosemary,
és utálta érte önmagát.
– Sajnálom! Rosemary, drágaságom! Ne sírj, kérlek, ne sírj!
– Gordon, kedvesem! Miért viselkedsz velem ilyen
Borzalmasan?
– Sajnálom, nagyon sajnálom! Néha nem bírom abbahagyni.
– De miért? Miért?
Rosemary legyűrte a sírást. Összeszedte magát, elhúzódott
Gordontól, és keresett valamit, amibe megtörölheti a szemét.
Egyiküknél sem akadt zsebkendő. Rosemary végül
türelmetlenül megtörölte szemét az öklével.
– Hogy mi mindig milyen bután viselkedünk! Csak most az
egyszer légy hozzám kedves, Gordon! Gyere velem az
étterembe, vacsorázzunk, és hadd fizessek!
– Nem.
– Csak most az egyszer! Ne törődj a vacak pénzzel! Tedd
meg a kedvemért!
– Mondtam neked, hogy nem tehetem. Nem hagyhatom el
magam!
– Mit jelent az, hogy nem hagyhatod el magad?
– Háborút hirdettem a pénz ellen, és be kell tartanom
szabályokat. Az első szabály: soha ne fogadj el
könyöradományt!
– Könyöradomány! Gordon, azt hiszem, te tényleg buta vagy!
Rosemary újból Gordon bordáit szorongatta. Ez a békekötés
jele volt. Nem értette, talán soha nem is fogja megérteni a
férfit, de elfogadta olyannak, amilyen, még csak nem is
nagyon tiltakozott az esztelenségei ellen. Ahogyan a lány
csókra nyújtotta az arcát. Gordon érezte, hogy sós ízű az
ajka. Odacsöppent egy könny. Gordon magához vonta.
Rosemary teste már nem feszült védekezőn az övének.
Behunyta a szemét, és elengedte magát, mintha a csontjai is
elernyedtek volna, ajka szétnyílt és apró nyelve a férfiét
kereste. Nagyon ritkán csinált ilyesmit. És Gordon nem csak
azt érezte, hogy a lány teste elernyed, de most azt is biztosan
tudta, hogy a harc köztük véget ért. Most már az övé
Rosemary, amikor csak akarja. Talán Rosemary maga sem
értette még pontosan, mi az, amit fölajánl, ösztönösen
viselkedett nagylelkűen, hogy magabiztosabbá tegye
Gordont, hogy elcsitítsa benne a gyűlöletes érzést, hogy nem
szeretik és nem szerethetik. Szavakban nem mondhatta el. A
teste mondta el helyette. Gordon azonban akkor sem tudott
volna mit kezdeni ezzel, ha itt lett volna a megfelelő hely és
idő. Szerette Rosemaryt, de nem kívánta. A vágya majd
visszatér, ha nincs a fejében emlék egy friss veszekedésről, és
nem csüggeszti a zsebében a négy shilling négy penny
tudata.
Ajkuk szétvált, de továbbra is szorosan egymásba
kapaszkodtak.
– Ugye milyen butaság, hogy így veszekszünk, Gordon?
Mikor különben is olyan ritkán találkozunk?
– Igazad van. Az én hibám. Nem tehetek róla Felőrölnek a
dolgok. És mindennek a mélyén ott pénz. Mindig a pénz.
– Ó, a pénz! Túl sokat aggodalmaskodsz miatta, Gordon!
– Muszáj. Ez az egyetlen dolog, ami miatt érdemes
aggodalmaskodni.
– De ugye akkor is elmegyünk vidékre jövő vasárnap?
Burnham Beechesbe vagy valahová. Olyan jó lenne!
– Én is szeretném. Elindulunk korán, és egész nap ott
maradunk. Valahogy megszerzem a vonatjegy árát.
– De ugye megengeded, hogy az enyémet én fizessem?
– Nem. Inkább én szeretném. De mindenképpen elmegyünk.
– És tényleg nem engednéd meg – csak most az egyszer –,
hogy én hívjalak meg vacsorázni? Megmutathatnád, hogy
bízol bennem.
– Lehetetlen. Sajnálom, de elmondtam, miért.
– Jaj, drágám! Akkor azt hiszem, el kell köszönnünk, késő
van.
Aztán mégis sokáig beszélgettek, olyan sokáig, hogy végül
Rosemary nem kapott vacsorát. Tizenegyre haza kellett
érnie, különben a szálló nősténysárkányai megdühödtek.
Gordon felment a Tottenham Court Road tetejére, és
villamosra szállt. Egy pennyvel olcsóbb volt mint busszal.
Odafent egy faülőkére préselődött egy apró és piszkos skót
mellé, akiből sörszag áradt és sporthíreket olvasta. Gordon
boldog volt. Rosemary övé lesz. Suhog a fenyegető szél. A
villamos döcögő muzsikájára elskandálta magában a
versének hét befejezett szakaszát. Összesen kilenc versszak
lesz. Költő. Gordon Comstock, az Egerek szerzője. Még a
Londoni örömökben is tudott újra hinni.
A vasárnapra gondolt. Kilenckor kell találkozniuk a
Paddington pályaudvaron. Körülbelül tíz shilling lesz a jegy.
Ha az ingét kell zálogba csapnia, akkor is megszerzi. És
Rosemary az övé lesz, talán még ezen a vasárnapon, ha kerül
rá alkalom. Nem beszéltek róla. Mégis mindketten tudták.
Kérlek, Istenem, legyen vasárnap jó idő! Tél közepén jártak.
Micsoda szerencse lenne, ha a ragyogó, szélcsendes napok
egyike következne – szinte nyárias meleg, az ember órákig
elheverhet a száraz saspáfrányon, anélkül hogy fázna! De
ilyen napból nincs sok, egy télen legföljebb ha tucatnyi akad.
Akár eshet is. Eltűnődött, vajon adódik-e végül alkalom.
Olyan sok szerelmespárnak „nincs hová mennie”
Londonban, csak az utcák, a parkok fogadják be őket, de ott
nincs magány, viszont van hideg. Hideg éghajlaton még
szerelmeskedés sem könnyű, ha nincs pénze az embernek. És
a „soha nincs hozzá hely és idő motívum sehol nincs kellően
kifejtve a regényekben.
VII.
A kéményekből füstcsóvák futottak föl a kormos
rózsaszín égre.
Gordon nyolc után tíz perccel kapta el a 27-es buszt. Az
utcák még vasárnap reggeli álmukba merültek. A lépcsőkön,
mint kis fehér őrszemek, világítottak a tejesüvegek. Gordon
tizennégy shillinggel indult, pontosabban tizenhárom
shilling kilenc pennyvel, mert három pennybe került a
buszjegy. Kilenc shillinget elvett a heti béréből – Isten tudja,
ez majd hét közben milyen következményekkel jár –, ötöt
kölcsönkért Júliától.
Csütörtökön este kereste fel Júliát. Júlia Earl’s Court-i
szobája, a második emelet hátsó szárnyában húzódott meg,
mégsem volt olyan sivár, mint Gordoné. Például
kényelmesen le lehetett benne ülni. Júlia előbb halt volna
éhen, minthogy megbéküljön azzal a mocsokkal, melyben
Gordon élt. És tényleg, az évek során összegyűjtött,
kiselejtezett bútorok mindegyike a majdnem éhezés egy-egy
szakaszáról regélhetett volna. A díványt akár szófának is
nézhette a felületes szemlélő, de egy kis, kerek, pácolt
tölgyfaasztalka, két „antik” keményszék, egy díszes
lábzsámoly és egy Drage-től tizenhárom havi részletre
vásárolt, kartonhuzattal borított karosszék is állt az apró
gáztűzhely előtt. A polcokon apja, anyja, Gordon és Angéla
néni bekeretezett fényképei, egy nyírfakéreg naptár,
karácsonyi ajándék, beleégetve a felirat: „Mindennek eljön a
maga ideje”.
Júlia szörnyen nyomasztotta Gordont. Sokszor mondta
magának, hogy gyakrabban kellene meglátogatnia a nővérét,
de csak akkor kereste fel, ha „kölcsönt” akart kérni. Gordon
hármat koppantott – ez jelentette a második emeleti látogatót
–, Júlia a szobájába vezette, és a gáztűzhely elé térdelt.
– Begyújtom újra – mondta. – Ugye iszol egy teát?
Gordon fölfigyelt rá: „újra”. A szoba rettenetesen hideg
volt, aznap még biztosan nem égett benne tűz. Júlia mindig
„spórolt” a gázzal, ha nem jött vendége. Gordon elnézte
nővére hosszú, keskeny hátát. Mennyire megőszült! Már
egész fürtjei szürkék. Még néhány év, és tout court21 ősz hajú
lesz.
– Ugye erősen szereted a teát? – lehelte Júlia, és mint
egy liba, gyöngéd mozdulatokkal sürgölődött a teásdoboz
körül.
Gordon állva hörpölte a teáját, tekintetét a nyírfa
kalendáriumon jártatta. Na ki vele! Essünk túl rajta!
Majdnem cserben hagyta a bátorsága. Ez a gyűlöletes
pumpolás! Vajon mennyit kérhetett tőle összesen hosszú
évek alatt?
– A csudába, Júlia, sajnálom, utálok ilyesmit kérni, de...
– Igen, Gordon? – mondta csendesen. Már tudta, mi
következik.
– Sajnálom, de tudnál kölcsönadni öt shillinget?
– Igen, azt hiszem, tudok.
Előkereste az apró, fekete, kopott bőrerszény melyet a
fehérneműs fiók alján rejtegetett. Gordon tudta, mire gondol:
kevesebb jut a karácsonyi ajándékokra. Ez a legközelebbi
nagy esemény – a karácsony, az ajándékozás: szaladgálás a
csillogó utcákon, végső délután, mikor a teázó már bezár,
egyik pulttól a másikig, válogatva a kacatok közt, melyeket
úgy kedvelnek a nők. Zsebkendő- és irattartó, teáskanna,
manikűrkészlet, nyírfa kalendárium belevésett jelmondattal.
Egész évben keservesen spórolt a keserves fizetéséből X
karácsonyi és Y születésnapi ajándékára. És neki,
Gordonnak, nem megvette-e tavaly karácsonyra Sir John
Drinkwater válogatott verseit zöld szattyánbőrbe kötve, csak
azért, mert Gordon „szereti a költészetet”, és ő nem eladta-e
később fél koronáért? Szegény Júlia! Gordon olyan hamar
lépett le az öt shillingjével, ahogy csak tudott. Miért van az,
hogy az ember nem bír kölcsönt kérni egy gazdag baráttól,
de annál inkább egy majdnem éhező rokontól? Mert
családon belül, ugye „nem számít” az ilyesmi.
A buszon gyors fejszámolást végzett. Van tizenhárom
shilling kilenc pennyje. Két retúrjegy Slough-ba öt shilling.
21 egész rviden, itt: egészen, fr.
Buszjegyek, mondjuk még kettő, összesen hét shilling.
Kenyér, vaj, sör egy kiskocsmában: fejenként még egy, azaz
összesen kilenc shilling. Tea, fejenként tizennyolc penny, az
tizenkét shilling. Egy shilling cigarettára, az már tizenhárom.
Marad kilenc penny vésztartaléknak. Ez rendben is van. De
mi lesz a hét többi napján? Egy petákja sem marad
cigarettára. Nem szabad előre aggódnia. Mindenképp megéri
ez a nap.
Rosemary időben érkezett. Erényei közé tartozott, hogy
sosem késett, és még ezen a reggeli órán is friss volt és
jókedvű. Csinosan öltözött, mint mindig. Megint lapátforma
kalapját viselte, mert Gordon azt mondta, tetszik neki.
Gyakorlatilag övék volt a pályaudvar. A hatalmas, szeméttel
teleszórt, elhagyatott, szürke csarnok áporodott levegője azt
sugallta, hogy a pályaudvar még nem heverte ki a szombat
esti kicsapongást. Egy ásítozó, borotválatlan hordár útba
igazította őket Burnham Beeches irányába, és már zötyögtek
is nyugat felé, egy harmadosztályú dohányzó kocsiban.
London alattomos kőrengetege szűk, kormos mezőknek
engedett utat, de a mezőkön is ott éktelenkedtek a „Carter
mennyei májkapszulája” hirdetések. Csendes, meleg nap
ígérkezett, Gordon imája meghallgatásra talált. Nem fújt a
szél, majdhogynem nyárias volt az idő. A köd mögül már
előbújni készült a nap. Gordon és Rosemary mélységesen,
már-már képtelenül boldogok voltak. Már az is vad kalandot
ígért, hogy kikeverednek Londonból, és előttük állt az egész
hosszú nap „vidéken”. Rosemary hónapok óta, Gordon egy
éve nem hagyta el a várost. Szorosan egymás mellett ültek
térdükön a Sunday Times egy kiterített példánya, persze nem
olvastak, inkább bámulták a tovagördülő mezőket,
teheneket, házakat, üres teherautókat, nagy, alvó gyárakat.
Annyira élvezték a vonatozást, hogy azt kívánták, bár tovább
tartana.
Slough-ban kiszálltak, és egy furcsa, csokoládészínű busszal
tovább utaztak Farnham Common felé. Slough még félig
aludt. Rosemary emlékezett az útra, most hogy Farnham
Commonba értek. Keréknyom vájt földúton jártak, és
hamarosan friss, nedves, zsombékos fű vette őket körül.
Elszórtan vézna, csupasz nyírfák. Mögöttük bükkerdő. Egy
ág, egy fűszál se moccant. A fák, mint kísértetek álltak a
mozdulatlan, párás levegőben. Rosemary és Gordon
örömkiáltásokkal nyugtázták a látványt. A harmat, a csönd,
a nyírfák szaténtörzse, a lábuk alatt a puha tőzegi Eleinte
mégis gyámoltalannak, oda nem illőnek érezték magukat,
mint általában a londoniak, akik végre kiszabadulnak
vidékre. Gordon úgy érezte, mintha eddig a föld alatt élt
volna. Úgy érezte, fakó és ápolatlan. Séta közben Rosemary
mögé surrant, hogy a lány ne lássa ráncos, színtelen arcát.
Hamar kifogytak a szuszból, hiszen csak londoni sétákhoz
szoktak, így az első félórában alig beszélgettek. Beértek az
erdőbe: nyugatnak tartottak, bár nemigen tudták, hová –
akárhová, csak minél messzebb Londontól. Körülöttük
magasra szökő bükkfák, különös falloszok, kérgük sima,
mint a bőr, alul barázdált. A fák tövében nem nőtt semmi, de
a gyáraz levelek vastag szőnyege mintha a távoli lejtőket
rézszínű selyemmel vonta volna be. Mintha egy lélek ébredt
volna még. Gordon már Rosemary mellett baktatott. Kéz a
kézben sétáltak a kerékcsapásokban sodródó, rézszínű
levelek között. Néha az út kivezetett fák közül, ilyenkor
hatalmas, elhagyatott házakat érintettek; valaha, a
lovaskocsik idejében pazar vidéki paloták lehettek, ma
elhagyatottak és eladhatatlanok. Az út mentén a párával
szegélyezett sövények bíborral árnyalt barna színt öltöttek,
azt a buzérvörös árnyalatot, melyet a csupasz bozót kap
télen. Madarakat láttak – szajkókat bukórepülésben a fák
között, az úton ténfergő, hosszú farkú fácánok pedig szinte
olyan szelídek voltak, mint a tyúkok, mintha tudnák, hogy
vasárnap nem fenyeget veszély. Emberi lénnyel viszont nem
találkoztak az elmúlt fél órában. Álom ült a vidéken. Nehéz
volt elhinni, hogy csak harminc kilométerre távolodtak el
Londontól.
Most a tarlón jártak. Fölbátorodtak, a vér megpezsdült az
ereikben. Egyike volt ez azoknak a napoknak, mikor az
ember úgy érzi, akár százötven kilométert is legyalogolna.
Mire ismét kiértek az útra, a harmat gyémántfénnyel
csillogott a sövényen. A nap áthatolt a felhőkön. Rézsútosan,
sárgán érkezett a fény a mezőkön át, mindenütt finom,
meglepő színek ragyogtak fel, mintha az óriások gyermeke
kódorgott volna el egy festékes palettával a kezében.
Rosemary karon fogta, és magához vonta Gordont.
– Ó, Gordon, de szép napunk van!
– Szép bizony.
– Odanézz! Mennyi nyúl a mezőn!
És tényleg, a mező másik végében nyulak reggeliztek,
annyian, hogy akár birkanyájnak is beillettek volna.
Megzörrent a sövény. Ott is egy nyúl lapult. A harmatot
szétpermetezve ugrott elő a fűből, és fehér farkát emelintve,
máris ott szaladt a mezőn. Rosemary Gordon karjába vetette
magát. Meglepően meleg volt, szinte nyárias meleg. Mint a
gyermekek, minden szexualitás nélküli elragadtatásban
forrtak össze. Itt, a szabad levegőn Gordon tisztán látta az
idő nyomait Rosemary arcán. A lány majdnem harmincéves
volt, annyinak is látszott, Gordon ugyanannyi, de őt
mindenki idősebbnek nézte – mindez nem számított. Gordon
levette a mókás kalapot. A három ezüst hajszál megcsillant
Rosemary feje búbján. Gordon most ezt sem bánta.
Rosemaryhez tartoztak, tehát szerette őket is.
– Milyen jó veled itt kettesben! Boldog vagyok, hogy
eljöttünk!
– Gordon, ha arra gondolok, hogy egy teljes napunk van! És
az eső sem esik. Milyen szerencsések vagyunk!
– Igen. Mindjárt áldozati máglyát gyújtunk a halhatatlan
isteneknek.
Szertelenül boldogok voltak. Minden útjukba eső dologért
harsányan lelkesedtek: lehetett az egy szajkó lazúrkék tolla,
egy ágakat tükröző, sima tükrű pocsolya, vagy az óriási,
lelapult fülre emlékeztető, fák alján növekvő gomba. Hosszú
ideig azon vitatkoztak, mi lenne a bükkfa legpontosabb
jelzője. Abban egyetértettek, hogy a bükk érzékenyebbnek
látszik a többi fánál. Talán a kéreg simasága teszi, vagy a
törzsből nyújtózkodó ágak végtagszerű tekervényessége.
Gordon állította, hogy a kéreg apró göcsörtjei olyanok, mint
a mellbimbók, a kígyózó, sima felső ágak pedig, mint az
elefánt ormánya. Hasonlatokról és metaforákról beszéltek.
Időről időre szokásukhoz híven föllángolt köztük a vita.
Gordon azzal ugratta Rosemaryt, hogy csúf hasonlatokat
keresett mindenre, ami mellett elhaladtak. A gyertyán
rozsdavörös lombozatára azt mondta. olyan, mint a Burne-
Jones lányok haja, a vadborostyán pedig úgy fonja körbe a
fákat, hogy az indák lehetnének akár Dickens-hősnők karjai
is. Máskor a mályvaszínű mérgesgombákba kötött bele,
Rackham-illusztrációkra emlékeztették, és táncoló
tündéreket képzelt köréjük. Erre Rosemary lelketlen
disznónak titulálta. Közben térdig bükkfalevélben gázoltak,
súlytalan, vörösarany tengerben.
– Gordon, nézd a leveleket! Nézd, ahogy csillog rajta a nap.
Mint az arany. Mintha tényleg aranyból lennének.
– Mesebeli arany. Belőled meg mindjárt kőbéka esz. ha tovább
áradozol. Ha egy igazi hasonlatot akarsz, pont olyan a színük, mint
a paradicsomlevesé.
– Ne disznólkodj, Gordon! Hallgasd, hogy zizegnek! „Sűrűn,
egymáson, mint az őszi lomb / vallombrosai csermelyen.”22
– Vagy mint az amerikai müzlis csokigolyók... „Minden gyermek
álma.”
– Te szörnyeteg!
Rosemary nevetett. Kéz a kézben mentek, bokáig gázoltak a
levelekben és együtt skandálták:
„Sűrűn, egymáson, mint csokigolyók,
reggel a müzlis tálakon...”
Pompásan mulattak. Közben kiértek az erdőből. Most
már emberekkel is találkoztak, de az autókat továbbra is el
tudták kerülni, ha nem mentek a főút közelébe. Néha
harangszót hallottak, ilyenkor kerülőt tettek, hogy fussanak
össze a templomba igyekvőkkel. Aztán szétszórt falvakon
mentek át, szélükön ál-Tudor stílusban épült villák
terpeszkedtek dölyfösen, körülöttük garázsok, babérbokrok,
természetesnek ható pázsit. Gordon örömét lelte benne, hogy
csepülte a villákat, s a mögöttük álló, istentelen civilizációt,
tőzsdeügynökök, kirúzsozott feleségeik, a golf, a whisky, a
22 Idézet John Milton (1608–1674) Elveszett paradicsomának 1.
könyvéből. (Jánosy István fordítása)
szellemidézés, és a Jack névre hallgató skót terrierek világát.
Így tettek meg újabb hét kilométert, beszélgetve, és
gyerekesen perlekedve. Fátyolfelhők sodródtak az égen, bár
idelenn szellő se rebbent.
Sajgott a lábuk, és alaposan megéheztek. A társalgás
mindinkább az ebédre terelődött. Órája nem volt egyiküknek
sem, de mikor áthaladtak a legközelebbi falun, látták, hogy
már kinyitottak a kocsmák, tehát biztosan elmúlt tizenkettő.
Rövid ideig haboztak egy elég rossz külsejű kocsma előtt,
mely a „Jómadár” névre hallgatott. Gordon szívesen bement
volna, szerinte az ilyen helyen az ember kenyere, sajtja, söre
nem kerülhet többe egy shillingnél. Rosemary viszont
közölte, hogy a hely undorító, aminthogy az is volt.
Továbbmentek tehát, azt remélve, hogy a falu túlsó végén,
jobb kocsmát találnak. Igazából valami kellemes
kisvendéglőt képzeltek maguk elé, tölgyfapadokkal, netán
egy üveg alatt őrzött, kitömött csukával a falon.
A valóságban viszont kiértek a faluból, anélkül hogy újabb
kocsma került volna az útjukba, a nyílt mezőn jártak,
körülöttük látótávolságban se ház, se útjelző tábla. Gordon és
Rosemary kezdtek megriadni. Kettőkor bezárnak a
vendéglők, és aztán már aligha juthatnak élelemhez,
hacsaknem egy kis kekszhez valami falusi édességboltban.
Erre a gondolatra aztán őrjítő éhség szállta meg őket.
Elkínzottan kaptattak fel egy magas dombra, abban
reménykedve, hogy falut találnak a túloldalon. Falu ugyan
nem bukkant elébük, de odalent a völgyben sötétzöld folyó
kanyargott, fölötte szürke híd, és a szétszórt házakból jókora
városra következtethettek. Azt sem tudták, melyik folyót
látják – természetesen a Temze volt az.
– Hála istennek! – mondta Gordon. – Odalent aztán biztosan
bőven akad kocsma. Szerintem menjünk be a legelsőbe!
– Menjünk! Éhen halok.
Ám amikor a város közelébe értek, szokatlanul nagy csend
fogadta őket. Gordon azon tűnődött, mindenki templomba
ment-e, vagy éppen a vasárnapi ebédnél ül, míg lassan rájött,
hogy a hely ennyire elhagyatott. Crickham-on-Thamesben
jártak, egyikében a folyóparti városoknak, melyek a hajózó
szezon idején felélednek, de az év többi részében szinte téli
álomra szenderülnek. Legalább másfél-két kilométer hosszan
nyúlt el a város a folyó partján, szinte csak lezárt, üres
csónakházakból és bungalókból állt. Sehol nem mutatkozott
életjel. Végül egy kövér, mogorva, vörös orrú férfiba
botlottak, aki söröskancsó mellett ücsörgött, a gátoldalban.
Egy majd kétméteres vitorlarúddal horgászott. Odalent, a
sima, zöld vízen két hattyú körözött az úszója körül, s
ahányszor csak kirántotta a botot, megpróbálták ellopni a
csalit.
– Megmondaná, hol találunk itt valami ennivalót?
A kövér férfi mintha várta volna a kérdést, amely láthatólag
személyes gyönyörűséget szerzett neki. Rá se nézett
Gordonra, úgy válaszolt:
– Itt ugyan nem talál ennivalót, abban biztos lehet – mondta.
– A fenébe is! Azt akarja mondani, hogy az egész városban
nincs egy nyavalyás kocsma? Farnham Commontól
gyalogoltunk idáig.
A kövér ember szipákolt, és mintha elgondolkozott volna, de
a szemét le nem vette az úszóról.
– Aszondom, próbálják meg a Ravenscroft szállót’. Egy
kilométer sincs innét. Ők maj’ csak annak valamit, má’ ha
nyitva vannak.
– És nyitva vannak?
– Aká’ nyitva is lehetnek.
– És azt meg tudja mondani, hány óra van?
– Ippeg tíz perce’ mú’t egy.
A két hattyú ennivalóra várva követte őket, amint lefelé
haladtak a parton. Nem sok reményük volt rá hogy a
Ravenscroft Hotelt nyitva találják. Az egész környék a
szezonon kívüli üdülőhelyek elárvult légkörét árasztotta. A
bungalók fája megrepedezett, a fehér festék mállott, a poros
ablakok mögött csupasz helyiségek. Még a folyóparti
automaták sem működtek. A város túlvégén mintha még egy
híd ívelt volna át a folyón. Gordon káromkodott.
– Milyen átkozott bolondok voltunk, hogy nem mentünk be
mindjárt abba az átkozott kocsmába!
– Drágám, én egyszerűen éhen halok. Forduljunk vissza?
– Annak semmi értelme. Arra se találtunk kocsmát. Tovább
kell mennünk. Szerintem a szálloda a híd túloldalán van. Ha
az ott a főút, talán nyitva is tartanak. Ha nem, akkor végünk.
Elvonszolták magukat a hídig. Most már rettenetesen sajgott
a lábuk. És akkor, végre megpillantották, amire vártak:
éppen a híd mögött, egy magánlakféleség mellett állt egy
meglehetősen nagy, formás szálloda, hátsó pázsitja a folyóig
ért. Láthatólag nyitva tartott. Lelkesen indultak feléje, aztán
csüggedten megtorpantak.
– Ijesztően drága helynek látszik – mondta Rosemary.
Annak látszott. Közönséges, felvágós helynek, ahol minden
csupa aranyozás és fehér festék, olyan szállodának, melynek
minden téglája azt sugallja, itt mindenért többet számolnak,
és csapnivaló a kiszolgálás. A kocsifelhajtó mellett egy
fellengzős tábla hirdette aranybetűkkel:
RAVENSCROFT HOTEL
NEMCSAK SZÁLLÓVENDÉGEKNEK!
EBÉD – TEA – VACSORA
TÁNCTEREM ÉS TENISZPÁLYA
Estélyek szervezését vállaljuk.
A FELHAJTÓN KÉT CSILLOGÓ KÉTÜLÉSES AUTÓ PARKOLT.
GORDON ELCSÜGGEDT. A ZSEBÉBEN A PÉNZ SEMMIVÉ
ZSUGORODOTT. EZ AZTÁN AZ ELLENTÉTE VOLT A KEDÉLYES
KISVENDÉGLŐNEK, AMIT KERESTEK. VISZONT NAGYON
MEGÉHEZETT. ROSEMARY A KARJÁBA CSÍPETT.
– Szörnyű egy hely lehet. Szerintem menjünk innen!
– De hát csak ennünk kell valamit! Ez az utolsó esélyünk.
Erre már nem találunk több vendéglőt!
– Az étel is undorító az ilyen helyeken. Rémes hideg
marhasült, aminek olyan az íze, mintha előző évről maradt
volna meg. És csillagászati összeget kérnek érte.
– Majd csak kenyeret, sajtot és sört kérünk. Az mindenhol
nagyjából ugyanannyiba kerül.
– Ki nem állhatják az ilyesmit. Majd erősködnek, hogy
rendeljünk igazi ebédet, meglátod. Szilárdan ki kell
tartanunk a kenyér és sajt mellett.
– Rendben, szilárdak leszünk. Gyere!
Bementek, és elszánták magukat, hogy kitartanak. Már a
huzatos előcsarnokban is a drágaság szaga terjengett, halott,
festett virágok szaga, a Temze vizéé és az elöblített
borosüvegeké. A folyóparti szállodák jellegzetes szaga volt
ez. Gordon bátorsága egyre apadt. Tudta, mire számíthat.
Hasonló, elhagyatott szállodák szegélyezik az országutakat,
tőzsdeügynökök viszik oda a szeretőiket vasárnap délután.
Az ilyen helyeken szinte természetes, hogy sértegetik és jól
megvágják az embert. Rosemary közelebb húzódott hozzá. Ő
is megszeppent. Egy „Bár” feliratú ajtóhoz értek, belökték,
gondolván, hogy az lesz az ivó. Ehelyett egy csinosan
berendezett, hűvös és tágas helyiségbe értek, tele bársony
bevonatú székekkel és kanapékkal. Akár nappali szobának is
nézhette volna az ember, ha nincs az összes hamutartón
White Horse whiskyt hirdető felirat. Az egyik asztalnál ott
ültek a kinti autók utasai, két szőke, lapos fejű, kövér férfi,
tüntetően fiatalos öltözékben és két ellenszenves, ám elegáns
fiatal nő. Láthatólag éppen befejezték az ebédet, a pincér az
asztaluk fölé hajolt, és likőrt szolgált fel nekik.
Gordon és Rosemary megtorpantak a küszöbön. Az asztalnál
ülők már a felsőbb osztályhoz tartozók ellenséges
tekintetével méregették őket. A jövevények fáradtnak és
piszkosnak látszottak, és ennek tudatában is voltak. A
gondolat, hogy kenyeret, sajtot és sört kérjenek, szinte
elillant a fejükből. Egy ilyen helyen nem lehet csak úgy azt
mondani: „Kenyeret, sajtot és sört”.
„Ebédelnénk” – itt legfeljebb ez járja. Tehát az „Ebédelnénk”
vagy a futás. A pincér szinte nyílt megvetéssel közeledett.
Egy pillantás, és látta rajtuk, hogy nincs pénzük, talán azt is
megsejtette, hogy menekülhetnékjük támadt, és elhatározta,
hogy ezt megakadályozza.
– Urám! – mondta, és felemelte a tálcáját az asztalról.
Na most! Mondd, hogy „Kenyeret, sajtot és sört”, és fütyülj a
következményekre! De jaj, már el is ment a bátorsága.
„Ebédelnénk” lesz a vége. Látszólag hanyag gesztussal
zsebrevágta a kezét. A pénzét tapogatta, hogy még megvan-
e. Olyan úri tónusban mondta, ahogy csak tellett tőle:
– Ebédelhetnénk, kérem?
– Étkezni kívánnák? Erre páráncsoljon, urám!
A pincér fekete hajú, jóarcú fiatalember volt, a bőre sima és
fakó. Az öltözéke remek szabású, mégis kopottnak hatott,
mintha soha nem vetné le. Úgy festett, mint egy orosz
herceg, de lehet, hogy angol volt, csak azért beszélt külföldi
akcentussal, mert úgy vélte, ez illik egy pincérhez. Rosemary
és Gordon legyőzötten követték az étterembe, mely a hátsó
traktusból nyílott, és a belső pázsitra nézett. Pont olyan volt,
mint egy akvárium. Kizárólag zöldes árnyalatú üvegből
készült, és olyan nyirkosnak, hűsnek hatott, hogy az ember a
víz alá képzelte magát. Látni, szagolni engedte a kinti folyót.
Minden apró, kerek asztal közepén egy tál papírvirág
díszelgett, de az egyik falnál, az akváriumhatás
kiteljesítéseképpen egy virágüzletre való örökzöld, pálma,
sőt fikusz állt, mint megannyi barátságtalan vízinövény.
Nyáron kellemes lehet az ilyen helyiség, de most, hogy a nap
egy felhő mögé bújt, csak nyirkos volt és lehangoló.
Rosemary legalább úgy félt a pincértől, mint Gordon. Mikor
leültek, és a pincér egy pillanatra elfordult, Gordonra
fintorgott a háta mögött.
– Az én ebédemet én fizetem – súgta oda.
– Szó se lehet róla.
– Micsoda rémes hely! Biztos az étel is pocsék lesz. Bár ne jöttünk
volna ide!
– Pszt!
A pincér megjelent egy légypiszokkal mocskolt, nyomtatott
étlappal. Gordonnak nyújtotta, és megállt fölötte az olyan
pincér fenyegető arckifejezésével, aki tudja, hogy nincs sok
pénz a zsebedben. Gordon szíve a torkában dobogott. Ha
table d’hote23 három shilling hat pennyért, vagy fél koronáért,
akkor végük. Összeszorította a fogát és kinyitotta az étlapot.
Hála istennek! À la carte!24A legolcsóbb étel a hideg
marhasült volt salátával egy shilling hat pennyért. Gordon
azt mondta, vagy inkább motyogta:
23 önkiszolgáló panziós vendégasztal, fr. itt: menü
24 étlapról választható, fr.
– Hideg marhasültet kérünk.
A pincér finom ívű fekete szemöldöke megemelkedett.
Meglepetést színlelt.
– Tsák a hideg sültet, urám?
– Igen, kezdetnek mindenképpen.
– És semmi mást nem párántsol?
– Nos, természetesen kenyeret. És vajat.
– Levest nem párántsol, urám?
– Nem, nem kérek levest.
– És hálát, uráni? Tsák á hideg sültet?
– Kérünk halat, Rosemary? Nem, nem hinném. Nem kérünk
halat.
– Édességet sem? Tsák á hideg sültet?
Gordon alig bírt uralkodni a vonásain. Úgy érezte, még soha
nem gyűlölt így senkit, mint ezt a pincért itt.
– Majd szólunk, ha kérünk még valamit.
– Inni párántsolnák?
Gordon sört akart rendelni, de már ahhoz sem volt
bátorsága. Vissza kellett nyernie a tekintélyét a hidegsült-
affér után.
– Hozzon egy borárjegyzéket! – mondta közömbös hangon.
Légypiszokkal szennyezett itallap került az asztalra. Minden
bor elképzelhetetlenül drága volt. A lista legelején mégis
talált egy névtelen asztali vörösbort, palackját két shilling
kilenc pennyért. Sietősen kalkulált, ez a maximum, amit még
képes kifizetni. Hüvelykujjával rábökött a borra.
– Kérünk ebből egy üveggel! – mondta.
A pincér szemöldöke ismét megemelkedett. Ezúttal a
gúnnyal próbálkozott.
– Egy egész üveggel, urám? Nem inkább egy féllel?
Egyetlen, finom megvetést tükröző mozdulattal fejet hajtott,
megvonta a bal vállát, és távozott. Gordon nem bírta
elviselni. Elkapta Rosemary pillantását. Valahogy meg kell
leckéztetniük ezt a pincért! Egy perc múlva már jött is vissza,
nyakánál fogta az olcsó bor palackját, félig kabátszárnya alá
rejtve, mintha valami tisztátalan, méltóságán aluli holmi
lenne. Gordon kitalálta, hogyan vegyen elégtételt. Mikor a
pincér az asztalra állította a palackot, kinyújtotta a kezét,
megtapintotta az üveg falát, és elfintorította az arcát.
– A vörösbort nem így kell felszolgálni! – mondta.
A pincér egy pillanatra megrökönyödött. – Urám? – mondta.
– Jéghideg. Vigye vissza, és langyosítsa meg a palackot!
– Ahogy óhajtjá, urám.
Azért ez sem volt igazi győzelem. A pincér nem jött zavarba.
Megemelt szemöldöke azt mondta, „De megéri az ilyen bor a
törődést?” Könnyed lekicsinyléssel távolította el a palackot,
világossá téve Rosemary és Gordon számára, e hűhó nélkül
is elég sanyarú dolog, hogy a legolcsóbb bort választották az
itallapról.
A marhasült és a saláta jéghidegen érkezett, és egyáltalán
nem látszott valódi ételnek. Vízíze volt. A zsömle állott és
nyirkos. Mintha a náddal benőtt Temze-víz behatolt volna
mindenbe. Már meg sem lepődtek, amikor a felbontott bor
iszapízűnek bizonyult. Alkohol azért jutott beléje, és ez
nagyszerűen hatott rájuk. Meglepetten tapasztalták, milyen
pezsdítően hat, mihelyt az ember leereszti a torkán. Másfél
pohár után, Gordon sokkal jobban érezte magát. A pincér
gúnyos türelemmel, asztalkendővel a karján állt az ajtóban, s
jelenlétével igyekezett zavarba hozni őket. Eleinte sikerült is
neki, de Gordon a hátát fordította feléje, ügyet se vetett rá, és
csakhamar meg is feledkezett róla. Rosemary és Gordon
bátorsága fokozatosan visszatért. Hangosabban,
könnyedebben folytatták a beszélgetést.
– Nézd! – mondta Gordon. – A hattyúk egészen idáig
követtek minket.
A két hattyú ott úszkált föl s alá a sötétzöld vízen. Ebben a
pillanatban a nap ismét előtört, és a kopár akváriumot
kellemes, zöldes fény árasztotta el. Gordont és Rosemaryt
boldogság, melegség töltötte el. Semmiségekről fecsegtek,
mintha a pincér ott sem lenne, Gordon fogta az üveget, és
kitöltött még két pohár bort. A pohár fölött találkozott a
tekintetük. Rosemary megadó iróniával nézett rá: – A
szeretőd vagyok – súgta a szeme –, milyen vicces! – Térdük
összeért a kicsi asztal alatt, most éppen Rosemary szorította
Gordon térdét. Valami megmoccant benne, az érzékiség és a
gyöngédség meleg hulláma kúszott fölfelé a testében. Még
emlékezett rá! Rosemary az övé, az ő kedvese. Mindjárt
magukra maradnak, rejtekhelyet találnak, a langyos,
szélcsendes, szabad levegőn, és végre teljesen az övé lesz a
lány mezítelen teste. Mindezt tudta egész délelőtt, de a
tudása csak most lett valóságos. Most fogta föl. Szavak
nélkül, inkább a testével, de biztosan tudta, hogy egy órán
belül meztelenül öleli Rosemaryt. Amint ott üldögéltek, a
melengető fényben, térdük összeért és tekintetük találkozott,
úgy érezték, mintha már minden bevégeztetett volna. Mély
meghittséget éreztek. Akár órákig elüldögéltek volna, csak
hogy nézzék egymást és semmiségekről beszéljenek, melyek
sem nekik, sem másoknak nem jelentenek semmit.
Még húsz percig maradtak. Gordon teljesen megfeledkezett a
pincérről – sőt, az egész átkozott ebédről, amely utolsó
filléreitől fosztotta meg. Ekkor azonban újra elbújt a nap, a
helyiség ismét homályba borult, és ők ráeszméltek, hogy
ideje elindulniuk.
– A számlát! – szólt hátra Gordon.
A pincér még egyszer megkísérelte a támadást.
– A számlát, urám? Kávét nem párántsolnák, urám?
– Nem. A számlát kérjük.
A pincér elvonult, majd visszatért egy ezüsttálcával, rajta az
összehajtott számlával. Gordon széthajtogatta: hat shilling
három penny – az összes vagyona hét shilling tizenegy
penny! Persze, nagyjából tudta, mennyit fog fizetni, mégis
sokkszerűen érte a végeredmény.
Felállt, a zsebébe nyúlt, kivette az összes pénzt. A fakóképű,
fiatal pincér, karján a tálcával, nézte a maroknyi aprót:
nyilván sejtette, hogy ez Gordon összes vagyona. Rosemary
is fölállt, és megkerülte az asztalt. Belecsípett Gordon
könyökébe, jelezte, hogy fizetni szeretné a részét. Gordon
úgy tett, mint aki észre sem veszi. Kifizette a hat shilling
három pennyt, és miközben elfordult, még egy shillinget
dobott a tálcára. A pincér a tenyerén egyensúlyozta,
megfordította, aztán hanyagul a mellényzsebébe
süllyesztette, mint valami említésre sem érdemes apróságot.
Kifelé menet Gordon rémültnek, tehetetlennek – szinte
kábultnak érezte magát. Egyetlen csapásra minden pénze
odalett! Rettenetes! Bár soha ne jöttek volna erre az
elátkozott helyre! Az egész nap tönkre van téve – és mindez
két tányér hideg sült és egy palack iszapízű bor miatt!
Nemsokára teaidő, és csak hat cigarettája maradt, aztán ki
kell fizetni a buszjegyet vissza Slough-ba, és ki tudja, mi jön
még: az egészre maradt nyolc pennyje. Olyan érzéssel léptek
ki, mintha kidobták volna őket, és becsapták volna mögöttük
az ajtót. Az előző pillanat minden meghittsége odalett. Most,
hogy kiléptek, minden megváltozott. A szabad levegőn
felhevült vérük is lehűlt. Rosemary szótlanul, idegesen ment
előre. Már ijesztette a dolog, amire elszánta magát. Gordon
elnézte, erős, finom combjainak mozgását. Olyan régóta
kívánta már, és lám, most, hogy eljött az idő, elcsüggedt.
Akarta, hogy Rosemary az övé legyen, akarta, hogy minden
megtörténjen, de legyenek már túl rajta. Most ez is
erőfeszítést kívánt, össze kellett hozzá szednie magát.
Különös, hogy ez a nyomorult számla ennyire ki tudta
készíteni. A délelőtt könnyed gondtalansága tovatűnt,
helyébe a gyűlöletesen ismerős, emésztő gond lépett, a pénz
miatti aggodalom. Mindjárt be kell ismernie, hogy csak nyolc
pennyje maradt, és Rosemarytől kell kölcsönkérnie, hogy
hazajussanak – micsoda ocsmány, szégyenletes dolog! Már
csak a bor tartotta benne a lelket. A bor melege, és a
nyomorult nyolc penny tudata háborúzott venne, és
egyiknek sem sikerült legyőznie a másikat.
Elég lassan haladtak, de így is maguk mögött hagyták folyót,
és magasabb vidékre értek. Mindketten kétségbeesetten
kutattak a megfelelő szó után, de egyiküknek se jutott eszébe
semmi. Gordon Rosemary mellé lépett és megfogta a kezét.
Ettől máris jobban érezték magukat. De Gordon szíve még
mindig fájdalmasan vert, gyomra összeszorult. Azon
tűnődött, vajon Rosemary is így érez-e.
– Mintha egy lélek se járna erre – szólalt meg végül
Rosemary.
– Vasárnap délután van. Mindenki alszik a fikusz alatt, és
emészti a marhasültet meg a Yorkshire-pudingot.
Újabb csend következett. Megtettek még vagy ötven métert.
Nehezen uralkodott a hangján, amikor kimondta:
– Különlegesen meleg van. Leülhetnénk egy kicsit, ha
találunk megfelelő helyet.
– Rendben. Ha akarod.
