VladimirNABOKOV

MÁSENYKA

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2011

VLADIMIR NABOKOV: MARYTRANSLATED FROM THE RUSSIAN BY MICHAEL GLENNYIN COLLABORATION WITH THE AUTHORFIRST PUBLISHED IN THE U.S.A. 1970

COPYRIGHT© 1970, VLADIMIR NABOKOV ALL RIGHTS RESERVED.HUNGARIAN TRANSLATION © HETÉNYI ZSUZSA, 2011

Verának

S mi múlt idők édes regényét,Szerelmét éljük át megint…

PUSKIN1

1 Áprily Lajos fordítása.

ELŐSZÓ

a Másenyka (Mary) angol nyelvű kiadásához

E regényem címe Másenyka, ami oroszul a Mária névnek kicsinyítőképzős, becéző formája, és a kiejtését nem könnyű más nyelvre átírni. Elnyújtott benne az „á”, és lágy az „ny”. Keresgéltem egy alkalmas angol változatot (Mariette? May?), de végül a Mary mellett állapodtam meg, mert ez illett legjobban az orosz címben szereplő név természetes egyszerűségéhez.

A Másenyka volt első regényem. Berlinben kezdtem írni, nem sokkal azután, hogy 1925 tavaszán megnősültem. A következő év elején készült el, és egy emigráns orosz könyvkiadónál jelent meg (Szlovo, Berlin, 1926). Pár évvel később németül is kiadták, de azt nem olvastam (Ullstein, Berlin, 1928). Más fordítása nem született az elmúlt negyvenöt év alatt, ami figyelemre méltó időtartam.

Közismert a kezdő írók hajlama arra, hogy saját életüket tolják előtérbe, és első regényükben saját magukat vagy alteregójukat tukmálják rá az olvasóra, ami nemcsak azért csábító, mert így témájuk készen kínálkozik, hanem még inkább azért, mert ha az ember megkönnyebbülten megszabadul önmagától, át tud térni érdekesebb témákra. Ez egyike azon igen kevés általános szabálynak, amelyeket megfogadtam. Aki a Szólj, emlékezet! című önéletrajzi regényemet olvasta (amelyet az 1940-es években kezdtem írni), bizonyára észrevesz bizonyos egybeeséseket saját emlékeim és Ganyin emlékei között. Ganyin Másenykája az én Tamarám ikerhúga, ott vannak őseim ösvényei, az Oregyezs patak átfolyik mindkét regényen, és a rozsgyesztvenói ház mai állapotát megörökítő

fénykép, amelyet a Penguin kiadó a Speak, Memory! 1969-es borítóján olyan szépen reprodukált, nagyszerű illusztrációja lehetne a regénybeli „Voszkreszenszk” oszlopos tornácának. Nem olvastam bele a Másenyká-ba, amikor negyed századdal később önéletrajzom tizenkettedik fejezetét írtam, és most, hogy belenéztem, elbűvöl, hogy a kitalált jelenetektől eltekintve (verekedés a falusi vagánnyal, szentjánosbogaras randevú egy nevenincs kisvárosban), részegítőbb párlatnak bizonyult a személyes valóság romantizált változata, mint az aprólékos pontossággal összeállított, valósághű önéletrajzi beszámoló. Először csodálkoztam, hogyan lehet az, hogy az ifjonti remegés és az illatok túlélték a cselekmény követelményeit és a kitalált szereplők hivalkodását (közülük ketten, eléggé esetlenül, felbukkannak Másenyka leveleiben is), különösen azért, mert nem hittem volna, hogy a kifinomult imitáció versenyre kelhet a meztelen igazsággal. A magyarázat azonban roppant egyszerű: Ganyin háromszor közelebb volt a múltjához, mint én az enyémhez a Szólj, emlékezet?-ben.

Minthogy Oroszország oly távol van, és mivel a honvágy úgy marad az emberrel egész élete során, akár egy őrült útitárs, akinek szívszaggatóan különc viselkedésébe idegenek előtt kénytelenek vagyunk beletörődni, így hát nem szégyellem bevallani, hogy a fájdalomig érzelmes viszony fűz első könyvemhez. Az ártatlanságból és tapasztalatlanságból fakadó hiányosságait akármely kritikukac játszi könnyedséggel felsorakoztathatja, de az én szememben (aki az egyetlen bíró vagyok ebben az ügyben és eme bíróságon) mindezt ellensúlyozza néhány jelenet (a lábadozás, a koncert a pajtában, a csónakázás), amelyeket, ha idejében gondoltam volna rá, lényegében változtatás nélkül át kellett volna emelnem későbbi önéletrajzomba. Amikor Michael Glennyvel belefogtunk az angolra fordításba, nyomban ráébredtem, hogy fordításunk éppen annyira szöveghű kell legyen, mint amennyire ragaszkodtam volna ehhez abban az esetben, ha a szöveg nem az enyém lett volna. Szó sem lehetett olyasféle

könnyelmű és önkényes javításokról, amilyeneket a King, Queen, Knave (Király, dáma, bubi) angol fordítása közben megengedtem magamnak. Kizárólag három-négy helyen tartottam szükségesnek a javítást, ami egynéhány rövid és célszerű kifejezésre szorítkozott, ott, ahol az orosz szokásokra történik utalás (amelyeket emigránstársaim megértenek, de nem világosak a külföldi olvasó számára), valamint átírtam Ganyin Julianus-naptárának időmeghatározásait a Gergely-naptár szerint (amikor neki július vége van, akkor nekünk már augusztus második hete).

Előszavamat a következő záró rendelkezésekkel kell ellátnom. Amint azt a Vogue lapjain 1970-ben közölt interjúban Allene Talmey kérdéseire válaszolva említettem, „az író életrajzának legnagyobb része nem feljegyzett kalandjainak sora, hanem stílusának fejlődéstörténete. Csak ezzel a megközelítéssel lehet helyesen megérteni azt a viszonyt, már amennyiben létezik, amely első regényem hősnőjét és a mostani Adát összeköti.” Mondhatnám azt is, hogy nincsen ilyen viszony. Második megjegyzésem egy tévtanra vonatkozik, amelyet itt-ott még mindig hirdetnek. Bármely bunkó mondhatja, hogy az „orange” szó az onyrikus anagrammája annak, hogy „organe”, mégsem tanácsolnám a bécsi delegáció tagjainak, hogy drága idejüket Klára e könyv negyedik fejezete végén szereplő álmának elemzésére vesztegessék.

VLADIMÍR NABOKOV

1970. január 9.

ELSŐ FEJEZET

– Lev Glevo… Lev Glebovics? Jó kis neve van, öregfiú, az embernek majd' beletörik a nyelve.

– Hát igen – bólintott Ganyin hűvösen, miközben a hirtelen rájuk tört sötétségben igyekezett kivenni a másik arcát. Idegesítette az abszurd helyzet, amibe belecsöppentek, és ez a kényszer szülte beszélgetés egy idegennel.

– Nem véletlenül kérdeztem rá a nevére – folytatta fesztelenül a hang. – Az a véleményem, hogy minden név…

– Megnyomom még egyszer a gombot – vágott a szavába Ganyin.– Nyomja csak. Attól tartok, semmi nem fog történni. Szóval,

mint említettem, minden név kötelez. A Lev és a Gleb ritka és igényes kombináció. Azt jelenti, hogy maga szikár és kemény jellemű ember, és meglehetősen különc. Az én nevem sokkal szerényebb, a feleségemé pedig egészen egyszerű: Mása. Egyébként hadd mutatkozzam be: Alekszej Ivanovics Alfjorov. Bocsásson meg, azt hiszem, ráléptem a lábára…

– Örvendek – válaszolt Ganyin, és kitapogatta a sötétben a mandzsettáján matató kezet. – Mit gondol, sokáig fogunk itt kuksolni? Csinálhatna már valaki valamit, a pokolba is.

– Üljünk le a padra és várjunk – hallotta meg a vidám, idegesítő hangot közvetlenül a füle mellett. – Tegnap, amikor megérkeztem, egymásba botlottunk a folyosón.

Este áthallatszott a falon, ahogy a szomszédomban köhécselt, és a krákogásából rögtön beazonosítottam, hogy biztosan egy honfitársam. Mondja, régóta lakik itt a panzióban?

– Ősidők óta. Van gyufája?

– Nincs. Nem dohányzom. Koszos kis lyuk ez a panzió, hiába orosz. Nagyon szerencsés ember vagyok, tudja-e, nemsokára megérkezik a feleségem Oroszországból. Négy év, az nem tréfadolog. De nem ám. Na de most már nincs sok hátra. Már vasárnap van.

– Ez az átkozott sötétség – dörmögte Ganyin, és megropogtatta az ujjait. – Vajon hány óra lehet…

Alfjorov nagyot sóhajtott. Olyan pállott, meleg szaga volt, mint egy idős, nem éppen egészséges embernek. Van valami szomorú az ilyesfajta szagban.

– Már csak hat nap. Azt hiszem, szombaton érkezik. Tegnap kaptam tőle levelet. Nagyon mulatságosan írta rá a címet. Kár, hogy ilyen sötét van, megmutatnám magának. Mit tapogatózik ott, édes barátom? Azokat a kicsi ablakokat nem lehet kinyitni.

– Egykettőre ki tudnám törni – mondta Ganyin.– Ugyan már, Lev Glebovics. Játsszunk inkább valami

társasjátékot. Tudok néhány ragyogót, én magam találom ki őket. Például gondoljon egy kétjegyű számra. Megvan?

– Hagyjon ki ebből – mondta Ganyin, és az öklével kétszer a falra csapott.

– A portás már réges-régen alszik – zümmögött Alfjorov hangja –, semmi értelme így dörömbölni.

– Lássa be, hogy mégsem álldogálhatunk itt egész éjjel.– Márpedig úgy néz ki, hogy kénytelenek leszünk. Nem gondolja,

Lev Glebovics, hogy van valami szimbolikus ebben a mi találkozásunkban? Amikor még terra firma volt alattunk, nem ismertük egymást. Aztán történetesen egy időben érkeztünk haza, és ebben a szerkentyűben összekerültünk. Mellesleg a padló rettentően vékony, és alatta nincs más, csak egy fekete kút. Szóval, amint említettem, némán beléptünk, még mindig nem ismertük egymást, némaságban kúsztunk fölfelé, amikor hirtelen megálltunk. És sötét lett.

– Mi ebben a szimbolikus? – kérdezte Ganyin komoran.– Hát az, hogy megálltunk, mozdulatlanul, a sötétben. És hogy

várunk. Ma az ebédnél az az ember, mi is a neve, az öreg író, ja, igen, Podtyagin, vitába szállt velem az emigráns lét értelméről, erről az örökös várakozásról. Maga ugyebár nem volt itthon egész nap, Lev Glebovics?

– Kimentem egy kicsit a városból.– Ó, a tavasz. Szép lehet most kint a természetben. Alfjorov

hangja pár pillanatra elenyészett, és amikor újra felhangzott, kellemetlen éneklő tónusban szólalt meg, talán mert beszéd közben mosolygott:

– Majd ha megjön a feleségem, feltétlenül kiviszem a természetbe. Imád kirándulni. Mintha a tulajdonosnő azt mondta volna, hogy a maga szobája szombaton felszabadul, tényleg?

– Úgy van – felelte Ganyin kurtán.– Végleg elutazik Berlinből?Ganyin bólintott, elfelejtette, hogy a bólintás nem látszik a

sötétben. Alfjorov fészkelődni kezdett a padon, sóhajtott egyet, aztán még egyet, majd halkan fütyörészni kezdett egy édesbús dallamot, hol abbahagyta, hol újra kezdte. Eltelt tíz perc, majd hirtelen egy kattanás hallatszott fölülről.

– Na végre – szólalt meg Ganyin mosolyogva. Abban a szempillantásban a lift mennyezetén kigyúlt a villanykörte, és a mormogva meglendülő ketrecben szétömlött a sárga fény. Alfjorov úgy pislogott, mint aki most ébredt föl. Homokszínű, formáját vesztett, régi ballonkabátot viselt, úgynevezett átmeneti kabátot, kezében tartotta keménykalapját. Vékony szálú, seszínű haja kissé összeborzolódott, és vonásaiban volt valami, ami egy giccses szentképre emlékeztetett: az a kicsi aranyszín szakállka, ahogy elfordította vékony nyakát, miközben lehúzta róla élénk színű, pöttyös sálját.

A lift nagyot zökkenve megkapaszkodott a harmadik emeleti küszöbnél és megállt.

– Csoda – mondta Alfjorov, ahogy vigyorogva kinyitotta az ajtót. – Azt hittem, valaki megnyomta a gombot, és felhívott minket, de nincs itt senki. Csak ön után, Lev Glebovics.

Ganyin azonban türelmetlen fintorral finoman meglökte Alfjorovot, és csak utána lépett ki, és hogy levezesse feszültségét, nagy zajjal bevágta maga mögött a vasajtót. Azelőtt soha nem volt ilyen ingerlékeny.

– Csoda – ismételte Alfjorov. – Följöttünk, és nincs itt senki. Tudja, ez is szimbólum…

MÁSODIK FEJEZET

A panzió orosz volt és egyszersmind nyomasztó. Főleg azért volt nyomasztó, mert egész álló nap és az éjszaka nagy részében behallatszott a Stadtbahn szerelvényeinek zaja, ami olyan benyomást keltett, mintha az egész épület lassan haladna valamerre. A hallban egy foltos tükör lógott, alatta kesztyűtartó, mellette pedig egy kis tölgyfa komód volt úgy elhelyezve, hogy az ember feltétlenül beleütötte a sípcsontját. Az előszoba csupasz és igen szűk átjáróban folytatódott. Mindkét oldalt három-három szoba nyílt, ajtajukra nagy fekete számok ragasztva. Egész egyszerűen egy előző évi naptár kitépett lapjait rakták ki, április hó első hat napját, 1923. április 1. volt az első ajtó balról, Alfjorové, a következő Ganyiné, míg a harmadikban a tulajdonosnő, Ligyija Nyikolajevna Dorn lakott, egy német üzletember özvegye. Dorn húsz évvel ezelőtt hozta ide a feleségét Sareptából, és egy évvel ezelőtt hunyt el agyhártyagyulladásban. A jobb oldali három szobában, április 4-től 6-ig a következők laktak: Anton Szergejevics Podtyagin, egy idős orosz költő, Klára, egy csodálatos kékes-barna szemű, dús keblű lány, és végül a 6-os szobában, az átjáró kanyarulatában két balett-táncos, Kolin és Gornocvetov, mindkettő nőiesen vihogós, sovány, hintőporos orrú és izmos combú. Az átjáró folyosó első részének végében volt az ebédlő, egy Utolsó Vacsora-kőnyomattal az ajtóval szemközti falon, oldalt pedig egy kövér tálaló fölött nagy szarvú, sárga rénszarvaskoponyák. A tálalón két kristályváza állt, valaha a lakás legtisztább tárgyai, de mára megfakultak a rájuk telepedett bolyhos portól.