Az út bal oldalán kis sarjerdőhöz értek. Halottnak, üresnek
látszott, semmi nem nőtt a csupasz fák alatt. A távolabbi
csücskében azonban kökény- vagy galagonyabokrok
összegabalyodott foltja látszott. Gordon átölelte Rosemaryt,
és szó nélkül abba az irányba terelte. A sövényen rés nyílt,
alatta szögesdrót. Gordon feltartotta a drótot, Rosemary
kecsesen átbújt. Gordon szíve ismét megdobbant. Milyen
hajlékony és milyen erős ez a lány! Ám amikor Rosemary
után mászott, a zsebében megcsörrent a pénze: egy
hatpennys és két egypennys, és ettől újra elfogta a
csüggedés.
A bokrokhoz értek, és egy természetes benyílóra találtak.
Három oldalát lombját vesztett, mégis áthatolhatatlan
galagonya alkotta, a negyedik oldalon, a domb alján a
csupasz szántóföld látszott. A domb lábánál egy lapos tetős
házikó állt, apró, mint egy babaház, a kéményéből nem szállt
föl füst. Egy lélek se mozdult sehol. Ennél nagyobb
magányra sehol nem találhattak volna. A fű selymes volt,
mint a moha.
– Hozhattunk volna egy esőkabátot – mondta Gordon, és
letérdelt.
– Nem számít. Száraz a föld.
Gordon lehúzta Rosemaryt maga mellé a földre,
megcsókolta, levette a bolondos kalapot, a lány fölé
hengeredett, és csókokkal borította az arcát. Rosemary
inkább megadóan tűrte, mint viszonozta. Nem tiltakozott,
mikor Gordon keze a mellét kereste, de a szíve mélyén még
mindig meg volt rémülve. Megteszi – igen, betartja a ki sem
mondott ígéretét, nem vonja vissza, de azért meg volt
rémülve. A szíve mélyén Gordon is habozott.
Elcsüggesztette, hogy ebben a pillanatban valójában milyen
kevéssé kívánja a lányt. A pénzhiány elbátortalanította.
Hogyan lehet úgy szerelmeskedni, rogy az ember zsebében
mindössze nyolc penny csörög, és képtelen róla
megfeledkezni? Persze bizonyos szempontból kívánta a
lányt. Képtelen lett volna meglenni nélküle. Az egész élete
megváltozik, ha egyszer igazi szeretők lesznek. Már hosszú
ideje feküdtek így, Rosemary félrefordított fejjel, Gordon az
arcát a lány nyakába, hajába temette, és nem is merészkedett
tovább.
Aztán újra előbukkant a nap. Már alacsonyabban állt égen. A
langyos fény elömlött rajtuk, mintha megpattant volna
valami égnek feszülő hártya. Amíg a nap a felhők mögé bújt,
a fű hűvösnek érződött, de most megint úgy átmelegedett,
mintha nyár volna. Mindketten fölültek, hogy örömükben
felkiáltsanak.
– Gordon, nézd! Mintha mindent felgyújtana a nap!
A felhők eloszlottak, és szélesedő, sárga sugárnyaláb
pásztázta a völgyet, bearanyozva mindent, ami útjába került.
Az eddig fakózöld fű most smaragdzöldben ragyogott.
Odalent az üres házikó is meleg színeket kapott, a tető
kékesbíbort, a tégla cseresznyepirosat. Arra, hogy tél van,
egyetlen dolog figyelmeztetett: nem énekeltek a madarak.
Gordon átkarolta Rosemaryt, és erősen magához szorította.
Arcukat egymáshoz simítva ültek, és nézték a domboldalt.
Gordon maga felé fordította a lány arcát, és megcsókolta.
– Ugye szeretsz?
– Imádlak, te buta.
– És ugye kedves leszel hozzám?
– Kedves?
– Hagyod, hogy azt tegyek veled, amit csak akarok?
– Azt hiszem.
– Bármit?
– Igen. Bármit.
Gordon a fűre döntötte a lányt. Most minden megváltozott.
A nap melege mintha átjárta volna a csontjaikat is. – Légy jó
kislány, és vedd le a ruhád! – súgta Gordon. Rosemary
egészen készségesen engedelmeskedett. Nem szégyellte
magát Gordon előtt. Olyan meleg volt, a hely pedig olyan
elhagyatott, hogy nem számított, mennyire vetkőzik neki az
ember. Szétteregették a ruháikat, hogy Rosemary
kényelmesen fekhessen. A lány meztelenül hátrahanyatlott,
keze a feje alatt, a szeme csukva, az ajkán könnyű mosoly,
mint aki mindennel számot vetett, és megbékélt önmagával.
Gordon hosszú ideig csak térden állva nézte a lányt. A
szépsége megdöbbentette. Meztelenül még sokkal
fiatalabbnak látszott, mint ruhában. Hátrahajló, csukott
szemű arca pedig szinte gyermekinek. Gordon közelebb
húzódott hozzá. Erre megcsörrent a zsebében a pénz. Csak
nyolc penny maradt. Mindjárt a nyakába szakad a baj. Kit
érdekel? Ami most következik, az a fontos, legyen átkozott a
jövő! Karját Rosemary alá csúsztatta, és testével testéhez
simult.
– Most – szabad?
– Igen. Minden rendben.
– Nem félsz?
– Nem.
– Olyan gyöngéd leszek, amilyen csak tudok.
– Ahogy te akarod.
Egy pillanattal később:
– Jaj, Gordon, ne! Ne, ne, ne!
– Miért? Mi történt?
– Ne, Gordon, nem szabad! Ne!
A kezét Gordonnak feszítette, és teljes erőből ellökte. Az arca
távoli volt, ijedt, szinte ellenséges. Szörnyű volt átélni, hogy
egy ilyen pillanatban Rosemary ellöki. Mintha jeges vizet
zúdítottak volna rá. Csüggedten elhúzódott, és sietősen
rendbe hozta a ruháját.
– Mi történt? Mi a baj?
– Gordon, én azt hittem... Ó, drágám!
Karjával eltakarta az arcát, az oldalára hengeredett, minél
távolabb Gordontól, szégyenkezve.
– Mi a baj? – kérdezte Gordon újra.
– Hogyan lehetsz ilyen gondatlan?
– Mit jelent az, hogy – gondatlan?
– Tudod jól, mit jelent!
Gordon szíve összeszorult. Már tudta, mire gondol
Rosemary, de ez eddig a pillanatig eszébe se jutott, persze
hogy gondolnia kellett volna rá. Felállt, és elfordult a lánytól.
Egyszerre úgy érezte, nincs tovább. Vasárnap délután, egy
nyirkos mezőn, ráadásul tél közepén! Lehetetlen! Ami egy
perccel azelőtt olyan természetesnek, olyan helyénvalónak
tetszett, most egyszerűen csak mocskosnak és csúfnak.
– Ezt nem vártam – mondta keserűen.
– De nem tehetek róla, Gordon! Neked kellett volna –
tudod...!
– Csak nem gondolod, hogy törődök ilyesmivel?
– De hát mi mást tehetnénk? Mégsem lehet most gyerekem,
vagy igen?
– Neked is kockáztatnod kell!
– Gordon, lehetetlen alak vagy
Fektéből nézett fel Gordonra, az arca csupa elkeseredés,
túlságosan zaklatott volt ahhoz is, hogy a meztelensége
zavarja. Gordon csalódottsága dühre váltott. Helyben
vagyunk! Megint a pénz! Életed legtitkosabb pillanatában
sem menekülsz előle, mindent tönkre kell tenned mocskos,
számító óvintézkedésekkel a pénz miatt. Pénz és pénz,
mindig a pénz! Még a nászágyon is a pénzisten kegyes intése
irányít! Ott van a magasságban és a mélységben. Zsebre
dugott kézzel föl-alá járkált.
– Látod, megint a pénz! – mondta. – Egy ilyen pillanatban is
közénk áll, és erőt vesz rajtunk. Pedig magunk vagyunk,
mérföldekre mindentől, egy lélek se láthat.
– Mi köze ehhez a pénznek?
– Állítom, eszedbe se jutott volna egy gyerek miatt aggódni,
ha nem lenne pénzkérdés. Hiszen akarnád azt a gyereket. És
azt mondod mégis: „nem lehet gyereked. Mit értesz ezen?
Azért „nem lehet”, mert nem mered megkockáztatni, hogy
elveszítsd az állásod, mert nekem nincs pénzem, és
mindannyian éheznénk. Ez az egész születésszabályozás! Ezt
is csak arra találták ki, hogy erőszakot tegyenek rajtunk. És
ezt te elfogadod.
– Mégis mit csináljak, Gordon? Mit kellene tennem?
Ebben a pillanatban a nap eltűnt a felhők mögött. Érezhetően
hűvösebb lett. A jelenet végül is groteszkre váltott: meztelen
nő fekszik a fűben, mellette felöltözött férfi áll zordan, zsebre
dugott kézzel. Rosemary mindjárt halálra fagy. Az egész
helyzet méltatlan volt, és abszurd.
– Mi mást tehetnék? – ismételte Rosemary.
– Talán fölvehetnéd a ruháidat – felelte Gordon hidegen.
Csak azért beszélt így, mert a saját ingerültségét nem bírta
elviselni, de Rosemaryt sikerült olyan fájdalmasan, olyan
nyilvánvalóan zavarba hoznia, hogy hátat kellett neki
fordítania. A lány pillanatok alatt felöltözött. Letérdelt, hogy
bekösse a cipőfűzőjét, és Gordon hallotta, hogy szipog. A
sírás határán állt, de még tartotta magát. Gordon szörnyen
elszégyellte magát. Legszívesebben térdre borult volna
előtte, átölelte volna a lábát, és a bocsánatáért könyörgött
volna. Mégsem tehette, a helyzet kényszerítene erre az
ügyefogyott otrombaságra. A legbanálisabb kérdéshez is alig
találta hangot.
– Készen vagy? – szólt oda közömbösen.
– Igen.
Visszatértek az útra, átmásztak a drót alatt, és szó nélkül
elindultak lefelé a domboldalon. Újabb felhők gördültek a
nap elé. Egyszerre sokkal hidegebb lett. Még egy óra, és beáll
a korai szürkület. Elérték a domb alját, és ismét
megpillantották a Ravenscroft Hotelt, szerencsétlenségük
színhelyét.
– Hová megyünk? – kérdezte Rosemary vékonyka, sértődött
hangon.
– Gondolom, vissza Slough-ba. Át kell mennünk a hídon, és
keresni egy jelzőtáblát.
Újabb néhány mérföldön át alig szóltak egymáshoz.
Rosemary nyomorúságos zavarral küszködött. Néhányszor
megpróbált Gordonhoz közeledni, hogy karon fogja, de
Gordon elhúzódott tőle, így mentek tovább, szinte egy
útszélességnyi távolságban egymástól. Rosemary azt hitte,
halálosan megsértette Gordont. Azt hitte, a csalódottsága
miatt viselkedik így – mert a kritikus pillanatban ellökte,
bocsánatot is kért volna, ha akármilyen csekély lehetőséget
kap rá. Gordon azonban már rég nem erre gondolt. Egészen
más irányba terelődtek a gondolatai. A pénz zavarta, az a
tény, hogy mindössze nyolc penny maradt a zsebében. És ezt
nagyon rövid időn belül be kell ismernie. Ki kell fizetni a
buszjegyet Famhamtól Slough-ig, a tea árát Slough-ban,
cigarettát kell venni, újabb buszjegyeket, talán még valami
ennivalót is, ha Londonba érnek, és minderre van nyolc
pennyje. Muszáj lesz kölcsönkérnie Rosemarytól, és ez
szörnyen megalázó. Gyűlöletes pénzt kérni valakitől, akivel
csak az imént vesztél össze. Mi lett végül a szép
reményekből! Felsőbbrendűen lehordja Rosemaryt,
megjátssza a döbbentet, hogy a lány magától értetődőnek
vette, ő gondol a fogamzásgátlásra, a következő pillanatban
pedig pénzt kér tőle. Hát ugyanott tartunk megint. Nincs
olyan szándék, amit a pénz, vagy a pénz hiánya meg ne
másítana.
Fél ötre csaknem teljesen besötétedett. Trappoltak a ködös,
megvilágítatlan úton, csak a házak ablakrésein szűrődött ki
valamennyi fény, vagy egy-egy elhaladt autó fénycsóvája
vetődött rájuk. Szörnyen lehűlt az idő, de a jó hat
kilométernyi séta átmelegítette őket. Lehetetlen volt szó
nélkül menni tovább. Lassan beszélgetni kezdtek, és
közelebb is araszoltak egymáshoz. Rosemary belekarolt
Gordonba. Aztán a lány megállt, és maga felé lódította a
férfit, hogy az arcába nézhessen.
– Gordon, miért viselkedsz ilyen rémesen velem?
– Miért viselkedem rémesen?
– Egy szót se szóltál egész úton.
– Ó, istenem!
– Még mindig haragszol az előbbiért?
– Egy percig sem haragudtam. Nem te vagy a hibás.
Rosemary Gordonra nézett, a sötétben próbálta kivenni az
arckifejezését. Gordon magához vonta, és mert érezte, hogy a
lány szeretné, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta. Rosemary
mohón kapaszkodott belé, teste szinte az övébe olvadt.
Nyilván régóta erre az ölelésre várt.
– Gordon, ugye szeretsz engem?
– Persze, hogy szeretlek.
– Valami elromlott akkor. Nem tehetek róla. Megijedtem.
– Nem számít. Majd máskor minden jó lesz.
Rosemary ernyedten támaszkodott rá, feje a férfi mellén.
Gordon érezte, ahogy ver a szíve. Olyan erősen dobogott,
mintha a gazdája éppen elszánná magát valamire.
– Nem érdekel – motyogta, fejét Gordon kabátjába várva.
– Micsoda?
– Hogy terhes lehetek. Megkockáztatom. Azt teszel velem,
amit akarsz.
Ezekre a megadó szavakra gyenge vágy ébredt Gordonban,
de rögtön el is halt. Tudta, miért beszél így Rosemary. Nem
azért, mert igazán szeretne az övé lenni. Csak nagylelkű
gesztusból, mert tudatni akarja Gordonnal, hogy szereti, és
inkább vállalja a kockázatot, minthogy neki csalódást
okozzon.
– Most? – kérdezte Gordon.
– Igen, ha te is akarod.
Gordon eltűnődött. Olyan nagyon szerette volna biztosan a
magáénak tudni a lányt De mostanra beburkolta őket a hideg
éjszakai levegő. A sövény mögötti fű már nyirkos és hűvös.
Nem ez a megfelelő hely és idő. És még mindig a nyolc
penny uralta a gondolatait.
– Nem vagyok rá képes – mondta végül.
– Nem vagy rá képes? De Gordon! Azt hittem...
– Tudom. De most már nem ugyanaz.
– Még mindig bánt?
– Igen. Valahogy igen.
– Miért?
Gordon kicsit távolabb tartotta magától Rosemaryt.
Mindegy, hogy most mondja el, vagy később. Mégis, annyira
szégyellte magát, hogy inkább dadogta, mint mondta:
– Szörnyű dolgot kell bevallanom. Egész úton ez aggasztott.
– Micsoda?
– Nos, tudsz valamennyit kölcsönadni? Teljesen leégtem. A
mai napra elég lett volna a pénzem, de az a borzalmas
számla mindent felforgatott. Csak nyolc pennym maradt.
Rosemary elámult. Olyannyira, hogy kitépte magát Gordon
karjából.
– Csak nyolc pennyd maradt! Mi az ördögről beszélsz? Mit
számít, ha csak nyolc pennyd maradt?
– Nem megmondtam, hogy kénytelen leszek tőled
kölcsönkérni? Neked kell kifizetned a saját buszjegyedet, az
enyémet, a teádat és még az ég tudja, mit. És én hívtalak
meg! A vendégem vagy. Átkozott ügy!
– A vendéged! Jaj, Gordon! És te emiatt aggódtál egész úton?
– Igen.
– Gordon, úgy viselkedsz, mint egy csecsemő! Hogyan
aggódhatsz egy ilyen hülyeség miatt? Mintha engem
zavarna, hogy pénzt adjak neked kölcsön! Nem elmondtam
százszor, hogy szeretném én fizetni a részemet, ha együtt
megyünk valahová?
– De. És tudod, mennyire utálom még a gondolatát is annak,
hogy te fizess. Erről beszéltünk a múltkor.
– Te teljesen, teljesen bolond vagy! Tényleg azt hiszed, hogy
szégyen, ha nincs pénzed?
– Persze, hogy az! Az egyedüli szégyenletes dolog a világon!
– És mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy mi ketten
szerelmeskedünk-e vagy nem? Nem értelek. Először akarod,
aztán mégsem. Mi köze ehhez a pénznek?
– Rengeteg.
Gordon átölelte Rosemary vállát, és megindultak lefelé az
úton. Rosemary úgysem fogja megérteni soha. Mégis
megkísérli elmagyarázni.
– Értsd meg, hogy nem lehet teljes értékű emberi lény – nem
érezheti annak magát – az, akinek nincs elég pénz a
zsebében!
– Szerintem ez butaság!
– Nem arról van szó, hogy nem szeretnék veled
szerelmeskedni. Nagyon is szeretnék! De nem tudok, amíg
nyolc penny csörög a zsebemben! Pláne ha még te is tudsz
róla, hogy ez az összes pénzem. Egyszerűen nem megy.
Fizikai képtelenség.
– De miért? Miért?
– Nézd meg a Lemprière-lexikonban! – mondta sötéten.
Ez véget vetett a vitának. Többet nem beszéltek róla. Gordon
már másodszor viselkedett helytelenül, mégis sikerült
elérnie, hogy Rosemary érezze magát hibásnak. Sétáltak
tovább. Rosemary nem értette Gordont, de megbocsátott
neki mindenért. Most értek Farnham Commonba, és kis
várakozás után, a keresztútnál felszálltak a slough-i buszra.
A sötétség mélyén, mikor már felderengtek a busz lámpái,
Rosemary megkereste a férfi kezét, és belecsúsztatott egy fél
koronát, hogy Gordon kifizethesse a buszjegy árát, és ne
kelljen nyilvánosan szégyenkeznie, amiért egy nő fizet
helyette. Gordon a maga részéről inkább gyalogolt volna
Slough-ig, hogy megspórolja a jegy árát, de tudta, hogy
Rosemary ebbe nem egyezne bele. Slough-ban pedig
egyenest ment volna a Londonba tartó vonathoz, ha
Rosemary nem jelenti ki méltatlankodva, hogy ragaszkodik a
teájához, betértek tehát az állomás melletti nagy, kopár,
huzatos szállodába. A tea, az apró, fonnyadt szendvicsek, és
a cementgolyókra emlékeztető teasütemény fejenként két
shillingbe került. Gordont halálra gyötörte, hogy Rosemary
fizet helyette. Duzzogott, nem evett semmit, és egy fojtott
hangú vita során elérte, hogy maradék nyolc pennyjével
beszállhasson a tea árába.
Hét órakor ültek fel a londoni vonatra. A fülkék
megteltek fáradt, khaki sortos túrázókkal, ők ketten alig
szóltak egymáshoz. Szorosan egymás mellé húzódtak.
Rosemary Gordonéba fonta a karját, és a férfi ujjaival játszott,
Gordon kibámult az ablakon. Az utasok meg őket nézték,
vajon min veszhettek össze. Gordon a mellette elsuhanó,
lámpákkal pöttyözött sötétséget figyelte. Véget ért a nap,
amire annyira vártak. Vissza kell térni a Willowbed Roadra,
és végig kell csinálni az egész pénztelen hetet. Hacsak csoda
nem történik, még egy szál cigarettát sem vehet magának.
Micsoda átkozott bolond volt! Rosemary nem dühös rá. Az
érintésével azt akarta Gordon tudtára adni, hogy szereti.
Gordon félreforduló, sápadt, elégedetlen arca, elnyűtt
kabátja, gondozatlan, seszínű haja, mely jobban nyírásra
szorult, mint valaha, mély szánalommal töltötte el
Rosemaryt. Gyöngédebben szerette, mintha minden
olajozottan ment volna közöttük, mert női megérzéssel tudta,
hogy Gordon boldogtalan, és nagyon nehéz neki az élet.
– Hazakísérnél? – kérdezte, mikor a Paddingtonon kiszálltak.
– Ha nem bánod, hogy gyalog megyünk. Nincs pénzem
jegyre.
– Hadd vegyem meg én a jegyet! Ó, istenem! Gondolom,
nem engeded. És akkor hogy jutsz te haza?
– Majd sétálok. Ismerem az utat.
– Még rágondolni is rossz, hogy végig gyalog tedd meg az
utat! Olyan fáradtnak látszol! Légy jó fiú; hadd adjak pénzt a
visszaútra! Kérlek!
– Nem. Éppen eleget fizettél így is.
– Jaj, istenem, de buta vagy!
Megálltak a földalatti bejáratánál. Gordon megfogta
Rosemary kezét. – Azt hiszem, jobb, ha itt elköszönünk –
mondta.
– Viszontlátásra, Gordon, drágám! Köszönöm, hogy veled
lehettem. Olyan szép volt a délelőtt!
– A délelőtt! Igen, akkor még minden más volt. –
Gondolatban visszatért a délelőtti órákhoz, amikor együtt
mentek az úton, és még pénz csörgött a zsebében. Bűntudat
fogta el. Végig hülyén viselkedett. Kissé megszorította
Rosemary kezét. – Ugye nem haragszol rám?
– Nem, te buta, persze, hogy nem.
– Nem akartam ilyen rémesen viselkedni. A pénz az oka.
Mindig a pénz.
– Ne törődj vele! Legközelebb ügyesebbek leszünk. Valami
jobb helyet választunk. Mondjuk, lemegyünk Brightonba egy
hétvégére.
– Talán, ha lesz pénzem. Ugye hamarosan írsz?
– Igen.
– A leveleid tartanak életben. Mondd meg, mikor írsz, hogy
várhassam!
– Holnap este írok, és kedden adom föl. A kedd esti postával
megkapod.
– Akkor jó éjszakát, Rosemary drágám!
– Jó éjszakát, Gordon kedvesem!
Gordon a jegypénztárnál vált el a lánytól. Húsz méterre sem
távolodhatott el, amikor valaki megérints a karját.
Villámgyorsan megfordult. Rosemary volt az. Egy húszas
csomag Gold Flake cigarettát csúsztatott villámgyorsan a
zsebébe, és már szaladt is, nehogy Gordon tiltakozhasson.
Marylebone pusztaságain és a Regent’s Parkon át vonszolta
magát haza. Végét járta a nap. Az utcák sötéten,
elhagyatottan álltak, a vasárnap esték apátiája érződött rajtuk
is, mikor az emberek fáradtabbak az egész napi pihenéstől,
mint máskor a munkától. Cudar hideg volt. A szél feltámadt,
mihelyt leszállt az éj. Suhog a fenyegető szél. Gordonnak fájt a
lába – legalább huszonöt kilométert gyalogolt – és éhes is
volt. Egész nap alig evett. Reggel siettében nem reggelizett
rendesen, az ebéd a Ravenscroft Hotelben nem olyan étel
volt, ami jóllakatná az embert, azóta pedig nem vett
magához szilárd táplálékot. Viszont esélye sem maradt rá,
hogy otthon kapjon valami harapnivalót. Bejelentette
Wisbeach mamának, hogy egész nap távol lesz.
Mikor kiért a Hampstead Roadra, a járdán kellett
várakoznia, amíg az autósor meg nem torpant. Még itt is
sötétnek és homályosnak tűnt minden, a vakító autólámpák
és az ékszerboltok kirakatainak hideg csillogása ellenére. A
nyers szél áthatolt Gordon vékonyka ruháján,
megborzongott. Suhog a fenyegető szél Csupasz a lengő nyárfaág.
Befejezte a verset, csak a két utolsó sor hiányzik. Ismét a
délelőtti órákra gondolt, a néptelen erdei útra, a szabadság és
a kaland örömére, hogy előtte állt az egész nap, és az egész
vidék, ahol kedvükre kóborolhattak. Persze, akkor még volt
pénze. Hét shilling tizenegy pennyvel indult. Rövidke
győzelmet aratott pénzisten fölött: egy délelőtt apoteózisa,
látogatás Astarte ligeteiben25. Az efféle dolgok nem tartanak
örökké. A pénz elfogy, és vele a szabadság. És metéljétek
körül a ti férfitestetek bőrének elejét, mondá az úr. Már
csúszunk is vissza és sírunk.
Még egy autóraj elhúzott előtte. Az egyik autón
különösképpen rajta feledte a tekintetét: a hosszú, karcsú
jószág egy fecske eleganciájával csillogott kékben és
ezüstben, legalább ezer guineába kerülhetett. A kormánynál
kék egyenruhás sofőr ült egyenes tartással, mozdulatlanul,
mint egy szobor. Hátul, a rózsaszín megvilágítású
utastérben, négy elegáns fiatal, két fiatalember és két ifjú
hölgy cigarettázott és nevetgélt. Egy hosszú pillanatra látta a
25 Astarte föníciai istennő, az „ég királynője”.
jól táplált nyusziarcokat, az elbűvölő rózsaszínt, a simaságot,
a hamisíthatatlan belső izzást, a pénz lágy, meleg sugárzását.
Átkelt az úton. Ma nincs mit enni. Viszont, hála istennek,
még maradt petróleum a forralóban: ihat egy titkos csésze
teát. Ebben a pillanatban minden önáltatás nélkül látta
önmagát és az életét. Minden este ugyanaz várja: a hideg,
magányos szoba és a soha el nem készülő vers koszos lapjai.
Zsákutcába jutott. Soha nem fejezi be a Londoni örömöket, nem
veszi el Rosemaryt, nem teszi rendbe az életét. Csak
sodródik és elmerül, sodródik és elmerül, mint a család többi
tagja, de még náluk is mélyebbre, valami félelmetes
alvilágba, annak is a legmélyére, melyet még elképzelni is
csak homályosan tud. Ezt választotta, amikor hadat üzent a
pénznek. Szolgáld pénzistent vagy süllyedj el – nincs más
törvény.
Valami mélyen odalent megrengette a fenti kősivatagot: egy
metrószerelvény szelte át a föld közepét. Fölrémlett előtte
London, a nyugati világ, rabszolgák miriádja vánszorgott,
fetrengett pénzisten trónja körül. A földek felszántva, a hajók
úton, a bányászok izzadnak a nyirkos föld alatti málló
tómákban, hivatalnokok sietnek a nyolc-tizenötöshöz,
nehogy a főnök megfossza őket a leglényegesebbtől. És még
a hitvesi ágyban is reszketnek és engedelmeskednek. Hogy
kinek? A pénz-papságnak, a világ rózsaszínképű gazdáinak.
A Legfelsőbb Rothadásnak. Fiatal, sima képű nyulak,
ezerguineás autókban hömpölygő áradata: golfozó
tőzsdeügynökök és kozmopolita bankárok, a kancellária
tagjai vagy divatos buzeránsok, újságok kiadói, regényírók
mind a két nemből, amerikai ökölvívók, női pilóták,
filmsztárok, püspökök, címzetes költők és chicagói gorillák.
A következő ötven méteren megtalálta a rímet a versnek
utolsó szakaszához. Míg haza nem ért, magában ismételgette
a verset:
SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL
CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG.
KÉMÉNYBŐL FÜSTCSÍK HÖMPÖLYÖG,
LECSAP RÁNK KORBÁCCSAL AZ ÉG.
Letép plakátot, míg döcög
A villamos, hideg paták
Dobognak, fázós emberek
Nézik a keleti határt,
Eltöprengenek: „Jön a tél!
Csak ezt az évet add, uram,
Végigdolgoznom!”, s míg a fagy
Átjárja őket, sok fura
Gondolatuk támad: a bér,
A szén, a tandíj, a cipők,
A biztosítás vagy a részlet
A duplaágyra jön előbb?
Mert gondtalan nyári napon
Láttuk Astarte ligetét
Most mégis megbánás fog el
Térdre hullunk, uram, sötét
Van, pénzisten, hideg, nagyúr,
Tiéd vérünk, kezünk, agyunk,
Tetőt te adsz fejünk fölé,
Ha adsz, veszel is, megfagyunk;
Féltékenyen minket lesel,
Nincs álom, titok, gondolat,
Szó nélküled, ruhánk szabod
Megtervezed a napokat,
Dühünk csitítod, a reményt
Kurtítod, játékkal fizetsz
Az életünkért, tört a hit,
A bántás neked élvezet
Költő szárnyát leláncolod
Bénítasz matrózt, katonát
Síkos pajzsot közénk te raksz,
Ha várna ránk a nászi ágy.
VIII
Mikor az óra elütötte az egyet, Gordon becsapta az
üzlet ajtaját, és sietett, szinte rohant az utcabeli Westminster
bankfiók felé.
Az óvatosság félig-meddig tudatos gesztusával szorosan
összefogta magán a kabátja hajtókáját. A jobb belső zsebében
lapult az a valami, aminek még el se merte hinni a létezését.
Vaskos, kék boríték, amerikai bélyeggel: a borítékban pedig
egy ötvendolláros csekk, „Gordon Comstock” névre kiállítva.
Testét szinte égette a boríték szabályos négyszöge. Egész
délelőtt ott lapult, akár hozzáért, akár nem, mintha a jobb
mellén különösen érzékeny bőrfelületet növesztett volna.
Legalább tízpercenként kivette a csekket a borítékból, és
aggályosan megvizsgálta. A csekk, végül is, ravasz dolog.
Félő, hogy a dátum vagy aláírás nem stimmel. Ráadásul el is
veszítheti, sőt eltűnhet, mint a mesebeli arany.
A csekk a Kalifornia Magazintól jött, attól az amerikai laptól,
melynek hetekkel, hónapokkal korábban elkeseredésében
küldött egy verset. Olyan régen történt, hogy szinte teljesen
meg is feledkezett róla, észen aznap reggelig, mikor a levelük
előbukkant a semmiből. És micsoda levél! Brit szerkesztő
sohasem ír ilyet. Nagyon „kedvező benyomást tett rájuk” a
vers. „Bátorkodnak” betenni a következő számba.
„Szerencséltetné” őket még néhány munkájával? (Hogy
megtenné-e? Naná, öregfiú! – ahogy Flaxman mondaná.) A
csekket a levélhez mellékelték. Ebben a gyönyörűséges 1934-
es esztendőben a lehető legkolosszálisabb dőreségnek tűnt,
hogy bárki is 50 dollárt fizessen egy versért. Mindenesetre,
kezében a levél és kezében a csekk, és akárhányszor
megvizsgálta, mindannyiszor valódinak látszott.
Addig semmiképpen sem lesz nyugta, míg be nem váltja – á,
a bank úgyis megtagadja –, ha mégsem... máris vad képek
száguldoztak az agyában. Lányok arca, pókhálós
borospalackok, korsó sörök, új öltöny, a zálogházból
kiváltott felöltője, brightoni hétvége Rosemaryvel, friss-
ropogós ötfontos bankjegy, melyet végre odaadhat Júliának.
Igen, ez a legfontosabb, az ötös Júliának. Majdnem elsőre ez
jutott eszébe, mikor megkapta a csekket. Bármihez is kezd a
pénzzel, legalább a felét Júliának kell adnia. Ez a
legkevesebb, ha meggondolja, mennyit „kölcsönzött” tőle az
utóbbi években. Egész délelőtt, a legfurcsább pillanatokban.
Júlia jutott eszébe és a tartozása. Valamiért mégis gyűlöletes
volt a gondolat. Fél órákra el is feledkezett róla, és
képzeletben egy tucatnyi módon elköltötte a tíz fontját az
utolsó vasig, és akkor mindig eszébe jutott a nővére. A jó
öreg Júlia! Meg kell kapnia a részét. Legalább egy ötöst! Ez
még mindig csak a tizede lehet a tartozásának. Már vagy
huszadszorra véste az agyába, halvány rossz érzéssel: öt font
Júliának.
A bank nem akadékoskodott a kifizetéssel. Gordonnak nem
volt bankszámlája, de jól ismerték, mert Mr. McKechnie az ő
ügyfelük volt. Korábban is váltottak be Gordonnak
szerkesztőségektől érkező csekkeket. A pénztáros egyetlen
percnyi tanácskozás után már fordult is vissza:
– Milyen bankjegyekben parancsolja, Mr. Comstock?
– Egy ötfontosat kérek, a többit egyfontosokban.
A könnyű, édes ötös és az öt ropogós egyfontos már
csusszant is át zizegve a sárgaréz rács alatt. Aztán a
pénztáros még utánuk küldött egy kis halom félkoronást és
pennyst. Gordon előkelően zsebre süllyesztette az aprót,
anélkül hogy megszámolta volna. Ez volt a ráadás. Az ötven
dollárért csak tíz fontra számított. Biztosan parin felül áll a
dollár. Az ötfontos bankjegyet gondosan összehajtotta, és
bedugta az amerikai borítékba. Ez Júliáé. Szent és
sérthetetlen. Azonnal föladja neki postán.
Nem ment haza ebédelni. Minek rágcsálja a papírízű
marhahúst a fikuszos ebédlőben, mikor tíz font van a
zsebében – na jó, csak öt? (Máris elfelejtette, hogy a pénz fele
érinthetetlen, azaz Júliáé.) Most nem bajlódik azzal, hogy
postára adja. Ráér este is. Különben is élvezte, hogy tele a
zsebe. Különös, hogy milyen más érzés, ha az embernek
ennyi pénz van a zsebében. Ez még nem a fényűzés, de
magabiztossá tesz, felélénkít, újjászül. Más embernek érezte
magát, mint tegnap. Nem volt többé az az eltaposható
nyomoronc, aki csak titokban főzhet teát a Willowbed utca
31-ben. Gordon Comstock volt, a költő, akit ismernek az
Atlanti-óceán mindkét partján. Publikációi: Egerek (1932),
Londoni örömök (1935). Most teljes magabiztossággal gondolt
a Londoni örömökre. Három hónapon belül napvilágot lát a
kötet. Tizenháromszor húsz centi, fehér kanavászkötés.
Most, hogy rámosolygott a szerencse, semmit nem érzett
lehetetlennek.
Betért a Prince of Walesbe egy kis harapnivalóért. Egy szelet
vesepecsenye, saláta, egy shilling két penny, egy korsó
világos kilenc penny, húsz Gold Flake egy shilling. És még
ezután a dőzsölés után is több mint tíz fontja maradt – na jó,
több, mint öt. A sör átmelegítette, csak üldögélt és tűnődött,
mi mindent kezdhet az öt fontjával. Új öltöny, vidéki
hétvége, egy nap Párizsban, öt felpezsdítő berúgás, tíz
vacsora a Sohóban. Erről eszébe jutott, hogy ma feltétlenül
együtt kell vacsoráznia Rosemaryvel és Ravelstonnal.
Csak hogy megünnepeljék a szerencséjét – az embernek
mégsem minden nap pottyan az ölébe tíz – öt – font. A
gondolat, hogy ők hárman jó bor és jó étel mellett együtt
lehetnek, és a pénz nem számít, ellenállhatatlan csábításnak
tetszett. Az óvatosság apró rándulását érezte. Persze, nem
költheti el minden pénzét. De megengedhet magának egy –
talán két fontot. A kocsmai telefonon mindjárt feltárcsázta
barátját.
– Te vagy az, Ravelston? A csudába is, Ravelston.
Idehallgass, ma velem kell vacsoráznod!
A vonal másik végén Ravelston erőtlenül tiltakozott.
– Francot, öregem, te vacsorázz velem!
Gordon nem hagyta magát. Badarság! Ma Ravelstonnak kell
vele vacsoráznia. Ravelston, nem szívesen, de megadta
magát. Rendben, akkor köszöni, és elfogadja a meghívást.
Kényszerű bocsánatkérés érzett a hangján. El nem tudta
képzelni, mi történt. Gordon valahonnan pénz kapott, és
azonnal el is akarja szórni.
Ravelston, mint rendesen, most is úgy érezte, nincs joga
beleavatkozni. Hova menjenek? Gordon igényes. Ravelston
magasztalni kezdte a Soho kisvendéglőit, ahol fél koronáért
remek vacsorát adnak. A Soho kisvendéglői! Gordon, hallani
se akart róluk. Nem! Menjenek valami tisztességes helyre.
Magában azt gondolta, hadd élvezzenek végre fontolgatás
nélkül valamit – két fontot, akár hármat is elverhet. Hová jár
Ravelston? A Modiglianiba, ismerte be a barátja. De a
Modigliani nagyon – Ravelston még így, a telefonon keresztül
sem tudta kiejteni a gyűlöletes „drága” szót. Hogy is
emlékeztethetné Gordont a szegénységére? Barátjának talán
nem is tetszene a Modigliani, mondta végül kis túlzással.
Gordonnak viszont nagyon is kedvére való volt az ötlet.
Akkor a Modigliani? Találkozunk, mondjuk fél nyolckor.
Rendben! Még ha három fontot költ, akkor is marad kettő új
cipőre, mellényre, nadrágra.
A következő öt percben Rosemaryval is megbeszélt mindent.
Az Új Albion nem szerette, ha az alkalmazottakat telefonon
keresik, de most az egyszer ki fogják bírni. A katasztrofális
vasárnapi kirándulás óta egyszer már hírt kapott tőle, de
nem találkoztak. Lelkesen válaszolt, amikor hallotta, hogy
Gordon keresi. Hogy vele vacsorázna-e? Hát persze! De jó
lesz! Tíz perc alatt el is rendeződött minden. Régóta szerette
volna összehozni Rosemaryt és Ravelstont, de ezt eddig
sehogy sem sikerült nyélbe ütnie. Mennyivel könnyebb az
ilyesmi, ha van az embernek pénze!
A taxi nyugati irányba vitte az alkonyodó utcákon át. Négy
és fél kilométer az út, mégis megengedheti magának! Amit
ma megehetsz, ne halaszd holnapra! Minek tartogatná a
pénzt a párna alatt? Gordon letett róla, hogy csak két fontot
költsön ezen az estén. Elkölt mondjuk három fontot, három
tízet – akár négyet, ha kedve van. Pazarolni, fontolgatás
nélkül – ez volt a lényeg. Mellesleg, ó, jaj! Júlia ötöse. Még
nem adta fel. Nem baj. Reggel első dolga lesz. Jó öreg Júlia!
Meg kell kapnia az ötösét!
Milyen kéjes érzés a taxi párnája a feneke alatt!
Nyújtózott jobbra-balra. Ivott is, persze, mielőtt elindult, két-
három pohárral. A taxis zömök volt, filozofikus alkat,
viharedzett arc, sokat sejtő szempár. Megértették egymást
Gordonnal. A bárban futottak össze, ahol Gordon fölhajtotta
a maga két-három italát. A West End közelében a taxis kérés
nélkül megállt egy diszkrét sarki kocsmánál. Tudta, mit érez
Gordon: jól jönne most egy feles. A taxis is hasonlókat
gondolt. Persze Gordon fizet, ezt is mindketten tudták.
– Maga gondolatolvasó – mondta Gordon, miközben
kikászálódott.
– Igen, uram.
– Meginnék egy felest.
– Én is így gondoltam, uram.
– Maga is legyűrne egyet?
– Ha akarja az ember, minden sikerülhet, uram – felelte a
taxis.
– Menjünk beljebb! – mondta Gordon.
Bajtársiasan támaszkodtak a sárgarézzel szegélyezett
bárpultra, könyöküket egymásnak döntötték, rágyújtottak a
taxis két cigarettájára. Gordon szellemesnek érezte magát, és
feszítette a mondanivaló. Szívesen elmondta volna a taxisnak
az egész élettörténetét.
– Uraim? – fordult feléjük a fehér kötényes csapos.
– Gint! – vágta rá Gordon.
– Legyen kettő! – mondta a taxis.
Bajtársiasan összekoccintották poharaikat.
– Sok boldogságot! – mondta Gordon.
– Születésnapja van, uram?
– Csak metaforikus értelemben. Mondjuk, az újjászületésem
napja.
– Nem sok iskolát jártam – mondta a taxis.
– Csak egy parabolával próbáltam érzékeltetni – mondta
Gordon.
– Jó lesz nekem angolul is – felelte a taxis.
– Ez Shakespeare nyelvén szólt – mondta Gordon.
– Talán csak nem író az úr?
– Miért, olyan szakadtnak látszom?
– Nem, uram. Csak olyan értelmiségifélének.
– Majdnem eltalálta. Költő vagyok.
– Költő! Sokat kell ahhoz tudni. Az egy más világ! – mondta
a taxis.
– És milyen átkozottul jó világ! – felelte Gordon.
Ma csak érzelgős gondolatokra volt képes. Ittak még egyet,
aztán még egyet, aztán kart karba öltve mentek vissza a
taxihoz. Gordon összesen öt gint hajtott le. Éterien
könnyűnek érezte magát, mintha a gin ott folyna az ereiben,
a vérével keveredve. Az ülés sarkába dőlt, nézte, ahogy a
nagy, vakító fényreklámok elúsznak előtte a kékes
szürkületben. A neonreklámok mesterséges kékje és zöldje
most jól esett a szemének. Milyen puhán siklott a taxi!
Inkább hasonlított gondolához, mint autóhoz. Ezt is a pénz
tette. Pénz olajozta a kerekeket. Az előtte álló estére gondolt:
jó étel, jó bor, jó beszélgetés – és mindenekfölött a jó érzés,
hogy nincs mit izgulni a pénz miatt. Nincs nyűglődés a
hatpennysekkel, nincsenek efféle mondatok, mint: „Ezt nem
engedhetjük meg magunknak!” vagy „Azt sem engedhetjük
meg magunknak!” Rosemary és Ravelston majd
megpróbálják leállítani. De nem hagyja magát. Elkölti az
utolsó vasát is, ha jól esik. Tíz egész elzülleni való font! De
legalábbis öt! Júlia képe átvillant az agyán, de gyorsan el is
tűnt.
Egészen józanul ért a Modiglianihoz. A nagydarab
egyenruhás ajtónálló, mint egy ízületek nélküli óriás
viaszfigura, mereven előrelépett, hogy kinyissa a taxi ajtaját.
Szigorú szeme bizalmatlanul méregette Gordon ruházatát.
Nem mintha a Modiglianiba fel kellett volna „öltözni”.
Rettenetes bohémság uralkodott ott, de azért a bohémságnak
is vannak fokozatai, és Gordon fokozata nem nyert. Viszont
Gordont ez most a legkevésbé sem érdekelte. Kedvesen
búcsút intett a taxisnak, és fél korona borravalót adott neki,
mire az ajtónálló tekintete kissé megenyhült. Ekkor
Ravelston bukkant fel az ajtóban. Az ajtónálló persze ismerte.
A magas, előkelő, hanyag eleganciával öltözött alak kilépett
a járdára, a tekintete meglepően borús volt. Már előre
aggódott, mibe fog kerülni ez a vacsora Gordonnak.
– Hát itt vagy, Gordon!
– Üdv, Ravelston! Nem láttad Rosemaryt?
– Talán odabent vár. Még nem találkoztunk, hiszen tudod.
Gordon. az ördögbe is, idehallgass! Mielőtt bemennénk, azt
szeretném...
– Odanézz, megjött!
Rosemary lépkedett feléjük fürgén és jókedvűen. Úgy siklott
ide-oda a tömegben, mint egy helyre kis torpedóromboló a
behemót teherszállító hajók között. Szépen felöltözött, mint
rendesen. A mókás kalap a lehető legkacérabb szögben
hajlott. Gordon szíve nagyot dobbant. Neked teremtették ezt
a lányt. Büszke volt rá, hogy bemutathatja Ravelstonnak. Ma
különösen vidámnak látszott. Rá volt írva, hogy sem
önmagát, sem Gordont nem akarja legutóbbi szerencsétlen
együttlétükre emlékeztetni. Talán kicsit túlságosan is élénken
nevetett és beszélt, miközben Gordon bemutatta, majd
bementek. Ravelston azonnal megkedvelte. Általában
azonnal megkedvelte, aki találkozott vele. Az étterem belseje
egy pillanatra megrémítette Gordont. Olyan szörnyen
művészies és választékos volt benne minden. Sötét,
lehajtható asztalok, óngyertyatartók, a falakon modern
francia festők képei. Az egyik utcai jelenet Utrillónak látszott.
Gordon kihúzta magát. A fenébe is, mitől fél? Az ötfontos
bankjegy ott lapult a borítékban, a zsebe mélyén.
Természetesen Júliáé: nem akarta elkölteni, de a tudata
biztonságot adott. Mint egy talizmán. A sarokasztalhoz –
Ravelston kedvenc asztalához – tartottak, a terem távolabbi
végébe. Ravelston karon fogta Gordont, és kicsit visszahúzta,
rogy Rosemary meg ne hallja, amit mond.
– Figyelj, Gordon!
– Tessék!
– Figyelj, ma én szeretnélek meghívni!
– Marhaság! A vendégem vagy.
– Nagyon szeretném! Utálom nézni, ahogy elszórod ezt a
pénzt!
– Ma este nem beszélünk pénzről.
– Akkor legalább felezzünk! – könyörgött Ravelston.
– Én fizetek! – mondta Gordon megingathatatlanul.
Ravelston megadta magát. A kövér, fehér hajú olasz pincér
máris ott hajlongott és mosolygott az asztaluknál. Persze
Ravelstonra, és nem Gordonra mosolygott. Gordon azzal az
érzéssel ült le, hogy mielőbb ki kell vívnia a saját jogait.
Elhessegette az étlapot, amivel a pincér közeledett.
– Előbb azt kell eldönteni, mit iszunk – mondta.
– Én sört kérek – mondta Ravelston gyanús sietséggel. –
Kizárólag sört szeretnék.
– Én is – visszhangozta Rosemary.
– Egy frászt! Bort iszunk. Vöröset vagy fehéret szeretnétek?
Hozzon, kérem egy itallapot! – szólt a pincérnek.
– Akkor igyunk bordóit! Medocot vagy St Julient – mondta
Ravelston.
– Imádom a St Julient! – kiáltotta Rosemary, aki lelki
szemeivel látni vélte, hogy mindig a St Julien volt a
legolcsóbb bor az itallapon.
Gordon magában átkozta őket. Na tessék! Máris összefogtak
ellene. Meg akarják akadályozni, hogy elköltse a pénzét. A
levegőben máris ott a gyűlöletes: „Nem engedheted meg
magadnak”. Következésképpen Gordon annál inkább
ragaszkodott a különcködéshez. Egy perccel azelőtt még
kiegyezett volna egy burgundiban. Most viszont eldöntötte,
hogy kifejezetten drága italt akar rendelni, valami
különlegeset, csípőset. Talán pezsgőt? Nem, azt
semmiképpen se hagynák. Megvan!
– Astit tartanak? – kérdezte a pincértől.
A pincér felragyogott, a bor után járó borravalójára gondolt.
Felfogta, hogy Gordon fizet és nem Ravelston. A francia és az
angol sajátos keverékén beszélt. – Astit, uram? Hogyne, uram! Az Asti remek bor! Asti Spumanti.
Trés fin! Trés vif!26
Ravelston aggódó tekintete Gordonét kereste az asztal fölött.
Nem engedheted meg magadnak, kérlelte a szeme.
– Ez az a habzó bor? – kérdezte Rosemary.
– Nagyon habzó, asszonyom. Nagyon könnyű bor. Trés vif!
Csak úgy pezseg! – Párnás kezével mintha habzó vízesést
mutatott volna.
– Astit kérünk! – döntötte el Gordon, mielőtt Rosemary
leállíthatta volna.
Ravelstonra rossz volt ránézni. Ő már tudta, hogy
Gordonnak tíz-tizenöt shillingjébe fog kerülni a palack por.
26 Igen kellemes! Igen élénk! – fr.
Gordon úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Stendhalról kezdett beszélni – Sanseverina herceg:őröl és a
„force vin d’Asti”-ról. Már érkezett is jegesvödörben az Asti
– Ravelston elmondhatta volna Gordonnak, hogy hiba így
felszolgálni. Már kinn volt a dugó is. Pukk! A habzó bor már
ömlött is a habkönnyű poharakba. A hangulat az asztalnál
rejtélyes módon megváltozott. Valami történt
mindhármójukkal. Még meg sem itták, a bor máris éreztette
varázserejét. Rosemary már nem volt ideges, Ravelston
elfelejtette, hogy mibe fog mindez kerülni, Gordon pedig
már nem akart dacosan költekezni, szardellát ettek, kenyeret,
vajat, sült nyelvhalat, roston sült fácánt zsemlemártással és
hasábburgonyával, de legfőképpen ittak és beszélgettek. És
milyen pompás társalgást folytattak – nekik legalábbis ez
volt az érzésük, Az átkozott modern életről és az átkozott
modern könyvekről beszéltek. Mi másról is beszélhettek
volna? Gordon, mint általában (most mégis egészen
másképp, mert pénz volt a zsebében, és maga se hitte igazán,
amit mondott) a kor érzéketlenségét és rémisztő voltát
ecsetelte kimerítően. Óvszer és gépfegyver! Roland Butta és a
Daily Mail! Mindez csontig ható igazság volt, mikor egy fillér
nélkül rótta az utcákat, de most csak viccnek hatott. Jó
mulatságnak – hiszen jó mulatság rothadó világról és
közönyről értekezni finom étellel és finom borral a
bendőnkben! A modern irodalom rovására szellemeskedett,
illetve szellemeskedtek mindhárman. A publikálatlan szerző
jóleső kajánságával szállított le sorra mindenkit a
piedesztálról. Nem menekült Shaw, Yeats, Eliot, Joyce,
Huxley, Lewis, Hemingway sem – egy-egy hanyag
megjegyzés mindet szemétkosárba söpörte. Milyen jó
mulatság, bár tarthatna tovább! És persze ebben a
pillanatban Gordon úgy érezte, igenis tarthat. Az első palack
Astiból Gordon három pohárral ivott, Ravelston kettővel,
Rosemary eggyel. Gordon észrevette, hogy egy lány a
szemközti asztalnál őt nézi. Magas volt, elegáns, a bőre
rózsaszín, mint a kagyló, a szeme csodálatos,
mandulavágású. Láthatólag gazdag, pénzes értelmiségi. A
lány érdekesnek látta Gordont, fontolgatta, ki lehet. Gordon
azon kapta magát, hogy a lány kedvéért talál ki
elméncségeket. És tényleg: szellemesen beszél, semmi kétség.
Erről is a pénz tehet. A pénz olajozza a kerekeket, az agy
fogaskerekeit éppúgy, mint a taxi kerekét.
A második üveg Asti mégsem aratott akkora sikert,
mint az első. Már a megrendelése is kínossá vált. Gordon
intett a pincérnek. – Hozna ebből még egy üveggel?
A kövér pincér ragyogott: – Igenis, uram! Mais certainement,
monsieur!27
Rosemary fintorgott, és az asztal alatt Gordon lábára lépett. –
Ne, Gordon, ne! Nincs rá szükség.
– NINCS SZÜKSÉG MIRE?
– Hogy még egyet rendelj. Nem kérünk.
– Marhaság! Hozzon, kérem, még egyet!
– Igen, uram.
Ravelston megdörgölte az orrát. Tekintete bűntudatosan
kerülte Gordonét, a borospoharára meredt:
– Gordon, hadd álljam én ezt az üveget. Nagyon
megtisztelnél!
– Marhaság! – ismételte Gordon.
– Akkor rendelj csak fél üveggel! – szólt Rosemary.
– Egész üveggel kérek – mondta Gordon.
Ezután már semmi nem lehetett ugyanolyan. Még mindig
beszéltek, nevettek, vitatkoztak, mégis minden megváltozott.
A szemközti asztalnál ülő, elegáns lány már nem figyelte
Gordont. Gordon már nem is volt szellemes. Majdnem
mindig hiba egy második üveggel rendelni. Mint amikor egy
nyári napon kétszer fürdik meg az ember. Bármilyen meleg
van, bármilyen jól esett az első, mindig megbánod, ha
másodszor is bemész a vízbe. A varázs lehullott a borról.
Már nem habzott, nem pezsgett annyira. Már csak bénító,
savanykás folyadék volt, amit félig undorral, félig azért
nyeldekelt az ember, hogy minél előbb berúgjon. Gordon
még titkon ugyan, de határozottan berúgott. Pontosabban az
27 Természetesen, uram! – fr.
egyik fele berúgott, a másik józan maradt Az a furcsa
bizonytalanság fogta el, ami a részegség második stádiumára
jellemző: mintha megduzzadt volna az arca, megdagadtak
volna az ujjai. A józanabbik fele még mindig ügyelt a külső
megjelenésére. A beszélgetés egyre fárasztóbbá vált. Gordon
és Ravelston olyan kínos udvariassággal csevegtek, mint
azok az emberek, akik kicsivel előbb jelenetet rendeztek, de
nem szándékoznak ezt beismerni. Shakespeare-ről
beszélgettek. A beszélgetés a Hamlet jelentéstartalmának
hosszas taglalásává, azaz merő unalommá fajult. Rosemary
elfojtott egy ásítást. Míg Gordon józan fele beszélt, részeg
fele félreállt, és hallgatta. A részeg fél dühöngött. Az
átkozottak, elrontották az estéjét, annyit vitatkoztak a
második üvegen!
Most már csak tisztességesen be akart rúgni, és túl lenni
mindenen. A második üveg bornak ő itta meg több mint
felét, hatból négy pohárral, mert Rosemary nem volt
hajlandó többet inni. Már úgy érezte, túl gyenge a bor, nem
jó semmire. A részeg fele italt követelt, még és még! Sört egy
literes csöbörrel! Az aztán felélesztené! Isten nevében, nem is
tesz le róla! A belső zsebébe rejtett ötfontosra gondolt. Végső
esetben még azt is elherdálhatja.
A Modigliani belső terében elrejtett zenélő óra tízet ütött.
– Elballagjunk? – kérdezte Gordon.
Ravelston könyörgő, bűntudatos tekintettel nézett rá az
asztal fölött. „Hadd szálljak be a számlába!” – mondta a
szeme. Gordon ügyet se vetett rá.
– Szerintem menjünk át a Café Imperialba! – mondta.
A számla sem józanította ki. Két fontnál kicsit többe került a
vacsora, harminc shillingbe a bor. Nem engedte, hogy a
többiek megnézzék a számlát, de így is látták, mennyit fizet.
Négy fontot dobott a pincér tálcájára, és hanyagul
odavetette: – Tartsa meg a visszajárót! – Az ötösön kívül már
csak tíz shillingje maradt.
Ravelston Rosemaryre segítette a kabátját: mikor a lány látta,
mennyi pénzt dob oda Gordon a pincérnek, a szája is elnyílt
bámulatában. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyibe
kerülhet a vacsora. Ravelston helytelenítően, komoran
nézett. Gordon átkozta őket ismét. Mi az ördögért aggódnak?
Kifizette, nem? És még mindig van egy ötöse! A fenébe is,
nem az ő hibája lesz, ha egy pennyvel a zsebében tér haza!
Kívülről viszont egészen józannak látszott, és sokkal
szelídebbnek, mint akár egy félórája. – Talán menjünk inkább
taxival a Café Imperialba!
– Dehogyis! – mondta Rosemary. – Sétáljunk! Hiszen itt van
egy lépésre!
– Nem, taxival megyünk.
Beültek egy taxiba, és már mentek is. Gordon került
Rosemary mellé. Már éppen azon volt, hogy Ravelston
jelenléte ellenére is átkarolja a vállát, mikor a nyitott
kocsiablakon beáramló hideg éjszakai levegő egy fuvallata
csapta meg a homlokát. Döbbenetes hatása volt. Mint amikor
az alvó váratlanul felriad az éjszakában és félelmetes
felfedezést tesz – például, hogy meg fog halni, vagy hogy
elszúrta az egész életét. Gordon egy egész hosszú percre
kijózanodott. Tisztába jött önmagával és az őrültséggel, amit
elkövetett; tudta már, hogy ostobaságokra szórt el öt fontot,
és most készül elszórni a másik ötöt, ami Júliáé. Egyszerre
nagyon élénken fölrémlett előtte Júlia alakja, sovány arca,
szürkülő haja, nyomorúságos szobácskájának hidege.
Szegény jó öreg Júlia! Neki áldozta az életét, egyik fontot
adta a másik után, és most mégsincs benne annyi tisztesség,
hogy ne nyúljon a neki szánt pénzhez! Visszarettent a
gondolattól, és menekült vissza a részegségbe. Gyorsan,
gyorsan, mert mindjárt kijózanodik! Szeszt ide, szeszt! Ha
újraélhetné az első, gondtalan mámort! Odakint a még nyitva
tartó olasz fűszeres tarka kirakata úszott elébük. Gordon
erősen megkocogtatta a taxis ablakát. A taxi megállt. Gordon
Rosemary térdén át mászott kifelé.
– Mit csinálsz, Gordon?
– Újraélem az első gondtalan mámort! – mondta Gordon már
a járdán.
– Micsoda?
– Ideje szeszt tartalékolni. Félóra múlva bezárnak a kocsmák.
– Ne, Gordon, ne! Nem kellene többet innod. Már bőven elég
volt.
– Várj!
Kifelé jövet egy literes üveg Chiantit dajkált. A fűszeres
kihúzta a dugót, és lazán újra bedugta az üvegbe. A többiek
most fogták föl, hogy Gordon részeg, hogy már a
találkozásuk előtt is jócskán ivott. Mindketten zavarba jöttek.
Követték a Café Imperialba, de a fejükben az járt, hogyan
dughatnák Gordont mielőbb ágyba. Rosemary azt súgta
Gordon háta mögött: – Kérem, ne engedje többet inni! –
Ravelston komoran bólintott. Gordon odamasírozott egy
üres asztalhoz, egyáltalán nem zavarták a rámeredő
tekintetek, mindenki a hóna alá csapott borosüveget
bámulta. Leültek, kávét rendeltek, Ravelston nagy
nehézségek árán megakadályozta, hogy Gordon konyakot is
rendeljen hozzá. Mindhárman feszengtek. Szörnyű volt az
óriási, ízléstelen kávéház, tömött, levegőtlen,
elviselhetetlenül zajos: több száz fecsegő hang, tányér- és
üvegcsörömpölés és a zenekar szüntelen üvöltözése töltötte
be. Mindhárman arra vágytak, hogy kijussanak innen.
Ravelston még mindig a pazarlás miatt aggódott, Rosemary
Gordon részegsége miatt, Gordon izgatott volt és szomjas. Ő
akart idejönni, de alig is lépett be, már – mehetnékje támadt.
A részeg fele mulatságra vágyott, részeg felét már nem
lehetett fegyelmezni. „Sört, sört!” – kiabálta a részeg fele.
Gordon utálta ezt az áporodott helyet. Kocsmai söntést látott
maga előtt, óriási söröshordókkal, habzó, literes csöbrökkel.
Az órát figyelte. Már majdnem fél tizenegyet mutatott, és a
kocsmák, még a város szívében is, tizenegykor zárnak. Nem
maradhat le a söréről! A bor csak vésztartalék, jó lesz, ha már
minden bezárt. Rosemary szemben ült vele, Ravelstonnal
beszélgetett, kissé kínban, de úgy tett, mintha jól érezné
magát, és nem volna semmi baj. Jobb híján, még mindig
Shakespeare-ről folyt a szó. Gordon utálta Shakespeare-t.
Míg a beszélgető Rosemaryt figyelte, erőszakos, perverz
vágy fogta el utána. A lány előrehajolt, könyökét az asztalra
támasztotta, Gordon látta, ahogyan apró mellei tisztán
kirajzolódnak a ruhán át. A lélegzete is elállt, sokkszerűen
érte, újból kijózanította a felismerés, hogy hiszen ő látta
Rosemaryt mezítelenül! Rosemary az övé! Megkaphatja,
amikor akarja! És bizony Isten, ma akarja! Miért is ne? Méltó
befejezése lenne az estnek. Helyet könnyen találnának, a
Shaftesbury Avenue környékén rengeteg olyan apró szálloda
van, ahol nem tesznek föl kérdéseket, ha a vendég fizet. Még
megvan az ötöse. Rosemary lábát kereste az asztal alatt, hogy
finoman megcirógassa, ehelyett sikerült rátaposnia. A lány
elhúzódott tőle.
– Menjünk innen! – állt fel Gordon minden átmenet nélkül.
– Menjünk! – mondta megkönnyebbülten Rosemary.
A Regent Streeten jártak ismét. Balra lent a Piccadilly Circus
borzalmas fényözöne villogott. Rosemary a szemközti
buszmegállóra nézett.
– Fél tizenegy – habozott. – Tizenegyre haza kell érnem.
– Ugyan már! Keressünk egy rendes kocsmát! Muszáj sört
innom!
– Ne csináld, Gordon! Ne menjünk több kocsmába! Én nem
is tudnék többet inni. Neked sem kellene.
– Nem számít. Gyere!
Karon fogta, és a Regent Street alsó vége felé vezette, olyan
szorosan fogva, mintha félne, hogy megszökik. A barátjáról
egy pillanatra meg is feledkezett. Ravelston követte őket,
miközben azon tűnődött, hagyja őket magukra, vagy
maradjon, és tartsa szemét Gordonon. Rosemary húzódozott,
nem tetszett neki, ahogy Gordon rángatta.
– Hova viszel, Gordon?
– A sarokra, ahol sötét van. Szeretnélek megcsókolni.
– Nem hiszem, hogy én szeretném.
– Dehogyisnem szeretnéd.
– Nem!
– De!
Rosemary engedett. Ravelston a Regent Palace sarkán
megállt, nem tudta, mit tegyen. Gordon és Rosemary
eltűntek a sarkon, sötétebb, szűkebb utcákon jártak.
Némelyik kapualjban utcalányok ijesztő arca virított, egy-egy
rózsaszín púderrel borított koponya. Rosemary összehúzta
magát. Gordont inkább mulattatta a helyzet.
– Azt hiszik, te is közéjük tartozol – magyarázta lánynak.
Az üveget a földre tette, óvatosan a falnak támasztotta, aztán
váratlanul megragadta Rosemaryt, és a falnak döntötte.
Rettenetesen kívánta, és nem akarta bevezetésre pazarolni az
időt. Összecsókolta a lány arcát, ügyetlenül, erőszakosan.
Rosemary eleinte hagyta, aztán megijedt: Gordon arca sápadt
volt, távoli és idegen. Lehelete bűzlött a bortól. Rosemary
küszködött, elfordította a fejét, így Gordon csókjai a haját és
nyakát érték.
– Gordon, hagyd abba!
– Miért?
– Mit csinálsz?
– Szerinted, mit csinálok?
Visszalökte a lányt a falhoz, és a részeg ember óvatos,
szórakozott mozdulataival próbálta kibontani elöl a ruháját.
A ruha persze nem nyílt elöl. Rosemary most már mérges
lett. Erővel hárította a férfi kezét.
– Gordon, azonnal hagyd abba!
– Miért?
– Ha még egyszer megpróbálod, behúzok egyet!
– Behúzol! Na ne gyere nekem a jókislány szöveggel!
– Engedj el, légy szíves!
– Gondolj a múlt vasárnapra! – mondta Gordon kéjesen.
– Ha nem hagyod abba, becsületszavamra, megütlek!
– Dehogy ütsz!
Gordon a lány mellébe markolt a ruha alatt. Mozdulata
meglepően brutális volt, mintha egy idegenhez érne.
Rosemary az arckifejezéséből értette meg: már nem őt látta,
csak egy nőt, egy női testet. Rosemaryt éppen ez bántotta.
Nagy nehezen kiszabadította magát. Gordon utána ugrott,
elkapta a karját, mire Rosemary lekevert neki egy akkora
pofont, amekkorát csak tudott, majd ügyesen kitért előle.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Gordon, az arcát tapogatva,
de különösebb megrendülés nélkül.
– Mert semmi kedvem ezt eltűrni. Hazamegyek. Holnapra te
is másképp látod majd.
– Marhaság! Velem jössz. Lefekszel velem.
– Jó éjszakát! – mondta Rosemary, és már szaladt is fölfele a
sötét mellékutcán.
Egy pillanatig azt gondolta, utánamegy, de a lábát ólomsúly
húzta. Különben sem lett volna értelme.
Visszaballagott Ravelstonhoz, aki ugyanott várt rá,
komornak, magányosnak látszott, részben Gordon miatti
aggodalmában, részben, mert igyekezett nem észrevenni a
két reménykedő utcalányt, aki éppen mögötte strázsált.
Gordon tökrészeg, gondolta Ravelston. A haja a homlokába
hullott, arcának egyik fele holtsápadt, a másikon vörös folt,
Rosemary keze nyoma. Ravelston persze azt hitte, a bőrpírt
is a szesz okozta.
– Hova tetted Rosemaryt? – kérdezte.
– Elment – mondta Gordon, és egy kézlegyintéssel intézte el
a magyarázatot. – De még fiatal az éjszaka.
– Gordon, idehallgass, le kellene feküdnöd!
– Le bizony! De nem egyedül!
Állt a járdán, nézett bele az ellenséges éjszakába. Egy
pillanatra egészen elkeseredett. Eltett az arca. Az egész testét
félelmetesen duzzadtnak és tüzesnek érezte. A feje mintha
szét akarna pattanni. Egyszerre a vészjósló fény megtelt a
saját rémképeivel. Nézte a neonreklámokat, rikító kékben és
vörösben gyulladtak ki, majd kihunytak, föl-le száguldó
nyilak – egy elátkozott civilizáció szörnyű, vészjósló
csillogása, a süllyedő hajó még tündöklő fényei. Gordon
Ravelston karjába kapaszkodott, és a Piccadilly Circus felé
mutatott.
– A pokol fényei ilyenek lehetnek.
– Nem lepne meg.
Ravelston szabad taxi után nézelődött. Minden további
halogatás nélkül haza kell vinnie és ágyba dugnia Gordont.
Gordon azon tűnődött, élvezet ez még vagy haláltusa.
Ijesztette, hogy égett és szétrobbanni készült a belseje. A
józan fele még működött. Jeges élességgel látta, mit művelt
eddig és mire készül. Annyi ostobaságot követett el, hogy
holnap öngyilkos vágyat érez majd az emlékükre. Elszórt öt
fontot a puszta költekezés kedvéért, megrabolta Júliát,
megsértette Rosemaryt. És holnap, jaj, holnap jön a
kijózanodás! „Menj haza, menj már haza!” – kiáltott a józan
énje. „A p...ba!” – ordította megvetően a részeg én. A részeg
énnek még mindig nem volt elég. És ő volt az erősebb. Az
utcai órára esett a tekintete. Húsz perc múlva tizenegy.
Gyorsan, mielőtt bezárnak a kocsmák! Haro! La gorge m’ard!28
MEGINT LÍRAI MEDERBE TERELŐDTEK A GONDOLATAI. VALAMI
KEMÉNY, KEREK FORMÁT ÉRZETT A HÓNA ALATT: A CHIANTIS
PALACK, GORDON KICSAVARTA A DUGÓT. RAVELSTON INTETT
EGY TAXINAK, DE A SOFŐR NEM VETTE ÉSZRE. DÖBBENT VISÍTÁST
HALLOTT AZ UTCALÁNYOK IRÁNYÁBÓL. MEGFORDULT, ÉS
RÉMÜLTEN LÁTTA, HOGY GORDON FENEKÉVEL FÖLFELE FORDÍTJA
AZ ÜVEGET, ÉS VEDEL.
– HÉ! GORDON!
Odaugrott, és erővel leszorította a kezét. Egy csepp bor
Gordon gallérjára fröccsent.
– Az istenért, vigyázhatnál! Azt akarod, hogy bevigyenek a
rendőrök?
– Inni akarok! – panaszolta Gordon.
– Az ördögbe is! Nem ihatod le magad az utcán!
– Vigyél el egy kocsmába!
Ravelston tehetetlenül dörgölte az orrát. – Ó, istenem! Még
mindig jobb, mint a járdán iszogatni. Na gyere, keresünk egy
kocsmát! Ott kapsz inni.
Gordon gondosan visszadugaszolta az üveget. Ravelston a
körtér felé terelgette, Gordon a karjába kapaszkodott, de nem
támaszkodott rá, a lábai még egészen jól megtartották.
Megálltak a középső járdaszigeten, aztán amint a forgalom
engedte, átvágtak a Haymarket felé. A kocsmában még a
levegő is sörtől párállott. A sörszagot átjárta a whisky
halványabb, de csípős illata. A pultnál emberek tolongtak,
hogy még mielőtt tizenegyet kongatnának, fausti
mohósággal lenyomják az utolsó italokat. Gordon
könnyedén átcsusszant a tömegen. Most nem zavarta néhány
ütés-rúgás. Egy pillanat, és máris a pultnál állt, egy
Guinnesst vedelő, zömök kereskedelmi utazó és egy konya
bajszú, visszavonult őrnagyra emlékeztető, magas, ösztövér
férfi között, akiknek egész párbeszéde nagyjából annyiból
állt: – Nicsak! – és – Nono! – Gordon odadobott egy
28 Hej, a torkom ég! – F. Villon: Ballada és könyörgés. Vas István
fordítása
félkoronást a sörtől csuszamló pultra.
– Egy literes korsó barnát kérek!
– Nincs literes korsóm! – kiáltotta az elkínzott pincérnő, aki
félszemmel az órát lesve éppen whiskyt centizett ki.
– A literes korsók a fölső polcon vannak, Effie! – kiáltott oda
a tulajdonos, a kocsma túloldaláról.
A pincérnő háromszor egymás után megrántotta csapot. Az
óriási üvegedény Gordon előtt állt. Gordon megemelte.
Micsoda súly! Na és! Huss – glugy! Egy hosszú-hosszú korty
görgött le akadálytalanul a torkán. Levegőt vett, kicsit furán
érezte magát. Na gyerünk, még egyet! Huss – glugy! Ezúttal
majd megfulladt. De, ki kell tartania! A torkán leszáguldó sör
zuhogásán át hallotta a tulajdonos kiáltását: – Utolsó
rendelések, uraim, tessék! – Egy pillanatra kiemelte arcát a
csöbörből, elakadt a lélegzete, aztán mégis kapott levegőt. Na
most az utolsó. Huss – glugy. Ó-ó! Gordon letette a korsót.
Három nyelésre kiürítette. Nem rossz. A pulthoz csapta a
korsót.
– Hé! Jöhet a másik, hamar!
– Nicsak! – mondta az őrnagy.
– Van ám huzatja! – mondta a kereskedelmi utazó. Ravelston
a kocsma mélyéből, egy embergyűrűből látta, mit csinál
Gordon. Odakiáltott neki: – Hé, Gordon! – fintorgott, fejét
rázta, csak hogy ne kelljen mindenki előtt kimondania: – Ne
igyál többet! – Gordon fölállt. Még szilárdan állt a lábán, de
nagyon kellett figyelnie. A fejét óriásinak érezte, a testében
ugyanaz a tüzes duzzadás, mint előbb. Erőtlenül emelte föl
az újratöltött korsót. Már nem is akarta, a szagától is
émelygett. Utálatos, halványsárga, rossz ízű folyadék. Mint a
vizelet! Hogy ezt a vödörnyi lét máris szétrobbanni készülő
beleibe erőltesse – elgondolni is rémes! Na, gyerünk! Nincs
meghátrálás! Mi másért vagyunk itt? Le vele! Itt van, az
orrod előtt! Na, billentsd meg, és már lent is van! Huss –
glugy!
Ekkor szörnyű dolog történt. A nyelőcsöve magától
bezárult, vagy a sör nem találta a száját. Végigzúdította
magán a sört. Úgy fuldoklott az áradatban, mint Péter, a
laikus testvér, az Ingoldsby legendákban29. SEGÍTSÉG! KIÁLTANI
PRÓBÁLT, ÉS LEEJTETTE A SÖRÖSKORSÓT. KÖRÜLÖTTE
FELZÚDULÁS: AZ EMBEREK PRÓBÁLTÁK ELKERÜLNI A SUGÁRBAN
LÖVELLŐ SÖRT. PUFF: A SÖRÖSKORSÓ! GORDON MEGINGOTT.
EMBEREK, PALACKOK, TÜKRÖK FOROGTAK KÖRÜLÖTTE.
MEGINGOTT, KEZDTE ELVESZTENI AZ ÖNTUDATÁT. AZ EGYETLEN
DOLOG, AMIT HOMÁLYOSAN LÁTOTT, AZ EGYEDÜLI BIZTOS PONT
EGY ÖRVÉNYLŐ VILÁGBAN, A FEKETÉN, EGYENESEN MEREDŐ
SÖRCSAP VOLT. BELEKAPASZKODOTT, MEGRÁNTOTTA, SZOROSAN
FOGTA. RAVELSTON FELÉJE TARTOTT.
A PINCÉRNŐ INGERÜLTEN HAJOLT A PULT FÖLÉ. A PÖRGŐ
VILÁG LELASSULT, MAJD MEGÁLLT. GORDON AGYA EGÉSZEN
KITISZTULT.
– Hé, maga! Mi az ördögöt csinál a sörcsappal?
– Oda az egész átkozott nadrágom – ordította a kereskedelmi
utazó.
– Mi az ördögöt csinálok a sörcsappal?
– Igen! Mi az ördögöt csinál a sörcsappal?
Gordon oldalra lendült. Az őrnagy hosszúkás arca, benne a
konya bajusz, rámeredt.
– A pincérnő azt kérdezi: – Mi az ördögöt csinálok
sörcsappal?
– Nicsak! No!
Ravelston átfurakodott a tömegen, és végre odaér hozzá.
Erősen átnyalábolta, és talpra állította a barátját.
– Állj fel, az Isten szerelmére! Részeg vagy!
– Részeg? – kérdezte Gordon.
Mindenki rajtuk nevetett. Ravelston sápadt arca elpirult.
– Azok a csöbrök két shilling három pennybe kerülnek –
mondta kesernyésen a pincérnő.
– És mi lesz a francos nadrágommal? – kérdezte
kereskedelmi utazó.
– Kifizetem a korsót – mondta Ravelston, és így is tett. – Na,
gyerünk már! Részeg vagy.
Az ajtó felé terelte Gordont, egyik keze a vállán, másikkal a
chiantis üveget tartotta, amit már korábban elkobzott a
29 Utalás Thomas Ingoldsby (1688-1645) legendagyűjteményére.
barátjától. Gordon kiszabadította magát. Tökéletes
biztonsággal járt. Méltósággal közölte:
– Azt mondod, részeg vagyok?
Ravelston újra elkapta a karját. – Igen, attól tartok.
Határozottan részeg.
– Sós húst sütsz kis szűcs, sós húst sütsz kis szűcs – mondta
Gordon.
– Gordon, hidd el, hogy részeg vagy. Minél előbb kerülsz ágyba,
annál jobb.
– Vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra,
hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!30
– MONDTA
GORDON.
RAVELSTON EKKORRA MÁR KIVEZETTE AZ UTCÁRA. –
KERÍTÜNK EGY TAXIT – MONDTA, ÉS KÖRÜLNÉZETT.
Egy taxi sem járt arra. Az emberek zajosan áradtak ki
kocsmából, a kocsma zárni készült. Gordon jobban érezte
magát a szabad levegőn. Az agya nem is lehetett volna
tisztább. A neonfények távolban felvillanó sátáni vörösétől
újabb zseniális ötlete támadt. Megrántotta Ravelston karját.
– Figyelj csak, Ravelston!
– Tessék!
– Szedjünk fel két utcalányt!
Ravelstont még Gordon részeg állapota ellenére is
megbotránkoztatta az ötlet: – Drága öreg cimborám! Te nem
tehetsz ilyet!
– Ne légy már olyan átkozottul arisztokrata! Miért ne?
– Az ördögbe is, hogy tehetnéd! Hiszen most váltál el
Rosemarytól – hihetetlenül bájos lány!
– A sötétben minden tehén fekete – felelte Gordon olyan
hangsúllyal, mintha valami mély, cinikus bölcsességre
bukkant volna.
Ravelston úgy döntött, inkább meg se hallja a megjegyzést. –
Menjünk le a Piccadillyig! Ott rengeteg taxi lesz.
A színházak is most eresztették ki a népet. Emberek és autók
áradtak a félelmetes kísértetfényben. Gordon agya
csodálatosan kitisztult. Tudta, milyen ostoba és elvetemült
30 Bibliai idézet: Máté evangéliuma, 7:5.
volt, és lesz. Mintha mégsem számítana. Mintha a teleszkóp
másik végébe nézne, nagyon-nagyon távolról látta elmúlt
harminc évét, eltékozolt életét, az üres jövőt, Júlia öt fontját,
Rosemaryt. Filozofikus érdeklődéssel jegyezte meg:
– Nézd a neonfényeket! Nézd a gumiárus fölött azt a szörnyű
kéket! Ha ránézek, tudom, hogy elátkozott lélek vagyok.
– Igen – mondta Ravelston, aki oda sem figyelt. – Ott egy
taxi! – Intett. – A fenébe, nem vett észre! Várj itt egy percet!
Otthagyta Gordont a metrólejárónál, és átsietett az úton.
Gordon agya kis időre megint a semmibe veszett. Aztán
észrevett két fiatal, de kemény arcot, az övéhez közeledtek,
mint két fiatal ragadozó. Szemöldökük feketére festve,
kalapjuk Rosemary kalapjának közönségesebb változata.
Gordon évődött velük. Úgy rémlett, már néhány perce ezt
teszi.
– Helló, Dora, helló, Barbara! – (A jelek szerint tudta a
nevüket.) – Hogy s mint vagytok? És a jó öreg Anglia
szemfedele?
– Nahát, nem is vagy te szemtelen!
– És mit csináltok itt ezen a szép éjszakai órán?
– Hát, csak úgy sétálgatunk.
– Mint a prédára leső oroszlán?
– Nahát, ez egyre szemtelenebb! Barbara, te nem így
gondolod? Hallod, az vagy!
Ravelston végre fogott egy taxit, és odakanyarodott vele
Gordonhoz. Kiszállt, észrevette Gordon mellett a két lányt,
döbbenten állt.
– Gordon! Édes Istenem! Most meg mit csinálsz?
– Hadd mutassalak be! Dora és Barbara! – mondta Gordon.
Egy pillanatra Ravelston egészen dühösnek látszott, de az
igazat megvallva, képtelen volt a dühöngésre. Lehetett
bánatos, zavart, sértett, de dühös az nem! Előrelépett, kínos
erőfeszítéssel próbálta levegőnek nézni a két lányt. Ha
észreveszi őket, vége a játéknak. Karon fogta Gordont, és
készült betuszkolni a taxiba.
– Gyere, Gordon, az istenért! Itt a taxi. Hazamegyünk és
lefekszel.
Dora megfogta Gordon másik kezét, és elrántotta Ravelston
közeléből, mintha csak egy lopott kézitáska volna.
– Mi az ördögre készül? – kiáltotta Dora hevesen.
– Ugye, nem akarod megsérteni a hölgyeket? – kérdezte
Gordon.
Ravelston habozott, hátralépett, az orrát dörgölte. Most
kellett volna szilárdnak lennie, de Ravelston soha életében
nem volt szilárd. Doráról Gordonra nézett, Gordonról
Barbarára. Ez végzetes hiba volt. Ha már egyszer az arcukba
nézel, elvesztél! Ó, egek! Mit tegyen? Hiszen emberi lények –
nem sértheti meg őket. Ugyanaz az ösztön bénította most is,
ami a kezét a zsebébe süllyesztette, valahányszor koldust
látott. Szegény, nyomorult lányok! Nem volt szíve elzavarni
őket, vissza az éjszakába. Most jött rá, hogy végig kell
csinálnia ezt a förtelmes kalandot, amibe Gordon
belerángatta. Életében először szánta el magát, hogy
felszedjen egy utcalányt.
– A fene egye meg! – mondta erőtlenül.
– Allons-y31 – mondta Gordon.
A taxist Dora egy fejbólintással útba igazította. Gordon a
sarokülésbe süppedt, és úgy nézett ki, mint aki feneketlen
szakadékba süllyedt, ahonnan csak kínnal mászik elő, s
maga sem igen tudja, mi történt vele. Lágyan siklott a
fényekkel pöttyözött éjszakában. Vagy a fények mozogtak, és
ő állt egy helyben? Mintha az óceán fenekén lenne, a világító,
síkos halak között. Ismét az a képzete támadt, hogy
elátkozott lélek a pokolban. Ilyen lehet a pokolbéli táj. Felül
sötét, odalent hideg, gonosz fényű tűzszakadékok. A
pokolban gyötretik a lélek. Ez is gyötretés? Küszködött, hogy
osztályozza a benyomásait. A pillanatnyi tudatvesztés
elgyengítette, megrázta: rosszul érezte magát, majd
szétrepedt a homloka. Kinyújtotta a kezét. Egy térdbe
ütközött, harisnyatartóba, és egy apró, puha kézbe, amely
automatikusan az övét kereste. Aztán arra eszmélt, hogy a
vele szemben ülő Ravelston sürgetően, idegesen tapossa a
lábát. – Gordon! Gordon! Ébredj!
31 Gyerünk! – fr.
– Mi történt?
– Gordon! A fenébe! Causons en francais. Qu’est-ce que tu as fait?
Crois-tu que je veux coucher avec une sale32 – Ó, hogy az ördög
vinné az egészet! – Óó! Beszélni francia? – sikítoztak a lányok.
Gordon egész jól szórakozott. Jót tesz Ravelstonnal,
gondolta. Egy szalonszocialista, aki felcsíp egy prostit. Ez
lesz életének első hiteles proletár akciója. Mintha Ravelston
maga is ráébredt volna erre, csöndes sanyarúsággal süppedt
a másik sarokba, olyan messze Barbarától, amennyire csak
lehetett. A taxi megállt egy mellékutcában, egy félelmetesen
ócska szálloda előtt, még az ajtó fölötti „Szálloda” felirat is
ferdén lógott. Az ablakok majdnem sötétek voltak, de részeg,
siralmas gajdolás hallatszott odabentről. Gordon kitántorgott
a taxiból, és Dora karja után tapogatózott. Vigyázat, lépcső!
Nahát!
Szűk, sötét és bűzös előcsarnok ütött-kopott linóleum
padló, és az is csak foltokban. Balról, az egyik szobából
énekszó hallatszott, gyászosan öblösödött, mint az
orgonamuzsika. A semmiből előbukkant egy rossz külsejű,
bandzsa szobalány. Dora és ő mintha ismernék egymást.
Micsoda fizimiska! Utolérhetetlen! A balra eső szobában egy
másik hang vette át a prímet, és pikáns tónusban folytatta a
dalt:
Aki csinos lányt ölel,
Árulkodni ne merjen,
A mamának ne merjen
Vagy a száját...
Itt elhalt az ének, telve a dorbézolás kimondhatatlan,
álcázhatatlan szomorúságával. Az énekes nagyon fiatal
lehetett. Talán egy szegény fiú énekelt, aki szíve szerint
anyjával és nővéreivel maradt volna inkább, és
„komámasszony, hol az olló?”-t játszott volna velük. Egy
csapat fiatal bolond dőzsölhetett odabent whisky és lányok
32 Váltsunk franciára! Mit csinálsz? Azt hiszed, lefekszem egy ilyen
szemét nőcskével? – fr.
társaságában. A dal valamit eszébe juttatott Gordonnak.
Ravelstonhoz fordult, aki szintén belépett. Barbara a
nyomában.
– Hol van a Chiantim? – kérdezte.
Ravelston átadta az üveget. Sápadtnak, elgyötörtnek, szinte
űzöttnek látszott. Bűntudatos, nyugtalan mozdulatokkal
hárította Barbarát. Nem bírta volna megérinteni, nem bírt
ránézni sem, de eszébe se jutott megszökni. A tekintete
Gordonét kereste. – Az Isten, szerelmére, hogy tudnánk
kikeveredni ebből? – mondta a tekintete. Gordon
visszanézett: kitartás! Nincs menekvés! Újra Dora karjába
kapaszkodott. Gyerünk. Dora! Következik a lépcső. Na!
Várjunk csak! Dora, aki a derekát átkarolva támogatta, most
félrehúzta. A sötét, bűzös lépcsőn szenvelgő fiatal nő jött
lefelé, kesztyűjét gombolta, mögötte kopasz, középkorú férfi
estélyi öltözetben, fekete felöltőjéhez fehér sálat viselt,
cilindere a kezében. A férfi összeszorította vékony ajkát, és
úgy ment el mellettük, mintha meg se látná őket. Bűntudatos
tekintetéből ítélve, nyilván családos ember. Gordon nézte a
kopasz fejen megcsillant a lámpafényt. Az elődje. Talán
abból az ágyból kelt ki. Elizeus palástja33. NA GYERÜNK,
DORA! Ó, EZEK A LÉPCSŐK. DIFFICILIS ASCENSUS AVERNI.34 – NA
VÉGRE, MEGÉRKEZTÜNK! VIGYÁZZ, KÜSZÖB! – MONDTA DORA. A
FORDULÓN ÁLLTAK. FEHÉR-FEKETE LINÓLEUM, MINT EGY
SAKKTÁBLA. FEHÉRRE FESTETT AJTÓK. SZENNYVÍZ ÉS ÁPORODOTT
ÁGYNEMŰ SZAGA.
Mi erre, ti arra. A másik ajtónál Ravelston megtorpant, keze a
kilincsen. Nem megy, nem képes rá. Nem bír belépni abba a
rémes szobába. Még egyszer Gordonra nézett, a verésre
számító kutya tekintetével: „...Kell ez, biztos?” – kérdezte a
szeme. Gordon szigorúan visszanézett. Tarts ki, Regulus!