Az ebédlő után az átjáró derékszögben jobbra fordult. Ott, a tragikus és bűzös mélységekben bújt meg a konyha, egy kis cselédszoba, a koszos fürdőszoba és egy szűk vécé, amelynek ajtaján két rikító piros nulla virított, megfosztva tízes helyi értékű törvényes számtársaiktól, amelyekkel együtt valaha Herr Dorn asztali naptárában két vasárnapot jelöltek. Dorn halála után egy hónappal Ligyija Nyikolajevna, ez az apró termetű, kissé süket és meglehetősen furcsa asszony kibérelt egy üres lakást, és panzióvá alakította. Ennek folyamán kivételes, szinte hátborzongató találékonysággal rakta szét a lakásban azt a kevés ingóságot, ami örökbe rámaradt. Az asztalokat, székeket, nyikorgó szekrényeket és hepehupás heverőket szétosztotta a szobákban, amelyeket ki szándékozott adni. Ahogy megváltak egymástól, a bútorok hirtelen színüket vesztették, csüggedten és esetlenül néztek ki, akár egy szétszedett csontváz részei. Az elhunyt férj íróasztala, egy diófa dromedár, lapján egy belevájt, varangy alakú öntöttvas tintatartóval, és olyan mély középső fiókkal, akár egy hajófenék raktára, az egyes szobába vette útját, ahol Alfjorov lakott, míg az eredetileg hozzá vett és illő forgószék tőle elválasztva árván tengődött a táncosoknál a 6-os szobában. A két zöld karosszéket is elszakították egymástól, az egyik Ganyinnál emésztette magát, a másikat pedig maga a tulajdonos asszony használta, vagy öreg dakszlija, egy kövér, fekete, őszes pofájú szuka, lelógó fülének vége oly bársonyos volt, akár egy pillangó szárnyának szegélye. Klára szobáját egy enciklopédia első kötetei díszítették, míg a további kötetek Podtyaginnak jutottak. Klára kapta meg az egyetlen rendes állapotú, tükrös és fiókos mosdószekrényt is, a többi szobában csak rátettek egy zömök faállványra egy cinklavórt és egy azonos anyagból készült bögrét. Dorn asszony azonban mégis kénytelen volt beszerezni pár ágyat, ami komoly fájdalmat okozott neki, nem mintha zsugori lett volna, hanem mert édes borzongással és büszkeséggel töltötte el, hogy olyan ügyesen szét tudta osztani régi bútorait. Most, hogy

megözvegyült, és a dupla ágy túl széles volt neki, sajnálta, hogy nem tudja szétfűrészelni annyi részre, amennyire szükség lett volna. Furcsa módon a takarítást maga végezte, de a főzéssel nem volt képes megbirkózni, úgyhogy szakácsnőt alkalmazott, egy terjedelmes, vörös hajú némbert, aki a helyi piac réme volt, péntekenként málnapiros kalapot öltött, és elpályázott az északi városnegyedbe, ahol áruba bocsátotta szétfolyó bájait. Ligyija Nyikolajevna nem mert kimenni a konyhába, és egészében véve csöndes, félénk teremtés volt. Amikor csak végigszaladt tömpe ujjú kis lábán a folyosón, a lakóknak az volt az érzésük, hogy ez az ősz hajú, pisze lény egyáltalán nem a tulajdonos, hanem csak egy bolondos öregasszony, aki betévedt valaki másnak a lakásába. Reggelente, amikor kisöpörte a bútorok alól a szemetet, úgy hajolt ketté derékban, akár egy rongybaba, aztán eltűnt a szobájában, amely mind közül a legkisebb volt. Ott szakadozott német könyveket olvasgatott, vagy néhai férjének az iratait lapozgatta, de nem értett belőlük egy árva mukkot sem. Az egyetlen, aki belépett néha a szobájába, Podtyagin volt, simogatta a hízelkedő fekete dakszlit, csiklandozta a fülét és ősz pofáján a bibircsókot, próbálta rávenni a kutyát, hogy üljön le szépen, és nyújtsa pacsira görbe mancsát. Mindenféléről mesélt Ligyija Nyikolajevnának, öreges fájdalmairól és betegségeiről, arról, hogyan próbál hat hónapja vízumot szerezni, hogy eljusson az unokahúgához Párizsba, ahol olyan olcsó a hosszú ropogós kenyér és a vörösbor. Az öreg hölgy csak bólogatott, néha kérdezgette a többi lakóról, különösen Ganyinról, akiről az volt a véleménye, hogy nagyon más, mint a panziójában lakó többi orosz. Ganyin már három hónapja lakott itt, és most távozni készült, be is jelentette, hogy szombattól felmondja a szobáját, azonban azelőtt is már többször előfordult, hogy azt mondta, elmegy, aztán mindig meggondolta magát, és elhalasztotta az utazását. Ligyija Nyikolajevna tudta, mert a nyájas öreg költő elmesélte neki, hogy Ganyinnak barátnője van. És itt volt a bajok gyökere.

Ganyin újabban komor lett és elhagyta magát. Még nem is olyan régen képes volt kézállásban járkálni, ugyanolyan jól, mint egy japán akrobata, elegáns lezserséggel tartotta a lábát, és úgy haladt előre, mint egy vitorlás. Föl tudott emelni a fogával egy széket. Megfeszített karizmával szét tudott szakítani egy kötelet. Teste állandó lázban égett, hogy csináljon valamit, átugorjon egy kerítésen, kicsavarjon egy oszlopot, hogy legyen valami hecc, ahogy fiatal korunkban szoktuk volt mondani. De most mintha meglazult volna benne egy csavar, még a háta is meghajlott, és megvallotta Podtyaginnak, hogy álmatlanságban szenved, akár egy „ideges nőszemély”. Különösen rossz éjszakája volt vasárnapról hétfőre virradóra, azután, hogy vagy húsz percre beragadt a liftbe azzal az ömlengő pasassal összezárva. Hétfő reggel sokáig üldögélt meztelenül, kinyújtott, hideg kezét a térde közzé szorította, és rémült döbbenettel arra gondolt, hogy megint előtte áll egy nap, megint föl kellene vennie az ingét, a nadrágját, a harisnyáját, ezeket az átizzadt és porral átitatott ócskaságokat, és maga elé képzelt egy cirkuszi uszkárt, amely olyan borzasztóan, émelyítően szánalmas emberi ruhába öltöztetve. Részben azért érezte magát tehetetlennek, mert tétlenségre volt kárhoztatva. Jelen pillanatban nem volt különösebben szüksége munkára, mert a télen félretett némi pénzt, igaz, mostanra alig kétszáz márka maradt belőle, elég sokba került az elmúlt három hónapban az élet.