Menj a sorsod elébe! Atqui sciebat quae sibi Barbara.35
33 Bibliai utalás: Királyok könyve 19:19.
34 Nehéz az alvilágból feljönni. – Vergilius: Aeneis 6. ének, 126.
sorának parafrázisa: „Facilis descensus Averni. – Könnyű leszállni az
alvilágba.”
35 Pedig tudta. mit készít neki Barbara – Horatius: Ódák, 3. könyv, 5.
Ez most messze a legnagyobb proletár tett. Ravelston arca
ekkor megdöbbentő hirtelenséggel fölengedett.
Megkönnyebbülés. majdhogynem öröm lopakodott rá.
Csodálatos ötlete támadt. Hiszen mindig kifizetheti az ember
a lányt, anélkül, hogy bármit kérne tőle. Hála Istennek!
Kihúzta magát, összeszedte a bátorságát, Belépett. Az ajtó
becsukódott.
Hát bent vagyunk. Kopár, ocsmány szoba. A padlón
linóleum, gáztűzhely, óriási duplaágy, kétes tisztaságú
lepedőkkel. Az ágy fölött bekeretezett kép a La vie
parisienne36 SOROZATBÓL. SILÁNY MÁSOLAT, NEM IS HASONLÍT AZ
EREDETIRE. ÉS, A KUTYAFÁJÁT, AZ ABLAK MELLETTI
NÁDASZTALKÁN AZ NEM LEHET MÁS, CSAK EGY FIKUSZ! MEGINT
RÁM TALÁLTÁL, ELLENSÉGEM?37 GYERE IDE, DORA. HADD
VEGYELEK SZEMÜGYRE!
GORDONNAK ÚGY RÉMLETT, AZ ÁGYON FEKSZIK. NEM
LÁTOTT VALAMI SOKAT. A LÁNY FIATAL RAGADOZÓARCA, A
BEFEKETÍTETT SZEMÖLDÖKKEL, FÖLÉJE BORULT.
– És mi lesz az ajándékommal? – kérdezte félig hízelkedve,
félig fenyegetőn.
Ne is törődj vele! Munkára! Na gyere ide! Nem is csúnya
száj. Gyere! Gyere közelebb! Ó! Nem. Semmi értelme.
Lehetetlen. Az akarat kevés. A vágy követel, de a test cserben
hagy. Na még egyszer! Nem. Biztos a szesztől. Lásd,
Macbeth. Utolsó próbálkozás. Nincs értelme. Attól tartok, ma
este nincs.
Rendben, Dora, ne aggódj! A két fontodat mindenképpen
megkapod. Nem a végeredményért fizetünk.
Ügyetlenül intett. – Hozd ide az üveget! Az öltözőasztalról!
Dora hozta. Máris jobb. Ez legalább működik. Óriásira
dagadt kezével felfordította az üveget. A bor keserűn,
fojtogatóan ömlött le a torkán, még az orrába is jutott. Ez már
óda, 49–50. sorainak parafrázisa: „Atqui sciebat, quae sibi / Barbarus, tortor
paraset. – Pedig tudta, mit készít neki a barbár hóhér.”
36 „A párizsi élet” – sokszorosított, divatos századfordulós
zsánerképsorozat, ismeretlen művésztől.
37 Bibliai utalás: Királyok könyve 21:20.
legyűrte. Lecsúszott, siklott, zuhant az ágyról. Feje a padlóra
koppant. Lába még az ágyon. Egy ideig így maradt. Így
kellene élni? Odalent a fiatal hangok egyre gajdolták:
„Mert ma este mutatunk,
Mert ma este mulatunk,
Mert ma este mu-hu-latunk,
Holnap kijózanodunk!”
IX.
ÉS, A KUTYAFÁJÁT, MÁSNAPRA KIJÓZANODUNK!
Gordon hosszú, öntudatlan álomból arra ébredt, hogy a
kölcsönkönyvtár könyvei fejjel lefelé hevernek. A hátoldaluk
pedig valamiért fényes porcelánfehérre változott.
Kissé tágabbra nyitotta a szemét, megmozdította a karját. A
fájdalom apró nyilallásai, nyilván a mozdulat hatására, a
legváratlanabb helyeken törtek rá – a lábikrájában például,
vagy a halántékán. Az oldalán feküdt, kemény, lapos
párnával a feje alatt, durva pokróc szúrta az állát és a szája
szélét. Az apró nyilallásokon kívül, melyek minden
mozdulatnál kínozták, meghatározhatatlan, tompa fájdalmat
is érzett az egész testében.
Hirtelen ledobta magáról a takarót, és felült. Egy rendőrségi
cellában ébredt. Ijesztő émelygés fogta el. Homályosan látta,
hogy a sarokban van egy vécé, odakúszott és háromszor-
négyszer könnyített magán.
Halálosan fájt minden tagja. Alig tudott lábra állni, a feje
lüktetett, mintha szét akarna pattanni, a fény, forró lávaként
ömlött agyába a szemgödrén át. Az ágyra rogyott, és fejét a
két keze közé szorította. Amikor a lüktetés végre
alábbhagyott, ismét körülnézett. A cella négy méter hosszú,
két méter széles volt, és nagyon magas. A falon fehér
csempe, ijesztően fehér és tiszta. Tompán eltűnődött, vajon
hogy mossák le mennyezetmagasságban. Talán
gumitömlővel, gondolta. A cella egyik végében, nagyon
magasan, volt egy kis rácsos ablak, a másik végében, az ajtó
fölött masszív rácsozattal védett, falra szerelt villanykörte.
Amin ült, az nem is ágy volt, csak egy pokróccal és
vászonpárnával felszerelt pad. Az ajtó acélból készült, és
zöldre festették. A közepén kerek lyuk, a túloldalán
ráhajtható fedéllel. Eleget látott, lefeküdt, és fejére húzta a
takarót. Többé nem érdekelte a környezete. Ami az előző
estét illeti, emlékezett mindenre – legalábbis addig a
pillanatig,amikor borával belépett a fikuszos szobába. Isten
tudja, mi történt azután. Mintha lett volna valami
összezördülés, míg végül a dutyiban kötött ki. Fogalma sem
volt róla, mit művelt, ennyi erővel gyilkolhatott is. Akármi
történt, nem érdekelte. A falnak fordult, és fejére húzta a
takarót, hogy kizárja a fényt. Nagy sokára az ajtón
félrehúzták a kémlelőlyuk fedelét. Gordonnak sikerült arra
fordítania a fejét. A nyakizmai szinte csikorogtak. A
kémlelőlyukon át kék szemet látott és egy pufók, rózsaszínű
arc félkörét.
– Egy csésze teát? – kérdezte egy hang.
Gordon felült, és megint rettenetes émelygés fogta el. Fejét a
keze közé fogta, és felnyögött. A forró tea gondolata jól esett,
de tudta, ha cukrot tesznek bele, újból hányni fog.
– Kérek – mondta.
A rendőr kinyitott egy kisablakot, az ajtó felső részén beadott
egy vastag falú, fehér bögrét. Teát, cukorral. A rendőr
nagydarab, rózsás arcú ifjú volt, úgy huszonöt éves, az arca
kedves, a szempillája fehér, a mellkasa akár egy igásló
szügye. Jelentéktelen akcentussal, de közönséges
szófordulatokkal beszélt. Egy hosszú percig csak állt, és
méregette Gordont.
– Tegnap félennyire se volt rosszul – mondta végül.
– Most rosszul vagyok.
– Azért a tegnapi se volt kutya. Miért ütötte meg az
őrmestert?
– Megütöttem az őrmestert?
– Hogy megütötte-e? De még hogy! Az őrmester alaposan
bedühödött. Azt mondja nekem, fogja a fülét, így ni, és azt
mondja: – Ha ez az alak nem volna még ahhoz is részeg,
hogy megálljon a lábán, most bepancsolnék neki egy
rendeset. – Nyilvántartásba került minden. Ittasság és
garázdaság. Ha nem verekszik, akkor csak az „ittas és
magatehetetlen” szerepelt volna a jegyzőkönyvben.
– Meg tudja mondani, mennyit kapok ezért?
– Öt font vagy tizennégy nap elzárás. Az ügye Mr. Croom elé
kerül. Nagy szerencséje, hogy nem Mr. Walker elé. Ő egy
hónapot szabott volna ki, opció nélkül. Nagyon szigorú a
részegekkel. Antialkoholista.
Gordon belekortyolt a teába. Émelyítően édesnek érezte, de
átjárta a melege. Fölhajtotta. Ebben a pillanatban undok,
recsegő hangot hallott odakintről, nyilván az őrmesterét, akit
megütött:
– Hozd azt a fickót, de előbb mosdasd meg! Fekete Marcsa
fél tízkor indul.
A rendőr sietősen nyitotta a cellaajtót. Amint kilépett,
Gordon rosszabbul érezte magát, mint valaha, talán azért is,
mert a folyosón hűvösebb volt, mint a cellában.
Tett egy lépést, kettőt, és forogni kezdett vele a világ.
– Mindjárt hányok! – ordította. Megtántorodott, de kinyújtott
keze falat ért. A rendőr erős karja megtartotta. Mintha egy
korlátba kapaszkodna, Gordon rárogyott, kétrét görnyedve
sántikált. Aztán sugárban hányt.
Persze, a tea. Szerencsére a kőpadló szélén csatorna futott. A
folyosó végén, hiányzó derékszíja alatt csípőre tett kézzel
álldogált a bajszos őrmester, és undorral mérte végig
Gordont.
– Mocskos kis ficsúr! – morogta, majd elfordult.
– Na, gyerünk, öregfiú! – mondta a rendőr. – Mindjárt jobban
lesz.
Félig vezette, félig vonszolta Gordont egy nagy kőtálhoz a
folyosó végén, és segített neki derékig levetkőzni. Meglepően
kedves volt. Úgy bánt Gordonnal, mint kisgyerekkel a dajka.
Gordon erőt gyűjtött, hogy magára zúdítsa a jéghideg vizet,
majd kiöblítse a száját. A rendőr egy szakadt kendőt nyújtott
neki, hogy törölje magát szárazra, azután visszakísérte a
cellába.
– Most szépen itt marad, amíg Fekete Marcsa megérkezik. És
fogadjon meg egy tanácsot: amikor a bíró elé kerül, mondja
azt, hogy bűnösnek érzi magát és többet nem tesz ilyet. Mr.
Croom elnéző lesz.
– Hol van a gallérom és a nyakkendőm?
– Tegnap éjjel elvettük magától. Visszakapja, mielőtt a bíró
elé áll. Tudja, egyszer az egyik pasas fölkötötte magát a
nyakkendőjével.
Gordon leült a priccsre. Egy időre lekötötte a figyelmét, hogy
megszámolja, hány csempét lát a falon, aztán könyökét a
térdére támasztva, fejét a kezébe temette. Minden porcikája
sajgott, kihűlt, megdermedt de mindenekfölött – elfáradt.
Azt kívánta, bár elkerülhetné valahogy a fárasztó bírósági
ceremóniát. A gondolat is fárasztotta, hogy valami zötyögő
járgányon átszállítsák Londonon, végigvonszolják hideg
cellákon és folyosókon, vizsgálóbírók komor kérdésekkel és
prédikációkkal zaklassák. Semmi másra nem vágyott, csak
hogy egyedül maradhasson. Most azonban hangok
közeledtek, majd lépések dobogtak a folyosón. A
kémlelőablak kinyílt.
– Látogatói vannak – mondta a rendőr.
Gordont a látogatók gondolata is fárasztotta. Önkéntelenül
fölnézett: Flaxman és Ravelston nézett rá vissza. Rejtély,
hogy kerültek ide együtt, de Gordon a legcsekélyebb
kíváncsiságot sem érezte, hogy kiderítse. Fárasztották. Azt
kívánta, bár mennének el.
– Szevasz, öregfiú! – szólalt meg Flaxman.
– Te itt? – kérdezte Gordon fásultan, ellenségesen.
Ravelston szánalmasan festett. Kora reggel óta talpon volt, és
Gordont kereste. Életében először látott rendőrségi fogdát
belülről. Arca összerándult az undortól, amint végigmérte a
rideg, fehérre csempézett helyiséget, a sarokban a nyitott
vécével. Flaxman edzettebb volt efféle ügyekben. Megértően
kacsintott Gordonra.
– Láttam már rosszabbat is – közölte vidáman. – Adj neki egy
finom osztrigát, gyönyörűségeset okádik tőle! Tudod, hogy
néz ki a szemed, öregfiú? Mintha kivették, majd beverték
volna.
– Sokat ittam az éjjel – mondta Gordon, fejét a kezébe
temetve.
– Én is jártam már így, öregfiú.
– Idehallgass, Gordon – szólalt meg Ravelston. – Azért
jöttünk, hogy letegyük érted az óvadékot, de úgy látszik,
elkéstünk vele. Néhány perc múlva bíróság elé állítanak.
Átkozott színjáték lesz. Kár, hogy nem mondtál nekik hamis
nevet, mikor tegnap behoztak.
– Megmondtam volna nekik a nevem?
– Mindent megmondtál nekik. Bár ne engedtelek volna el a
szemem elől! Valahogy kisurrantál abból a házból, ki az
utcára.
– Az ám, öregfiú! Föl-le masíroztál a Shaftesbury Avenue-n,
és egy üvegből nyakaltál – tette hozzá Flaxman elismerően. –
De az őrmestert mégse kellett volna megütnöd! Veszekedett
bolondság volt! Meg kell mondanom, hogy Wisbeach mama
is a véredet akarja. Mikor a barátod ma reggel nála járt, és
elmondta neki, hogy egy éjszakát a sitten töltöttél, úgy
fogadta, mintha legalábbis gyilkoltál volna.
– Gordon, idehallgass! – szólt Ravelston.
Az arcán a jól ismert jelek elárulták, hogy feszeng. Már
megint pénzről lesz szó. Gordon fölpillantott. Ravelston a
távolba meredt.
– Figyelj!
– Igen?
– A pénzbírság. Jobb, ha rám hagyod. Elintézem.
– Nem, nem intézed el.
– Drága cimborám, téged leültetnek, ha nem teszem.
– A pokolba az egésszel. Nem érdekel.
Nem érdekelte. Ebben a pillanatban az sem izgatta volna, ha
egy egész évre leültetik. Persze, hogy ő maga nem tudja
kifizetni a bírságot. Meg se kellett néznie, tudta, hogy nem
maradt egy fillérje sem. Mindent odaadott Dorának, még
valószínűbb, hogy a lány vette el.
Újra elhevert a priccsen, háttal a barátainak. Mostani komor
és ázott hangulatában csak arra vágyott, hogy szabaduljon
tőlük. Megpróbálták szóra bírni, de semmire nem válaszolt,
így hát elmentek. Flaxman hangja vidáman dörgött a
folyosón. A prériosztriga elkészítésének részleteit ecsetelte
Ravelstonnak.
A nap hátralévő része nyomorultul telt. Nyomorúságos volt
az utazás Fekete Marcsán. A rabszállító leginkább egy
nyilvános vécére emlékeztetett, minden oldalán zárható kis
ketrecekkel, ahol a fogolynak alig jutott annyi hely, hogy
leüljön. Még nyomorúságosabb volt a várakozás a bírósági
fogdában, Ez a fogda pontos mása volt a rendőrséginek,
olyannyira, hogy még a fehér csempék száma is
megegyezett. Egyetlen dologban különbözött:
visszataszítóan mocskos volt. A levegő hideg és bűzös, szinte
belélegezhetetlen. A foglyok jöttek és mentek. Belökték őket
a cellába, egy vagy két óra múltán fölvitték őket a bíróságra,
aztán Díjra vissza, míg a bíró döntött a büntetésükről, vagy
új tanúkat idézett be. Egyszerre legalább öten-hatan
várakoztak, leülni csak a priccsre lehetett. A legrosszabb
azonban az volt, hogy szinte mindenki használatba vette a
vécét, ott, a szűk cella nyilvánossága előtt. Nem vehettek
mást. Nem vonulhattak félre. Ráadásul a förmedvény
öblítője sem működött tisztességesen.
Gordon egészen délutánig gyöngének, betegnek érezte
magát. Nem nyílt alkalma megborotválkozni, az arca
utálatosan borostás lett. Eleinte a priccs ajtóközeli sarkán
ücsörgött, olyan messze a vécétől, amennyire lehetett, nem
vett tudomást a többi fogolyról. Fárasztották és undorították.
Később, mikor a fejfájása alábbhagyott, halvány
érdeklődéssel kezdte szemlélni őket. Akadt köztük profi
betörő, egy csontos, szürke hajú férfi, akiről lerítt az
aggodalom, mi lesz, ha őt most bevarrják, mi lesz a
feleségével és a gyerekeivel. A vád ellene: „betörési
szándékkal ólálkodott” – elég halovány, de elítélik ezért is az
embert, ha már indult ellene hasonló eljárás. Föl s alá sétált,
idegesen csettintgetve jobb kezének ujjaival, mintha a sors
igazságtalansága ellen lázadna ilyen furcsa módon. Volt ott
egy süketnéma, bűzlött, mint a menyét, aztán egy középkorú
zsidó prémgalléros kabátban, kóser hentesek nagy cégének a
beszerzője. Meglépett huszonhét fonttal, minden városok
közül éppen Aberdeenbe ment, és kurvákra költötte a pénzt.
Neki is megvolt a maga bánata, mert szerinte neki a rabbi
előtt kell felelnie, nem a rendőrségen. Egy vendéglős
elsikkasztotta a karácsonyi klub pénzét. Termetes, szívélyes,
jómódúnak látszó, harmincöt körüli férfi, élénkvörös arccal,
élénkkék felöltőben – az a fajta ember, aki bukmékernek
állna, ha nem volna éppen kocsmáros. A rokonok tizenkét
font híján visszafizették a sikkasztott pénzt, a klubtagok
mégis vádat emeltek. Valami zavarta Gordont a férfi
tekintetében. Mindent feltűnő fesztelenséggel viselt, de a
tekintetében ott kísértett valami üres, bámész kifejezés,
mintha a beszélgetés szüneteiben ábrándozásba merülne.
Valamiért félelmetes látványt nyújtott. Csinos ruhában
feszített, rajta volt még az egy-két hónappal azelőtti
vendéglős élet csillogása, most mégis vége, talán
mindörökre. Mint minden londoni vendéglőst, őt is
markában tartotta a sörfőző, valószínűleg elárverezik az
összes bútorát, berendezéseit, és mire kijön a börtönből, se
vendéglője, se betevője nem marad.
A délelőtt gyászos lassúsággal telt. Dohányozni lehetett –
gyufát gyújtani nem, a szolgálatos rendőr adott tüzet a
kémlelőablakon át. Csak a kocsmárosnál volt cigaretta, neki
viszont duzzadt tőle az összes zsebe és szabadon osztogatta.
Jöttek és mentek a foglyok. Egy szakadt, koszos kis ember
jött, mozgóárusnak vallotta magát, egy fél órára hozták be,
mert akadályozta a forgalmat. Sokat beszélt, a többiek
gyanúsnak ítélték, és miután elvitték, egyhangúan
kijelentették, hogy „tégla”. A rendőrök, mondták, gyakran
tesznek a cellába fogolynak álcázott „téglát”, hogy
információt szerezzenek. Egyszer nagy izgalmat keltett, hogy
a szomszéd cellába egy gyilkost, vagy potenciális gyilkost
hoznak, a rendőr súgta meg a kémlelőablakon keresztül. A
tizennyolc éves suhanc hasba szúrta a „babáját”, akinek nem
sok esélye volt az életben maradásra. Másszor kinyílt a
kémlelőablak, és egy lelkész fáradt, sápadt arca nézett be
rajta. Megpillantotta a betörőt, és megviselten mondta: – Már
megint, Jones? – azzal ment is tovább. Az úgynevezett ebédet
déltájban szolgálták fel. Egy csésze tea és két szelet
margarinos kenyér. Ha valaki meg tudta fizetni, hozathatott
magának ennivalót. A vendéglősnek lefedett edényekben
hozták a jó ebédet, de nem volt étvágya, és szétosztotta a
javát. Ravelston is ott lézengett valahol a bíróság körül, de
nem ismerte eléggé a helyi viszonyokat ahhoz, hogy ételt
tudjon beküldetni Gordonnak. A betörőt és a vendéglőst
elvitték, majd az ítélethozatal után visszahozták őket, hogy
itt várjanak, amíg Fekete Marcsa értük jön. Mindketten kilenc
hónapot kaptak. A vendéglős arról kérdezgette a betörőt,
milyen is a börtön. Ismételhetetlen obszcenitással taglalták a
nők hiányát.
Gordon ügye fél háromkor került sorra, és oly gyorsan véget
ért, hogy nevetségesnek tetszett annyit várni rá. Később
egyáltalán nem tudott visszaemlékezni a tárgyalásra, csak a
bírói szék feletti címerpajzsot látta maga előtt. A bíró
átlagosan két ittas egyént intézett el egy perc alatt. „John
Smith ittas, magatehetetlen. Ittas volt? Igen. Hat shilling!
Vigyék! A következőt! „ Úgy sorjáztak a vádlottak padja
korlátjánál, mintha csak a jegyüket vennék át a pénztárban.
Gordon esetét azonban a szokásos harminc másodperc
helyett két egész percig tárgyalták, mert ő garázda módon
viselkedett, és az őrmesternek tanúsítania kellett, hogy
Gordon fültövön vágta és fattyúnak nevezte. Gordon
kihallgatása még némi szenzációt is keltett, rendőrségi
meghallgatásakor ugyanis költőnek vallotta magát. Nagyon
részeg lehetett, ha ilyesmit állított. A bíró gyanakvóan mérte
végig.
– Látom, költőnek mondja magát. Tényleg költő?
– Verseket írok – felelte Gordon barátságtalanul.
– Hm. Nos, úgy látszik, ettől még nincs tisztában a helyes
viselkedés alapszabályaival, ugyebár? Öt font vagy
tizennégy nap elzárás. A következőt!
Ennyi volt az egész. Valahol a terem hátsó sarkában mégis
fölfigyelt rá egy unatkozó firkász. A fal mellett egy
rendőrőrmester ült egy nagy könyv előtt, melybe az ittas
egyének büntetését jegyezte be, majd átvette a pénzt. Aki
nem fizetett, azt vitték vissza a cellába. Gordon maga is erre
számított. Már éppen beletörődött, hogy börtönbe megy.
Amikor azonban kilépett volna a teremből, kiderült, hogy
Ravelston vár rá, és már le is rótta helyette a bírságot.
Gordon nem ellenkezett. Hagyta, hogy Ravelston beültesse
egy taxiba, és elvigye a Regent’s Park-i lakásba. Mihelyt
megérkeztek, Gordon, forró fürdőt vett: nagyon ráfért az
elmúlt tizenkét óra tapadós mocska után. Barátjától kapott
borotvát, tiszta inget, pizsamát, zoknit, alsóneműt, sőt
Ravelston elment hazulról, hogy vegyen neki fogkefét.
Aggályos gondoskodással vette körül Gordont. Nem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt éjjel eseményeinek
nagyrészt ő az okozója: a sarkára kellett volna állnia, és
hazacipelni barátját a részegség első jeleire. Gordon szinte
észre sem vette, mi mindent tesznek érte. Még az sem
zavarta, hogy Ravelston fizette ki helyette a bírságot. A
délután hátralevő részében egy karosszékben hevert a
kandalló előtt, és detektívregényt olvasott. Nem akart a
jövőre gondolni. Nagyon korán elálmosodott. Nyolckor
lefeküdt a vendégszobában, és aludt, mint a mormota kilenc
órán át.
Egészen másnap reggelig meg se kísérelte átgondolni a
helyzetét. Széles, kényelmes ágyban ébredt, puhább és
melegebb ágyban, mint valaha életében, és kotorászni
kezdett a gyufája után. Aztán eszébe jutott, hogy efféle
helyen nincs szükség gyufára a világossághoz, kinyúlt a
villanykapcsolóért, mely az ágy fejrészénél csüggött alá egy
zsinóron. Lágy fény öntötte el a szobát. Az ágy melletti
asztalkán szódásüveg állt. Gordon rájött, hogy még
harminchat óra után is rossz ízt érez a szájában. Ivott, aztán
körülnézett.
Furcsán érezte magát másvalaki pizsamájában és másvalaki
ágyában. Mintha semmi keresnivalója nem lenne itt – olyan
hely ez, ahova ő nem tartozhat. Bűntudat fogta el, hogy
luxuskörülmények között itt heverészik, miközben
tönkrement, egy fillérje sem maradt. Mert tönkrement, ahhoz
kétség sem fért. Tökéletes bizonyossággal tudta, hogy az
állásának búcsút mondhat. Isten tudja, mi vár rá. Az oktalan
dorbézolás emléke szörnyű élességgel rémlett föl az
agyában.
Minden részletre emlékezett az első melengető gintől Dora
őszibarack szín harisnyakötőjéig. Összerázkódott, ahogy
Dorára gondolt. Miért csinál ilyesmit az ember? A pénz,
megint a pénz! A gazdagok nem tesznek ilyet. A gazdagok
még a gaztetteiket is elegánsan hajtják végre. Ha valaki
nincstelen, azt se tudja, hogyan kell elköltenie, ha mégis
pénzhez jut. Őrjöngve szórja el, akár a partot érő matróz az
első bordélyban töltött éjszakán.
Tizenkét órát töltött a sitten. Még érezte a bírósági cella
ürülékszagát. A jövő ígérete. Ráadásul mindenki meg fogja
tudni, hogy lesittelték. Talán Angéla nénit és Walter bácsit ki
lehet hagyni belőle, de Júlia és Rosemary már biztos tudják.
Rosemary kibírja, de Júlia nyomorultul szégyellni fogja
magát. Júliára gondolt. A hosszú, sovány hátára, amint a
teáskészlet fölé hajol, jóságos, libára emlékeztető, legyőzött
arcára. Arra, hogy sohasem élt. Gyerekkorától áldozatokat
hozott – érte, a fiúért. Az évek során legalább száz fontot
kérhetett „kölcsön” tőle, és öt fontot sem volt képes
félretenni neki. A neki szánt pénzt képes volt elszórni egy
utcalányra!
Lekapcsolta a lámpát, hanyatt feküdt, teljesen éberen. Ebben
a pillanatban ijesztő élességgel látta önmagát. Leltárt
készített magáról és a tartozékairól. Gordon Comstock, a
Comstock család utolsó sarja, harmincéves, huszonhat foga
maradt, pénze nincs, állása nincs, kölcsönpizsamában fekszik
egy kölcsönágyban, nem vár rá más, mint kéregetés és
nyomor, és mögötte sincs más, mint válogatott ostobaságok.
Összes vagyona egy nyápic test és két viseltes ruhákkal teli
bőrönd.
Hétkor kopogtak Ravelston ajtaján. Álmosan a másik
oldalára fordult, és azt mondta: – Igen? – Gordon lépett be,
torzonborz alakja elveszni látszott a selyem pizsamában.
Ravelston ásítva föltápászkodott. Elméletben a proletárhoz
méltó hajnali hét óra jelentette számára az ébresztőt, a
gyakorlatban többnyire meg sem rezzent, amíg nyolc óra
tájban Mrs. Beaver, a takarítónő meg nem érkezett. Gordon
kisöpörte a szeméből a haját, és Ravelston ágyának végébe
ült.
– Idehallgass, Ravelston! Átkozott egy helyzet ez. Alaposan
átgondoltam. Pokoli nehéz lesz fizetni.
– Mi van?!
– El fogom veszíteni az állásomat. McKechnie nem
alkalmazhat azok után, hogy lesitteltek. Különben is tegnap
dolgoznom kellett volna. Talán egész nap ki se nyitott az
üzlet.
Ravelston ásított. – Minden rendben lesz. Az a kövér fickó –
hogy is hívják? Flaxman – fölhívta McKechnie-t, és azt
mondta neki, ledöntött az influenza. Biztos nagyon
meggyőzően csinálta. Negyvenfokos láz, meg ilyesmi. A
háziasszonyod persze tudja. De nem hiszem, hogy
elmondaná McKechnie-nek.
– Lehet, hogy bekerült a lapokba!
– Istenem! Még ez is! A takarítónő nyolckor hozza az
újságokat. De biztos, hogy beleteszik a részegeket? Csak
nem?!
Mrs. Beaver meghozta a Telegraphot és a Heroldot, de
Ravelston visszaküldte, hogy hozzon Mailt és Expresst is.
Gyorsan átfutották a rendőrségi híreket. Hála istennek!
Mégse „került be a lapokba”! Az igazat megvallva, miért is
került volna. Hiszen Gordon nem volt sem autóversenyző,
sem futballista. Viszont kicsivel jobban érezte magát, és
képes volt enni valamit reggelire, azután pedig Ravelston
távozott. Megegyeztek, hogy ellátogat az üzletbe, beszél Mr.
McKechnie-vel, tovább ecseteli Gordon betegségét, és
kipuhatolja a helyzetet. Ravelston egészen természetesnek
vette, hogy néhány napot arra vesztegessen, hogy kihúzza
Gordont a slamasztikából. Gordon álló délelőtt a lakásban
lézengett, és nyugtalanul gyújtott egyik cigarettáról a
másikra. Mire egyedül maradt, elhagyta a remény.
Ösztönösen érezte, McKechnie-nek hallania kellett a
letartóztatásáról. Ez nem olyasvalami, amit csak úgy el
lehetne titkolni. Elvesztette az állását, és kész. Lustán az
ablakhoz lépett, és kinézett. Sivár egy nap: a fehérszürke ég
mintha soha többé nem akarna kékre váltani. a csupasz fák
lassan hullatták könnycseppjeiket a csatornákba. A
szomszédos utcák egyikében gyászosan visszhangzott a
szenes kiáltása. Már csak két hét, és itt a karácsony! Vidám
dolog ilyenkor munka nélkül maradni! A gondolat mégsem
ijesztette, csak fárasztotta megint. A másnaposságra jellemző
letargia, a szemfenékre nehezedő nyomás mintha örökre
rátelepedett volna. Az a kilátás, hogy új munkát kell
keresnie, jobban fárasztotta, mint a szegénység gondolata. És
különben sem talál majd munkát. Manapság ez nem olyan
egyszerű. Süllyed majd lefelé, az állástalanok alvilágába, le,
isten tudja micsoda szegényházi mélységekbe, a mocsok, az
éhezés, a hiábavalóság közegébe. Most mégis leginkább az
járt a fejében, hogyan oldhatná meg a kérdést a legkisebb
hűhóval és a legkisebb erőfeszítéssel.
Ravelston egy óra felé tért vissza. Lehúzta és a székre
hajította a kesztyűjét. Fáradtnak, nyomottnak látszott.
Gordon egy pillantással fölmérte: a játszma véget ért.
– Tud róla? – kérdezte.
– Igen. Mindent tud, sajnálom.
– Na és kitől? Gondolom, az a Wisbeach nevű tehén
világosította fel.
– Nem, mégis bekerült az újságba. A helyi lapba. Abból tudta
meg.
– A pokolba! Erről megfeledkeztem.
Ravelston a felöltője zsebéből elővarázsolt egy példány
összehajtogatott Hampstead és Camden Városi Futárt. Ezt
járatták az üzletbe, mert Mr. McKechnie rendszerint ebben a
lapban hirdetett – erről feledkezett meg Gordon. Szétnyitotta
az újságot. Az áldóját! Micsoda szenzáció lett! Betöltötte a
teljes középső oldalt.
MEGBÍRSÁGOLTÁK AZ ANTIKVÁRIUS
SEGÉDJÉT
A BÍRÓ SZIGORÚ MEGROVÁSA
„BOTRÁNYOS KIHÁGÁS”
Majd két kolumna. Gordon soha nem tett és ezután sem
tehet szert ekkora hírnévre. Nagyon megszorulhattak az
újságnál, ha erre haraptak rá. Ezek a helyi lapok furcsán
értelmezik a patriotizmust. Olyan sóváran vágynak a helyi
hírekre, hogy a Harrow Roadon történt biciklibaleset bizton
nagyobb helyet kap, mint egy európai válság, és a
„Gyilkossággal vádolnak egy hampsteadi férfit” vagy a
„Megcsonkított csecsemő egy camberwelli pincében” jellegű
szalagcímek határozott büszkeséget sugallnak.
Ravelston leírta McKechnie-vel folytatott beszélgetését. Mr.
McKechnie majd ketté hasadt egyrészt a Gordon ellen
irányuló dühtől, másrészt attól az igyekezettől, hogy meg ne
bántson egy ilyen jó vevőt, mint Ravelston. Persze a
történtek után senki sem kívánhatja tőle, hogy visszavegye
Gordont. A botrány ártott az üzletnek, ráadásul jogosan
felháborították Flaxman telefonon rázúdított hazugságai.
Legjobban mégis az dühítette fel, hogy a segédje részegen
garázdálkodott. Ravelston szerint a részegség ténye egészen
kihozta a sodrából. Az volt a benyomása, hogy könnyebben
elnézte volna, ha belenyúl a kasszába. Ő maga persze
antialkoholista. Gordon ugyan nemegyszer eltűnődött rajta,
vajon nem zugivó-e, a derék skót hagyományok jegyében.
Az orra kellően vöröslött, de talán csak a tubákolástól.
Gordon mindenesetre benne volt a szószban, süllyedt,
legalább öt ölnyi mélybe.
– Wisbeach biztosan ragaszkodik a ruháimhoz, meg a
holmimhoz – mondta. – Kizárt dolog, hogy odamenjek érte.
Különben is tartozom neki egyheti lakbérrel.
– Emiatt ne aggódj. A lakbért, vagy más effélét elrendezem.
– Édes öregem, mégsem hagyhatom, hogy te fizesd ki a
lakbéremet!
– Már hogy a pokolba ne! – Ravelston elvörösödött.
Szánalmasan meredt a távolba, aztán hirtelen kitört belőle,
amit el kellett mondania. – Idefigyelj, Gordon, rendbe kell
hoznunk a dolgokat. Egyszerűen itt maradsz, amíg az ügy el
nem csitul. A pénzre meg az ilyesmire ne legyen gondod. És
azt se hidd, hogy nyűg vagy a nyakamon, mert nem.
Különben is csak addig tart az egész, míg új állást nem
találsz.
Gordon rosszkedvűen elfordult, kezét zsebre vágta. Persze,
ezt is látta előre.. Tudta, hogy nem fogadhatja el, nem akarja
elfogadni, mégsem elég bátor a visszautasításhoz.
– Nem szándékszom rajtad élősködni – mondta
barátságtalanul.
– Az ég szerelmére, ne mondj ilyeneket! Különben is hova
mennél innen?
– Nem tudom – gondolom, a híd alá. Ahová való vagyok.
Minél előbb, annál jobb.
– Marhaság! Itt maradsz, amíg nem találsz másik munkát.
– Az égvilágon sehol sincs munka. Egy évbe is beletelhet,
mire találok valamit. És nem akarok találni.
– Nem szabad így beszélned! Előbb-utóbb találni fogsz.
Valami majd csak adódik. Élősködésről pedig az ég szerelmére
ne beszélj! Barátok közti egyezségről van szó. Ha nagyon
akarod, mindent visszafizethetsz egyszer.
– Igen – egyszer!
Végül mégis hagyta magát meggyőzni. Tudta, hogy előbb-
utóbb hagyja magát meggyőzni. Ott maradt a lakásban, és
engedte, hogy Ravelston elmenjen a Willowbed Roadra,
kifizesse a lakbérét, és elhozza a két bőröndjét – még abba is
beleegyezett, hogy Ravelston további két fontot
„kölcsönözzön” váratlan kiadásokra. Nehéz szívvel, de
engedett. Ott élt – ott élősködött Ravelston nyakán. Hogy
lehet így köztük ismét valódi barátság? Ráadásul, a lelke
mélyén egyáltalán nem vágyott segítségre. Azt akarta, hogy
Fagyják magára. A híd alá vágyott, jobb gyorsan odajutni, és
túlesni rajta. Mégis ott ragadt Ravelstonnál, pusztán azért,
mert nem volt elég bátorsága másképp cselekedni.
Az álláskeresés persze tényleg reménytelen vállalkozás. A
semmiből munkát teremteni még a gazdag Ravelston sem
képes. Gordon előre tudta, hogy könyvszakmában hiába
kereskedik. A következő három napon lejárta a lábát,
könyvkereskedőtől könyvkereskedőig vándorolt, de hiába.
Összeszorított foggal járt üzletről üzletre, bemasírozott, kérte
az üzletvezetőt, majd három perccel később, emelt fejjel
masírozott kifelé. Mindenütt ugyanazt a választ kapta: nincs
üresedés. Néhány helyen kerestek ugyan kisegítőt
karácsonyi hajrá idejére, de Gordon erre nem látszott
alkalmasnak. Nem volt sem csinos, sem szolgálatkész
szakadtan öltözött, és előkelő kiejtéssel beszél. Egyébként is,
az első néhány kérdés után kiderült, hogy részegeskedés
miatt kirúgták az előző munkahelyéről. A harmadik nap
végére föladta. Tudta, hogy semmi értelme. Valójában csak
Ravelston megnyugtatására mímelte, hogy állást keres.
Esténként fájós lábbal és a sorozatos visszautasításoktól
elkeseredetten tért vissza a lakásba. Mindenhol gyalog ment,
hogy minél kevesebbet költsön a barátja két fontjából. Mire
hazaért, Ravelston is éppen megjött az irodából, a kandalló
előtti karosszékek egyikében ült, a térdén terjedelmes
hasáblevonat. Mikor Gordon belépett, felnézett, és
rendszerint megkérdezte:
– Sikerült?
Gordon nem válaszolt. Ha megtette volna, nyílván súlyos
káromkodások csúsznak ki a száján. Rá se nézet Ravelstonra,
bevonult a hálószobájába, lerúgta a cipőjét, és végigvágta
magát az ágyon. Gyűlölte önmagát. Miért jött vissza? Milyen
jogon tér vissza és élősködik Ravelstonon, mikor többé
eszében sincs munkát keresni? Kint kellett volna maradnia
az utcán, ott aludni a Trafalgar téren, koldulni – bármit. De
még nincs bátorsága szembenézni az utcával. A meleg, a
menedék tudata visszahúzta. Kezét a feje alá tette, az apátia
és az önutálat vegyes érzése kínozta. Mintegy fél ara múlva
meghallotta az ajtócsengőt, és azt is, hogy Ravelston indul
ajtót nyitni. Talán az a szuka Hermione Slater. Ravelston
néhány napja bemutatta Gordonnak, a lány úgy bánt vele,
mint egy féreggel. Egy pillanattal később kopogtak a
hálószobája ajtaján.
– Mi az? – kérdezte Gordon.
– Látogatód jött – felelte Ravelston.
– Nekem?
– Igen. Gyere át a másik szobába!
Gordon átkozódva, lomhán tápászkodott. A másik szobában
Rosemary várta. Félig-meddig persze számított rá, mégis
megviselte a látása. Tudta, miért jött: együttérzésből,
sajnálatból, vagy azért, hogy szemére hányja, mit tett – olyan
mindegy. Csüggedt, fásult állapotában nem kívánt
semmilyen erőfeszítést tenni, hogy beszéljen vele. Csak azt
akarta, hogy hagyják egyedül. Ravelston viszont örült
Rosemarynek. Egyetlen találkozásuk alkalmával
rokonszenvesnek találta, és úgy vélte, képes felvidítani
Gordont. Átlátszó ürüggyel lement tehát az irodába, és
magukra hagyta kettejüket.
Egyedül maradtak, de Gordon nem mozdult, hogy átölelje. A
kandalló előtt állt, zsebre dugott kézzel, Behúzott nyakkal,
lába Ravelston túlságosan is nagy papucsában. Rosemary
tétován lépett feléje, még a kalapját, báránybőr galléros
kabátját sem vette le. Fájt Gordont így látni. Egyetlen hét
alatt jelentősen leromlott. Máris magán viselte az állása
vesztett férfi eltéveszthetetlen jegyeit: ágrólszakadt
csellengőnek látszott. Arca lesoványodott, a szeme alatt
karikák. Az is nyilvánvaló volt, hogy aznap még nem
borotválkozott.
Rosemary Gordon karjára tette a kezét, kicsit sután, mint
általában az a nő, aki akarata ellenére, de mégis megteszi az
első lépést.
– Gordon...
– Nos?
Szinte barátságtalanul hangzott. A következő pillanatban a
karjában tartotta Rosemaryt. De a lánynak kellett megtennie
az első lépést. A feje Gordon mellén nyugodott, és lám,
minden erejére szüksége volt, hogy megbirkózzon a szemébe
gyűlő könnyekkel. Gordont rettenetesen fárasztotta. Olyan
sokszor megríkatta már. Nem akarta, hogy sírjanak miatta.
azt akarta, hogy hagyják békén. Egyedül a csalódottságával,
a rosszkedvével. Karjában tartotta lányt, egyik kezével
gépiesen cirógatta a vállát, miközben nem érzett mást, csak
fásultságot. Megnehezíti a helyzetét azzal, hogy idejött. Rá a
mocsok, a hideg, az éhezés vár, az utca, a szegényház, a
börtön. Emiatt kell megacéloznia magát. Képes is lesz rá,
csak: hagyják magára, és ne fertőzzék ide nem illő
érzésekkel.
Kicsit ellökte magától a lányt. Rosemary most is, mint
mindig, gyorsan összeszedte magát.
– Gordon, drágám! Annyira sajnálom!
– Mit sajnálsz?
– Hogy elvesztetted a munkádat és mindent. Olyan
boldogtalannak látszol.
– Nem vagyok boldogtalan. Az ég szerelmére, csak ne
sajnálj!
Kiszabadította magát a lány karjából. Rosemary levette a
kalapját, és egy székre dobta. Határozott céllal jött. Ki kellett
mondania valamit, amit éveken át, lovagiasságból, nem
mondott ki. Most eljött az ideje, és nyíltan kell előrukkolnia
vele. Nem természete kerülgetni a lényeget.
– Gordon, megtennél valamit a kedvemért?
– Mit?
– Visszamennél az Új Albionhoz?
Hát ezért jött! Tudhatta volna. Most kezdi gyötörni, mint a
többiek. Csatlakozik azokhoz, akik eddig is azzal
aggasztották, azzal kínozták, hogy „boldogulnia” kell. Mi
mást várt volna tőle? Minden nő ezt tenné. A csoda, hogy
Rosemarytől ez idáig nem hallott ilyesmit. Visszamenni az
Új Albionhoz! Életének egyetlen fontos lépése az volt, amikor
otthagyta őket. Ha úgy tetszik, ez volt az ő vallása, távol
tartani magát a pénz mocskos világától. Ebben a pillanatban
mégsem emlékezett tisztán egyetlen okra sem, miért is
hagyta ott az Új Albiont. Mindössze annyit tudott, hogy nem
megy vissza, ha rászakad is az ég, és már előre fárasztotta a
várható vita.
Megrántotta a vállát, és elfordította a fejét.
– Az Új Albion nem venne vissza – felelte kurtán.
– De igen. Emlékszel rá, mit mondott Mr. Erskine?
Ennek csak két éve. És jó reklámszövegíróra mindig szükség
van. Az irodában mindenki azt mondja. Biztosan tudom, ha
odamész, adnak neked munkát. És legalább heti négy fontot
fizetnének.
– Heti négy fontot! Remek! Abból már fikuszt is vehetek,
ugye?
– Gordon, ezzel ne viccelődj!
– Nem viccelek. Komolyan beszélek.
– Úgy érted, nem vagy hajlandó visszamenni, akkor sem, ha
munkát ajánlanak?
– Nem, a következő ezredévben. Akkor sem, ha heti ötven
fontot fizetnek.
– De miért? Miért?
– Már elmondtam neked, miért – felelte elnyűtten.
Rosemary tehetetlenül meredt rá. Hát minden hiába. Ez a
pénzdolog mindig ott áll közöttük – ezek az értelmetlen
skrupulusok, amelyeket sohasem értett meg, de elfogadott,
mert Gordonhoz tartoztak. Érezte annak nőnek minden
tehetetlen haragját, aki azt tapasztalja, hogy egy elvont
gondolat győz a józan ész fölött. Milyen őrjítő, hogy képes
csak azért lecsúszni, mert elvei vannak! Majdnem dühösen
mondta:
– Nem értelek, Gordon, most tényleg nem. Itt állsz, munka
nélkül, éhezni fogsz, ha így folytatod, és mégsem fogadod el
az állást, holott szinte könyörögnek, tedd meg!
– Igazad van. Nem fogadom el.
– Valamilyen állásra úgyis szükséged van, nem?
– Valamilyenre igen, de nem jó állásra. Isten tudja hányszor
elmagyaráztam. Előbb-utóbb találok valamit. Olyasfélét,
mint az előző.
– Szerintem, te nem is próbálkozol, vagy tévednék?
– Igenis, próbálkozom. Ma egész nap könyvkereskedőknél
házaltam.
– És ma még nem is borotválkoztál! – folytatta Rosemary, aki
nőhöz méltó fürgeséggel váltott témát.
Gordon végigsimított az állán. – Ami azt illeti, mintha
tényleg nem borotválkoztam volna.
– És még elvárod az emberektől, hogy állással kínáljanak! Jaj,
Gordon!
– Ugyan, mit számít? Túl vesződséges naponta
borotválkozni.
– Hagyod magad szétesni – mondta Rosemary keserűen. –
Mintha nem is akarnál erőfeszítést tenni. Egyszerűen el
akarsz süllyedni!
– Nem tudom. Talán. Inkább süllyedni, mint emelkedni.
Vitatkoztak. Rosemary először beszélt így Gordonnal.
Megint könnyek szöktek a szemébe, de megint legyűrte őket.
Mielőtt idejött, megesküdött, hogy nem fog sírni. A szörnyű
az volt, hogy a könnyei nem elkeserítették, csak fárasztották
Gordont. Mintha nem lett volna képes többé az
együttérzésre, a lelke legbelsejében valami mégis
megmozdult. Bárcsak Rosemary magára hagyná! Magára,
csak magára! Hogy megszabadulhasson kudarcának kínzó
tudatától, hogy szabadon süllyedhessen, egyre lejjebb, olyan
csendes világok mélyére, ahol többé nem létezik sem pénz,
sem erőfeszítés, sem erkölcsi kötelesség. Végül otthagyta
Rosemaryt, bement a vendégszobába. Veszekedtek, igen, ez
volt az első, valóban komoly veszekedésük. Hogy végzetes
lesz-e, még nem tudta. E pillanatban nem is érdekelte.
Becsukta maga mögött az ajtót, és cigarettázva elhevert az
ágyon. Ki kell jutnia innét, mégpedig minél gyorsabban!
Reggel szedi a sátorfáját. Nem élősködik tovább
Ravelstonon. Nem zsarolja tovább a méltóság isteneit! Le, le,
a sárba – le az utcára, a szegényházba, a börtönbe! Csak ott
lelhet végre békességet.
Ravelston egyedül találta Rosemaryt, amikor visszajött: a
lány éppen távozni készült. Köszönt, majd váratlanul
visszafordult, és a férfi karjára tette a kezét.
Úgy érezte, elég jól ismeri ahhoz, hogy a bizalmába fogadja.
– Mr. Ravelston, kérem, megpróbálná rávenni Gordont, hogy
szerezzen magának munkát?
– Megteszem, ami tőlem telik. Nem lesz könnyű. Azért azt
hiszem, hamarosan menni fog.
– Félelmetes őt ilyen állapotban látni. Szétesőben van. És
közben egész idő alatt ott vár rá egy állás, egy igazán jó állás,
amit könnyedén megkaphatna, ha akarna. Az a baj, hogy
nem akarja.
Beszélt Ravelstonnak az Új Albionról. Ravelston az orrát
dörgölte.
– Igen. Bevallom, hallottam róla. Megbeszéltük a dolgot,
mikor otthagyta őket.
– De ugye nem gondolja, hogy helyesen cselekedett? –
kérdezte, miközben jól sejtette, hogy Ravelston helyeselte Gor-
don döntését.
– Hát... tényleg nem volt bölcs döntés. De azért sok igazság
van abban, amit Gordon mond. A kapitalizmus velejéig
romlott, és kívül kell maradnunk rajta... legalábbis ő így
gondolkodik. Nem túl gyakorlatias, de ép gondolat.
– Elméletnek jó, megértem. De ha egyszer nincs munkája, ezt
meg megkaphatná, ha akarná – akkor, ugye tényleg nem
gondolja komolyan, hogy jogában áll visszautasítani?
– A józan ész szempontjából nem, de elvi okokból… nos,
igen.
– Ó, az elvi okok! Mi nem engedhetjük meg magunknak,
hogy elveink legyenek, mi, és a hozzánk hasonlók! Ez az,
amit Gordon nem akar megérteni.
Gordon nem távozott másnap reggel. Az ember elhatároz
effélét, meg is akarja tenni, de amikor elérkezik az idő, a
hideg reggeli fényben valahogy minden másképpen történik.
Csak még egy napot marad, mondta magának, aztán ismét
„csak egy napot”, míg öt hosszú nap el nem telt Rosemary
távozása után, Gordon még mindig ott lebzselt, élt Ravelston
nyakán, és álláslehetőségnek a szikráját se látta, se közel, se
távol. Még mindig úgy tett, mintha próbálkozna, de csak
becsületből. Útnak indult, hogy órákon át könyvtárakban
lebzseljen, aztán hazatért, hogy elheverjen a vendégszoba az
ágyán, felöltözve, épp csak a cipőjét vetve le, cigarettáról
cigarettára gyújtva. A tehetetlenség és az utcától való félelem
tartotta ott, és éppen ezért volt ez az öt nap
elmondhatatlanul, átkozottul szörnyű. Nincs is rémesebb
dolog a világon, mint másvalaki házában élni, a kenyerét
enni, és semmit nem adni cserébe. És talán az a legrosszabb
az egészben, ha a jótevőd egy pillanatra sem ismeri el, hogy a
jótevőd. Ravelston tapintata felülmúlhatatlan volt. Előbb
elpusztult volna, mintsem beismerje, hogy Gordon rajta
élősködik. Kifizette Gordon büntetését, a lakbértartozását,
eltartja egy hete, még két fontot is adott neki, de mindez
semmiség, barátok közti egyezség, Gordon is megtenné
ugyanezt érte. Gordon időről időre gyönge kísérleteket tett a
menekülésre, mind ugyanúgy végződött.
– Idehallgass, Ravelston! Képtelen vagyok tovább itt
maradni. Épp elég ideig eltartottál. Holnap reggel eltűnök.
– Édes öregem! Gondolkozz józanul! Hiszen nincs egy... – És
nem, Ravelston még most, mikor Gordon nyilvánvalóan a
tönk szélén táncolt, még most sem volt képes kimondani:
„Nincs egy vasad sem!” Az ember nem mond csak úgy
ilyesmit. Inkább kitalált helyette mást:
– Mégis, hova mennél lakni?
– Isten tudja. Nem érdekel. Vannak helyek, ahol lehet ágyat
bérelni. Maradt néhány shillingem.
– Ne légy már ekkora szamár! Sokkal jobb, ha itt maradsz,
amíg nem találsz munkát.
– Mondom, hogy az hónapokba telhet. Addig nem
maradhatok.
– A pokolba is, öregem! Nekem jó, ha itt vagy.
A lelke mélyén persze nem lehetett neki olyan jó. Miért is lett
volna? Lehetetlen helyzet. Mindig érződött köztük valami
feszültség. Így van ez, ha az egyik ember a másikból él.
Bárhogyan is álcázzák, rémes dolog a jótékonyság, az adó és
kapó között valami rossz érzés támad, majdhogynem titkos
gyűlölet. Gordon tudta, a barátsága Ravelstonnal már sosem
lesz a régi. Akármi történik ezután, ennek az ördögi
időszaknak az emléke mindig közéjük áll majd. Függő
helyzetének tudata, hogy nyűg, útban van, nemkívánatos
személy, se éjjel, se nappal nem hagyta el. Az étkezéseknél
alig vett magához valamit, nem szívta Ravelston cigarettáját,
de a tőle kapott pénz maradékán vett magának cigarettát.
Soha meg nem gyújtotta volna a szobájában a gázt.
Legszívesebben láthatatlanná vált volna. A lakásban és az
irodában naponta megfordultak emberek. Mindannyian
látták Gordont, és tisztában voltak a helyzetével. Ravelston
megint egy potyázót ajnároz, mondták Még a szakmai
féltékenység árnyalatát is felfedezte az Antikrisztus
sleppjének egynémely tagjában. Hermione Slater háromszor
jelent meg azon a héten. Az első találkozásból okulva
Gordon elmenekült a lakásból, mihelyt a hölgy megjelent,
egy alkalommal, mikor este érkezett, jóval éjfél utánig kellett
az utcán maradnia. Mrs. Beaver, a takarítónő is „átlátott”
Gordonon. Ismerte a fajtáját. Még egy a semmirekellő „író
urak” közül, akik szegény Mr. Ravelstonon élősködnek. Így
aztán a maga nem túl kifinomult módján igyekezett Gordon
életét megnehezíteni. Kedvenc módszere a „seprű-serpenyő”
volt: – Most itt kell rendet raknom, Mr. Comstock, ha nem
bánja – mondta bármelyik szobára, ahol éppen letelepedett.
A végén azonban váratlanul, és anélkül hogy a kisujját
mozdította volna, Gordon mégis munkát kapott. Egy reggel
levél jött Mr. McKechnie-től. Az öregúr sajnálkozott –
annyira persze nem, hogy visszavegye Gordont, de azért
eléggé ahhoz, hogy másik munkát ajánljon neki. Közölte,
hogy egy bizonyos Mr. Cheeseman, egy lambethi
könyvkereskedő segédet keres. Abból, amit írt, kiderült, ha
Gordon pályázik, megkapja a munkát, persze az is
nyilvánvaló volt, hogy valami bűzlik az állás körül. Gordon
nemigen hallott eddig Mr. Cheesemanről, pedig a
könyvszakmában mindenki ismer mindenkit. A lelke mélyén
ez a fordulat is fárasztotta. Nem akarta igazán a munkát.
Egyáltalán nem akart többé dolgozni, süllyedni akart,
erőfeszítésre képtelenül, süllyedni le, a sárba. Viszont nem
akart csalódást okozni Ravelstonnak, azok után, amit érte
tett. Még aznap délelőtt elindult hát Lambethbe, hogy
érdeklődjön az állás felől.
Az üzlet a Waterloo Roadon állt. Vacak, nyomorúságos kis
hely, a megkopott aranybetűk nem a Cheeseman, hanem az
Eldridge nevet hirdették. Az ablakban azonban hevert
néhány borjúbőrbe kötött fólió és néhány tizenhatodik
századi térkép, melyekről Gordon úgy vélte, értékesek
lehetnek. Mr. Cheeseman láthatólag a „ritkaságokra”
specializálódott. Gordon összeszedte minden bátorságát, és
belépett.
Az ajtócsengőre egy apró, gonosz ábrázatú teremtmény
kecmergett elő az üzlet mögötti irodából. Sűrű szemöldöke
alól, tolakodó rosszindulattal fürkészte Gordont. A szavakat
kurtán-furcsán ejtette, mintha félbeharapta volna mindet,
mielőtt engedte volna, hogy kibukjon a száján. – M’t t’hetek
‘nért? – valahogy így hangzott a mondókája. Gordon
elmagyarázta, miért jött. Mr. Cheeseman jelentőségteljes
pillantást vetett rá, majd szavait továbbra is elharapva így
szólt:
– Aha, Comstock, ‘ha! ‘re jöjjön! Ide, ‘z irodámba. M’r
vártam.
Gordon követte. Mr. Cheeseman külseje semmi jót nem ígért,
kissé torz termete még törpének is apró, haja koromfekete. A
törpe embernek általában arányos a törzse és hozzá
aránytalanul rövidek a végtagjai. Mr. Cheesemannal fordítva
állt a helyzet. A lába átlagos volt, de testének felső része
akkorára zsugorodott. hogy az ülepe szinte a lapocka alól
ugrott ki. Ettől aztán járás közben ollóra emlékeztetett. Erős,
csontos váll, óriási, csúnya kéz, a fej tolakodó, mozdulatai
hirtelenek. Ruházata felöltötte a nagyon régi és nagyon
piszkos ruhák merev, sajátosan fénylő állagát. Éppen
beléptek az irodába, amikor ismét megszólalt a csengő:
vásárló érkezett, kezében a hatpennys dobozból kiemelt
könyv és egy félkoronás. Mr. Cheeseman nem a kasszába
nyúlt a visszajáróért – kassza ugyanis láthatólag nem volt –,
hanem deréktájról, ruhája titokzatos bugyraiból, elővarázsolt
egy erősen zsíros bőrerszényt. Az erszény szinte elveszett
óriási kezében, de mintha szándékosan úgy is fordította
volna, hogy a tartalmát ne lássák.
– Sz’retem, ha a pénz’m a zs’bemben van – magyarázta, míg
az irodába léptek, és a plafonra meresztette a szemét.
Világossá vált, hogy Mr. Cheeseman azért harapja el a
szavakat, mert úgy gondolja, pénzbe kerülnek, tehát nem
pazarolhatók. Az irodában aztán addig beszélgettek, amíg ki
nem csikarta Gordonból, hogy részegeskedés miatt
bocsátották el. Ami azt illeti, már mindent tudott az ügyről.
Mr. McKechnie beszélte el, akivel néhány nappal azelőtt egy
árverésen találkozott. Hegyezte a fülét, mert éppen segédet
keresett, az olyan segéd pedig, akit kirúgtak
részegeskedésért, nyilván kevesebbért is elszegődik. Gordon
tisztán látta, hogy a részegséget fegyverként szándékoznak
felhasználni ellene. Azért Mr. Cheeseman mégsem
viselkedett barátságtalanul. Az a fajta ember volt, aki
becsapja a másikat, ha teheti, és erőszakos, ha hagyják, de aki
a maga kissé lekezelő, ám kedélyes módján, meg is becsüli
embertársát. Azonnal bizalmába avatta Gordont, beszélt az
üzletmenetről, és elégedett kuncogással ecsetelte a saját
ravaszságát. Sajátosan kuncogott, szája sarka felfele görbült,
annyira, hogy óriási orra szinte belesüppedt.
Elmondta Gordonnak, nemrégiben új ötlete támadt egy
jövedelmező melléküzletággal kapcsolatban. Be akar indítani
egy kétpennys kölcsönző rendszert, de elkülönítve az
üzlettől, nehogy a „ritkaságokra” vágyó előkelőbbeket
elriassza az alacsonyabb rendű közeg. Ezért nem messze
innen kibérelt egy másik helyet, amit ebédszünetben
mindjárt Gordonnak is megmutatott. Jócskán bent jártak a
sivár kis utcában, egy legyektől hemzsegő hentesüzlet és egy
helyre temetkezési vállalkozó között. A temetkezési
vállalkozó kirakatába elhelyezett hirdetések felkeltették
Gordon figyelmét. Manapság már két font tízért föld alá
dugják az embert. Sőt, részletre is eltemettetheted magad. A
hamvasztást is reklámozzák: „Diszkrét, higiénikus és olcsó”.
Az üzlethelyiség egyetlen szűk szobából állt, egy cső alakú
képződményből, mely nem volt szélesebb a falába vágott
ablaknál, bútorzata egy ócska asztal, egy szék és a katalógus.
A frissen festett polcok üresen várakoztak. Gordon egy
pillantással felmérte, ez semmiben sem hasonlít majd a Mr.
McKechnie-féle könyvtárhoz, melyet felügyelt. Mr.
McKechnie könyvtára nagyjából értelmiségi ízlésre vallott.
Nem süllyedt mélyebbre Dellnél, akadt benne Lawrence és
Huxley. Ez itt viszont az olcsó, silány kis könyvtárak egyike
lesz („gombakönyvtár” néven ismerik), mely London
különböző szögleteiben felbukkan, és kifejezetten a
tanulatlan közönséget célozza meg. Az efféle könyvtárban
véletlenül sem találni olyan könyvet, melyről valaha is
kritikát írtak, vagy amelyről civilizált ember valaha is hallott
volna. Az ilyesmit ócskább cégek adják ki, és zugfirkászok
állítanak elő belőle körülbelül évente négyet, olyan gépiesen,
ahogy mások a kolbászt, csak kevesebb hozzáértéssel. Az
eredmény: regénynek álcázott négypennys fércművek, a
könyvtár tulajdonosa fillérekért hozzájuk juthat. Mr.
Cheesman elmagyarázta, hogy még nem rendelte meg a
könyveket. Úgy beszélt a „könyvrendelésről”, mint más
arról, hogyan rendelt egy tonnányi szenet. Azt mondta,
ötszáz válogatott címmel kezd. A polcokat már rendszerezte:
„Szex”, „Krimi”, „Vadnyugat” és ehhez hasonló
címszavakkal.
Felajánlotta Gordonnak az állást. Végtelenül egyszerű
munka. Az ember azzal tölt napi tíz órát, hogy kiadja a
könyveket, elveszi a pénzt, és elkapja a legszemtelenebb
könyvtolvajokat. A fizetés, tette hozzá méricskélő
oldalpillantással, heti harminc shilling.
Gordon azon nyomban elfogadta az ajánlatot. Mr. Cheesman
talán csalódott is. Bizton számíthatott némi vitára, és
örömmel emlékeztette volna Gordont arra, hogy a koldus
nem válogathat. Gordon azonban elégedett volt. Ez a
megfelelő állás. Az ilyennel nincs gond, mert itt nincs helye
becsvágynak, erőfeszítésnek, reménynek. Tíz shillinggel
kevesebb, tíz shillinggel közelebb a mocsárhoz. Ezt akarta.
„Kölcsönvett” még két fontot Ravelstontól, és heti nyolc
shillingért kibérelt egy bútorozott szobát, a Lambeth közzel
párhuzamos, mocskos kis utcában.
Mr. Cheesman megrendelte az ötszáz válogatott címet, és
Gordon december huszadikán munkába állt. Ez éppen a
harmincadik születésnapja volt.
X.
A FÖLD ALÁ, A FÖLD ALÁ! LE A FÖLD BIZTONSÁGOS, PUHA
MÉHÉBE, ODA, AHOL NINCS ÁLLÁSKERESÉS ÉS ÁLLÁSVESZTÉS,
NINCSENEK ROKONOK ÉS BARÁTOK, NINCS REMÉNY, FÉLELEM,
BECSVÁGY, TISZTESSÉG, KÖTELESSÉG – SENKI NEM AKAR TŐLED
SEMMIT. ERRE VÁGYOTT.
Nem a halálra, a halál fizikai valóságára. Furcsa érzés volt.
Nem hagyta el, amióta a rendőrségi cellában ébredt. A
részegség utáni szokásos gonosz, lázadó hangulat nála
állandósult. Az az átkozott éjszaka kijelölte életének egy új
szakaszát. Meglepő váratlansággal húzta lefelé. Előtte is
harcolt ugyan a pénz törvénye ellen, de ugyanolyan erővel
ragaszkodott kevéske maradék méltóságához. Most azonban
éppen ez a méltóság késztette arra, hogy meneküljön. Le
akart merülni a mélybe, oda, ahol már nem számít a
méltóság, el akarta vágni önbecsülése szálait, hogy
alámerüljön – hogy elsüllyedjen, ahogy Rosemary mondta.
Az agyában mindez a föld alatt gondolatához kapcsolódott.
Szívesen gondolt az elveszett emberekre, az alvilágiakra,
csavargókra, koldusokra, bűnözőkre, prostituáltakra. Az egy
jó világ, ahol ők tanyáznak, áporodott vackukon és
odúikban. Szívesen gondolt rá, hogy a pénz világa alatt, ott a
nagy, lompos alvilág, ahol nincs jelentősége sem a
kudarcnak, sem a sikernek. Ebben az árnyékkirályságban
mindenki egyenlő. Ide kívánkozott, a becsvágyon aluli
világba. Megnyugtatta, ha Dél-London füstösen terpeszkedő
nyomornegyedeire gondolt, erre a kietlen, végeláthatatlan
vadonra, melybe örökre beleveszhet az ember.
Ez a munka pontosan, vagy majdnem pontosan olyan volt,
amilyet kívánt. Lambeth homályos, téli utcáin, ahol a
teafüggők szépiaarca sodródott a ködben, az ember átélhette
az alámerülést. Itt elvesztette a kapcsolatot pénzzel és
kultúrával egyaránt. Nem akadt értelmiségi vásárló, akinek
el kellett volna játszani az értelmiségit, senki nem
kérdezhette meg a jól menők tapintatlanságával: – Hát maga
mit keres itt ennyi ésszel és ilyen neveltetéssel?! – Az ember a
nyomornegyed része lett, és mint ilyen, magától értetődő. A
fiatalemberek, a fiatal lányok, és a nyúzott, középkorú
asszonyok, akik a könyvtárba jártak, aligha vették észre,
hogy Gordon tanult ember. Ő volt „a könyvtáros pasas”,
gyakorlatilag egy közülük.
Maga a munka hihetetlenül értelmetlennek bizonyult.
Gordon ott ült napi tíz órát, csütörtökönként hatot, kiadta és
följegyezte a könyveket, beszedte a kétpennyket. Közben az
olvasáson kívül semmi teendője nem akadt. Az elhagyatott
utca nem kínált látnivalót. A nap fő eseménye az volt,
amikor a szomszéd temetkezési vállalkozó elé beállt a
halottaskocsi. Gordon érdeklődését felkeltette, hogy az egyik
lóról részben lekopott a festék, a szőre lassan furcsa,
lilásbarna árnyalatot öltött. Ha nem járt nála kuncsaft, az idő
nagy részében a sárgakötésű szemetet olvasta: a könyvtár
anyagát. Az efféle könyvekből óránként egyet el lehet
olvasni. Illettek a hangulatához. Ezek a „kétpennysek” remek
„kiutat” kínálnak az irodalomból. Semmi nem ró ilyen
csekély terhet az értelemre, még a film is követel valamelyes
erőfeszítést. Ezért aztán, amikor ki-ki különböző műfajú
könyveket keresett: szexet, krimit, vadnyugati vagy
romantikus történetet (nagyon romantikusat), Gordon
mindig készen állt a szakértő válasszal.
Mr. Cheeseman nem volt rossz munkaadó, ha az alkalmazott
megértette, a végítélet napjáig sem fog fizetésemelést kapni.
Mondanunk sem kell, azzal gyanúsította Gordont, hogy
lefölözi a bevételt. Egy-két héten belül kidolgozott egy új
könyvelési rendszert, mely nyomon követhetővé tette
számára, naponta hány könyvet kölcsönöztek, és
összevethette a bevétellel. Még így is (mondta) Gordon
hatalmában áll bejegyzés nélkül kiadni a könyveket: a
lehetőség, hogy Gordon napi hat pennyvel, de akár egy
shillinggel is megkárosíthatja, úgy ingerelte, mint a matrac
alatti borsószem a hercegnőt. Mégsem volt egészen
ellenszenves a maga alattomos törpe módján. Esténként,
miután bezárta a boltot, átjött a könyvtárba a napi bevételért,
és kicsit elbeszélgetett Gordonnal, tolakodó kuncogással
előadta legújabb fortélyait. Ezekből a beszélgetésekből
Gordon lassan összerakta Mr. Cheeseman történetét. A
használtruha-kereskedésben kezdte, ezt tekintette fő
hivatásának; a könyvesboltot egy nagybácsitól örökölte
három évvel azelőtt. Akkoriban egyike volt csak a rémes kis
könyvesboltoknak, ahol még polcot se szereltek a falra, a
könyvek óriási, poros halmokban várakoztak, osztályozás
nélkül. A könyvgyűjtők bizonyos fokig kedvelték, hiszen a
szemétben alkalmasint értékre is bukkanhattak, de a
megélhetést a kétpennys, papírkötésű thrillerek jelentették.
Mr. Cheeseman eleinte undorral uralkodott a
szemétdombján. Utálta a könyveket, és még nem jött rá,
hogy lehet belőlük pénzt csinálni. Megtartotta a
használtruha-boltot is, egy helyettes segítségével, és vissza
akart térni a ruhakereskedésbe, mihelyt megfelelő ajánlatot
kap a könyvesboltra. Csak mostanában ébredt rá, hogy a
megfelelően forgatott könyv is hozhat pénzt. Mihelyt ezt a
fölfedezést tette, döbbenetes érzéket fejlesztett ki magában a
könyvkereskedésre. Két éven belül úgy felhozta a
boltocskáját, hogy méreteihez képest, az egyik legjobb
„ritkaságok” boltja lett Londonban. Számára a könyv
ugyanolyan portéka volt, mint a használt nadrág. Nemcsak
hogy soha életében el nem olvasott egy könyvet, de fel sem
foghatta, más miért tesz ilyet. A gyűjtőkhöz, akik kedvtelve
böngészték a ritkaságait, úgy viszonyult, mint a szexuálisan
érzéketlenné vált prostituált az ügyfeleihez. Mégis, ránézésre
tudta, értékes-e egy könyv vagy sem. A feje árverési
katalógusok és első kiadások aranybányája volt, a tetejébe
remek üzleti érzékkel áldotta meg az ég.
Könyvállományának gyarapítására kedvenc módszere a
nemrég elhunytak, főleg lelkészek hagyatékának fölvásárlása
volt. Ha egy egyházfi jobblétre szenderült, Mr. Cheeseman a
keselyű gyorsaságával termett a helyszínen. Gordonnak
elmagyarázta, a lelkészek után nagy eséllyel marad komoly
könyvtár és tudatlan feleség. Ő maga természetesen nem
nősült meg, a bolt fölött lakott, barátai nem voltak,
szórakozni nem járt. Gordon néha eltűnődött, vajon mit
csinál azokon az estéken, amikor éppen nem könyvek után
szaglászik. Elképzelte, amint Mr. Cheeseman a többszörösen
bezárt szobában üldögél, az ablakok elsötétítve, előtte
félkoronások és fontok halmaza, az átszámolt pénzt
gondosan cigarettásdobozokba hajtogatja.
Mr. Cheeseman szívesen kötözködött Gordonnal, alig várta,
hogy valamilyen ürüggyel lejjebb szoríthassa a bérét, de nem
táplált vele szemben semmiféle rosszindulatot. Esténként,
amikor átballagott a könyvtárba, általában előhúzott a
zsebéből egy átzsírosodott zacskó burgonyaszirmot, Gordon
felé nyújtotta, és a maga kurta módján odavetette:
– Kér?
Nagy keze úgy markolta a zacskót, hogy két-három darabnál
többet véletlenül se lehessen belőle kivenni. Ezt viszont
barátságos gesztusnak szánta. Ami Gordon lakhelyét illeti, a
Lambeth közzel párhuzamos Sörudvar déli oldalán, bizony
mocskos kis odú volt. A tető alatti szobácska heti nyolc
shillingjébe került. A mennyezet lejtett, a tetőablakos,
sajtdarab formájú padlásszoba minden eddiginél jobban
hasonlított egy mesebeli költő szállására. Az óriási, törött
támlájú, alacsony ágyon elnyűtt takaró, az ágyneműt
kéthetente cserélték, az asztalon teáscsészék generációinak
gyűrűs lenyomata, roskatag konyhaszék, bádoglavór,
főzőlap.
A viaszt soha nem látott padló ragadt a mocsoktól. A
rózsaszín tapéta repedéseiben egész bogártenyészet lakott,
de tél lévén zsibbadt mozdulatlanságban, hacsak a
tulajdonos túl nem fűtötte a szobát. A lakó maga vetett
ágyat. Mrs. Meakin, a háziasszony, elvben naponta takarított,
de valójában ötből négy napon biztosan túl magasnak találta
a lépcsőket. Szinte minden lakó maga készítette el
nyomorúságos ételét a hálószobájában. Gáztűzhely persze
nem volt, csak a főzőlap, két emelettel lejjebb pedig az óriási,
pokolszagot árasztó mosogató, amelyen az egész ház
osztozott.
A Gordonéval szomszédos padlásszobában egy magas és
csinos, idős asszony lakott, akinek valami nem volt rendben
a fejében, az arca időnként koromfekete volt a kosztól.
Gordon nem bírt rájönni, honnan ered a kosz. Szénpornak
látszott. A szomszédság gyerekei azt ordították utána,
„Szurtosképű!”, amikor tragikai fenséggel, maga elé
motyogva, végigvonult az utcán. A Gordon alatti emeleten
egy másik asszony lakott a csecsemőjével, aki egy pillanatra
sem hagyta abba a sírást. Mellettük fiatal pár, őrjöngő
veszekedéseiket és őrjöngő kibéküléseiket hallotta az egész
ház. A földszinti szobafestő feleséggel és öt gyerekkel
tengődött a munkanélküli segélyen és időközi alkalmi
munkákon. Mrs. Meakin, a háziasszony az alagsor egyik
odújában lakott. Gordon kedvelte a helyet. Nagyon
különbözött Mrs. Wisbeach házától. Itt nyoma se maradt a
fukar, alsó-középosztálybeli rátartiságnak, és az ember nem
érezte sem azt, hogy lesnek rá, sem azt, hogy helytelenítik a
viselkedését. Amíg a lakó fizette a bért, gyakorlatilag azt
csinált, amit akart, jöhetett részegen, fölmászhatott
négykézláb a lépcsőn, a nap bármely órájában fölhozhatott
bármilyen nőt, vagy naphosszat heverészhetett az ágyán, ha
úgy tetszett neki. Meakin mama nem szólt bele. A zilált
külsejű, öreg teremtés cipóformájú teste rengett, mint a
kocsonya. Azt mondják, fiatalon megérte a pénzét. Egy
biztos: rokonszenvvel viseltetett mindenki iránt, aki
nadrágot hordott. Mégis, ha nyomokban is, a
tiszteletreméltóság jegyeit viselte. Aznap, amikor Gordon
beköltözött, nagy fújtatással, küszködve caplatott fel a
lépcsőn, hallhatólag valami nehezet cipelt. A térdével,
pontosabban lábának azzal a részével, ahol a térde látszott
volna, lágyan megkoppantotta az ajtót. Gordon beeresztette.
– Nahát! – szuszogta kedvesen, miközben terhével befelé
nyomakodott. – Ez itten jót tesz majd magának. Oszt én meg
szeretem, ha a lakóim jól megvannak. No, hadd tegyem az
asztalra! Nahát! Otthonosabb tüle a szoba, ugye?
Egy fikusz állt az asztalon. Gordon beleborzongott. Még itt
is, ezen a végső menedékhelyen! Még itt is rám találsz, ó én
ellenségem? Szerencsétlen, satnya kis példány volt, láthatóan
haldoklott.
Ezen a helyen akár boldog is lehetett volna, ha békén
hagyják. Igen, egy ilyen helyen, a maga nyomorult módján,
boldog lehet az ember. A nappalt értelmetlen, gépies
munkával tölti, melyen szinte félálomban áteshet, aztán
hazatér és tüzet gyújt, ha van otthon szén (hat pennyért
árulja zsákját a fűszeres), befűti a csöppnyi padlásszobát,
megeszi nyomorúságos ebédjét, mely szalonnából,
margarinos kenyérből és a tűzhelyen főzött teából áll,
elhever a szellőzetlen ágyon, thrillert olvas, vagy
keresztrejtvényt fejt akár hajnalig. Gordon erre az életre
vágyott. Villámgyorsan leépült. Hetente legfeljebb
háromszor borotválkozott, és testének csak a ruhából
kilátszó részeit mosta meg. A közelben talált volna kitűnő
közfürdőt, de jó, ha havonta egyszer odavetődött. Soha nem
vetette be rendesen az ágyát, csak rádobta a lepedőt, az
edényeit sem mosta el, csak minden második használat után.
Porréteg ült mindenen. A tűzhelyen állandósult a zsíros
serpenyő, és egy-két tányér rántottamaradványokkal. Egy
éjjel a bogarak előjöttek a repedésekből, és kettesével
megindultak a mennyezeten. Gordon az ágyán hevert, kezét
a feje alá tette, és érdeklődéssel figyelte a vonulást.
Sajnálkozás nélkül, szántszándékkal hagyta magát darabokra
hullani. Érzéseinek legmélyén makacs dac uralkodott a
világgal szemben, holmi je m’en fous38 ÉRZÉS. AZ ÉLET
LEGYŐZTE, DE AZ EMBER MÉG ÍGY IS FELÜL MARADHAT, CSAK EL
KELL FORDÍTANIA A FEJÉT. JOBB SÜLLYEDNI, MINT EMELKEDNI.
LE, LE AZ ÁRNYÉK-KIRÁLYSÁGBA, AZ ÁRNYÉKVILÁGBA, AHOL NEM
LÉTEZIK SE SZÉGYEN, SE ERŐFESZÍTÉS, SE MÉLTÓSÁG.
SÜLLYEDNI! KÖNNYŰ IS LEHETNE, HISZEN VISZONYLAG
KEVÉS A VERSENYTÁRS. FURCSA, DE GYAKRAN MÉGIS NEHEZEBB,
MINT EMELKEDNI. VALAMI MINDIG VISSZAHÚZZA AZ EMBERT.
HISZEN RITKÁN MARADUNK TELJESEN EGYEDÜL, MINDIG
AKADNAK BARÁTOK, SZERETŐK, ROKONOK. AKI CSAK ISMERTE,
MOST MIND LEVELEKKEL BOMBÁZTA, SAJNÁLKOZOTT RAJTA, VAGY
FÖLRÁZNI PRÓBÁLTA. ÍRT ANGÉLA NÉNI, WALTER BÁCSI,
ROSEMARY ÚJRA MEG ÚJRA, DE ÍRT RAVELSTON ÉS JÚLIA IS. MÉG
FLAXMAN IS ÍRT EGY SORT, SOK SZERENCSÉT KÍVÁNT.
FLAXMANNEK MEGBOCSÁTOTT A FELESÉGE, VISSZAKÖLTÖZÖTT
PECKHAMBE, A FIKUSZPARADICSOMBA. GORDON MEGGYŰLÖLTE
38 Elegem van / torkig vagyok! – fr.
A LEVELEKET. KAPCSOLATOT JELENTETTEK A MÁSIK VILÁGGAL,
AMELYBŐL MENEKÜLNI AKART.
Még Ravelston is ellene fordult. Akkor történt, amikor
felkereste Gordont, az új lakhelyén. A látogatásáig nem
lehetett tisztában azzal, miféle szomszédságot jelent az új
lakás. Amikor a taxija befordult a Waterloo Road sarkán, egy
csapat rongyos suhanc úgy vetette magát a kocsira, mint
éhes halraj a csalira. Hárman is nyúltak az ajtó felé, és tárták
szélesre. A mocskos, alázatos arcokon felcsillanó remény
láttán Ravelston émelyegni kezdett. Odavetett néhány
pennyt, aztán, hátra se tekintve, szinte szaladt fölfelé az
utcán. A keskeny járdát kutyaürülék tarkította, de kutyát
sehol nem lehetett látni. Az alagsorban Meakin mama
tőkehalat főzött, az egész házban terjengett a szaga. A
padlásszobában Ravelston a roskatag székre ült, a lejtős
mennyezetbe majdnem beleverte a fejét. A tűz nem égett,
világítás nem volt a szobában, kivéve a fikusz mellett, egy
csészealjon olvadozó négy gyertyát. Gordon a rongyos
ágyon feküdt, teljesen felöltözve, de a cipőjét lehúzta. Szinte
meg se rezzent, amikor Ravelston belépett. Hanyatt feküdt,
néha elmosolyodott, mintha a plafonnal tréfálkozna. A
szobában más érződött az a sűrű, édeskés szag, mely a
hosszabb ideje lakott, takarítatlan helyiségek sajátja. A
tűzhelyen szanaszét koszos edények.
– Kérsz egy csésze teát? – kérdezte Gordon, de meg se
mozdult.
– Nem, nem köszönöm – felelte Ravelston gyanús sietséggel.
Látta a tűzhelyen a barna foltos csészéket, és odalent a közös
mosogatót. Gordon nagyon jól tudta, miért utasította vissza
barátja a teát. A hely egész légköre megdöbbentette
Ravelstont. Az a szörnyű szennyvízzel elegyedő tőkehalszag
a lépcsőházban! A rongyos ágyon hanyatt fekvő Gordonra
nézett. Az ördögbe is, Gordon úriember! Más esetben
elhessegette volna a gondolatot, de ebben a légkörben nem
segített az álszent csalás. Osztályöntudata, mely
meggyőződése szerint hiányzott belőle, lázadozva
ágaskodott. Elgondolni is szörnyű, hogy egy kifinomult lény,
akinek esze is van, így éljen. Elakarta mondani Gordonnak,
hogy ki kell kerülnie innen, szedje össze magát, szerezzen
tisztességes állást, és éljen úriemberhez méltón. Persze nem
mondott semmit. Az ember nem mond ki csak úgy ilyen
dolgokat. Gordon tudta, mi megy végbe Ravelston fejében. A
dolog még mulattatta is. Nem érzett hálát, amiért Ravelston
meglátta itt is, és nem is szégyenkezett, mint valaha tette
volna. Némi jóleső rosszindulattal mondta:
– Persze azt hiszed, hogy egy f... vagyok – szólította meg a
plafont.
– Ugyan, dehogy! Miért hinném?
– Mert azt hiszed. Egy f... vagyok, amiért ilyen mocskos
helyen élek, ahelyett hogy tisztességes munkát keresnék. Azt
gondolod, el kellene fogadnom az Új Albion ajánlatát.
– A pokolba vele! Eszembe se jutott. Megértem a te
szempontodat. Mondtam már, hogy elvben tökéletesen
egyetértek.
– És úgy véled, az elvekkel minden rendben, amíg valaki
nem próbálja őket a gyakorlatba átültetni.
– Nem. A kérdés mindig az, mikor ülteti át az ember a
gyakorlatba?
– Részemről egyszerű. Háborút indítottam a pénz ellen. Ide
vezetett.
Ravelston megdörgölte az orrát, aztán nyugtalanul
fészkelődni kezdett a székén.
– Nem érted? A hiba ott van, hogy szerinted, az ember egy
korrupt társadalomban is élhet úgy, hogy ő maga ne váljon
korrupttá. Végül is, mit érsz el azzal, hogy nem vagy
hajlandó pénzt keresni? Úgy viselkedsz, mintha a
gazdaságunk szabályai rád nem vonatkoznának. De ilyen
nincs. Az ember vagy megváltoztatja a rendszert, vagy nem
ér el semmit. Nem lehet a dolgokat sötétben, lopva
helyretenni, ha érted mire gondolok.
Gordon a bogaras mennyezet felé lendítette a lábát.
– Hát sötét az van itt, elismerem.
– Nem úgy értettem – mondta Ravelston bánatosan.
– Nézzünk szembe a tényekkel! Azt gondolod, rendes állást
kellene keresnem, ugye?
– Attól függ. Azt hiszem, igazad van, ha nem adod el
magadat annak a reklámügynökségnek. De azért kár, hogy
ezt a nyomorúságos munkát végzed. Hiszen tehetséges vagy.
Használnod kell a tehetségedet.
– Ott vannak a verseim – mondta Gordon, és jót mosolygott a
saját viccén.
Ravelston zavartnak látszott. Ez a megjegyzés elhallgattatta.
Persze, Gordon versei. Például a Londoni örömök. Ravelston
tudta, ahogy Gordon is tudta, és mindketten tudták
egymásról, hogy a másik tudja, a Londoni örömök sosem fog
elkészülni. Gordon talán soha többé le nem ír egy verssort,
addig biztos nem, amíg ezen a mocskos helyen marad, végzi
a sehová nem vezető dolgát és élvezi a vereség tudatát.
Egyelőre befejezte. De ezt nem lehet így kimondani, most
nem. Még mindig azt játszották, hogy Gordon a küzdelmes
életű költő, a költő a padlásszobában.
Ravelston hamarosan távozott. A bűzös hely nyomasztotta,
és egyre világosabban látta, hogy Gordonnak egyáltalán nem
hiányzik a jelenléte. Habozva indult az ajtó felé, fölhúzta a
kesztyűjét, visszafordult, lehúzta a kesztyűt a bal kezéről, és
a lábához verdeste.
– Gordon, ugye nem bánod, ha kimondom, mocskos egy
hely ez. A ház, az utca, az egész.
– Tudom. Mint egy disznóól. Illik hozzám.
– De igazán ilyen helyen kell élned?
– Édes öregem, tudod mennyit keresek. Heti harminc
shillinget.
– Igen, de... Csak találnál ennél jobbat! Mennyi lakbért
fizetsz?
– Nyolc shillinget.
– Nyolc shillinget? Ennyiért egész tisztességes bútorozatlan
szobát kaphatnál. Ennél biztos jobbat. Ide hallass, miért ne
költöznél el, és fogadnál el tíz font kölcsönt bútorra?
– ”Kölcsönt”? Azután, amit már „kölcsönadtál”! Úgy érted,
miért nem fogadom el ajándékba?
Ravelston boldogtalanul bámulta a falat. A pokolba, mit
lehet erre mondani? Szárazon közölte:
– Jó, akkor, ajándékba.
– Nos, látod, azért, mert nem akarom.
– De a fenébe is! Ugyanennyi erővel egy tisztességes helyen
is lakhatnál!
– Nem akarok tisztességes helyen lakni. Tisztességtelen
helyet akarok. Mint ez.
– De miért? Miért?
– Mert megfelel a helyzetemnek – felelte Gordon, és arccal a
falnak fordult.