Tavaly, amikor Berlinbe érkezett, azonnal talált munkát, és januárig jó néhány állásban dolgozott. Megtanulta, mit jelent elindulni a gyárba a hajnali sárga félhomályban, megtanulta, hogy tud fájni az ember lába, miután tányérokkal a kezében napi hat cikázó mérföldet lerótt a Pir Goroj étterem asztalai között, megtapasztalt más munkákat is, bizományban árult orosz csecsebecsét, brillantint vagy csak egyszerű briliánsokat. Semmit sem tartott méltóságán alulinak, nemegyszer még az árnyékát is áruba bocsátotta, mint sokan közülünk. Más szóval kiment a

külvárosba, hogy filmforgatáson statisztáljon, ahol egy vásári pajtában misztikus sistergéssel gyulladtak ki a hatalmas lámpatestek, amelyek ágyúként vették célba a statiszták tömegét, éles, halottfehér fénnyel világítva meg őket. Gyilkos ragyogás sortüzével világították meg a mozdulatlan, kifestett viaszarcokat, aztán egy kattanással kialudtak, de még sokáig égtek azokban a bonyolult kristályokban a kihunyó vörös naplementék – a mi emberi szégyenünk. Az üzlet létrejött, és anonim árnyékunkat szétküldték a világban.

A maradék pénze elég volt arra, hogy elutazzon Berlinből, de ez azt jelentette volna, hogy meg kell válnia Ljudmilától, és nem tudta, hogyan szakítson vele. És noha egy hetet adott magának arra, hogy megtegye, és megmondta a panzió tulajdonosának, hogy véglegesen döntött és szombaton elmegy, Ganyin érezte, hogy sem ezen a héten, sem a következőn nem fog semmi történni. S tavasszal közben egyre jobban elhatalmasodott rajta valami fordított honvágy: egy másik, még ismeretlen idegen országba vágyakozott. Ablaka a vasúti sínekre nézett, úgyhogy az elutazás gondolata állandóan incselkedett vele. Ötpercenként mély morgás haladt át a házon, aztán hatalmas füstfelhő támadt az ablak előtt, elfedte a fehér berlini nappalt. Később lassan újra szertefoszlott, újra látni engedte a távolban összeszűkülő sínpárokat a fekete, szétszeletelt tűzfalak között, és fölöttük a mandulatejszínű sápadt eget.

Ganyin jobban érezte volna magát, ha a folyosó másik oldalán lakik, Podtyagin szobájában, vagy Kláráéban, mert az ő ablakuk egy fölöttébb unalmas utcára nézett, és ugyan azt is keresztezte egy vasúti híd, de legalább nem nyílt kilátás a sápadt, hívogató távolba. Az a vasúti híd a Ganyin ablaka előtti sín folytatása volt, és Ganyint makacsul üldözte az a benyomás, hogy minden vonat láthatatlanul áthatol a házon. Bejön ezen az oldalon, kísérteties zúgása megrázza a falakat, végigzötyög a régi szőnyegen, beleakad a mosdótál mellett álló pohárba, aztán dermesztő csörömpöléssel eltűnik az ablakon keresztül, nyomában azonnal füstfelhő támad az ablak előtt, majd

eloszlik, és mintha a ház dobta volna ki magából, megjelenik a Stadtbahn, olajbarna vagonjainak tetején sorban sötét kutyacsöcsök, egy fordítva odacsatolt mokány mozdony gyorsan hátrál, fürgén húzza maga után a kocsikat a fehér távolba a fekete falak között, amelyeknek kormos feketesége foltokban mállik le, vagy idejétmúlt plakátok freskójától tarka. Olyan volt, mintha állandóan vasszél járta volna át huzatként a házat.

„El kéne utazni!” – nyújtózkodott rosszkedvűen Ganyin, de azonnal megtorpant: mit csináljon Ljudmilával? Képtelenség, hogy ilyen nyámnyila lett. Azelőtt (amikor kézen járkált vagy átugrott öt széket) nemcsak teljes mértékben uralta az akaraterejét, de még játszott is vele. Megesett, hogy edzette az akaratát, például az éjszaka kellős közepén fölkelt, hogy lemenjen és cigarettacsikket dobjon egy postaládába. Most meg képtelen rávenni magát, hogy megmondja egy nőnek, hogy már nem szereti. Két nappal ezelőtt Ljudmila öt óra hosszat elüldögélt itt nála, tegnap, vasárnap, egész nap vele volt a Berlin környéki tavaknál, nem tudta megtagadni tőle ezt a butuska kirándulást. Most mindent visszataszítónak talált Ljudmilában: divatosan fésült sárga lokniját, keskeny nyakán a két sötét csíkban lenőtt hajat, amelyet nem borotvált le, sötét, sóvárgó szempilláját, és leginkább az ajkát, amely lilásvörösre rúzsozva csillogott. Unatkozott és undorodott, amikor a gépies szeretkezések összecsapásai után a nő öltözködés közben, résnyire szűkült, s ettől kellemetlenül zavaros szemmel azt mondta:

– Tudod, én annyira érzékeny vagyok, hogy azonnal észrevenném, ha már nem szeretnél annyira, mint azelőtt.

Ganyin nem válaszolt, csak elfordította fejét az ablak felé, ahol éppen felemelkedett a fehér füstfelhő. Aztán Ljudmila orrhangon kurtán felnevetett, és rekedten suttogva magához hívta:

– Na, gyere ide.Ganyin ekkor legszívesebben úgy megszorongatta volna a saját

kezét, hogy édes fájdalommal recsegjenek az ízületei, és azt mondta

volna Ljudmilának: „Takarodj, asszony, és ég veled.” Ehelyett elmosolyodott és fölé hajolt. A nő körmével, amely olyan éles volt, hogy akár műköröm is lehetett, végigszántott a férfi mellkasán, csücsörített, szénfekete szempillájával sebesen pislogott, így játszva meg a duzzogó kislányt vagy szeszélyes márkinőt. Ganyin úgy érezte, hogy a nő parfümjében van valami tisztátalan, áporodott, élemedett, holott a nő mindössze huszonöt éves volt. Amikor a férfi ajkával megérintette kicsi, meleg homlokát, a nő mindenről megfeledkezett – a hamisságáról, ami mindenhol körülvette, akár a kölnije szaga, gyerekes gügyögésének, különleges érzéseinek, holmi képzelt orchideák iránti állítólagos rajongásának a hamisságáról, megjátszott Poe- és Baudelaire-imádatáról, akiket sohasem olvasott; elfelejtette mímelt csábosságát, divatos sárga haját, arcán a pirosas púdert, malacrózsaszín selyemharisnyáját – és fejét hátravetve hozzásimult Ganyinhoz egész gyenge, szánalmas, nem kívánt testével.