Néhány nap múlva hosszú, bátortalan levelet kapott
Ravelstontól. A levél még egyszer elsorolta mindazt, amiről
beszéltek. A lényege az volt, hogy Ravelston tökéletesen
megérti Gordon szempontjait, sok igazság van abban, amit
mond, és elvben egyet is ért vele, de...! Ott volt a nyilvánvaló,
az elkerülhetetlen „de”. Gordon nem válaszolt. Néhány
hónapig nem is találkoztak. Ravelston még tett néhány
kísérletet. Furcsa, egy szocialista nézőpontjából pedig
egyenesen szégyenteljes dolog, hogy az okos és előkelő
születésű Gordon hányódása egy ilyen helyen, és
küszködése egy ilyen, szinte szolgai munkával, sokkal
jobban aggasztotta, mint a tízezer állástalan ember sorsa
Middlesbrough-ban. Néha, annak reményében, hogy ezzel
jobb kedvre deríti Gordont, írást kért tőle levélben az
Antikrisztus számára. Gordon egyszer sem válaszolt. Úgy
érezte, a barátságuk véget ért. Az az időszak, amikor Gordon
a nyakán élősködött, elrontott mindent. A jótékonyság
megöli a barátságot.
Aztán ott volt még Júlia és Rosemary. Abban különböztek
Ravelstontól, hogy nem szégyenlősködtek: kimondták, amit
gondoltak. Nem szépítettek, nem mondták, hogy Gordonnak
„elvben igaza van” , tudták, hogy egy „rendes” állást
visszautasítani semmilyen körülmények között nem helyes.
Újra és újra azért esdekeltek, hogy menjen vissza az Új
Albionhoz. A legrosszabb az volt, hogy egyesítették erőiket.
Az eset előtt nem is találkoztak, de közben Rosemary
valahogyan összeismerkedett Júliával. Női szövetséget
kötöttek ellene. Összejártak, és Gordon őrjítő viselkedését
taglalták. Ebben az egyben tökéletesen egyek voltak, a
Gordon „őrjítő” viselkedésével szemben táplált haragban.
Egyszerre vagy egyik a másik után, levélben vagy élőszóban,
de szüntelenül gyötörték. Elviselhetetlenül.
Hála istennek a Meakin mamánál bérelt szobát még egyikük
sem látta. Rosemary még csak elviselné, de Júlia belehalna a
mocskos padlásszoba látványába. Inkább a könyvtárban
keresték fel, Rosemary többször is, Júlia egyszer, mikor
megfelelő ürügyet talált, hogy elszabaduljon a teázóból. Ez is
éppen elég kárt okozott. Csüggedten látták, milyen
nyomorult, sivár kis hely ez a könyvtár. A McKechnie-féle
állást is rosszul fizették, de legalább nem kellett
szégyenkezni miatta. Gordon ott művelt emberekkel került
kapcsolatba, önmagát „írónak” látta, úgy érezte, ez vezethet
valahová. Itt azonban, ezen a nyomornegyedhez nagyon is
hasonló helyen, ahol heti harminc shillingért sárga
egyenborítású szeméttel szolgálta ki a közönséget, itt mit
remélhetett? Ez bizony bitang egy zsákutca volt. Rosemary
és Gordon esténként föl-le rótták az utcát zárás után, és erről
vitatkoztak. Rosemary egyre ugyanazt mondogatta.
Visszamenne az Új Albionhoz? Miért ne menne vissza?
Gordon mindannyiszor azt felelte, úgyse vennék vissza.
Nem jelentkezett ugyan, és maga sem tudta, fölvennék-e,
ezért inkább a bizonytalanságot választotta. Volt valami
Gordonban, ami elcsüggesztette, sőt megijesztette
Rosemaryt, Gordon nagyon hirtelen változott meg és romlott
le. Gordon sosem beszélt róla, Rosemary mégis megérezte,
hogy mire vágyik. Menekülne minden erőfeszítéstől, minden
méltóságtól, süllyedni akar, le és még lejjebb, a sárba.
Nemcsak a pénztől, az élettől is elfordult. Már nem úgy
vitatkoztak, mint a régi szép időkben, mikor Gordon még
nem vesztette el az állását. Akkor ugyanis Rosemary rá se
hederített Gordon lehetetlen elméleteire. A pénz-erkölcs
elleni szónoklatai kettejük között tréfának hatottak. Nem
igazán számított, hogy közben múlik az idő, és Gordon
esélyei a tisztes állásra egyre csekélyebbek. Rosemary még
mindig fiatal lánynak látta magát, a jövőt pedig
határtalannak. Gordon két évet eltékozolt a saját életéből, és
az övéből is, de kicsinyesnek érezte volna, hogy tiltakozzék.
Most viszont félt. Az időszekér közeleg.39 AMIKOR
GORDON ELVESZTETTE AZ ÁLLÁSÁT, ROSEMARY RÁÉBREDT, HOGY
MÁR NEM IS OLYAN FIATAL. GORDON HARMINCADIK
SZÜLETÉSNAPJA MÁR EL IS MÚLT, AZ ÖVÉ PEDIG KÖZELEDETT. MIT
VÁRHATTAK? GORDON, ANÉLKÜL HOGY BÁRMIT TETT VOLNA
ELLENE, SÜLLYEDT A SZÜRKE, HALÁLOS KUDARC LEGFENEKÉRE.
MINTHA NEM IS AKARNA MÁST. MENNYI REMÉNYE MARADT
ANNAK, HOGY VALAHA IS ÖSSZEHÁZASODHATNAK? GORDON
TUDTA, HOGY A LÁNYNAK IGAZA VAN. LEHETETLEN HELYZETBE
HOZTA. MINDKETTEJÜK AGYÁBAN FOKOZATOSAN MEGÉRETT A
GONDOLAT, HOGY EL KELL VÁLNIUK – ÖRÖKRE.
EGYIK ESTE A VASÚTI HÍD ALATT TALÁLKOZTAK. RÉMSÉGES
JANUÁRI ESTE VOLT, SEMMI KÖD, DE ANNÁL VADABB SZÉL, CSAK
ÚGY SIVÍTOTT AZ UTCASARKOKON, PORRAL, TÉPETT
PAPÍRDARABOKKAL HAJIGÁLTA A JÁRÓKELŐKET. GORDON
ÉRKEZETT ELŐBB, GÖRNYEDT ALAKJÁN A RONGYOSSÁGIG VISELTES
RUHA, HAJÁT VADUL LOBOGTATTA A SZÉL. ROSEMARY PONTOS
VOLT, MINT MINDIG. GORDONHOZ SZALADT, LEHÚZTA MAGÁHOZ
A FEJÉT, ÉS MEGCSÓKOLTA A HIDEG ARCÁT.
– Gordon, drágám, süt belőled a hideg! Hogy jöhettél el
kabát nélkül?
– A kabátomat zálogba tettem. Azt hittem, tudod.
– Ó, istenem! Igen.
Rosemary fölnézett Gordonra, és egy kicsit összeráncolta
fekete szemöldökét. Olyan soványnak, olyan csüggedtnek
látta a férfit a gyér megvilágításban, az arca csupa árnyék.
Karjába fonta a magáét, és kirángatta a fénybe.
– Menjünk! Túl hideg van ahhoz, hogy itt ácsorogjunk!
Valami fontosat akarok mondani.
– Mit?
– Dühös leszel.
– Ma délután felkerestem Mr. Erskine-t. Kértem, hadd
beszéljek vele néhány percig.
Tudta, mi következik. Próbálta kiszabadítani a karját, de
Rosemary nem eresztette.
39 Idézet Andrew Marwell (1621-1678) angol költő Rideg úrnőjéhez c.
verséből. (Vas István fordítása.)
– És? – mondta mogorván.
– Rólad beszéltünk. Megkérdeztem, visszavenne-e. Azzal
kezdte persze, hogy rosszul megy az üzlet, nem engedhetik
meg maguknak a bővítést, és így tovább. Akkor
emlékeztettem rá, mit mondott neked korábban, mire azt
felelte, igen, mindig is azt gondolta, tehetséges vagy. Végül
pedig közölte, neked szívesen ad munkát, ha visszamész.
Tehát igazam volt. Ők visszavesznek.
Gordon nem felelt. Rosemary megszorította a karját. – Te, mit
gondolsz? – kérdezte.
– Tudod, hogy mit gondolok – felelte Gordon hidegen.
A lelke mélyén egyszerre volt rémült és dühös. Mindig is
ettől félt. Tudta, hogy Rosemary előbb vagy utóbb, de
megteszi. A végeredményen ez sem változtat, csak még
jobban szégyellheti magát. Tovább vonszolódott, mindkét
keze a zsebében, hagyta, hogy Rosemary a karjába
kapaszkodjon, de rá nem nézett volna.
– Haragszol? – kérdezte Rosemary.
– Nem. De nem tudom, miért csináltad – a hátam mögött.
Ez fájt. Nagyon meg kellett küzdenie az ígéretért, amit végül
kicsikart Mr. Erskine-ből. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy
saját barlangjában támadjon az oroszlánra. Halálosan félt,
hogy ezért akár el is bocsáthatják. Erről azonban egy szót
sem szólt Gordonnak.
– Miért mondod azt, hogy a „hátad mögött”? Hiszen csak
segíteni akartam.
– Miféle segítség olyan munkahelyet keríteni nekem,
amelynek még a közelébe sem szeretnék menni?
– Tehát ezek után sem mész vissza?
– Soha.
– Miért?
– Muszáj elölről kezdeni? – mondta fáradtan.
Rosemary teljes erejéből megszorította Gordon karját, aztán
maga felé húzta, kényszerítette, hogy szembeforduljon vele.
Elkeseredetten kapaszkodott beléje. Megtette az utolsó
erőfeszítést, és ez sem segített. Úgy érezte, Gordon
halványodik, távolodik, mint egy kísértet.
– Egészen összetöröd a szívem, ha így folytatod – mondta.
– Azt szeretném, ha nem törődnél velem. Annyival
egyszerűbb lenne.
– Mondd meg, miért kell eldobni magadtól az életet?
– Már mondtam, hogy nem tehetek róla. Ki kell tartanom
amellett, amit gondolok!
– Tudod, mi következik ebből?
Hűvöset érzett a szíve táján, mégis megadóan, szinte
megkönnyebbülten mondta ki: – Arra gondolsz, hogy el kell
válnunk – hogy nem láthatjuk többé egymást?
Közben mentek tovább, és éppen befordultak a Westminster
Bridge útra. A szél süvítve tépett beléjük, porfelhő örvénylett
körülöttük, mindketten lehajtották a fejüket. Megtorpantak.
Rosemary apró arcán kiélesedtek a ráncok, nem használt
nekik sem a hideg szél, sem a hideg lámpafény.
– Meg akarsz szabadulni tőlem – mondta Gordon.
– Nem. Nem. Nem erről van szó.
– De úgy gondolod, el kell válnunk.
– Mégis, hogyan folytathatnánk? – kérdezte a lány lesújtva.
– Nehéz, elismerem.
– Olyan nyomorúságos, olyan reménytelen! Hova vezetne?
– Akkor már nem is szeretsz? – kérdezte Gordon.
– Dehogynem szeretlek! Tudod, hogy igen!
– A magad módján biztosan. De nem eléggé ahhoz, hogy azt
is kibírd, ha soha nem lesz annyi pénzem, hogy eltartsalak.
EIfogadsz férjnek, nem fogadsz el szeretőnek. Látod, ez is
pénzkérdés.
– Nem, Gordon, ez nem pénzkérdés!
– Dehogynem, csakis! Kezdettől fogva a pénz állt közénk. A
pénz, mindig csak a pénz!
A jelenet folytatódott, de már nem tarthatott soká.
Mindketten vacogtak a hidegtől. Nincs az az érzelem, ami
lebírná az utcasarkon csikorgó szelet. Amikor végül elváltak,
nem vettek visszavonhatatlanul búcsút. Rosemary
egyszerűen azt mondta: „Mennem kell”, azzal megcsókolta
Gordont, s már szaladt is az utca túloldalára, a
villamosmegállóba. Gordon leginkább megkönnyebbülést
érzett. Képtelen volt feltenni önmagának a kérdést: szereti-e
Rosemaryt? Menekülni akart, el a szeles utcáról, el a
jelenetek, az érzelmi zsarolás elől, vissza padlásszobájának
áporodott magányába. Ha könny ült a szemében, csakis a
hideg széltől.
Júliával még nehezebb volt. A nővére megkérte. hogy
látogassa meg egyik este. Ez az után történt, hogy Gordon
beszélt Rosemaryvel Mr. Erskine állásajánlatáról. Júlia
semmit nem értett, semmit, de semmit. Csak az volt számára
világos, hogy az öccsének „jó állást ajánlottak, és ő
visszautasította. Szinte térden állva könyörgött, hogy ne
dobja el magától ezt a lehetőséget is. Amikor Gordon
felvilágosította, hogy a döntése végérvényes, zokogni,
keservesen zokogni kezdett. Szörnyű volt. A szegény kis
libanyakú lány, a hajában már szürke csíkok, minden
méltóság, minden báj nélkül, egyszerűen csak zokogott a
bútorozott szobájában. Odalett minden reménye! Végignézte,
ahogy a család egyre lejjebb süllyed, a pénztelen,
gyerektelen, homályos szürkeségbe. Egyedül Gordonban
volt meg minden a sikerhez, és ő puszta konokságból
ellenállt. Gordon tudta, mit gondol Júlia, de érzéketlenséget
kellett színlelnie, hogy szilárd maradhasson. Holott csak
Rosemary és Júlia érdekelte. Ravelston nem számított,
Ravelston megértette. Angéla néni és Walter bácsi persze
hosszú és ostoba levelekkel bombázták. Róluk tudomást sem
vett.
Júlia elkeseredésében megkérdezte, mihez kezd most, hogy
eljátszotta élete utolsó lehetőségét. „Verset írok” – felelte
egyszerűen. Ugyanezt mondta Rosemarynek és
Ravelstonnak is. Ravelstont kielégítette a válasz. Rosemary
már nem hitt a verseiben, de nem mondta ki. Ami Júliát illeti,
neki soha nem is jelentettek semmit Gordon versei. „Nincs
sok értelme az írásnak, ha pénzt nem hoz” – mondta mindig
is. És már maga Gordon sem hitt a verseiben. Azért küzdött
még, legalább időről időre megpróbált „írni”. Nem sokkal
azután, hogy lakást változtatott, letisztázta a Londoni örömök
eddigi részeit – négyszáz sor se volt az egész. Még lemásolni
is unalmas volt. Alkalmasint mégis nekigyürkőzött: itt
kivágott egy sort, ott megváltoztatott egyet, de nem igen
haladt előre, nem is számított rá. A lemásolt oldalak
hamarosan ugyanúgy festettek, mint a régiek, összefirkált,
kusza szóhalmaz. Rászokott, hogy a mocskos kis
kéziratköteget a zsebében hurcolja. Ha megtapintotta, jobban
érezte magát: mégiscsak valami teljesítmény, amiről legalább
ő tud, ha más nem is. Ott lapult, két év, vagy ezer óra
egyedüli termése. Már nem is úgy gondolt rá, mint versre. A
költészet fogalma sem jelentett már semmit. Ha a Londoni
örömöket be tudná fejezni, legalább elragadna valamit a
sorstól, létrehozna valamit, ami a pénz világán kívül áll. A
korábbinál sokkal tisztábban látta azonban, hogy soha nem
fogja befejezni. Hogyan is volna lehetséges, hogy a mostani
életmódja mellett maradjon benne alkotóerő? Az idő
múlásával még az a vágy is elapadt benne, hogy befejezze a
Londoni örömöket. Még mindig a zsebében hurcolta a
kéziratot, de már csak gesztusnak szánta, magánháborúja
szimbólumának. Mindörökre leszámolt az esztelen álommal,
hogy „író” lesz. Hiszen nem becsvágynak számított-e ez is?
Ahhoz a világhoz tartozott, amitől el akart szabadulni, ami
alá akart kerülni. Le, lejjebb! Az árnyékkirályságba, kívül a
remény, kívül a félelem hatósugarán. A föld alá, a föld alá!
Odavágyott.
Ez sem ment könnyen. Egyik este, kilenc óra tájt, az agyán
hevert, a rongyos ágytakaró a lábán, két kezét a feje alatt
melengette. A tűz kialudt. Mindenen vastagon állt a por. A
fikusz már egy hete elpusztult, fonnyadtan állt a cserepében.
Lábát kidugta a takaró alól, és figyelmesen megszemlélte. A
zoknija csupa lyuk – pontosabban több lyuk, mint zokni.
Íme, itt fekszik Gordon Comstock a nyomorúságos
padlásszoba nyomorúságos ágyán, zokniból kikandikáló
lábujjakkal, egy shilling négy pennyvel kerek e világon,
maga mögött hagyott három évtizeddel, anélkül hogy elért
volna bármit. Legalább helyrehozhatatlanul így maradt?
Bárhogy is próbálják, úgyse vakarhatják ki egy ekkora
gödörből. Le akart süllyedni a posványba, hát most
megkapta, nem?
Tudta, hogy nem ilyen egyszerű. Az a másik világ, ahol a
pénz és a siker az úr, mindig olyan döbbenetesen közeli.
Pusztán azzal, hogy mocsokba, nyomorba merül az ember,
még nem kerüli el. Amikor Rosemary beszámolt neki Mr.
Erskine ajánlatáról, nemcsak dühös lett, meg is ijedt. Ismét
közelibbé vált a veszély. Egyetlen levél, egy telefonüzenet, és
a mélyből egyenesen visszaléphet a pénz: a heti négy font, az
erőfeszítés a rátartiság és a rabszolgaság világába. Nem is
olyan könnyű az ördöggel cimborálni. A megváltás néha,
mint Mennybéli Kopó cserkészi be az embert.
Egy ideje már csak hevert, nem gondolkodott, csak bámulta a
plafont. A teljes hiábavalóság érzése, hideg, a mocsok
átmenetileg megnyugtatta. Ebben pillanatban azonban
fölrezzent, mert valaki halkan megkocogtatta az ajtót. Nem
mozdult. Biztosan Meakin mama akar valamit, bár ez nem az
ő kopogása
– Tessék! – mondta.
Az ajtó kinyílt, és Rosemary állt a küszöbön.
Belépett, de rögtön meg is torpant, mellbe vágta a szoba
émelyítő, poros levegője. Még a lámpa halvány fényében is
rögtön látta, milyen mocsok veszi körül, az asztalon
ételmaradék és papírszemét, a kályharostély mögött a kihűlt
hamu, a platnin a mosatlan edény, és középen a halott
fikusz. Az ágyhoz lépett, közben lassú mozdulattal levette és
egy székre dobta a kalapját.
– Micsoda egy hely! – mondta.
– Hát visszajöttél? – mondta Gordon.
– Igen.
Gordon igyekezett elfordulni tőle, karjával eltakarta az arcát.
– Azért jöttél, hogy tovább leckéztess?
– Nem.
– Akkor miért?
– Mert....
Letérdelt az ágy mellé. Megpróbálta maga felé fordítani
Gordont, fölé hajolt, hogy megcsókolja, aztán meglepetten
elhúzódott, és ujja hegyével cirógatni kezdte a halántékára
simuló haját.
– Gordon!
– Mi baj?
– Őszül a hajad!
– Igen? Hol?
– Itt... a halántékodon. Egy egész fürt. Egyik napról a
másikra megőszült!
– ”Arany fürtje kortól ezüstre vált” – mondta Gordon
szenvtelenül.
– Mindketten őszülünk – felelt rá Rosemary.
Lehajtotta a fejét, és megmutatta Gordonnak a három ősz
szálat a feje búbján. Aztán odafészkelte magát Gordon mellé
az ágyba, karjánál fogva magához húzta, csókokkal borította
az arcát. Gordon hagyta. Nem akarta, hogy megtörténjen, ezt
akarta a legkevésbé. De Rosemary addig fészkelődött, míg
Gordon rá nem fordult a testére, s a mellük összeért. Teste
mintha beleolvadt volna a férfiéba. Arckifejezéséből Gordon
tudta, mire készül. Hiszen szűz volt. Nem tudta, mit tesz. A
nagyvonalúsága, kizárólag a nagyvonalúsága taszította
Gordon karjaiba. A férfi nyomorúsága hozta vissza. Pusztán
azért, mert fillérje sem maradt, mert csődtömeg lett, ha
egyszer is, de engednie kellett neki.
– Muszáj volt visszajönnöm – mondta.
– Miért?
– A gondolatát sem bírtam elviselni, hogy itt maradsz
egyedül. Rémes volt csak úgy elmenni.
– Nagyon jól tetted, hogy elmentél. Még jobb lett volna, ha
nem jössz vissza. Tudod, hogy úgyse házasodhatunk össze.
– Nem érdekel. Nem azt szeretjük egy emberben, ahogy
viselkedik. Nem érdekel, feleségül veszel-e. Szeretlek.
– Nem valami bölcs dolog – mondta Gordon.
– Nem érdekel. Bár évekkel ezelőtt megtettem volna.
– Inkább ne!
– De igen!
– Nem!
– De!
Végül nem bírt ellenállni. Olyan régóta vágyott a lányra, nem
mérlegelt tovább. Megtörtént tehát, elég örömtelenül,
Meakin mama mocskos ágyán. Rosemary azonnal fölkelt, és
rendbe szedte a ruháját. Az állott levegőjű szoba közben
dermesztően kihűlt. Mindketten dideregtek. Rosemary
feljebb húzta Gordon takaróját. Gordon nem mozdult, hátat
fordított Rosemarynek, arcát megint a karja mögé rejtette. A
lány az ágy mellé térdelt, megfogta Gordon másik kezét, és
egy pillanatra az arcához érintette. Gordon szinte tudomást
sem vett a jelenlétéről. Aztán Rosemary halkan becsukta
maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen ment le a csupasz,
rossz szagú lépcsőn. Csüggedt volt, csalódott, és nagyon
fázott.
XI.
Tavasz, tavasz! Jő március, jő április, pattan a lomb az
ágon!40 FÉNYES A FŰ, ÉLES A KARD, HOSSZÚ LEVÉLLÁNDZSA
SUHOG!41 HA RÓJA KOPÓKKAL A TÉLI CSAPÁST A TAVASZ, S
HOLDFÉNYBEN A TÁJ42, TAVASSZAL, MIKOR MINDENKI ANGYAL, S
CSÍZEK, RIGÓK MEG A PIRÓK ZENGIK, HOGY JÓ A CSÓK. IHAJ,
HALIHÓ, NO DE HOLLARIHÓ!43 ÉS ÍGY TOVÁBB, ÉS ÍGY TOVÁBB.
IDÉZET BÁRMELY KÖLTŐTŐL A BRONZKORTÓL 1850-IG.
HÁT NEM FURCSA, HOGY MÉG MA IS, A KÖZPONTI FŰTÉS ÉS A
KONZERV ŐSZIBARACK KORÁBAN ÚGYNEVEZETT KÖLTŐK EZREI
VÁLTIG UGYANARRÓL A TÉMÁRÓL ÍRNAK! MERT MI KÜLÖNBSÉG IS
VAN TÉL ÉS TAVASZ, VAGY BÁRMELY MÁS ÉVSZAK KÖZÖTT, EGY
ÁTLAGOS, CIVILIZÁLT EMBER ÉLETÉBEN? EGY LONDONHOZ
HASONLÓ VÁROSBAN A HŐMÉRSÉKLET VÁLTOZÁSÁN KÍVÜL AZ
EGYETLEN SZÁMOTTEVŐ VÁLTOZÁS ÉVSZAKRÓL ÉVSZAKRA, A
JÁRDÁN HEVERŐ SZEMÉT ÖSSZETÉTELE. A TÉL VÉGÉN LEGTÖBB A
KÁPOSZTALEVÉL. JÚLIUSBAN CSERESZNYEMAGRA LÉP AZ EMBER,
NOVEMBERBEN KIHAMVADT PETÁRDÁKRA. A KARÁCSONY
KÖZELEDTÉVEL ELURALKODIK A NARANCSHÉJ. A KÖZÉPKOR MÁS
ESET. AKKOR MÉG VOLT ÉRTELME VERSET ÍRNI A TAVASZHOZ,
MERT A TAVASZ FRISS HÚST ÉS ZÖLDSÉGET JELENTETT EGY
ABLAKTALAN KALYIBÁBAN TÖLTÖTT, ÍNSÉGES TÉL SÓZOTT
HALPENÉSZES KENYÉR DIÉTÁJA UTÁN.
Ha megérkezett a tavasz, hát Gordon észre sem vette. A
március Lambethben ritkán juttatja Persephonét az ember
eszébe. A nappalok hosszabbodtak, megjöttek a poros böjti
szelek, és az égbolton, ha csak foltokban is, de megjelent egy
harsogóan kék árnyalat. Talán néhány kormos rügy is
megjelent az ágakon, ha az ember nagyon kereste. A fikusz
40 Idézet az Alyson c. angol népdalból (‘Tóth Judit fordítása.)
41 Idézet a Robin Hood és Guy Gisborne c. balladából (Lázár Júlia
fordítása.)
42 Idézet Charles Swinburne (1837-1909) Atalanté Kalüdónban c.
tragédiájából. (Kálnoky László fordítása.)
43 Idézet William Shakespeare (1564–1616) Ahogy tetszik c.
darabjából. (Szabó Lőrinc fordítása.)
mégsem pusztult el egészen, a fonnyadt levelek lehullottak,
de a tő mellett tompazöld kis hajtások bújtak elő.
Gordon már három hónapja dolgozott a könyvtárban. Az
ostoba rutin nem fárasztotta. Már ezer „válogatott” darab
szerepelt a katalógusban, Mr. Cheeseman tisztán
megkeresett rajta heti egy fontot, tehát a maga módján
boldog volt. Közben mégis titkos haragot dédelgetett
Gordonnal szemben. Gordont ugyanis az iszákos ember
címkével vásárolta meg. Arra számított, hogy tényleg iszik,
hogy legalább egyszer majd elfelejt bejönni, és akkor lejjebb
szállíthatja a bérét. Gordon viszont nem részegeskedett. Sőt,
egyáltalán nem is kívánt inni. Akkor is jól meglett volna sör
nélkül, ha telik rá. A tea most megfelelőbb méregnek látszott.
Minden vágya és minden sérelme összetöpörödött. Jobban
megélt a heti harminc shillingjéből, mint korábban a két
fontból. A harminc shillingbe belefért, ha több nem is, de a
lakbére, a cigarettája, hetente körülbelül egy shilling jutott a
mosatásra, és napi kettő fedezte gázköltséggel együtt a szinte
kizárólag szalonnából, és margarinos kenyérből, teából álló
étkezéseit. Néha még maradt is egy hatosa, hogy beüljön a
Westminster Bridge út olcsó, de zsúfolt mozijába. Még
mindig magával hordta a Londoni örömök elnyűtt kéziratát,
csupán megszokásból, a munkának már a látszatát sem
színlelte. Minden estéjét ugyanavval töltötte. Az eldugott kis
padlásszobában, ha maradt szén, a tűznél, ha nem, az
ágyban, a keze ügyébe készített teáskanna és a cigaretta
mellett csak olvasott és olvasott. Méghozzá kizárólag
kétpennys hetilapokat. Apró-cseprő, Válaszok, Margó,
Gyöngyszem, Mágnes, Családi lap, Lányok lapja – egyáltalán
nem számított, melyiket. Tucatjával hordta haza őket az
üzletből. Mr. Cheesman óriási, poros kötegekben tárolta
őket, még a nagybátyja idejéből maradtak rá, és csak a
csomagolópapírt helyettesítették. Némelyik húsz évnél is
régebben hevert ott.
Rosemaryt hetek óta nem látta. A lány többször írt. aztán
váratlanul abbahagyta. Ravelstontól egyszer kapott levelet,
cikket kért az Antikrisztus számára a kétpennys
könyvtárakról. Júlia csüggedten, röviden megírta, mi újság a
családban. Angéla néni többször is csúnyán megfázott,
Walter bácsi hólyagproblémával küszködött. A személyüket,
a kötődésüket tehernek érezte. Nem bírt elszabadulni, nem
süllyedhetett szabadon a mocsár fenekére, míg
mindannyiukkal, még Rosemaryval is meg nem szakított
minden kapcsolatot. Egyik délután éppen egy hirtelenszőke
gyári munkáslánynak választott könyvet, amikor belépett
valaki, akit csak a szeme sarkából látott, és az ajtóban
habozva megállt.
– Milyen könyvet szeretne? – kérdezte a gyári munkáslányt.
– Hát, valami romántikusat:
Gordon kiválasztott egy romántikus regényt. Mikor
visszafordult, a szíve majd kiugrott a helyéből. Rosemary állt
habozva az ajtóban. Csak állt ott, sápadtan, aggódó arccal,
lényéből fenyegetés sugárzott.
Gordon leült, hogy rávezesse a könyvet a lány olvasójegyére,
a keze annyira remegett, hogy alig tudott írni. A pecsétet
rossz helyre nyomta. A lány elmenőben belekukkantott a
könyvbe. Rosemary Gordon arcát figyelte. Hosszú ideje nem
látta nappali fényben, és most megdöbbentette a változás.
Már nem szakadtan öltözött, hanem rongyokban járt, arca
még jobban lesoványodott, és felöltötte a hosszú ideje
margarinos kenyéren élők fakószürke árnyalatát. A koránál
jóval idősebbnek – legalább harmincötnek látszott. De
Rosemary sem volt a régi. Elvesztette vidám, takaros,
teherbíró jellegét, a ruháit is mintha csak sietősen magára
hányta volna. Világosan látszott, hogy baj van. Gordon
bezártra az ajtót a munkáslány után. – Rád nem számítottam
– kezdte.
– Muszáj volt eljönnöm. Ebédidőben eljöttem a stúdióból.
Azt mondtam nekik, beteg vagyok.
– Nem is nézel ki jól. Gyere, ülj le!
A könyvtárban csak egy szék volt. Gordon kihúzta az asztal
mögül, és suta kedvességgel Rosemary felé tolta. A lány nem
ült le, de apró kezét kiszabadította a kesztyűből, és a szék
támlájára támaszkodott. A támlát szorító, elfehéredő ujjain
látszott, milyen ideges.
– Gordon, szörnyű dolog történt. Végül is megesett.
– Micsoda?
– Gyerekem lesz.
– Gyereked? Istenem!
Megdermedt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki
alaposan behúzott volna egyet a bordái közé. Feltette a
szokásos értelmetlen kérdést:
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Hetek óta. Ha tudnád, mit éltem át! Csak vártam
és vártam, egyszer be is vettem valamit, szörnyű volt!
– Egy gyerek! Istenem, milyen őrültek voltunk! Mintha nem
láthattuk volna előre!
– Tudom. Biztosan az én hibám, de...
– A fenébe! Jön valaki.
Megszólalt az ajtócsengő. Ringó járású, kövér, szeplős
asszony lépett be, az alsó ajka rettenetesen csúf, követelő
hangon mondta: – Valami jó kis gyilkosságot! – Rosemary
leült, és az ujjai köré tekergette a kesztyűjét. A kövér
asszonyságnak semmi nem felelt meg. Ha Gordon talált
valamit, már utasította is el, azzal, hogy olvasta, vagy azzal,
hogy túl száraznak látszik. Rosemary hírei megrendítették
Gordont. A szíve majd kiugrott, orrlikai összeszűkültek, és
közben húzta elő egyik könyvet a másik után, hogy
meggyőzze a kövér asszonyt, ez az, amit keres. Végül jó tíz
perc után sikerült leráznia, miután az utolsó könyvre végre
azt morogta, „mintha még nem látta volna”.
Gordon ismét Rosemaryhez fordult: – Most mi az ördögöt
tegyünk? – kérdezte, mihelyt becsukódott az ajtó.
– Nem tudom, én mit tehetnék. Ha megtartom, biztosan
elvesztem az állásomat. De nem is csak erről van szó. Mi
lesz, ha az enyéim megtudják. Az anyám – ó, istenem!
Elgondolni se merem!
– A tiéid! Hát rájuk nem gondoltam! Megint a hozzátartozók.
Micsoda lidércnyomás!
– Az enyéimmel nincs semmi baj. Mindig is jók voltak
hozzám. De ez most más.
Gordon föl-alá járt. A hír megijesztette ugyan, de még nem
fogta föl. A Rosemary méhében növekvő gyerek, az ő
gyerekének képzete egyelőre csak félelmet keltett benne.
Nem az élőlényt látta maga előtt, hanem a katasztrófát. Előre
látta, hova vezet mindez.
– Akkor, gondolom, össze kell házasodnunk – mondta
határozottan.
– Azt mondod? Azért jöttem, hogy megkérdezzelek.
– Azt szeretnéd, ha megtennénk, nem?
– Csak akkor, ha te is akarod. Nem szeretnélek lekötni.
Tudom, hogy a házasság ellenkezik az elveiddel. Te döntesz.
– Nincs más választásunk – ha tényleg megtartod ezt a
gyereket.
– Nem mindenáron. Ezért kell döntened. Hiszen van egy
másik út.
– Miféle út?
– Te is tudod! A stúdióban egy lánytól kaptam egy címet. Az
egyik barátnőjének öt fontért megcsinálták.
Ez végre fölrázta. Most fogta föl, azzal a tudással, ami
egyedül számít, hogy miről is beszélnek ők ketten. A
„gyerek” szó új jelentőséget nyert. Nem valami elvont
szerencsétlenségről volt szó, hanem egy hús-vér lényről, az ő
egy darabkájáról, amely máris ott élt és növekedett
Rosemary hasában. A tekintete találkozott Rosemaryéval.
Furcsa összetartozás érzés töltötte el őket, mint soha azelőtt.
Egy pillanatra Gordon úgy érezte, hogy valami rejtélyes úton
eggyé lett a testük. Méternyi távolságból is úgy érezte,
összekapcsolódtak, valami Rosemary zsigereiből kiinduló,
láthatatlan, élő madzag köti össze őket. Tudta, hogy a
beszélgetésük rettenetes, úgyszólván szentségtörés, ha
egyáltalán jelent még valamit a szó. Ha másképp történt
volna, valószínűleg fel sem fogja a következményeket. A
nyomorult öt font emlegetésére volt szükség, hogy eljusson
az agyáig.
– Ne félj! – mondta. – Történjék bármi, azt nem tesszük meg.
Undorító lenne.
– Tudom, hogy az. De ha nem megyek férjhez, nem
szülhetek gyereket.
– Persze, hogy nem! Ha ez a két lehetőség van, feleségül
veszlek. Előbb vágatnám le a jobb kezem, minthogy az a
másik bekövetkezzen!
– Bimm! – szólt az ajtócsengő. Két otromba fajankó lépett be,
olcsó, világoskék öltönyben, egy vihorászó lány
társaságában. Az egyik fiatalember szégyenlős bátorsággal
kérdezte, van-e valami „zaftos” olvasnivalója. Gordon
csendesen a „szex” könyvek polcai felé mutatott. Több százat
tartottak a könyvtárban. Köztük a Párizs titkai, a Bíztam a
férfiakban, az elnyűtt sárga bontókon díványon heverésző
félmeztelen lányok, fölébük hajló, szmokingos férfiak.
Maguk a történetek szinte bántóan ártalmatlanok. A két srác
és a közöttük álló lány fel-felkuncogott, a képeket
nézegették, a lány apró sikkanásokat hallatott, és döbbentnek
akart látszani. Gordon annyira undorodott tőlük, hogy hátat
fordított nekik, amíg válogattak.
Mikor végre elmentek, Gordon Rosemary székéhez lépett.
Mögéje állt, átfogta apró, formás vállát, aztán kezét a lány
kabátja alá csúsztatta, hogy érezze a teste melegét. Szerette
erős, ruganyos testét, és jól esett arra gondolnia, hogy
odalent, a védett melegben egy magzat, az ő gyereke
növekszik. Rosemary nem szólt, csak megcirógatta a férfi
mellére simuló kezét. Várta a döntést.
– Ha elveszlek feleségül, tisztességes életet kell élnem –
mondta, tűnődve.
– Biztos? – kérdezte a lány majdnem a régi cinkossággal.
– Úgy értem, rendes állást kell szereznem. Vissza kell
mennem az Új Albionhoz. Gondolom, visszavesznek.
Gordon érezte, hogy Rosemary nagyon elcsendesedik, tudta,
hogy erre várt. A lány mégis elszántan kitartott a tisztességes
játszma mellett. Nem akart sem erőszakoskodni, sem
hízelegni.
– Sosem kértelek erre. Azt szeretném, ha elvennél – a kicsi
miatt. De ebből nem következik, hogy meg is kell tartanod.
– Nincs sok értelme a házasságnak, ha nem tudlak
megtartani. Mondjuk, elvennélek így, ahogy most vagyok, se
pénzem, se rendes munkám. Mihez kezdenél?
– Nem tudom. Dolgoznék, amíg bírok. Aztán, ha már
nagyon látszana a kicsi, azt hiszem, hazamennék a
szüleimhez.
– Igazán kedves tőled. De azért nagyon szeretted volna, ha
visszamegyek az Új Albionhoz. Meggondoltad magad?
– Átgondoltam a dolgokat. Tudom, hogy utálnád, ha gúzsba
kötne a munkád. Nem hibáztatlak. A saját életedet kell élned.
Gordon gondolkozott. – A lényeg ugyanaz. Vagy elveszlek,
és visszamegyek az Új Albionhoz, vagy te mész el egy
mocskos kis orvoshoz, hogy öt fontért agyongyötörjenek.
Rosemary kivonta magát Gordon szorításából, felállt és
szembenézett vele. A nyers szavak bántották. Világosabbá és
csúfabbá tették a helyzetet.
– Ezt most miért mondtad?
– Mert ez a két lehetőség van.
– Én egy percig se így gondolkoztam. Azért jöttem el, hogy
tisztességes legyek veled. Most meg úgy hangzik, mintha
erőszakkal akarnálak rávenni valamire, mintha az érzéseidre
akarnék hatni, fenyegetőznék, hogy különben
megszabadulok a gyerekemtől. Mintha rondán
megzsarolnálak.
– Nem így értettem. Csak felsoroltam a tényeket.
Rosemary arca ráncokba szaladt, fekete szemöldökét is
összehúzta. Megesküdött magának, hogy nem fog jelenetet
rendezni. Gordon el tudta képzelni, mit él át. Még nem
találkozott a rokonaival, de sejtette, milyenek. Halvány
fogalma arról is volt, milyen lehet egy vidéki kisvárosba
visszamenni egy törvénytelen gyerekkel. Vagy, ami legalább
olyan rossz, egy férjjel, aki nem tudja a családját eltartani. De
Rosemary tisztességesen játszott. Semmi zsarolás! Mély
lélegzetet vett, eldöntött valamit.
– Rendben, nem csinálok olyat a fejed fölött. Aljasság lenne.
Elveszel-e vagy sem, mindegy. Akkor is megtartom a
gyereket.
– Komolyan?
– Igen, komolyan.
A férfi a karjába vonta. Rosemary kabátja szétnyílt, teste
forrón simult az övéhez. Gordon azt gondolta, veszekedett
bolond lenne, ha elengedné. De a másik megoldás épp olyan
lehetetlennek látszott, ezt nem látta kevésbé tisztán attól,
hogy a karjában tartotta Rosemaryt.
– Természetesen azt szeretnéd, ha visszamennék az Új
Albionhoz – mondta.
– Nem, ha te nem akarod.
– De igenis, azt szeretnéd. És ez természetes is. Azt akarod,
hogy újra tisztességes jövedelmem legyen. Jó állásom, heti
négy fontom és fikusz az ablak előtt. Ugye, hogy így van?
Ismerd be!
– Jól van, beismerem. Tényleg szeretném. De nem akarnálak
minden áron rávenni. Egyszerűen, mert utálom, ha olyasmit
csinálsz, amit nem akarsz. Azt szeretném, hogy szabadnak
érezd magad.
– Igazán és teljesen szabadnak?
– Igen.
– Tudod, hogy ez mit jelent? Mi lenne, ha gyerekestől
cserben hagynálak?
– Tedd, ha tényleg ezt akarod. Szabad vagy, egészen szabad.
Kicsit később Rosemary elment. Gordon még aznap este
vagy másnap tudatja vele, hogy mit határozott. Persze az
sem egészen biztos, hogy az Új Albionnál tényleg megkapná
azt az állást, de nagyon valószínű, ha tekintetbe veszi, mit
mondott Mr. Erskine. Gordon gondolkozni próbált, de nem
bírt. Mintha az átlagosnál is többen jöttek volna a
könyvtárba. Megőrjítette, hogy valahányszor visszaült volna
a székére, jött valami futóbolond, és újabb krimit, szexet,
vagy valami romántikusat követelt rajta. Hat órakor aztán
fogta magát, leoltotta a villanyokat, bezárta a könyvtárat, és
elindult. Egyedül kellett maradnia. A könyvtárnak két órával
tovább nyitva kellett volna tartania. Isten tudja, mit szól
majd Mr. Cheeseman, ha észreveszi, hogy lelépett. Még el is
bocsáthatja. Egy csöppet sem érdekelte.
Nyugatnak fordult, a Lambeth köz irányába. Szürke este
volt, de nem hideg. A lába alatt nyirok, a feje fölött fehér
fények, a levegőben a házalók kiáltozása. Ki kellett bogoznia
ezt az egészet, és séta közben jobban tud gondolkozni. Nehéz
küzdelem volt. Vissza az Új Albionhoz vagy cserbenhagyni
Rosemaryt: nem maradt más lehetőség. Arra gondolni se
érdemes, hogy majd talál valami „jó” állást, ami nem sérti
annyira a méltóságát. Harmincas, elnyűtt férfiaknak nem
terem minden bokorban állás. Számára az Új Albion az
egyetlen esély.
A Westminster Bridge út sarkán megállt egy pillanatra. Vele
szemben a lámpafénytől hamuszürke óriásposzterek. Az
egyik, legalább háromméteres plakát egy Bovex hirdetés
volt. A Bovex emberei ejtették Roland Battát, és új taktikát
választottak. Négysoros versikék: az úgynevezett „Bovex-
balladák” lepték el a várost. A képen egy hihetetlenül jó
emésztésű család, vigyorgó. malacrózsaszín arcok a
reggelinél, alattuk ordító betűkkel:
Miért lenne ványadt, falfehér
És fáradt, fáradt, fáradt,
Igyon Bovexet, van remény,
Van gyógyulás, nincs bánat.
Gordon csak bámult. Itta magába a sült ostobaságot.
Istenem, micsoda szemét! „Van gyógyulás, nincs bánat.”