Ganyin unatkozva és szégyenkezve értelmetlen gyöngédséget érzett – a valaha futólag átsurrant szerelem melegségének melankolikus nyomát, s ez rávette, hogy szenvedély nélkül megcsókolja a neki felkínált vörös gumiajkakat, bár ez a gyöngédség nem tudta elhallgattatni a csöndes, gúnyos hangot, amely azt tanácsolta: most rögtön próbáld meg ellökni magadtól!

Kedvesen mosolyogva nézett a nő arcába, és sehogy sem tudta kitalálni, mit mondhatna, amikor a nő belekapaszkodott a vállába, és nem azon a szokásos suttogó orrhangján, hanem valami lebegő hangon, mintha egész lénye ezekbe a szavakba sűrűsödött volna, könyörögve kérdezte:

– Válaszolj nekem, kérlek, ugye szeretsz?Ám amint észrevette a férfi reakcióját – egy ismerős árnyékot, egy

akaratlan rosszalló fintort az arcán –, ismét eszébe jutott, hogy költészettel, illatokkal és érzékiséggel kell elbűvölnie, és azonnal újra beleélte magát a szerepébe, a szegény kisleány és a kifinomult

kurtizán között ingadozva. És Ganyint újra megszállta az unalom, rótta a szobát föl és alá az ablak és az ajtó között, és majd' kicsordult a könnye igyekezetében, hogy csukott szájjal ásítson, a nő pedig a tükör előtt a kalapját igazgatva a szeme sarkából követte tekintetével.

Klára, egy dús keblű és igen kellemes fiatal hölgy, aki mindig fekete selyembe öltözött, tudta, hogy a barátnője Ganyinhoz jár, és ahányszor az a szerelmi viszonyáról mesélt, zavarba jött és elszomorodott. Úgy vélte, az ilyesfajta érzésekkel sokkal tartózkodóbban kell bánni, lila íriszeknek és rikoltó hegedűknek itt semmi keresnivalójuk. De még rosszabb volt, amikor barátnője összehúzta a szemét, és a cigarettafüstöt az orrán át eregetve azon melegében rémesen pontosan és részletesen leírta, mi történt, ami után Klára szörnyű és szégyenteljes álmokat látott. Az utóbbi időben kerülni kezdte barátnőjét, mert attól tartott, hogy az még a végén tönkreteszi azt a nagyszabású s mindig ünnepi érzését, amit kényeskedve „álmodozásnak” neveznek. Szerette Ganyin éles, kicsit arrogáns vonásait, szürke szemét, benne a szokatlanul nagy pupilla körül a világos, sugárzó, nyíl formájú sávokat, sűrű, fekete szemöldökét, ahogy egyetlen vastag fekete vonalba futott össze, amikor figyelt valamire vagy rosszallóan nézett, de amikor egy-egy ritka mosoly felfedte fehér fogait, akkor könnyű szárnyakként nyíltak szét. Klárát annyira magával ragadta mindez, hogy a férfi jelenlétében összezavarodott, nem azt mondta, amit szeretett volna, állandóan paskolgatta fülét félig fedő, hullámos, gesztenyebarna haját, vagy a fekete selyemredőket igazgatta a mellén, amitől lefittyedt az alsó ajka, és látni lehetett, hogy tokás. Egyébiránt legfeljebb naponta egy alkalommal, az ebédnél látta Ganyint, kivéve azt az egyetlen estét, amikor együtt vacsorázott vele és Ljudmilával abban az ócska kocsmában, ahol a férfi esténként würstchent és sauerkrautot vagy hideg sertéssültet evett. A panzió csüggesztő ebédlőjében a férfival szemközt ült, minthogy a tulajdonosnő szigorúan a szobák elhelyezkedésének megfelelően ültette le a

vendégeit: így Klára Podtyagin és Gornocvetov közé került, Ganyin pedig Alfjorov és Kolin közé. Frau Dorn pedáns és szomorú, kicsi, fekete alakja nagyon ide nem illőnek és szánalmasnak tűnt az asztalfőn, a két egymással szembenéző, modoroskodó táncos púderes profilja között, akik szaggatott, szapora szóval, madárszerűen csipkelődve beszéltek hozzá. Frau Dorn alig szólalt meg, enyhe süketsége feszélyezte, és csak arra szorítkozott, hogy szemmel tartsa a terjedelmes Erikát, hogy az idejében hozza be és vigye ki az edényeket. Apró, ráncos keze, akár egy száraz levél, felröppent a mellette lógó csengőgombra, aztán sárgán és sápadtan visszahullott.

Amikor hétfőn fél három felé Ganyin belépett az ebédlőbe, már mindenki a helyén ült. Alfjorov rápillantott, és helyéről fölemelkedve mosolyogva üdvözölte, de Ganyin nem nyújtott neki kezet, csak egy néma biccentéssel foglalt mellette helyet, magában már átkozva tolakodó szomszédját. Podtyagin, ez a szerény, takaros öltözetű öregúr, aki inkább táplálkozott, mintsem evett, zajosan szürcsölte a levesét, s miközben bal kezével gallérjába tűrt szalvétáját tartotta, nehogy kiessen, kinézett csíptetője fölött, azután egy tétova sóhajjal visszatért leveséhez. Ganyin egy őszinte pillanatában beszámolt neki Ljudmila nyomasztó szerelméről, de most már bánta. Baljáról Kolin reszkető óvatossággal átadott neki egy tányér levest, és eközben annyira be-hízelgően, furcsa, fátyolos szemének olyan mosolyával nézett rá, hogy Ganyin kényelmetlenül kezdte magát érezni. Eközben jobbján Alfjorov behízelgő tenor hangicája a vele szemben ülő Podtyaginnal vitatkozott valamiről.

– Hiába is ócsárolja őket, Anton Szergejevics. Nagyon is kulturált ország. Össze sem lehet hasonlítani a vén, elmaradott Oroszországgal.

Podtyagin csíptetője kedves villanásával Ganyinhoz fordult:– Gratulálhat. Ma megkaptam a beutazó vízumomat a franciáktól.

Úgy érzem magam, mintha már a nyakamban lenne egy kitüntetés

selyemszalagja, és akár indulhatnék is Doumergue elnökhöz látogatóba.

Szokatlanul kellemes hangja volt, lágy, egyenletes, puha és tompa tónusú. Telt, sima, egyenletesen pirospozsgás arca volt, előreugró állán kis szürke kecskeszakállal, világos, okos szeme körül kedves ráncok futottak szerteszét. Profilból egy nagy, őszülő tengerimalacra emlékeztetett.

– Rettentően örülök – mondta Ganyin. – Mikor indul?Alfjorov szóhoz sem engedte jutni az idős embert. Ritkás arany

szőrszálakkal borított, mozgékony ádámcsutkás nyakát szokása szerint tekergetve tovább beszélt.

– Azt tanácsolnám, maradjon itt. Mi nem tetszik itt? Itt minden nyílegyenesen megy. Franciaországban minden cikcakkosan, ami pedig a mi kis Oroszországunkat illeti, kész labirintus. Nekem nagyon tetszik itt, van munka, és kellemes az utcákon sétálni. Matematikailag be tudom bizonyítani, hogy ha már az embernek le kell telepednie valahol…

– Na de – szakította félbe Podtyagin –, nyugodtan mi a helyzet a papírhegyekkel? A koporsószerű kartonos-dobozokkal, a végtelen aktasorokkal, akták és akták mindenütt! Összeroskadnak alattuk a polcok. A rendőrségi tisztviselő majdnem belepusztult a megerőltetésbe, mire kikereste a nevemet a nyilvántartásban. El sem tudja képzelni (és ennél a szónál Podtyagin lassan és gyászosan ingatta a fejét), min kell keresztülmennie annak, aki egyszerűen csak arra szeretne engedélyt kapni, hogy elhagyja ezt az országot. Ha csak arra gondolok, hány kérdőívet kellett kitöltenem! Ma már kezdtem reménykedni, hogy ráütik a pecsétjüket a kilépő vízumomra. De nem. Elküldtek, hogy csináltassak fényképet, és az nem lesz meg, csak ma estére.

– Nagyon is rendben van – bólogatott Alfjorov. – Így kell, hogy menjenek a dolgok egy jól működő országban. Itt aztán nem az a maga orosz lacafacázása folyik. Észrevette például, mi van a kapukra

írva? Csak uraknak. Ennek mély értelme van. Általában véve, amiben a mi országunk és ez az ország különbözik, azt így lehetne kifejezni: vegyünk egy képzeletbeli görbe vonalat, és azon…

Ganyin már nem figyelt oda, és odaszólt a vele szemben ülő Klárának:

– Ljudmila Boriszovna megkért tegnap, hogy szóljak, hívja föl, amint hazajön a munkából. Azt hiszem, moziba akarja hívni.

„Hogy tud ilyen könnyedén beszélni róla. Hiszen tudja, hogy tudom” – gondolta Klára zavartan. Az illendőség kedvéért visszakérdezett:

– Á, tegnap találkoztak?Ganyin meglepetten felvonta a szemöldökét, és tovább evett.– Nem egészen értem a maga geometriáját – mondta éppen

Podtyagin, amint késével gondosan összesöpörgette tenyerébe a kenyérmorzsákat. Mint a legtöbb öregedő költő, előszeretettel hivatkozott az egyszerű logikára.

– Nem érti? Pedig annyira világos – kiabálta Alfjorov izgatottan –, próbálja maga elé képzelni…

– Nem értem – ismételte határozottan Podtyagin, és fejét kissé hátrabiccentve, tenyeréből a szájába öntötte a morzsagyűjteményt.

Alfjorov tanácstalanságában széttárta a kezét, és feldöntötte Ganyin poharát.

– Jaj, bocsánat!– Üres volt – mondta Ganyin.– Maga nem matematikus, Anton Szergejevics – folytatta Alfjorov

fontoskodva –, én viszont egész életemben ezen a trapézon hintázom. Mondtam is egyszer a feleségemnek, ha én vagyok a számvilág, akkor te egy szép virág…

Gornocvetov és Kolin mesterkélt nevetésben tört ki. Frau Dorn megriadt, és ijedten nézett rájuk.

– Szóval egy virgács és egy virág – jegyezte meg Ganyin szárazon. Csak Klára mosolygott. Ganyin vizet öntött magának, a többiek mind figyelték.

– Igen, igaza van, egy nagyon finom virág – mondta Alfjorov elnyújtva, és ragyogó szemmel szórakozott tekintetet vetett a szomszédjára. – Kész csoda, hogy túlélte azt a hét év szörnyűséget. És biztos vagyok benne, hogy amikor megérkezik, virágzóan vidám lesz. Maga költő, Anton Szergejevics, kellene írjon valamit erről, hogy az asszonyok, a gyönyörű orosz asszonyok erősebbek minden forradalomnál, és mindent képesek túlélni, borzalmakat, terrort…

Kolin odasúgta Ganyinnak:– Megint rákezdte… Már tegnap sem volt másról szó, csak a

feleségéről…„Milyen közönséges egy alak – gondolta Ganyin, ahogy Alfjorov

izgő-mozgó bajuszát figyelte. – Fogadok, hogy a felesége kikapós teremtés. Bűn nem megcsalni egy ilyen alakot…”

– Ma bárányt eszünk – jelentette be hirtelen Ligyija Nyikolajevna fahangon, és ferde szemmel figyelte, ahogy lakói kedvetlenül eszik a húst. Alfjorov, ki tudja, miért, meghajolt felé, és folytatta:

– Tényleg nagy hibát követ el, hogy nem foglalkozik ezzel a témával. (Podtyagin finoman, de határozottan rázta a fejét.) Majd ha találkozik a feleségemmel, rájön, mire is gondolok. Mellesleg nagyon szereti a verseket. Biztosan jól megértik majd egymást. És mondok magának még valamit…

Kolin, miközben a szeme sarkából figyelte Alfjorovot, a háta mögött taktust vert, úgy számolta az időt. Gornocvetovot rázta a néma nevetés.

– Ami a legfontosabb – locsogott tovább Alfjorov –, hogy Oroszországnak vége, befellegzett. Kiradírozták, mintha valaki egy nedves szivaccsal letörölt volna egy mókás arcot egy iskolai tábláról.

– Ugyan – mosolygott Ganyin.– Idegesíti, ami mondok, Lev Glebovics?

– Igen, de nem szeretném megzavarni, beszéljen csak, Alekszej Ivanovics.

– Ez azt jelenti, hogy maga azt hiszi…– Uraim, uraim – szólt közbe Podtyagin nyugodtan, enyhén

selypítve –, ne politizáljunk. Minek politikáról beszélni?– Monsieur Alfjorovnak akkor sincs igaza – szólalt meg váratlanul

Klára, és gyors mozdulattal megigazította a frizuráját.– Szombaton érkezik a felesége? – kérdezte meg Kolin ártatlan

hangon az egész asztalon keresztül, mire Gornocvetov belekuncogott a szalvétájába.

– Igen, szombaton – felelte Alfjorov, és félretolta a tányérját a maradék bárányhússal. Szemében azonnal kihunyt a harci kedv, és álmodozó tekintetre enyhült.

– Képzelje, Ligyija Nyikolajevna, Lev Gleboviccsal tegnap beragadtunk a liftbe – mondta.

– Körtekompót – felelte Frau Dorn.A táncosokból kirobbant a nevetés, Erika pedig elkezdte leszedni

az asztalt, közben mindenkinek a könyökébe beleakadt. Ganyin gondosan összetekerte a szalvétáját és beledugta a szalvétagyűrűbe, majd fölállt. Soha nem evett desszertet.

„Micsoda szörnyű unalom – gondolta, ahogy a szobája felé ment. – Most mihez fogjak? Talán sétálok egyet.”

A nap, akár az előzőek, hervadtan vonszolódott előre, valahogy céltalanul és fölöslegesen, még álmodozó remény sem csillant benne, ami oly édessé teheti a céltalanságot. Nyomasztotta, hogy nincs tennivalója, de nem volt tennivalója. Felgyűrte ballonja gallérját, Konstantinápolyban vette egy fontért egy angol hadnagytól, a száműzetés első állomásán, a zsebébe mélyesztette kezét, lassan sodródott a sápadt áprilisi utcákon, mellette fekete esernyők kupolái ringtak és úsztak. Egy gőzhajózási társaság kirakatában hosszan bámulta a csodás Mauritánia-modellt és a két kontinens kikötőit

összekötő színes zsinórokat egy nagy térképen. A háttérben egy trópusi liget fényképe volt, csokoládébarna pálmák drapp ég alatt.