Milyen silány és oda nem illő. Még a szokásos fülbemászó
klapanciák életteli bárgyúsága is hiányzott belőle. Nyálas
érzelgés. A silányságában lehetett volna valami szánnivaló,
ha az emberek nem ezt bámulták volna egész Londonban, és
Anglia minden városában, és nem ez rongálta volna az
agyukat. Többször is végigpásztázott a minden bájt
nélkülöző utcán. Igen, hamarosan háború lesz. A Bovex-
hirdetések láttán nem is kétséges. Az elektromos fúrók
kattogása az utcán csak előjelzi a géppuska kerepelését. Már
nincs sok hátra, és jönnek a repülők! Zúgás-csattanás. Csak
néhány tonna TNT, és a civilizációnk visszakerül a pokolba,
ahová való.
Átment az utcán, s tovább sétált dél felé. Furcsa gondolat
cikázott át az agyán. Már nem akarta, hogy kitörjön a
háború. Hónapok – talán évek – óta először fordult elő, hogy
gondolt rá, de nem akarta.
Ha visszamegy az Új Albionhoz, egy hónapon belül ő is
Bovex-balladákat ír. Ebbe visszamászni! Minden „jó” állás
épp elég rossz, de ez! Krisztusom! Persze nem muszáj
visszamennie. Csak bátorság kérdése, hogy szilárdan
kitartson. De akkor mi lesz Rosemaryvel? Elképzelte, hogyan
élne a szülei házában, gyerekkel és pénztelenül, és
elképzelte, hogy viszi szét a hírt az óriási család: Rosemary
hozzáment valami semmirekellőhöz, aki még el se tudja
tartani. Az egész társaság együtt szekálná ki a világból.
Mellesleg, a gyerekre is gondolnia kell. Pénzisten nagyon
ravasz. Ha csak jachtok, lóversenyek, kurvák, pezsgők
bélelnék a csapdáit, milyen könnyű lenne kicselezni. Amikor
az emberi tisztességre apellál, akkor nincs mit tenni.
A Bovex-ballada ott csilingelt Gordon fejében. Szilárdnak
kell maradnia. Háborút hirdetett a pénz ellen – folytatnia
kell. Hiszen mostanáig kitartott valahogy. Végignézett az
életén. Értelmetlen volna becsapnia önmagát. Szörnyű élet
volt, magányos, nyomorúságos, hasztalan. Élt harminc évet,
és nem jutott túl a nyomoron. A nyomort választotta. Még
most is, a nyomort akarta. Süllyedni akart, olyan mélyre,
ahol a pénz már nem éri el. De ez a gyerek-dolog, ez most
mindent fölforgatott. Banális helyzet, végül is. Magánbűnök,
közerkölcsök – a dilemma egyidős a világgal.
Felnézett, éppen egy könyvtár mellett haladt el. Egy
gondolat megállította. Az a gyerek! Milyen is az, ha az
embernek gyereke van? Mi az, amit Rosemary most átél?
Csak nagyon homályos és nagyon általános elképzelései
voltak arról, milyen is a terhesség. A könyvtárban biztosan
talál erről szóló könyveket. Bement. A kölcsönző balra nyílt,
itt sorakoztak a kézikönyvek.
Az asztalnál ülő nő végzős egyetemista lehetett, színtelen,
szemüveges és undok. Mély meggyőződéssel hitte, hogy
hímnemű lényt az ilyesmi nem érdekelheti. legfeljebb mint
pornográf irodalom. Ahogy a közelébe értél, már fúrt is át a
csillogó, szemüveges tekintetével, éreztette, hogy a titkod
előtte nem titok. Különben is minden kézikönyv pornográf,
talán a Whitaker almanachot kivéve. Még az Oxford szótár is
szolgálhat ördögi célokat, ha az ember olyan szavakat keres
ki belőle, mint...
Gordon egy pillantással fölmérte, milyen típus, de
túlságosan lekötötték a saját gondolatai ahhoz, hogy törődjön
vele.
– Vannak nőgyógyászati kézikönyvei? – kérdezte.
– Milyen kézikönyveim? – kérdezte, és a szemüvege
félreérthetetlen diadallal villant. „Már megint! Még egy
lihegő hím!”
– Bármi, ami szülészettel kapcsolatos. Arról, hogyan
születnek a gyerekek, tudja.
– A nagyközönség számára nem adunk ki ilyen könyveket –
közölte az ifjú hölgy fagyosan.
– Sajnálom, bizonyos okból nagy szükségem lenne rá.
– Talán medikus?
– Nem.
– Ez az esetben nem látom be, mi köze lehetne a
szülészethez.
Átkozott némber, gondolta Gordon. Máskor megijedt volna
tőle, most egyszerűen csak untatta.
– Ha éppen tudni akarja, a feleségem gyereket vár. Egyikünk
sem tud túl sokat a dologról. Meg akarom nézni, nem
találok-e valami hasznos tanácsot.
A nő egy szavát se hitte. Túl szakadtnak, túl megviseltnek
látszik ahhoz, hogy újházas legyen, döntötte el magában.
Ám, mivel az a dolga, hogy kiadja a könyveket, ezt legfeljebb
gyerekeknek tagadhatja meg. Az ember a végén úgyis
hozzájut a könyvéhez, ha már elég mocskos disznónak érzi
magát. Úgy vezette Gordont a könyvtár közepén álló
kisasztalhoz, mintha ő maga a fertőtlenítőből lépett volna
elő, és a kezébe nyomott két vaskos, barna kötésű könyvet.
Azután magára hagyta, de végig rajta tartotta a szemét, a
könyvtár bármelyik csücskében járt is. Gordon érezte, amint
a pápaszem a tarkóját pásztázza, mintha a tartásából
próbálná kifürkészni, valóban információt keres, vagy csak a
mocskos részletek érdeklik. Kinyitotta az egyik könyvet, és
értetlenül meredt rá. Tengernyi apró betűs szöveg, tele latin
szavakkal. Ennek semmi értelme. Valami egyszerűbbet
keresett, képeket, például. Mennyi ideje is? Hat, talán kilenc
hét... Igen. Ez lesz az!
Rábukkant egy kilenchetes magzatot ábrázoló nyomatra.
Megdöbbentette a látvány, mert egyáltalán nem ilyennek
képzelte. Torz, törpeszerű teremtmény, egy emberi lény
ügyetlen karikatúrája, hatalmas, kupolás feje akkora, mint a
teste többi része. A nagy kiterjedésű fej közepén egy apró
gomb: a füle. A dolog profilból látszott, csont nélküli karja
behajlott, egyik befejezetlen, fókauszonyra emlékeztető keze
– talán szerencsére – eltakarta az arcát. Alul a sovány
lábacskák összetekeredtek, mint a kismajomé, a köröm befelé
fordult. Szörnyű volt, mégis nagyon emberi. Meglepő, hogy
ilyen hamar ennyire emberi. Valami sokkal kezdetlegesebbre
számított. Egy pacára pöttyel a közepén, egy buboréknyi
békapetére. Persze biztosan nagyon kicsi még. Megnézte alul
a méretarányt. Harminc milliméter. Egy nagyobbfajta
pöszméte.
Talán nem rég lett csak ilyen. Visszalapozott egyet-kettőt,
míg talált egy hathetes magzatot. Félelmetes – alig mert
ránézni. Milyen furcsa, hogy a kezdetünk és a végünk ilyen
csúf, a születés előtt az ember éppen olyan csúnya, mint
holtan. Ez a valami úgy festett, mintha máris halott volna. A
hatalmas fej, talán túl nehéz ahhoz, hogy egyenesen álljon,
szinte derékszögben lenyeklett a testről. Arcra semmi nem
emlékeztetett, talán csak egy ránc a szem vagy a száj? helyén.
Nem emberi lényre, inkább halott kölyökkutyára hasonlított.
Kutyaszerűek a rövid, vaskos karok is. a kéz csak tömör
mancs. Tizenöt és fél milliméter – nem nagyobb egy
mogyorónál.
Hosszan bámult a két képre. A csúnyaságuk hitelesebbé,
tehát megindítóbbá tette őket. A gyereke attól a pillanattól
számított valódinak, amikor Rosemary megemlítette az
abortuszt, de a valódisága nem öltött látható formát – valami
történt a sötétben, de csak azután vált fontossá, hogy
megtörtént. Mostantól peregnek az események. Itt ez a
szegény kis csúf valami, nem nagyobb, mint egy pöszméte,
vigyázatlanságában ő hozta létre. A jövője, a létezésének
folytonossága talán rajta múlik. Mellesleg belőle egy darab –
ő maga. Kijátszhat valaki ekkora felelősséget?
És a másik lehetőség? Felállt, átnyújtotta a könyveket az
undok nőszemélynek, és kifelé indult, aztán, gondolt egyet,
és betért a könyvtár másik részébe, a folyóirat-olvasóba. A
napilapokat a megszokott, ütött-kopott külsejű emberek
böngészték. Egy asztalt elkülönítettek a női lapoknak.
Találomra felvett egyet, és átvitte egy másik asztalhoz.
Amerikai újság volt, főleg háziasszonyoknak, csupa hirdetés,
közöttük néhány szánalmas elbeszélés. És micsoda
hirdetések! Gyorsan átpörgette a fényes lapokat. Női
fehérnemű, ékszerek, kozmetikai szerek, szőrmebundák,
selyemharisnyák cikáztak föl-le a lapokon, mint a gyerekek
kukucskálós játékának figurái. Egyik oldal a másik után,
hirdetés hirdetés hátán. Ajakrúzs, bugyik, konzervek,
gyógyszerek, fogyókúra, arckrémek. A pénz világának
keresztmetszete. A tudatlanság, mohóság, közönségesség,
sznobizmus, züllöttség és betegség panorámája.
És azt akarják, hogy ebbe a világba térjen vissza. Ebben az
üzletágban kell sokra vinnie. Lassabban pörgette a lapokat.
A képek cikáztak. Csodálatos – a mosolya. Az étel, ha
puskából lövik ki. Befolyásolja a lábfáradtság az ön
személyiségét? Nyerje vissza a hamvas őszibarackszínt a
Pihenő Szépség matracokon! Ezt a hatást csak egy igazán a
gyökerekig hatoló balzsam érheti el! Rózsaszín fogkefe?
Rózsaszín álmok! Azonnali hatás gyomorsav ellen! Vasgyúró
legyen a gyerek? Itt a rostban gazdag pempő! Ha öt kell,
önnek miért csak négy van? Íme a világhírű gyorsalbum, a
tömény tudás! Csak egy dobos, mégis Dantétól idéz!
Krisztusom, micsoda szemét!
Amerikai lap, igen. Az amerikaiak mindig elöl járnak
brutalitásban, legyen szó a jeges teáról, a gengszterekről
vagy a teozófiáról. Visszament a nők asztalához, elvett egy
másik lapot. Ezúttal egy angolt. Talán az angol lapok
hirdetései nem olyan rosszak, talán kevésbé agresszívak.
Szétnyitotta az újságot. Cikk-cakk! A britek sosem lesznek
rabszolgák.
Cikk-cakk! Guinnesst, a javából! A lány így szólt: Köszönöm,
hogy elkísért, de közben azt gondolta: Szegény fiú, miért
nem mondja meg már valaki neki... – Hogyan szeresse el
harminckét évesen huszonéves barátnője fiúját? Aki éjszaka
éhezik stb. Selymes érintés: a bársonyos toalettpapír. A
szájszag romlásba dönt. Ínysorvadás? Soha! Értelmiségi
homlok? A korpa teszi. Csokigolyó? Minden gyermek álma!
Iskoláslány komplexusok. A Vitamalt frissen tart!
Ebbe visszamászni! Benne és belőle élni – a részévé és
lényegévé válni! Istenem, istenem, istenem!
Kiment. A legszörnyűbb az volt, hogy már tudta, mit fog
tenni. Elszánta magát – már régesrég. A probléma magával
hozta a megoldását, a habozása mindvégig színlelés volt.
Úgy érezte, mintha egy rajta kívül álló erő mozgatná. Egy
telefonfülke előtt állt. Rosemary szállásán volt készülék, és
azóta biztosan hazaért már.
Bement a fülkébe, a zsebébe kotort. Igen, pontosan két
pennyje van. Bedobta az érméket és tárcsázott. Rekedt női
hang szólt a telefonba: – Ki beszél? Megnyomta a
válaszgombot. A kocka el volt vetve.
– Beszélhetnék Miss Waterlow-val, kérem?
– Ki keresi?
– Mr. Comstock. Tudni fogja. Hazaérkezett már?
– Megnézem. Tartsa a vonalat!
Csönd.
– Halló! Te vagy az, Gordon?
– Halló, halló! Te vagy, Rosemary? Csak el akartam
mondani, átgondoltam mindent, és döntöttem.
– Ó! – Csönd lett a vonal másik végén. Rosemary alig tudott
uralkodni a hangján, mikor végül megkérdezte: – És hogy
döntöttél?
– Minden rendben lesz. Elfogadom az állást – ha adják,
persze.
– Ó, Gordon, annyira örülök! De ugye nem haragszol rám?
És nem érzed úgy, hogy én erőltettelek?
– Nem, dehogy. Ezt kell tennem. Mindent végiggondoltam.
Holnap bemegyek az irodába, és jelentkezem.
– Olyan boldog vagyok!
– Persze, csak bizakodhatok, hogy nekem adják az állást.
Gondolom, úgy lesz, ha egyszer az öreg Erskine azt mondta.
– Biztos vagyok benne. De Gordon, még valamit! Ugye
szépen felöltözöl? Sokat számít ám!
– Tudom. Majd kiváltom a legjobb öltönyömet a zálogból.
Majd Ravelston ad kölcsön.
– Nincs szükség Ravelstonra. Majd én adok kölcsön.
Félretettem négy fontot. Most rögtön kiszaladok, és
elküldöm, mielőtt bezár a posta. Azt hiszem, új cipőre is
szükséged lesz és nyakkendőre. És Gordon!
– Igen?
– Vegyél kalapot is, ha bemész az irodába, jó? Egész más a
hatás.
– Kalapot! Istenem! Két éve nem volt rajtam kalap! Muszáj?
– Hát, az olyan üzletemberes, nem?
– Na jó. A kedvedért keménykalapot is veszek.
– Nem, elég lesz a puhakalap. De a hajadat vágasd le,
rendben?
– Jó, ne aggódj! Olyan leszek, mint egy kiköpött üzletember.
Jól vasalt, meg minden.
– Köszönöm, drága Gordon. Most sietek, hogy küldhessem a
pénzt. Jó éjt és sok szerencsét!
– Jó éjszakát!
Kilépett a fülkéből. Hát így. Rendesen megadta magának az
utolsó döfést.
Gyorsan lépkedett. Istenem, mit tett? Feladta a küzdelmet!
Megszegte minden korábbi esküjét! Hosszú és magányos
háborúja megszégyenítő véget ért. És metéljétek körűi a ti
férfitestetek bőrének elejét, mondá az Úr. Bűnbánóan
visszatért a nyájhoz. Mintha a járása is felgyorsult volna.
Furcsa változást észlelt, fizikai változást az egész testében, a
combjaiban, a szívében. Mi lehetett ez? Szégyen,
nyomorúság, csalódás? Harag, hogy visszakerült a pénz
markába? Az unalom, ha a halálos jövőre tekint? Előrángatta,
vizsgálta, ízekre szedte az érzést. Megkönnyebbülést érzett.
Igen, ez volt az igazság. Most, hogy túlesett rajta, csak
megkönnyebbülést érzett, örült, hogy legalább végzett a
mocsokkal, hideggel, éhezéssel és magánnyal, hogy
visszatérhet a tisztes, teljes, emberi élethez. Az elhatározásai,
most, hogy lerázta őket, végre levetett, ijesztő tehernek
tűntek. Ráadásul tudta, hogy a sorsát teljesíti be. Az agya
egyik távoli zugában mindig tudta, hogy egyszer ez is
bekövetkezik. Arra a napra gondolt, amikor beadta
felmondását az Új Albionnak, Mr. Erskine barátságos, vörös,
marhaszerű arcára, arra, ahogy finoman azt tanácsolta, ne
dobjon el egy „jó” állást a semmiért. Akkor bezzeg
keservesen fogadkozott, hogy egy életre végzett a „jó”
állásokkal. A végzet úgy akarta, hogy visszatérjen, és ezt már
akkor is tudta. Nem csak Rosemary és a gyerek miatt. Ez volt
az elsődleges, a kiváltó ok, de a végkifejlet enélkül is hasonló
lett volna, ha nem egy kisgyerek, akkor valami más kötötte
volna meg a kezét. Mégpedig azért, mert a lelke mélyén erre
vágyott.
Hiszen az életerejét nem vesztette el, csak a pénz
nélküli lét, melyre önmagát kárhoztatta, vetette ki az élet
sodrából. Visszatekintett a két utolsó, félelmetes évre.
Szentségtörést követett el, lázadt a pénz ellen, a pénz világán
kívül úgy próbált élni, mint egy remete, ez pedig nem csak
nyomorúságot, de ijesztő ürességet, elkerülhetetlen
fölöslegességérzetet hozott. Megtagadni a pénzt annyit
jelent, mint megtagadni az életet. Ne légy felettébb igaz...
miért halnál meg időd előtt?44 Most visszatért, vagy
hamarosan visszatér a pénz világába. Holnap majd elmegy
az Új Albionhoz a legjobb öltönyében és a felöltőjében (el ne
felejtse az öltönnyel együtt a felöltőjét is kiváltani a
zálogból), fején puhakalap, csinosan megborotválkozik, és
lenyíratja a haját. Mintha újjászületne. A ma lompos költőjére
rá sem lehet majd ismerni a holnap nett, ifjú üzletemberében.
Visszaveszik, persze, szükségük van a tehetségére. Ő pedig
nekiveselkedik a munkának, eladja a lelkét és megállja a
helyét.
És a jövő? Talán kiderül majd az is, hogy az elmúlt két
év nem is hagyott olyan mély nyomot rajta. Csak egy hézag,
egy kis visszaesés a pályaíven. Most, hogy megtette az első
lépést, hamar kifejleszti magában az üzletemberekre jellemző
cinikus, szemellenzős mentalitást. Elfelejti, mennyire
undorodott, nem dühöng többé a pénz zsarnoksága miatt –
sőt, nem is lesz tudatában –, nem rángatózik kínjában egy-
egy Bovex vagy Csokigolyó hirdetés láttán. Olyan
tökéletesen eladja a lelkét, hogy azt is elfelejti, valaha az övé
volt. Megházasodik, letelepszik, szerényen gyarapodik,
babakocsit tol, vesz egy villát, rádiót és persze fikuszt. Olyan
44 Bibliai idézet: Prédikátor könyve 7:16.
helyes kis törvénytisztelő polgár lesz, mint a többi helyes kis
törvénytisztelő polgár, a metrófogantyúba kapaszkodó sereg
egyik katonája. Talán jobb is így.
Kicsit meglassította lépteit. Harmincéves volt, deresedett a
haja, mégis az a furcsa érzése támadt, hogy most nőtt fel.
Fölrémlett előtte, hogy ami vele történik, minden emberi
lénnyel megesik. Mindenki lázad a pénz törvénye ellen, és
előbb vagy utóbb mindenki megadja magát. Ő az átlagosnál
egy kicsit tovább lázadozott, ennyi az egész. És milyen
nyomorultul kudarcot vallott. Azon tűnődött, gyászos cellája
mélyén vajon nem minden remete arra vágyike, hogy
visszatérhessen az emberek világába. Talán nem mindegyik.
Talán akadt, aki azt mondta, ez a világ csak szentek és
csirkefogók számára lakható. Ő nem volt szent. Akkor meg
talán tisztább ügy a többiekkel együtt nyíltan beállni a
csirkefogók közé. Titokban erre sóvárgott, most elismerte,
megadta magát, azaz békét kötött önmagával.
Többé-kevésbé hazafelé tartott. Felnézett a mellette elvonuló
házakra. Ezt az utcát korábban nem ismerte. Az öreg házak
kopárnak és sötétnek látszottak, zömmel kiadó garzonok
vagy szobák. Rácsok, füstmaszatos téglák, kopott lépcsők,
kétes tisztaságú függönyök. Az ablakok felében „Apartman
kiadó” tábla, és fikusz szinte mindegyikben. Az alsó
középosztály tipikus utcája. De azért mégse olyan utca,
melyet szívesen látott volna romokban, bombázások után.
Vajon miféle emberek laknak ilyen házakban? Talán
kistisztviselők, bolti eladók, kereskedelmi utazók, biztosítási
ügynökök vagy villamoskalauzok. Tudják vajon, hogy csak
marionettfigurák, és a pénz rángatja a köteleiket? Nem, nem
tudják. Vagy ha mégis, mit érdekli őket? Túlságosan leköti
őket a születés, a házasság, a nemzés, a munka, a halál. Ha az
embernek sikerül, nem lehet rossz közéjük tartozni, részévé
lenni az emberi nyájnak. Az egész civilizációnk a mohóságon
és a félelmen alapszik, de a mindennapi emberek életében a
mohóság és a félelem is valami nemesebbé alakul. Az alsó
középosztály, ott, a csipkefüggönyök mögött, a gyerekeivel,
a szedett-vedett bútoraival és a fikuszaival a pénz törvénye
szerint él, valahogy mégis megőrzi a tisztességét. A pénz
törvénye az ő értelmezésük szerint nem egyszerűen önző és
cinikus. Ők betartják a saját normáikat, a becsület
áthághatatlan törvényeit. Ők „tiszteletreméltóak maradnak” ,
ők felnevelik a fikuszt. Mellesleg, élnek. Beletartoznak az élet
szövetébe. És gyerekeket nemzenek, amire a szentek és a
lélek őrzői biztosan nem képesek.
A fikusz az élet fája, gondolta egyszerre.
A zsebében dudorodott valami. A Londoni örömök kézirata.
Egy lámpa alatt szemügyre vette. Nagy köteg gyűrött,
mocskos papír, olyan undorító, szamárfüles, zsíros, mint a
sokáig zsebben hordott papírok általában. Körülbelül
négyszáz sor. Száműzetésének egyetlen termése, soha meg
nem születő, kétéves magzat. Végzett vele. Költészet!
Költészet? Na ne! 1935-ben?
Mit csináljon a kézirattal? Legjobb, ha lehúzza a vécén. A
szobája messze volt még, és nem maradt egypennyse.
Megállt egy csatornalefolyónál. A legközelebbi ház ablakából
egy foltos fikusz kukkantott ki rá a sárga csipkefüggöny
mögül. Kisimított egy oldalt. A szólabirintus belsejében egy
sor megragadta a tekintetét. Egy pillanatra elfogta a
sajnálkozás. Egyes részei nem is olyan rosszak. Bárcsak
befejezhetné valaha! Szégyenletesnek tűnt annyi munka után
csak úgy elhajítani. Megőrizze? Tartsa magánál, és fejezze be
titkon, a szabad idejében? Talán még lehetne belőle valami.
Nem, nem! Tartsd a szavad! Vagy behódolsz, vagy
nem.
Félbehajtotta a kéziratot, és átgyömöszölte a lefolyó rácsán.
Odalent nagyot csobbant a víz.
Vicisti45, ó, fikusz!
45 Legyőztél... – lat.
XII.
Ravelston elköszönt volna tőlük, amikor kijöttek az
anyakönyvvezetőtől, de ők hallani se akartak róla,
elvonszolták magukkal ebédelni. Azért nem a Modiglianiba.
A vidám kis sohói vendéglők egyikébe tértek be, ahol fél
koronáért csodálatos négyfogásos ebédet szolgálnak fel.
Fokhagymás kolbászt ettek vajaskenyérrel, sült lepényhalat,
entrecote aux pommes frites46 és egy elég vizenyős karamell-
pudingot. Hozzá egy palack Médoc Supérieurt, három
shilling hat pennyért.
Csak Ravelston jött el az esküvőre. A másik tanú egy
szegény, jámbor, fogatlan ember volt, aki ebből élt, ott
szedték fel a hivatal előtt, és egy félkoronással jutalmazták.
Júlia nem tudott elszabadulni a teázóból, Gordon és
Rosemary pedig hosszas manőverezéssel ezt az egy napot
bírták szabaddá tenni a hivatalban. Senki nem tudta, hogy
összeházasodnak, csak Ravelston és Júlia. Rosemary még egy
vagy két hónapig dolgozni akart. Titokban akarta tartani az
esküvőt, főleg megszámlálhatatlan mennyiségű bátyja és
nővére miatt, akik nem engedhettek meg maguknak egy
esküvői ajándékot. Ha Gordonon múlik, ő hagyomány
szerint megadta volna a módját. Még templomi esküvőt is
akart. Rosemary azonban ezen a ponton nem engedett.
Gordon már két hónapja újra a cégnél dolgozott. Heti négy
tízet kapott. Nem fognak dúskálni, ha Rosemary már nem
dolgozik, de jövőre talán megemelik a fizetését. Rosemary
szüleitől is biztosan kapnak valamennyit, ha a kicsi
megszületik. Mr. Clew egy éve otthagyta az Új Albiont, és a
helyét egy kanadai töltötte be, aki öt évig dolgozott egy New
York-i reklámcégnél. Mr. Warner higanytermészetű, de
szeretetreméltó ember volt. Gordonnal együtt éppen egy
nagy attrakcióra készültek. A Sába Királynője
Fürdőszobakellékek Társaság éppen óriási hadjáratot indított
az egész országban egy dezodor, az „Áprilisi harmat”
46 sertésborda hasáb burgonyával, fr.
reklámozására. Úgy döntöttek, hogy a testszag és szájszag
ideje lejárt, valami új, frenetikus ijesztgetéssel akarták
megmozgatni a tömegeket. Jött az isteni szikra, valaki azt
javasolta, mi lenne, ha a lábszagra állnánk rá. Ezt a területet
még senki nem aknázta ki, és óriási lehetőségek rejlenek
benne. A Sába királynője passzolta az ötletet az Új Albionnak,
azzal a kéréssel, hogy találjanak ki egy igazán ütős szlogent,
valamit, ami mérgezett nyílként fúródik a köztudatba. Mr.
Warner három napig gondolkodott, aztán előállt a
feledhetetlen jelszóval: PP. „PP” annyit tesz, mint Pedikus
Párolgás. Egy igazi géniusz megnyilvánulása! Végtelenül
egyszerű, mégis figyelemkeltő. Ha már valaki tudja, mi áll a
rövidítés mögött, nem tud bűntudatos reszketés nélkül
azokra a betűkre nézni. Gordon próbálta kikeresni a pedikus
szót a nagyszótárból, és rájött, hogy ilyen szó nem létezik.
Erre Mr. Warren azt mondta: A fenébe is, nem mindegy? Így
is begyulladnak tőle! A Sába királynője persze két kézzel
kapott az ötleten.
Minden pennyjüket belerakták a kampányba. A Brit-szigetek
minden hirdetőtábláján óriási plakátok kalapálták a
nagyközönség fejébe: „PP”. Minden plakát tökéletesen
egyforma volt. Nem állt rajtuk egyetlen fölösleges szó sem,
vészjósló egyszerűséggel hirdették:
„PP”
És Ön?
Ennyi – se kép, se magyarázat. Nem is kellett
elmondani, mit jelent a két betű, ekkorra már egész Anglia
tudta. Mr. Warner Gordon segítségével az újságoknak és
magazinoknak szánt apróbb hirdetéseket tervezte. Mr.
Warner hozta az elsöprő, nagy ötleteket, nagy vonalakban
fölvázolta a hirdetéseket, eldöntötte, milyen képekre van
szükség – Gordon dolgozott a szövegen: szívszaggató
történeteket, százszavas realista kisregényeket írt harmincas,
csalódott szüzekről és magányos agglegényekről, akiket
magyarázat nélkül dobtak a barátnők, túlhajszolt
feleségekről, akik hetente csak egyszer válthattak harisnyát,
és végig kellett nézniük, amint a férjük „más asszonyok”
markába kerül. Remekül csinálta: sokkal jobban, mint előtte
bármi mást életében. Mr. Warner nem győzte dicsérni a
feljebbvalóinak. Gordon irodalmi képességeihez nem
férhetett kétség. Úgy bánt a szavakkal, ahogy csak az tud, aki
éveken át tartó erőfeszítések árán jutott el idáig. Gyötrő
küzdelme, hogy „író” lehessen, talán végül mégse veszett
kárba.
Az étteremből kilépve búcsút mondtak Ravelstonnak. Taxiba
ültek. Ravelston ragaszkodott hozzá, hogy az előzőt,
amellyel az anyakönyvvezetőtől a vendéglőbe hajtottak, ő
fizesse, úgy érezték, megengedhetnek hát maguknak még
egy taxit. A bortól áthevülten elnyújtóztak a kocsiban, az
ablakon átszűrődött a poros májusi napfény. Rosemary feje
Gordon vállán nyugodott, összefonódott kezük a lány ölében
pihent. Gordon a Rosemary gyűrűs ujjára húzott vékonyka
jegyűrűvel játszott. Dublé arany öt shilling hat pennyért. Jól
mutatott.
– El ne felejtsem levenni holnap, mikor dolgozni megyek –
mondta Rosemary megfontoltan.
– Ha belegondolok, hogy tényleg összeházasodtunk! Míg a
halál el nem választ. Megtettük, igen.
– Félelmetes, nem?
– Gondolom, most szépen megállapodunk. Lesz saját
házunk, babakocsink, fikuszunk.
Gordon felemelte Rosemary állát, hogy megcsókolja.
Rosemary, mióta Gordon ismerte, először, kisminkelte
magát, nem a legnagyobb sikerrel. Egyikük arca sem állta
valami jól a tavaszi napfény próbáját. A feleség arcán ráncok,
a férjén mély barázdák. Rosemary nagyjából
huszonnyolcnak, Gordon legalább harmincötnek látszott. A
három fehér hajszálat viszont előző nap Rosemary eltüntette
a fejebúbjáról.
– Szeretsz? – kérdezte Gordon.
– Imádlak, te buta.
– Meghiszem azt! Elvégre harmincéves vagyok, és alig
elnyűtt.
– Nem érdekel.
Csókolózni kezdtek, aztán gyorsan szétváltak, mert
észrevették, hogy a velük párhuzamosan haladó autóból, két
pózna jellegű felső középosztálybeli matróna rosszindulatú
érdeklődéssel figyeli őket.
Az Edgware Road-i lakás nem is volt olyan rossz. Unalmas
és elég nyomorúságos környék, de közel a belvároshoz, egy
csöndes zsákutcában. A hátsó ablakból (a legfelső emeleten)
a Paddington tetejére lehetett látni. Heti huszonegy shilling
hat penny, bútorozatlanul. Hálószoba, kis fogadószoba,
teakonyha, fürdőszoba (vízmelegítővel) és vécé. Már be is
bútorozták, a semmiből. Ravelstontól nászajándékba egy
teljes edénykészletet kaptak – nagyon kedves ajándék. Júlia
egy elég rettenetes „mozgatható” asztalkát ajándékozott
nekik, furnérlemezzel fedett diófa, hornyolt szegéllyel.
Gordon könyörgött, esedezett, hogy ne adjon nekik semmit.
Szegény Júlia! A karácsony megint tönkrevágta anyagilag,
mint rendesen, Angéla néninek pedig márciusban volt a
születésnapja. Júlia szemében azonban főbenjáró bűn lett
volna, ha egy esküvőre nem ad ajándékot. Isten tudja, miféle
áldozatokat hozott, hogy összekaparjon harminc shillinget a
„mozgatható” kisasztalra. Ágyneműnek és evőeszköznek
még így is híjával voltak. Majd apránként beszereznek
mindent, amint félre tudnak tenni egy keveset.
A lépcső tetején már szaladtak, izgatottan várták, hogy
hazaérjenek. Minden készen állt, hogy új otthonukat birtokba
vegyék. Heteken át minden estét a berendezkedéssel
töltöttek. Óriási kalandnak tűnt, hogy ez a hely egészen az
övék. Korábban egyiküknek sem volt például saját bútora,
gyerekkoruktól fogva bútorozott szobákban éltek. Most első
dolguk az volt, hogy körbejárták a lakást, mindent még
egyszer megnéztek, leellenőriztek és megcsodáltak, mintha
nem tudták volna rég fejből, melyik darab hol van és milyen.
Minden egyes bútorukat abszurd elragadtatással
köszöntötték. A dupla ágy tiszta ágyneművel várta őket a
rózsaszín derékaljon. A fehérnemű és a törölközők gondosan
a fiókos szekrénybe hajtogatva. A lehajtható asztal, a négy
masszív szék, a két fotel, a dívány, a könyvespolc, a vörös
indiai szőnyeg, és a réz szenesedény, amit a piacon vettek
fillérekért. És mindez, minden egyes darab, az övék –
legalábbis, amíg el nem maradnak a részletekkel! Beléptek a
teakonyhába. Minden készen állt, a legapróbb részletig. A
gáztűzhely, az ételszekrény, a zománcozott asztal, a
tányértartó, a serpenyők, a teáskanna, a mosogatóedény,
mosogató- és törlőruha – még egy doboz súrolószer is, egy
csomag szappanpehely és egy befőttesüvegben mosószóda.
Minden készen állt, minden élni akart. Azonnal főzhettek
volna valamit. Kéz a kézben álltak a zománcozott
asztalkánál, és csodálták a Paddingtonra néző kilátást.
– Ó, Gordon, de jó mulatság ez! Mienk az egész lakás, nincs
háziasszony, aki mindenbe beleütné az orrát!
– Én annak örülök a legjobban, hogy együtt fogunk
reggelizni. Te ülsz velem szemben, az asztal túlfelén, és
kitöltöd a kávét. De furcsa! Hány éve ismerjük már egymást,
és soha nem reggeliztünk együtt.
– Gyere, főzzünk valamit! Majd meghalok, hogy
használhassam azokat a serpenyőket!
Főzött egy kávét, és bevitte a nappaliba, azon a vörös
lakkozott tálcán, amit együtt vettek a Selfridge piacterében.
Gordon odalépett az ablak mellett álló „mozgatható”
kisasztalhoz. Odalent a kopott kis utca napfényben fürdött,
mintha tükörsima, sárga tenger öntené el sokölnyi
mélységben. A kisasztalra tette a kávéscsészéjét.
– Iderakjuk majd a fikuszt – mondta.
– Hogy micsodát?
– A fikuszt.
Rosemary nevetett. Gordon látta, hogy azt hiszi, tréfál, tehát
hozzátette: – El ne felejtsük megrendelni, mielőtt becsuknak
a virágüzletek.
– Gordon! Ugye viccelsz? Ugye nem gondolod komolyan,
hogy nekünk is lesz fikuszunk?
– Dehogynem! És mi nem hagyjuk, hogy porosodjon. Azt
mondják, fogkefével lehet a legjobban portalanítani.
Rosemary hozzálépett, és belecsípett a karjába.
– Ugye csak tréfálsz?
– Nem én!
– Fikusz! Hogy ide berakjunk egy ilyen nyomasztó vacakot!
Különben is, hová? Ebbe a szobába nem szeretném, a
hálószobába még kevésbé. Vicces lenne, fikusz a
hálószobában.
– Nem a hálószobába tesszük. Itt lesz. Az utcai ablakban,
ahonnan a szemközt lakók jól látják.
– Gordon, nem mondod komolyan, ugye nem?
– Dehogynem! Komolyan mondom, hogy kell ide egy fikusz.
– De miért?
– Mert így szokás. Ez az első dolog, amit egy házaspár vesz.
Tulajdonképpen ez is az esküvői ceremónia része.
– Ne hülyéskedj! Én nem bírnék elviselni egy ilyen vacakot!
Ha mindenáron akarod, akkor legyen, mondjuk, egy cserép
muskátli. De ne fikusz!
– A muskátli nem jó. Fikusz kell.
– Nem. Nem lesz fikuszunk, az biztos!
– De lesz. Nem éppen most fogadtál nekem
engedelmességet?
– Nem. Nem templomban esküdtünk.
– Nem baj. Benne van a szertartás szövegében. „Szerető,
hűséges és engedelmes” meg minden.
– Nem, nincs benne. És különben se lesz fikuszunk.
– De lesz!
– Nem, Gordon, nem lesz!
– De igen!
– De nem!
– De igen!
– De nem!
Rosemary nem értette. Azt gondolta, Gordon csak
makacskodik. Felhevültek, és ahogy az már meghitt
szokásuk volt, parázs veszekedésbe merültek. Ez volt az első
házastársi veszekedésük. Félórával később elindultak a
virágüzletbe, fikuszt rendelni.
Félúton, az első lépcsőfordulón azonban Rosemary
megtorpant és belekapaszkodott a korlátba. Ajka szétnyílt,
egy pillanatig nagyon furcsán festett. A hasára vonta a kezét.
– Gordon!
– Tessék!
– Megmozdult!
– Mi mozdult meg?
– A kicsi. Megmozdult a hasamban!
– Komolyan?
Furcsa, majdhogynem ijesztő érzés, meleg áramlat járta át a
zsigereit. Egy pillanatra úgy érezte, mintha szexuálisan
egyesült volna Rosemaryvel, de olyan gyöngéden, ahogyan
azelőtt elképzelni se bírta. Egy-két lépcsővel lejjebb megállt.
Térdre ereszkedett, a fülét odanyomta Rosemary hasához, és
hallgatózott.
– Nem hallok semmit – mondta végül.
– Persze, hogy nem, buta! Még hónapokig nem is hallhatsz!
– De akkor majd én is hallani fogom, ugye?
– Azt hiszem. Te hallod, amikor héthónapos, én érzem,
amikor négy. Valahogy így van.
– De tényleg megmozdult? Biztos vagy benne? Tényleg
érezted?
– Persze. Megmozdult.
Gordon hosszú ideig úgy maradt, térden állva, fejét
Rosemary puha hasának támasztva. Rosemary átfogta és
magához szorította a fejét. Gordon nem hallott mást, csak a
saját fülében dübörgő vért. De Rosemary nem tévedhetett.
Valahol odabent, a biztonságos, meleg, kipárnázott sötétben,
a kicsi élt és mocorgott.
Végre megint történik valami a Comstock családban.
„HA KÖLTENÉL S VAN RÁ KÖLTSÉG...”
MIBŐL KÖLTSÖN A KÖLTŐ,
HA KÖLCSÖN KÉRNI RESTELL,
S A ZÁLOGCÉDULÁIT
IS TELEFIRKÁLTA MIND
SÓVÁR ANAPESZTTEL?
A fenti címválasztás és e magam faragta, alkalmi mottó
– egy regénybeli poéta: Gordon Comstock ürügyén –
egyszerre két, hatásában máig eleven, huszadik századi
írónagyság előtt kíván tisztelegni. Egyikük egy éppen száz
éve született, magyar költő: József Attila, kitől a címbeli
versidézet is való; másikuk egy ugyancsak költőnek indult,
végül pamflet- és regényíróvá lett angol férfi: George Orwell,
aki tragikus végű magyar kortársánál alig két évvel volt
idősebb, és nem egész tizenhárommal élte őt túl. Utóbbi
mellesleg e regény írásakor harminckét éves volt – éppen
annyi mint József Attila két esztendő múlva bekövetkező
tragikus távozásakor.
Műveiket újraolvasva nem nehéz felfedezni: sokban rokon
lelkű, ízlésű és világnézetű írók voltak, szenvedélyes
igazságkeresők, akik sohasem csak a maguk igazáért vették
kezükbe a tollat. Rövidre szabott életében mindkettőnek
aránytalanul sok szenvedés jutott osztályrészül, s talán
emiatt is lettek utóbb a huszadik század derekának
emblematikus íróalakjai.
Mindketten maguk is eleget bajlódtak a dilemmával: miből
költsön a költő, ha kölcsönkérni restell? Avagy lehet-e a
pénztelenség ihlető forrás, szegények sorsában osztozó írói
vállalás, ars poetica?
Ez a regény már csak megszületése tényével is pozitív
választ ad: nem könnyen bár, de lehet. Feltéve persze, hogy
az eredmény, a szerző saját nyomorán túl mutat.
*
Ez a könyv elsőként 1936 áprilisában Victor Gollancz
kiadójánál jelent meg háromezer példányban, melyből alig
kétezer talált gazdára – a többi néhány év múlva egy londoni
légitámadás során a lángok martalékává vált. Szerzője rövid
életében nem is adták ki újra, halála után viszont vagy fél
tucat angol és számos más nyelvű kiadást megért, noha
végrendeletében Orwell – A lelkész lányához hasonlóan – e
másik korai regényét sem ítélte utánközlésre érdemesnek.
Hiába, az utókor, mint annyiszor, ezúttal is nagyvonalúan
fölülbírálta a szerző önminősítését és végakaratát.
A regény magyarul most jelenik meg elsőként Lázár Júlia
avatott fordításában a Cartaphilus Kiadó Orwell-sorozatának
immár kilencedik köteteként. (Itt kíván említést, hogy a
regényt eredeti címe – Keep the Aspidistra Flying – után
nálunk sokáig csak „Aspidistra”ként emlegették, vagy
makacsul félrefordítva: „Hadd szálljon a kukoricalevél”.
címmel. Nem volt szerencsésebb a pár éve elkészült brit-
kanadai játékfilm-adaptáció címének megmagyarítása sem:
„A költészet szárnyán”. A remek színészek játszotta,
izgalmas, koridéző filmet 2003 tavaszán, az író születésének
századik évfordulóján láthatta a budapesti közönség.)
Orwell e regénye kéziratát 1936 elején adja át két, korábban
megjelent könyve kiadójának, Vidor Gollancznak. Január
végén már azzal a tudattal indul el anyagot gyűjteni észak-
angliai bányászszociográfiájához, az A wigani mólóhoz, hogy
a kéziratot a kiadó elfogadta, mi több, a könyvet már javában
szedik is. Annál nagyobb az elképedése, amikor pár hét
múltán az első fejezetek kefelenyomatával együtt kézhez
kapja a kiadói ügyvéd levelét, melyben számos név, utalás és
egyéb szövegrész elhagyására, átdolgozására próbálják
rábírni, egyrészt a hírhedten rigid brit cenzoroktól, másrészt
az esetleges sajtóperektől tartva. (A korabeli bírói gyakorlat
szerint mindkettő súlyos pénzbírsággal és üzleti veszteséggel
járt.) Az ekkor tájt épp a Wigan környéki tárnákban fuldokló,
a munkanélküli bányászcsaládok nyomorában osztozó írót
igencsak felháborította az eljárás – s erre valóban több oka is
volt. Először is, mert szíve mélyéről gyűlölt mindenféle
cenzúrát – így annak önkéntes, preventív válfaját is –, még
ha csak jogi vagy üzleti skrupulus diktálta, nem pedig
politikai tilalom, nyers hatalmi érdek. Másodszor: a kiadói
igény ezúttal valóban nem volt „fair”, mivel jócskán
megkésve tudatták a szerzővel, akit, levelei tanúsága szerint
úgy ért, akár egy „baráti hátbaverés, amitől menten orra
bukik az ember” , és aki ez idő szerint éppen Gollanczék
megbízásából talpalt, interjúzott, jegyzetelt az észak-angol
bányavidéken, télvíz idején, tüdőbetegen, a legkimerítőbb
terepmunkát végezve. Végül méltatlannak érezte írónk a
kiadó öncenzurális buzgalmát azért is, mivel korábbi
könyvei: a Csavargóként Párizsban, Londonban és az A lelkész
lánya kiadásakor már jócskán tett engedményeket, és volt
alkalma megtapasztalni, miféle semmiségeken folyik az
alkudozás. (Később jórészt emiatt is tagadta meg e
„megnyomorított” korai művei utánkiadását.)
Nem csoda, ha ezúttal csak vonakodva és keveset engedett
az eredeti kéziratból – lássuk, miben is. Peter Davison, a
közelmúltban megjelent angol nyelvű kritikai összkiadás
(The Complete Works, Secker and Warburg 1998, London)
tudós szerkesztője, három csoportba sorolja az utólag
rekonstruálható változtatásokat. Ezek: 1) a regénybeli
hirdetésszövegek, 2) a személy- és cégnevek, továbbá 3) az
obszcénnek minősülő szövegrészek. Az eredeti gépirat
nagyobb részt fennmaradt anyaga, csakúgy, mint az író és a
kiadó levelezése arra vall, hogy egész jelenetek, epizódok
vagy figurák ezúttal nem maradtak ki, avagy lettek utólag
teljesen átírva (miként az történt az alig egy évvel korábban
megjelent regény: A lelkész lánya esetében.) Bosszúság,
vesződség, persze akadt így is elég, hiszen minden
változtatásnak betűszámra egyeznie kellett az eredetivel,
hogy a már nyomdakész kötetet ne kelljen szétdobni és
újratördelni. Kiváltképp izzasztó feladvány volt az egykori
reklámszövegek átírása, melyekből a bornírtság elrettentő
példatáraként bőséggel idézett szerzőnk. Orwell itt többnyire
azzal vágta ki magát, hogy az ismert cégnevek
betűsorrendjét felcserélve hasonló hangzású anagrammát, a
jelmondatokban pedig valami szinonimát írt be az eredeti
szó helyére. Ennél is fájóbb veszteség volt, hogy a
reklámozott áruk minősítését, túlzott óvatosságból, még így
is elhagyatták a szerzővel, holott az a regény egyik
legfontosabb üzeneteként éppen a modern fogyasztói
tömegkultúra talmi és eredendően manipulált voltát lett
volna hivatott megmutatni. „Miután a „szemét” szót is
töröltem – írja kiadójának keserűen a szerző –, a reklámozott
cikkek minőségére a szövegben semmilyen utalás nem
maradt, csupán a főhős általános tiltakozása kap hangot a
mai reklámipar egészével szemben.”
Hasonló okból kellett megváltoztatnia a regénybeli személy-
és cégneveket is, nehogy a jó hírnév megsértésével vagy
üzleti hitelrontással perek tucatjai zúduljanak a kiadó
nyakába. Az első kiadásból így rendre hiányzik az ismert
bútorgyártó cég, a londoni nagyáruház vagy a helyi újság
valódi neve, mi több, még a jó néhány „kényes” azonosítást
kínáló Waterloo Road is, a Guinness sörről vagy a Camel
cigerattáról nem is beszélve. Gollanczék óvatossága nem
ismert határt, és kis híján őrületbe kergette Orwellt. Így
például nem győztek aggályoskodni amiatt, nehogy a
regénybeli McKechnie alakjában bárki felismerhesse az író
korábbi munkaadóját: Francis Westrope-t, egy valódi
hampsteadi antikvárium: a „Booklovers Corner”
tulajdonosát. Orwell kétségbeesetten bizonykodott,
mondván: „a regénybeli antikvárius idős ember, ősz hajjal és
szakállal, megrögzött teaivó és tubákos. Ezzel szemben
korábbi munkaadóm simára borotvált, középkorú férfi, aki
nem iszik teát és nem él a tubákkal sem. Ha tényleg úgy
kívánjátok, akár írásos nyilatkozatot is beszerzek tőle, hogy
nem fog beperelni becsületsértésért.”
Külön szót érdemel az állítólagos „obszcén” jelenetek és
szövegrészek ügye, mely egyúttal a korabeli cenzori
gyakorlatban szánalmasan és makacsul túlélő
tizenkilencedik századi prüdériáról is fellebbenti a fátylat. A
regényben mindössze három sápatag – eleve jelzésszerűnek
szánt – „erotikus” jelenet akad, ámbár még ez is csak
megszorításokkal igaz, hiszen mindhárom inkább a szexuális
nyomor példatárába való. Az első Gordon és Rosemary –
óvszer hiányában meghiúsult – szabadtéri násza a Burnham
Beechesbe történt hétvégi kiránduláson; a második a
kicsapongás éjszakája, mely Gordon számára a bordélyban,
illetve a rendőri fogdában végződik, a harmadik pedig
Rosemary önfeláldozása, amikor nyomorult albérletében
fölkeresi Gordont, ki örömtelenül asszonnyá, sőt – mint
később kiderül – anyává teszi. Nos, e három „intim” jelenet
közül az első sajnálatosan nem maradt fenn az eredeti kézirat
szerint, csupán „javított” – rontott? – változatában, a
másodikat pedig a kiadói ügyvéd többször is át akarta íratni
a szerzővel, mivel az, úgymond, „alapos gyanúval az
obszcenitást tilalmazó sajtórendeletek hatálya alá esik.”
Orwell egy levelében fanyar gúnnyal felel az
aggályoskodásra: „A jelenet egyes részeit korábban
átigazítottam már, méghozzá Gollancz úr kiadói
íróasztalánál, s ezek után úgy vélem, nem lehet több
kifogása. „ Gollancz, persze, komoly kockázatot vállalt az
ilyen esetekben gyakran kirótt tetemes pénzbírság miatt, s
így óvatossága nagyon is érthető volt. Mégis, lehet-e
megalázóbb egy író számára, mint az a „létezett
szocializmus” rafinált cenzori regulatárába illő eljárás, hogy
saját írásművét ott helyben, egy kiadói íróasztalhoz
lenyomva kell „kijavítania”, holmi bűnhődő kisdiák
módjára, miközben árgus szemek figyelik minden
tollvonását, hogy mennyire ért célt a penitencia. És lám, még
ez sem elég! A házicenzor továbbra is ráncolja szemöldökét,
és ragaszkodik ahhoz, hogy ha már a teljes bordély-jelenet
nem is, legalább az orális szexre utaló – amúgy is hiábavaló –
biztatás töröltessék a szövegből.
Csakhogy Orwell ez egyszer megmakacsolta magát. „Nincs
változás – írta vissza – Semmi kivetnivalót nem látok itt.” A
jelenet végül is maradhatott az eredeti kézirat szerint.
Mindezek után cseppet sem meglepő, ha az író londoni
ügynökének keserűen ezt írja egy 1936 február végi,
Wiganből keltezett levelében:
„Ha még a tördelés előtt közölték volna, mi minden
kifogásuk van a szöveggel, inkább újraírtam volna az egész
első fejezetet, és még jó néhány részt a későbbiekből. (...) Egy
prózarészlet, de olykor akár egy egész fejezet is, rendszerint egy
vagy két kulcsszó köré épül, s ha pedig ezeket elhagyjuk, mint
történt itt is, az egész szöveg darabjaira hull.”
Írónkat leginkább az háborította fel, hogy a kiadó nem merte
nyilvánosan vállalni a párhuzamot egyrészt a „szintetikus
szemetet” reklámozó tápszer- és gyógyszerhirdetések
másrészt a korabeli silány regénygyártók: Ethel M. Dell,
Warwick Deeping ugyancsak tömegfogyasztásra szánt
szövegszemete között. Holott Mr. Gollanznak az ellen semmi
kifogása nem volt, hogy a szerző – regényhőse
véleményének álcázva – egy sor angol klasszikusról és
kortárs írónagyságról „leszedje a szenteltvizet”; nyilván
azért nem, mert Ms. Dellel vagy Mr. Deepinggel ellentétben
ők vagy jogutódaik sosem perelték volna a kiadót „üzleti
hitelrontásért” ...
Akárhogy is, Orwell nemsokára kellő elégtételt vesz majd
mindezért, amikor következő és egyúttal első sikerkönyvét:
A wigani mólót kétszeresen is túlírja az eredeti
megállapodáshoz képest, és tartalmában, műfajában
merészen a maga intenciója szerint alakítja. A derék Gollancz
– sokban a regénybeli Ravelston alteregója – ugyanis
eredetileg csupán egy szolid kis bányászszociográfiára lett
volna „vevő”, s utóbb nem kis rémülettel konstatálta, hogy
Orwell egy vakmerő politikai pamflettel toldotta meg azt. Ha
ezúttal is a szerző enged, s a kiadó kívánságára elhagyja
könyve második felét, Gollancz alighanem magát is
megfosztja első komoly üzleti sikerétől, hisz a könyv rövid
idő alatt 50.000 keménykötésű példányban talált gazdára.
Ennyit a regény első kiadás előtti, nehéz vajúdásáról. Mára
mindennek, szerencsére, alig maradt nyoma, hiszen a
későbbi kiadások – így e mostani is –, ahol csak lehetett,
gondosan visszaállítva közlik az eredeti kéziratszöveget.
*
A MODERN IRODALOM EGYIK JELLEMZŐ SAJÁTJA A
„VENDÉGSZÖVEGEK” GYAKORI, MÁR-MÁR TOBZÓDÓ
ALKALMAZÁSA, JELÖLT VAGY JELÖLETLEN IDÉZETKÉNT, AZ
IDEGEN ÉS SAJÁT SZÖVEGRÉSZEK MERÉSZ MONTÁZSAKÉNT.
FELTŰNŐ, HOGY ORWELL MŰVEIBEN MAGA IS ELŐSZERETETTEL
HASZNÁL MOTTÓKAT, BIBLIAI ÉS IRODALMI CITÁTUMOKAT, BON
MOT-KAT, NÉPSZERŰ KUPLÉ- ÉS REKLÁMSZÖVEGEKET, MI TÖBB:
POLITIKAI JELSZAVAKAT – VAGY ÉPPEN AZOK KIFACSART
VÁLTOZATAIT, LÁSD AZ ÁLLATFARM ÉS AZ 1984 SOKAT IDÉZETT,
MÁRA ÚGYSZINTÉN SZÁLLÓIGÉVÉ LETT JELMONDATAIT.
Persze, nem is oly különös ez, hiszen a húszas, harmincas
években alig akadt vérbeli író, költő, aki ne élt volna e
hatásos stíluselemekkel. A „modernség” hangsúlyos
emblémája volt ez, annak jele, hogy a szerző maga is egy
nyugtalan, sokféle ellentmondástól feszülő kor embere, aki,
ha szükségét érzi, éppoly bátran nyúl a Szentíráshoz vagy a
klasszikus elődökhöz, mint a populáris tömegkultúra ijesztő
dömpingben naponta újratermelt „szöveg-szemetéhez”. (E
viszonylag karcsú kötetben visszatérő motívumként legalább
egy tucatnyi eredeti vagy profanizált Biblia-idézet, számos
hivatkozott és még több jelöletlen forrású versrészlet mellett
– ld. a XI. fejezet elejét! – egy egész mai reklámújságra való
hirdetésgyűjteményt talál az olvasó.) Persze, hajlamosak
vagyunk megfeledkezni arról a korántsem mellékes
körülményről, hogy a huszadik századi írók, költők zöme –
már csak megélhetési kényszerből is – egyben gyakorló
újságíró, szerkesztő, riporter, publicista volt, „a tünékeny
pillanat napszámosa”, aki a porló újságlapokon elszórva nem
ritkán legalább akkora életművet hagyott hátra (lásd: Móricz,
Kosztolányi, Karinthy, Krúdy példáját), mint a posztumusz
regénysorozatok keménytáblái közé zárva. Orwell maga is
szenvedélyes újságolvasó és publicista volt, emellett állandó
könyvszemleíró, majd utóbb több lap és a BBC rádió
munkatársa. Hogyan is tudhatott volna ellenállni mások,
folyvást saját írásaiba kívánkozó, jó-rossz mondatainak?
Még többet elárul szerzőnkről, hogy néhány kedvelt
vendégszövege sok év múltán is makacs
vándormotívumként tér vissza nemcsak regényeiben, de
esszéiben, politikai pamfletjeiben is. Így az Aspidistrában is
rendre felbukkan a Canterbury mesék ismert fordulata: „Ó,
sajgó seb, szegénység szégyene”, ugyanaz a Chaucer-idézet,
amely ott áll már a legkorábbi Orwell-könyv: a Csavargóként
Párizsban. Londonban legelső lapján – mondhatni: egy egész,
még ezután megírandó életmű mottójaként. Hasonló
értelmű, kiemelt vándormotívum a korinthusbeliekhez írott
első páli levél szeretet-példázata (Pál 2. A korinthusbeliekhez
1:13), pontosabban annak profán átirata, amely mottóként áll
e könyv élén. Nem minden előzmény nélkül, hisz alig egy
évvel korábban megjelent regényében, A lelkész lányában is
többször feltűnik már az a kesernyés-gunyoros szellemesség,
miszerint a sokat idézett páli textusnak jóval több értelme
volna, ha a ‘szeretet’ kulcs-szavát mindenütt a ‘pénz’-re
cserélnénk. Akkor és ott, az élvhajhász, bohém festő:
Warburton próbálta e kihívón pragmatista poénnal a
lelkészlány Dorothyt meggyőzni, hogy hagyjon fel az
álszent, önemésztő kegyességgel, s legyen inkább a felesége,
ami egyben az életfogytiglani szűkölködéstől is megmenti.
Itt ugyanez a társalgási élc – mely Orwell barátaihoz írott
leveleiben is rendre felbukkan – egyszeriben egy egész
regény mottójává lép elő, megelőlegezve annak tárgyát és
mondandóját. Hogy életbölcsességnek mindez lapos,
crédónak kiábrándítóan kevés? Hogy valójában alig több
felszínes, zsurnaliszta poénnál? Nos, meglehet. Mindenesetre
sokat nélkülözött írónknak – akárcsak regénybeli
hasonmásának: Gordonnak – ekkor már évek óta ez volt a
nyomasztó alapélménye. Amiként, sok millió sorstársának is
szerte Európában, hitétől, reményeitől megfosztva, a nagy
válság nyomorából egy újabb világégés felé tántorogva. Az
pedig szentigaz, hogy az üres gyomor nemigen veszi be a
kegyes képmutatást, sőt attól kezd csak igazán háborogni.
E két korai regény főhőse mellesleg számos hasonlóságot
mutat – nem csupán egymással, de az író életrajzi tényeivel
is. Gordon például meglepő módon ugyanott lakik, ahol
Dorothy Londonba kerülve első nyomortanyáját kibérli: a
Lambeth közben, mely környék sivár panzióit Orwell is több
éven át meglakta. (Mellesleg érdekes összehasonlítást kínáló
adalék, hogy pályáját – éppen egy nemzedékkel korábban –
fiatal orvosként Sommerset Maugham is Lambeth
szegénynegyedében kezdte, sőt első regénye, az 1897-ben
megjelent Liza of Lambeth élményanyaga is innen való!) A két
regényhős életkora is nagyjából hasonló: mindkettő már nem
egészen fiatal, harminc körüli, magányos lázadó – akárcsak
teremtőjük, az író! –; Dorothy, az elveszett vidéki paplány és
Gordon, a szintúgy elveszett londoni poéta, aki, egy
hamsteadi antikváriumban sorvadozva készül nagy művét
megírni – tegyük hozzá: éppoly heroikus kudarccal, mint
ekkoriban Orwell. Valóban: Dorothy Hare és Gordon
Comstock, már-már iker-alakoknak tűnnek – harmadik
társukkal: az ekkor még inkább Eric Blair néven ismert,
pályakezdő íróval. És ez nem véletlen, hiszen e két figura
valójában alig leplezett írói hasonmás, nem is a külső
jegyeikben, inkább származásukban, élethelyzetükben,
aszketikus menekülő reflexeikben és öngyötrő
dilemmáikban.
Ráadásul mindkettő egy-egy tézisregény hőse: Dorothy
hányódása a hitvesztést, a hagyományos vallásosság
kiürülését példázza, míg Gordoné egy romantikus önáltatás:
a „művészi remetelét” esélytelenségét állítja elénk. És ezen a
ponton megkerülhetetlen a kérdés: vajon mi is ez a heves,
aszkézis iránti vonzalom Orwellben és az Orwell-hősökben.
Önbüntetés? Menekülési reflex? Önfelmentés egy merev és
zárt világ formális elvárásaival szemben?
Maga az író utólag így jellemzi ifjúkori nincstelen
hányódásai indítékát A wigani móló című könyvében:
„Jól tudtam, milyen rettentő súlyú bűnökért kell vezekelnem.
Ez talán túlzásnak hangzik, de bárki, aki öt hosszú éven át
olyan munkát végez, amellyel mélységesen nem ért egyet,
bizonnyal ugyanígy érez... Alá akartam merülni a
nyomorultak közé, hogy egy legyek velük, s az ő oldalukon
álljak zsarnokaikkal szemben. És mivel magamnak kellett
végiggondolnom mindent, határtalan gyűlölet támadt
bennem minden felsőbbség iránt. Akkoriban úgy éreztem, az
egyetlen erény a kudarc... Az érvényesülésre törekvés
leghalványabb jelét is lelki rútságnak, a törtetés egy
válfajának véltem, sőt azt is, ha valaki »vitte valamire« az
életben – még ha az csupán pár száz font jövedelmet jelentett
is évente.”
Első három regénye erről az „alámerülési kísérletről” szól –
annak kudarcáról és keserű felismeréseiről. A három közül
talán ez a könyv megy el a legmesszebbre: egy hiábavaló
világ elleni lázadás hiábavalóságát megmutatva. Hiszen
mindaz az érték: a szellemi, erkölcsi függetlenség, az önálló
alkotómunka, aminek nevében hőse elszántan „háborút indít
a pénzuralommal szemben”, Orwell szkeptikus példázata
szerint maga is rohamosan felmorzsolódik e kilátástalan
küzdelemben. A fikusz és az Antikrisztus a pénz mindenható
uralma, a „karrier-kényszer” elleni magányos lázadás
regénye. Balzac és Dickens után csaknem száz évvel persze
igazi nóvuma nem is az alaptézisben vagy a tárgyi
részletekben van – hogy mi mindent ural a pénz a modern
társadalomban –, inkább abban a felfedezésben, hogy maga a
„szegénységi fogadalom” még korántsem mentesít a
pénzvilág rabságától, ha lélekben nem tud függetlenedni tőle
az ember. S tegyük hozzá, magányos hősként nem is tudhat
– hacsak nem az őrület, a teljes leépülés árán... Márpedig
Orwell és hőse: Gordon egyelőre reménytelenül magányos, s
időnként nagyon is közel jár ehhez. Mint azt a regény
minduntalan sugallja: „Le akart merülni a mélybe, oda, ahol
már nem számít a méltóság, el akarta vágni önbecsülése
szálait, hogy egészen alámerüljön, elsüllyedjen...” Nos, az
alámerülés fokozatai közül valóban ez a legmélyebb. Ahogy
mondani szokás: az örvény alja, ahonnan vagy fölrúgja
magát az ember, vagy végképp alámerül. Szerencsére mindig
kerül egy Rosemary – vagy mint Orwell esetében egy Eileen
O’Shaughnessy, aki megment a végső alámerüléstől, s az
alkalom sem késik, hogy az ember immár nálánál nagyobb
tétekkel ismét alámerüljön a nyomorultak közé, hogy egy
legyen velük, s az ő oldalukon álljon zsarnokaikkal szemben.
Ezt a hasonlíthatatlanul izgalmasabb kalandot kínálja majd
nem sokkal e regény megírása után az észak-angliai
bányavidék és a spanyol polgárháború írónknak.
*
TOVÁBBI IZGALMAS TANULSÁGOKAT KÍNÁL, HA A REGÉNY
NÉHÁNY ALAPGONDOLATÁT EGYBEVETJÜK AZ ÍRÓ KORÁBBI VAGY
KÉSŐBBI MEGNYILATKOZÁSAIVAL. TÖBBNYIRE „MEGSZENVEDETT
IGAZSÁGOK” EZEK, EGY KÜZDELMES ÉLET INDULATOKTÓL,
ELŐÍTÉLETEKTŐL SEM MENTES FELISMERÉSEI, MÉGIS ÁTÉRZIK
RAJTUK A VALÓSÁG TÉNYEINEK KONOK TISZTELETE S A
TÁRSADALMI IGAZSÁG ELSZÁNT KERESÉSE.
A parazitizmus és az „angol jellem” viszonyáról például ezt
olvasni egy korábbi Orwell-kötet: a Csavargóként Párizsban,
Londonban végén:
„Az angol jellemmel nemigen fér össze az a fajta szándékos,
cinikus élősködés, amelyről Jack Londonnak az amerikai
csavargókról írott könyveiben olvashatunk. Az angol
aggályosan lelkiismeretes fajta, és határozottan úgy érzi: a
szegénység bűnös és szégyenteljes dolog. Elképzelhetetlen
hát, hogy egy átlagos angol szántszándékkal váljék
parazitává, és e nemzeti karakterjegy nem szükségképp
változik meg azután sem, ha egy nap kidobják a
munkahelyéről.
Mindennek már-már kínosan túlhangsúlyozott regénybeli
illusztrációja az a keserves néhány nap, amit a „görbe”
éjszaka után az állásából, albérletéből kirúgott Gordon
kénytelen barátja, Ravelston nyakán „élősködve” átvészelni.
Itt egyébiránt nagyon is nyilvánvaló az önéletrajzi indíték,
hiszen Orwell maga is csak végszükség esetén fogadott el
efféle baráti, rokoni szívességet, és mindig is rátartibb –
gátlásosabb? – volt annál, hogy másokat pumpoljon. Ahogy
a Gordonnak tulajdonított, aggályos „agglegény-elvek” is
szemlátomást inkább az író sajátjai: így az, hogy „a férfi
italát, dohányát lehetőleg maga állja”‘, még ha éheznie kell is
emiatt.
Egy másik, hangsúlyosan visszatérő probléma: a nincstelen
férfi társtalansága és elkerülhetetlen nemi nyomora. Erről
ugyancsak máig érvényes szociológiai alapigazságokat
találni a fent idézett könyv végén:
„Azt hinnénk, hogy a nincstelenek között a nemek aránya
ugyanaz, mint más rétegek esetében. Holott ez nem így van,
sőt, bátran mondhatni: bizonyos életszínvonal alatt a
társadalom csaknem kizárólag hímneművé válik. (...) A
jótékonysági intézményeket legalább tízszer annyi férfi veszi
igénybe, mint nő. Ennek oka feltehetően az lehet, hogy a
munkanélküliség kevésbé sújtja a nőket, mint a férfiakat,
továbbá, hogy ha minden kötél szakad, egy elfogadható
külsejű nő jobbára talál magának férfit, akivel összeállhat.
Így azután a csavargó örök cölibátusra kényszerül, hisz a
maga szintjén nemigen talál nőre, az övénél kicsit is különb
sorsúak pedig éppoly elérhetetlenek számára, akár a Hold.
Az okokat fölösleges taglalni, hiszen e nélkül is épp elég
nyilvánvaló, hogy a nők soha, vagy csak a legritkább esetben
adják össze magukat náluk jóval szegényebb partnerrel.” (...)
– Az eredmény pedig: „A szexuális vágy – hogy ezúttal ne
használjunk fennköltebb szót – alapkésztetés, s a nemi
nyomorúság csaknem éppúgy kikezdi az ember
személyiségét, mint a folyvást üresen korgó gyomor. A
szegénységben nem az a legfőbb rossz, hogy az ember
szenved tőle, hanem hogy fizikailag és lelkileg egyaránt
elsorvasztja. Nem kétséges, hogy e sorvadási folyamathoz a
nemi nyomor is nagyban hozzájárul. A csavargó férfi, aki
nőnek még csak közelébe se juthat, úgy érzi, lefokozták egy
nyomorék vagy elmebeteg szintjére, márpedig nincs
megaláztatás, ami inkább alááshatná az ember önbecsülését.”
Hasonló eszmefuttatások e kötet lapjain is sűrűn
felbukkannak, sőt azt mondhatni, az egész regény nem
egyéb, mint az iménti tézisek illusztrációja – elég csak
Gordon frusztrált és egyre torzabb viszonyára gondolni
Rosemaryvel, vagy ahogy űzötten London utcáit rója
reménytelenül nők után sóvárogva, akik szakadt külseje
miatt rendre levegőnek nézik.
Újabb nagy és Orwell írásaiban makacsul visszatérő
kérdéskör, a különféle társadalmi osztályok, rétegek között
feszülő előítéleteké. Például az, hogy „Szaglanak-e a prolik?”
E nagy horderejű, sok vitát kiváltó kérdést az angol irodalmi
és társadalmi életben elsőként Sommerset Maugham veti fel
teljes nyíltsággal az A kínai függöny (The Chinese Screen) című
könyvében, s a maga szókimondó módján sommásan erre
jut:
„Nem hibáztatom a munkásembert, mert szaglik, de szaglik
bizony. Érzékeny orrú egyének számára lehetetlenné is teszi
az érintkezést. A reggeli fürdő alkalmasint hathatósabban
különíti el az osztályokat a születésnél, a vagyonnál és az
iskolázottságnál is.”
Ugyanezt a kérdést a két világháború között szenvedéllyel
vagy fanyalogva, nyíltan vagy álszent elfogultsággal sokan,
sokfelől taglalják, főként balos értelmiségi körökben. Orwell
maga is többször megszólal e vitában, már csak azért is, mert
tulajdon kiadója nem restelli egy hozzákanyarított utószóban
kétségbe vonni az A wigani móló erre vonatkozó kitételeit.
Hetven év és kétezer kilométer távolából mindez ma talán
mulatságosnak hat, mégis fontos, korjellemző adalék, s talán
éppen itt fedezhető fel a legkézenfekvőbb hasonlóság a
regénybeli Gordon-Ravelston és a hajdani Orwell-Gollancz
ellentét-pár között.
„Mármost szaglanak-e a munkások? – teszi fel írónk a
kérdést. – Természetesen egészében véve piszkosabbak a
felsőbb osztályoknál. Ez nyilvánvaló is, ha
életkörülményeikre gondolunk, hiszen az angliai
otthonoknak még ma is kevesebb mint felében van
fürdőszoba. Az egész testben lemosdás szokása amúgy sem
oly régóta dívik Európában, s a munkásság rendesen
konzervatívabb a középosztálynál. Az angolok azonban
egészében egyre tisztábbak lesznek, s csak
reménykedhetünk, hogy száz év múlva közel olyan tiszták
lesznek, mint a japánok. Kár, hogy akik oly gyakran
idealizálják a munkásosztályt, úgy vélik: a munkások
valahány tulajdonságát dicsérniük kell, azaz úgy kell
tenniük, mintha a mocsok is holmi proletárerény volna.
Furcsa mód ezen a ponton a szocialista és a Chesterton-féle
érzelgős, katolikus demokrata bátran kezet foghat:
mindketten ugyanis azt állítják, hogy a kosz egészséges,
»természetes«, s ezzel szemben a tisztaság merő divathóbort,
vagy legjobb esetben is fényűzés csupán. Nem látják, hogy
ezzel csak az előítéletet igazolják, miszerint a munkásság
nem kényszerűen piszkos, hanem saját elhatározásából. Az
igazság ezzel szemben az, hogy akinek van módja fürdőt
használni, az rendszerint használja is.”
Első publikált könyvéről, a Csavargóként Párizsban, Londonban
című önéletrajzi indíttatású szociográfiáról írva másutt már
jeleztem, hogy a korabeli londoni élet „felülnézeti”
perspektíváját leginkább egy másik, Orwellnél – ekkor még –
hasonlíthatatlanul nevesebb kortárs: Aldous Huxley kínálja
Pont és ellenpont című regényében. Valóban, Huxley merőben
másfajta Londont tár elénk: a művelt, gazdag, jobbára
céltalan és cinikus kiváltságosakét, kíméletlen
szarkazmussal, egy korfestő tabló igényével. Persze, az
egykori valósághoz képest, ez a „felülnézeti” mustra is
nyilván éppoly hiányos lehet, akár az orwelli – gordoni –
„békaperspektíva”,amely egy ágrólszakadt költő szemével
láttatja ugyanazt a várost. A két regénybe foglalt kor- és
miliőrajz mindenesetre jól összeillik és remekül kiegészíti
egymást. E regényvilágok között tisztán szociológiai
szempontból ugyanis éppen Ravelston alakja lehet a
válaszvonal, helyesebben a kapocs, hiszen míg a hozzá
hasonló irodalmi dandyk és értelmiségi „osztályárulók”
Huxleynál az ábrázolt londoni társadalom alját, Orwellnél a
még személyes közelségből ismerhető csúcsát jelentik. A
többi arctalan masszaként belevész a már ekkor is
nyolcmilliós metropolisz napi gomolygásába. Hacsak –
hacsak nem hívunk segítségül egy harmadik, remek tollú
regényírót, még a századfordulós London tanújaként. Az
olvasó nyilván sejti: ismét csak Maughamot kell „tanúként”
megidéznünk, méghozzá két okból is. Egyrészt, hogy a maga
történeti dinamizmusában láthassuk – jó egy emberöltővel
visszanyúlva – a modern metropolisz születését, másrészt,
hogy a Maugham-féle sokszínű regénypanoptikum
némiképp pótolja azt a feltűnő hiányt, amit Orwell és Huxley
London-képe maga után hagy. Avagy tessék csak felütni a
fiatal, mohón mindenre kíváncsi Maugham regényeit és
novelláit: csak úgy rajzanak bennük az életvidám, tetterős,
középosztályi figurák: a kedélyes házinénik, a serény
polgáremberek, orvosok, ügyvédek, szerkesztők, művészek
és ambiciózus londoni vállalkozók. És mily sokat elárul már
csak a helyszín is, hogy e virulens középosztály a
századforduló éveiben jórészt épp azon a városi „tájon”,
Lambeth környékén „tenyészik”, ahol vagy harminc évvel
utóbb Orwell nyomor-látleletnek szánt regénye játszódik!
Még a regény megjelenésének évében Orwell külön kis
esszét kanyarít „Antikvár-emlékek” címmel hampsteadi
élményeiből, amely a Fortnightly című, londoni irodalmi lap
1936. novemberi számában jelent meg. (Magyarul lásd
ugyanezen sorozatban Az oroszlán és az egyszarvú címmel
megjelent válogatás I. kötetében!) Érdekes hangsúlyeltolódás
figyelhető meg e két írás között, mely alig félévnyi
különbséggel lényegében ugyanarról az önéletrajzi
élményről szól. Mindenek előtt az tűnik fel, hogy a regény
markánsan egyéni figuráit – a „buzeránst”, a két ráérős
középosztálybeli asszonyt, az öreg csavargó házaspárt, a
munkáslányt stb. – a későbbi emlékezésben felváltja
valamiféle nagyvonalú és enyhén fölényes tipologizálás,
ahogyan Orwell sorra veszi a „valódi könyvértők” (max.
10%), „az első kiadásokat vadászó sznobok”, „a
vékonypénzű egyetemisták” s az „üresfejű háziasszonyok”
jellemző ismérveit. No meg persze, a csodabogarakét:
„Egy olyan városban, mint London – írja a »kiszolgált«
antikvárius – számtalan rendes bolond járkál szabadon, s
ezeket szinte mágnesként vonzza az antikvárium, azon ritka
helyek egyike, ahol órákig elidőzhet az ember anélkül, hogy
egyetlen pennyt is költenie kellene. Az ilyen kuncsaftok egy
idő után már első ránézésre felismerhetők. Minden
hangzatos meséjük ellenére van valami molyrágta, tétova
elesettség a lényükben. Megesett nemegyszer, hogy amikor
egy ilyen, nyilvánvalóan paranoiás »vevővel« tárgyaltunk,
félretettük a »későbbi elvitelre« összeválogatott könyveit,
aztán, ahogy kilépett a boltból, mindjárt visszarakosgattuk a
helyükre. Mindenesetre feltűnő volt, hogy közülük soha
senki nem próbált fizetés nélkül könyvet elvinni. Beérték a
»rendeléssel«, ami, azt hiszem, épp elég volt a jámbor
önáltatáshoz, hogy tisztes vevőhöz illően valóban pénzt
szánnak a könyvekre.”
Az Antikvár-emlékekben a kuncsaftok típusainak enyhén
csípős jellemzésén túl már egy szemernyi, kedélyes
nosztalgiát is felfedezni. Vajon mivel magyarázható e
változás? Nyilván a megszépítő messzeséggel, hiszel Orwell
ekkor már közel egy éve eljött korábbi munkahelyéről, egy
maga mögött hagyott életszakasz záró epizódjának tekintette
azt, és öntudatos, egyre ismertebb íróként többé nem kívánt
visszatérni.
„Hogy szeretnék-e magam is főhivatású antikvárius lenni?
Mindent összevetve – a főnököm kedvessége és a boltban
töltött örömteli napok ellenére – azt kell mondanom: nem.
(...) Ám az igazi ok, amiért nem választanám egy életre a
könyvszakmát, sokkal inkább az, hogy amíg benne
dolgoztam, elvesztettem a könyvek iránti vonzalmamat. Egy
könyvárusnak óhatatlanul hazudnia kell a könyvekről, s ez
idővel valami általános viszolygást ébreszt benne irántuk.
Ám ennél is rosszabb, hogy folyvást porolgatni és pakolászni
kell őket. Volt idő, amikor valósággal bolondultam a
könyvekért: szerettem színüket, formájukat, a belőlük
megcsapó megannyi furcsa szagot és hangulatot – persze
csak az esetben, ha legalább ötvenévesek vagy még
régebbiek voltak. (...) Attól fogva, hogy beálltam dolgozni az
antikváriumba, nem vettem többé könyvet. Untatott, sőt kis
híján beteggé tett a látvány, hogy nap nap után öt-tízezres
tömegben kellett kerülgetnem őket. Mostanában olykor
megveszek egyet, ha mindenképp el akarom olvasni, és
kölcsönvenni sehonnan nem tudom – de ócska példányokra
már nem vadászom, s a korhadó papír illata többé már nem
tud megigézni. Valahogy túl hamar eszembe juttatja a
paranoiás kuncsaftokat s a döglegyek szikkadt tetemeit...”
*
Ez a regény a pályakezdő Orwell első írói szakaszának
utolsó darabja. Mára talán kevésbé számon tartott, de
mindenképp figyelemre érdemes határkő, mely egyformán
jelzi egy lázas szellemi, művészi útkeresés addigi
eredményeit és kudarcait, három már megjelent kötet: a
Burmai napok, A Csavargóként Párizsban, Londonban és A lelkész
lánya után – a valódi sikert és írói áttörést hozó Wigani móló,
majd a Hódolat Katalóniának közvetlen előzményeként. Írása
idején Orwell – akárcsak főhőse és leplezetlen hasonmása –
még maga is a spleenes londoni ködben botorkál, s
magányos lázadóként próbál kitörni az irodalmi
félismeretlenségből, titkon egy sosem volt „nagy művel”
készülvén meglepni a világot. Csakhogy az 1930-as évek
derekán – és ezt csakhamar Orwell is döbbenten belátja – a
világot többé nem az újrealista regénykísérletek és a
nagyszabású költői látomások izgatják, sokkal inkább az a
brutális meglepetéssorozat, amit egy sor, ekkoriban neki
gyürkőző diktátor: Hitler és Sztálin, Mussolini és Franco
tartogat számára, éppen e regény első londoni kiadásának
évétől: 1936-tól számítva. Locarno felmondása és a Rajna-
vidék német visszavétele, az olaszok által lerohant Etiópia,
Franco véres polgárháborút kirobbantó, marokkói puccsa,
majd Madrid ostroma, a nürnbergi „fajvédő” törvények és az
első nagy moszkvai kirakatperek, az NKVD és a szovjet
vérbírák mozgósításával ekkortájt elszabaduló sztálini
tömegterror.
És alig néhány év múlva hullani kezd a bomba Londonra is –
Gordon léhán borzongató, apokaliptikus várakozását valódi
borzalmakkal jócskán felülmúlva. Mindez egyszerre lesöpri
majd A fikusz és az Antikrisztus sokban még mesterkélt,
értelmiségi dilemmáit: a művészi „önmegvalósítás”, a
pénzuralom és a nyárspolgári életmód elleni lázadás avagy a
„valódi szocializmus” körüli, meddő eszmevitákat. A
közvetlen túlélés marad a tét, s ez új felismeréseket tartogat
az addig jórészt „magányos bozótharcosként” küzdő író
számára is. Egyebek közt arról, hogy mennyi éltető remény,
mennyi korábban nem sejtett, titkos tartalék rejlik még a
szabadságukért kiállni kész közösségekben – így a sokat és
méltán bírált Angliában! – a barbár pusztítás erőivel
szembeszállva. Arról, hogy a pénzvilág hazugságainál
alkalmasint jóval pusztítóbbak is vannak: a totalitárius
ideológiák, a mindent eluraló terror és a háborús
propaganda hullaszagú hazugságai.
Szerzőnknek az elkövetkező években erről is lesz még
mondandója, amint azt egy sor markánsan eredeti és
maradandó érvényű műve: a Hódolat Katalóniának, Az
oroszlán és az egyszarvú, A bálna gyomrában vagy az Állatfarm
és az 1984 tanúsítja.
Nóvé Béla
A CARTAPHILUS KIADÓ EDDIG
MEGJELENT KÖNYVEI
Allan Watts: A könyv (Az önmagad megismerését tiltó
taburól)
Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni. (Idézetes könyv)
Amo Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába
Az én szívemben boldogok a tárgyak (Kaláka-zenéskönyv)
Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak?
Bohumil Hrabal: Búvópatakok
Böde István: Megújulás
Brian Preston: Fűbolygó
Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő
Charles Bukowski: Ponyva
Charles A. Cross: A mennyeknél súlyosabb – Kurt Cobain
életrajza
Csapody Tamás – Vit László: Ámokfutás a NATO-ba
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant új mesék
Földes László (Hobo): Csavargók tízparancsolata
Földes László (Hobo): Hobo blues
Fövény Lászlóné: Befalazott szárnyak (válogatott versek)
Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet
Franz Kafka: Innen el
Franz Kafka: Töredékek füzetekből és papírlapokról
Kányádi Sándor: Kecskemesék
Jack Kerouac: Senkiháziak
Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés
Frédérick Leboyer: Shantala
Frédérick Leboyer: Szülés gyöngéden
Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása
George Orwell: A fikusz és az Antikrisztus
George Orwell: A lelkész lánya
George Orwell: A wigani móló
George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú (esszék I-II.)
George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban
George Orwell: Háborús napló
George Orwell: Hódolat Katalóniának
George Orwell: Rádiós jegyzetek – Londoni levelek
Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl (Jim Morrison)
Ha elhagysz, veled mehetek? (Idézetes könyv)
Hermann Hesse: A fürdővendég – A nürnbergi utazás
Hermann Hesse: A márványmalom (Válogatott elbeszélések I.)
Hennann Hesse: A pusztai farkas
Hermann Hesse: A varázsló gyermekkora (mesék)
Hermann Hesse: Assisi Szent Ferenc gyermekkorából (legendák)
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték
Hermann Hesse: Csodálatos ifjúság (Válogatott elbeszélések
II.)
Hermann Hesse: Gertrud
Hermann Hesse: Gyermeklélek – Klein és Wagner – Klingsor
utolsó nyara
Hermann Hesse: Kerék alatt
Hermann Hesse: Knulp
Hermann Hesse: Knulp (bővített kiadás)
Hermann Hesse: Napkeleti utazás
Hermann Hesse: Narziss és Goldmund
Hennann Hesse: Peter Camenzind
Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)
Hermann Hesse: Rosshalde
Huron’s Cross Quotes
Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol
Jann S. Wenner: John Lennon emlékezik
Jim Morrison: A zenének vége (Földes László »Hobo«
fordításai)
Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne
Konrad Lorenz: A tükör hátoldala
Konrad Lorenz: Az agresszió
Konrad Lorenz: Az Orosz Kézirat
Konrad Lorenz: Ember és kutya
Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása
Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje
Maria Montessori: A gyermek felfedezése
Mentsd meg a világot, ne csinálj semmit! (Idézetes könyv)
Mesekönyv (Schäffer Erzsébet válogatása Csíkszentmihályi
Berta rajzaival)
Mircea Eliade: A jóga
Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében
Mircea Eliade: Kovácsok és alkimisták
Monty Python és a Szent Kehely avagy: Gyalog Galopp
Monty Python Repülő Cirkusza: Csak a szöveg (I. rész Galla
Miklós fordítása)
Monty Python Repülő Cirkusza: Csak a szöveg (II. rész, Galla
Miklós fordítása)
Monty Python Repülő Cirkusza: Se kép, se hang
V. S. Naipaul: Mr. Biswas háza
Nicholas Reeves: Az ókori Egyiptom felfedezésének krónikája
Oscar Wilde: Sóhaj a mélyből
Radó Dezső: Töltsön 70 évet Magyarországon
Richard Brautigan: A gyep bosszúja
Richard Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról
Samuel Beckett: Murphy
Schäffer Erzsébet: Bodobács
Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady
Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében
Sylvia Plath: Naplók
Thomas Bernhard: A mészégető
Thomas De Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai
Ürmös Attila: Pink Floyd
V. S. Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában
V. S. Naipaul: Fél élet
William S. Burroughs: A narkós
ELŐKÉSZÜLETBEN
BOHUMIL HRABAL: A RÓZSALOVAG (ÁPRILKA LEVELEK III.)
Bohumil Hrabal: Búvópatakok (utánnyomás) (Áprilka levelek
I.)
Bohumil Hrabal: Novemberi förgeteg (Áprilka levelek II.)
Charles Bukowski: Nők
Charles Bukowski: Posta
Dave Thompson: By The Way (Red Hot Chili Peppers)
E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában I.
George Orwell: Burmai napok
Hermann Hesse: Az álmok háza (Válogatott elbeszélések III.)
Hermann Hesse: Sziddhárta
Jack Kerouac: Az elhagyatottság angyalai
John Lydon: Rotten (Sex Pistols)
John Szwed: So What (Miles Davis – életrajz)
Ken Kesey: Néha egy erős késztetés
Mircea Eliade: Mítoszok, álmok
Mircea Eliade: Vallástörténeti értekezés
Monty Python: Brian élete
Romhányi József: Mekk mester
Salvador Dali: Egy zseni naplója
Stephen Davis: Jim Morrison életrajz
Steven Wishnia: Cannabis kalauz
A KIADÓ ÁRUSÍTÓHELYE:
Könyvesbolt a BKV metró
Kálvin téri állomásán
Telefon (06-1) 460-3790/41163
E-mail: cartaphilus©fibermail.hu
WEB: www.cartaphilus.hu