Egy órát elüldögélt a kávéja mellett, a nagy üvegablak mögül nézegette a járókelőket. Hazament és megpróbált olvasni, de a könyvben leírtak olyan idegennek és ide nem illőnek tűntek, hogy egy összetett mondat közepén abbahagyta. Olyan hangulatba került, amit ő maga „akaratszéthullásnak” nevezett. Mozdulatlanul ült az asztalnál, képtelenül arra, hogy eldöntse, mihez is kezdjen, vajon testhelyzetet változtasson, fölálljon és megmossa a kezét, vagy kinyissa az ablakot, ami mögött kint a borús nap már szürkületbe színtelenedett… Félelmetes és agonizáló állapot volt, hasonló ahhoz az ostoba tehetetlenséghez, amikor felébredve nem bírjuk kinyitni a szemünket, mintha örökre leragadt volna. Ganyin úgy érezte, mintha a zavaros szürkület, amely fokozatosan elárasztotta a szobát, lassan átitatná a testét, vérét köddé változtatná át, és nem volt ereje, hogy ellenálljon a varázslatnak, amelyet a szürkület bocsátott rá.

Azért volt erőtlen, mert nem vágyott semmire, és éppen az kínozta, hogy mindhiába keres valamit, amire vágyhatna. Még arra is képtelen volt rávenni magát, hogy kinyújtsa a kezét és felkapcsolja a villanyt. A szándéktól a cselekvéshez vezető egyszerű átmenet elképzelhetetlen csodának tűnt számára. Semmi sem segített nyomott állapotán, gondolatai céltalanul kószáltak, szíve elhalóan vert, alsóneműje kényelmetlenül a testéhez tapadt. Egy pillanatban úgy érezte, hogy végre írnia kell Ljudmilának egy levelet, amelyben határozottan elmagyarázza, hogy véget kell vetniük ennek a sivár kapcsolatnak, aztán a következő pillanatban eszébe jutott, hogy aznap este moziba kell vele mennie, és valamiért sokkal nehezebbnek látszott rávennie magát, hogy felhívja és lemondja az aznap esti találkozót, mint hogy megírjon egy levelet, és emiatt nem tette meg egyiket sem.

Hányszor tett esküt magában, hogy másnap szakít vele, és egyáltalán nem okozott nehézséget, hogy kifundálja, mit is fog

mondani, csak az utolsó pillanatot nem bírta maga elé képzelni, amikor megszorítja a kezét és kimegy a szobából. Ez a mozdulat volt elképzelhetetlen, ahogy sarkon fordul és kisétál. Az a fajta ember volt, aki mindent elér, amit akar, kiküzdi, ki-verekszi, de teljesen képtelen valamit megtagadni vagy valahonnan elszökni, ami végső soron ugyanaz. Visszatartotta a becsület és a sajnálat, ami eltompította akaratát, pedig máskor bármilyen kreatív tettre, bármilyen nagy erőfeszítésre képes volt, mohón és szívesen vetette bele magát az új feladatokba, jó kedvvel akart mindent legyőzni és mindenben győzni.

Éppen annyira nem tudta, milyen külső lökésre van ahhoz szükség, hogy elegendő erőt adjon a szakításhoz, és véget vethessen ennek a három hónapos viszonynak Ljudmilával, mint ahogyan azt sem, minek kell történnie, hogy felállhasson a székről. Nagyon rövidke ideig volt tényleg szerelmes, és érezte azt a lelkiállapotot, azt a kereső, egzaltált, szinte földöntúli izgalmat, amely Ljudmilát csábos ködbe burkolta; mintha szólna a zene, miközben valami egészen hétköznapi dolgot csinál az ember, mondjuk, odasétál az asztaltól a pulthoz, hogy fizessen, és a zene belső tánccá változtatja az egyszerű mozdulatokat, jelentőségteljes és halhatatlan gesztussá bűvölve őket.

Az a zene elhallgatott abban a pillanatban, amikor egy éjszaka egy sötét taxi rázkódó padlóján magáévá tette Ljudmilát, és hirtelen minden visszavonhatatlanul banális lett – a nyakára hátracsúszott kalapját igazgató nő, az ablak mögött elfutó fények, az elválasztó ablak mögött a sofőr fekete hegyként tornyosuló háta.

Most fáradságos hazudozással volt kénytelen fizetni azért az éjszakáért, örökre folytatnia kellett azt az éjszakát, és puhányul, gerinctelenül alávetnie magát a szétkúszó árnyéknak, mely a szoba minden sarkát elfoglalta, és felhőkké változtatta a bútorokat. Homlokát a tenyerébe támasztotta, zsibbadt lábát kinyújtotta az asztal alatt, és elmosódó álomba zuhant.

Később a moziban nagyon meleg volt és tömeg. Sokáig mentek a színes hirdetések, nagy zongorák, ruhák, parfümök úsztak át némán a vásznon. Végre rázendített a zenekar, és megkezdődött a dráma.

Ljudmila szokatlanul vidám volt. Klárát is elhívta, mert pontosan érezte, hogy tetszik neki Ganyin, és szeretett volna örömet szerezni Klárának és magának is azzal, hogy egy kicsit megszellőzteti a viszonyukat, és egyúttal megmutatja, milyen tapintatosan képes azt leplezni. Klára viszont azért állt rá, hogy eljöjjön, mert tudta, Ganyin azt tervezi, hogy elutazik szombaton; csodálkozott, hogy mintha Ljudmila erről nem tudna – vagy talán szándékosan nem beszél róla, mert elutazik vele együtt.

Ganyin ült középen, és idegesítette, hogy Ljudmila, mint a hozzá hasonló nők többsége, az egész film alatt másról fecsegett a barátnőjével, és ahányszor a férfi térdén áthajolt, azt megcsapta a kellemetlenül ismerős parfüm hideg szaga. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a film lebilincselőnek és kiválónak bizonyult.

– Nézze, Ljudmila Boriszovna – szólalt meg Ganyin, mert nem bírta tovább türtőztetni magát –, hagyja abba a sugdolózást. A mögöttem ülő német már kezd dühös lenni.

Ljudmila gyors pillantást vetett rá a sötétben, hátradőlt, és a fénylő vászonra nézett.

– Egy szót sem értek az egészből. Egy rakás szemét.– Nem csoda, ha nem érti, hiszen egyfolytában sugdolózott –

mondta Ganyin.A vásznon fényes, kékesszürke alakok mozogtak. Egy

primadonna egy gyilkos szerepét játssza egy operában, amikor hirtelen eszébe jut, hogy egyszer életében akaratlanul elkövetett egy gyilkosságot. Valószínűtlenül nagy szeme kiguvad, és ájultan esik össze a színpadon. Lassan beúszik a közönség a képbe, mindenki tapsol, a páholyokban és a nézőtéren is állva fejezik ki elragadtatott tetszésüket. Ganyinnak hirtelen az az érzése támadt, hogy valami homályosan, de ijesztően ismerős dolgot néz. Riadtan emlékezett

vissza a durván ösz-szeeszkábált széksorokra, a baljós lilára festett ülésekre és páholykönyöklőkre, a lusta munkásokra, akik kék ruhás angyalokként hol könnyedén és hanyagul sétáltak át egyik deszkáról a másikra fent a magasban, hol a jupiterlámpák vakító torkolatát irányították a fészerbe összeterelt seregnyi oroszra, akiknek halvány fogalmuk sem volt, miről is szól a film, amelyben szerepelnek. Fiatalemberekre emlékezett, rongyos, de pazar szabású ruhákban, lilára és sárgára sminkelt foltos arcú nőkre, azután azokra az ártatlan számkivetettekre, öregemberekre és csúnyácska lányokra, akiket a hátsó sorokba száműztek, csak hogy kitöltsék a teret. Most a vetítővásznon a hideg fészer kényelmes nézőtérré alakult át, a zsákvászon bársonnyá változott, és a nincstelen csőcselékből színházi közönség lett. Kimeresztette a szemét, és szégyenében összerezzenve ismerte föl önmagát az utasításra tapsolók között, és emlékezett rá, hogyan kellett a képzelt színpad felé bámulniuk, ahol primadonna helyett egy kövér, vörös hajú ember ágált ingujjban egy emelvényen a reflektorok között, és torkaszakadtából ordított egy hangosbeszélőbe.

Ganyin hasonmása is ott tapsolt állva egy fekete szakállas, nagyon mutatós úr mellett, akinek mellén szalag volt átvetve. A szakálla és a keményített inge miatt mindig az első sorba került, a szünetekben elmajszolt egy szendvicset, aztán a forgatási nap végén az estélyi ruhájára fölvett egy hitvány kabátot, és hazament Berlin egy távoli kerületébe, ahol szedő volt egy nyomdában.

És Ganyin ebben a pillanatban nemcsak szégyellte magát, hanem az emberi élet elröppenő, tünékeny múlandóságát is érezte. Ott fent a vásznon sovány alakja, éles metszésű, felszegett feje és tapsoló keze beleolvadt a többi szürke figura kaleidoszkópjába; aztán egy pillanattal később a nézőtér, hajóként megbillenve, eltűnt, és a színen feltűnt egy idősödő, világhíres színésznő, aki mesterien játszott el egy fiatal halott nőt. „Nem tudjuk, mit teszünk” – gondolta Ganyin undorral, és képtelen volt tovább nézni a filmet.

Ljudmila újra suttogni kezdett valamit Klárának – egy varrónőről és valami ruhához való anyagról. A dráma lassan a végéhez közeledett, és Ganyin halálosan levertnek érezte magát. Pár pillanattal később, ahogy a kijárat felé lökdösődtek, Ljudmila hozzásimult, és a fülébe súgta: „Holnap kettőkor felhívlak, édesem.”

Ganyin és Klára hazakísérték, majd hazafelé indultak a panzióba. Ganyin hallgatott, Klára pedig kínlódva igyekezett beszédtémát találni.

– Szombaton itt hagy minket? – kérdezte.– Nem tudom, tényleg nem tudom – felelte Ganyin mogorván.Ahogy mentek, arra gondolt, hogy az árnya egyik városból a

másikba, egyik vetítővászonról a másikra fog vándorolni, és soha nem lesz fogalma róla, milyen fajta emberek fogják nézni, és meddig fog bolyongani a világban. És amikor ágyába feküdt, és hallgatta, hogy haladnak át a vonatok a kedélytelen házon, ahol hét orosz elveszett árnya lakik, az egész élet filmforgatásnak tűnt, ahol az óvatlan statisztáknak fogalmuk sincs a filmről, amelyben szerepelnek.

Nem tudott elaludni. Ideges zsibbadás futkosott a lábában, és nyomta a fejét a párna. Azután az éjszaka kellős közepén Alfjorov, a szomszédja dünnyögni kezdett egy dallamot. A vékony falon keresztül hallotta, hogyan csoszog a padlón, először a közelben, majd távolodva, és Ganyin dühöngött az ágyban. Amikor egy vonat elzakatolt, Alfjorov hangja összeolvadt a zajjal, majd újra a felszínre bukkant – tam-ta-ramm, ta-tam, ta-ta-ram.

Ganyin nem bírta tovább. Fölrántotta a nadrágját, kiment a folyosóra, és bedörömbölt az l-es ajtón. Bolyongása közben Alfjorov éppen abban a pillanatban ért az ajtóhoz, és olyan váratlanul rántotta föl, hogy Ganyin hátrahőkölt meglepetésében.

– Kerüljön beljebb, Lev Glebovics.

Ingben és alsógatyában állt ott, rőt szakálla összeborzolódott, valószínűleg a danolászás szelétől, és halványkék szemében boldogság csillogott.

– Maga énekel – mondta Ganyin a szemöldökét összehúzva –, és nem hagy aludni.

– Jöjjön már be, az isten szerelmére… Ne ácsorogjon már itt az ajtóban – sürgölődött Alekszej Ivanovics, kedves, de esetlen gesztussal derékon ragadva Ganyint. – Nagyon kérem, bocsássa meg, hogy zavartam.

Ganyin kelletlenül belépett a szobába. Kevés dolog volt bent, de annál nagyobb rendetlenségben. A két konyhaszék egyike, ahelyett hogy az asztalnál állt volna (annál a bizonyos monstrumnál, a varangy alakú tintatartóval), elkóborolt a mosdókagyló irányába, de félúton megállt, alighanem megbotlott a zöld szőnyeg fölpöndörödött sarkában. A másik szék az ágy mellett szolgált éjjeliszekrényül, de eltűnt egy fekete zakó alatt, amely oly súlyosan és formátlanul zuhant rá, mintha az Ararátról esett volna oda. Az íróasztal tölgyfa sivatagán, amint az ágyon is, vékony papírlapok hevertek szerteszórva. Ganyin észrevette a szeme sarkából, hogy a lapokon puszta időtöltésből, ceruzával ügyetlenül rajzolt kerekek és négyzetek voltak. Maga Alfjorov, aki gyapjúalsójában – amitől minden férfi, lett légyen oly atletikus, mint Adonisz, vagy oly elegáns, mint Beau Brummel, egész kivételesen visszataszító – már újra föl-alá járkált szobája romhalmazában, és közben körmével meg-megpöckölte vagy az asztali lámpa zöld üvegburáját, vagy a szék hátát.

– Rettenetesen örülök, hogy végre benézett hozzám – mondta. – Én sem tudtam aludni. Gondolja csak meg, a feleségem szombaton érkezik. És holnap már csütörtök van. Szegénykém, el tudom képzelni, mi mindenen ment keresztül abban a mi átkozott Oroszországunkban!

Ganyin, aki komoran próbált kisilabizálni egy sakkfeladványt az ágy mellett heverő egyik papírlapon, hirtelen fölnézett.

– Hogy mondta?– Hamarosan jön – pöccentett egyet a körmével Alfjorov.– Nem azt… Mit mondott Oroszországra?– Átkozott. Miért, nem az?– Nem tudom, csak meglepett a jelző.– Márpedig, Lev Glebovics – állt meg Alfjorov a szoba közepén

–, most már igazán felhagyhatna azzal, hogy játssza a bolsevikot. Lehet, hogy szórakoztatónak találja, de higgye el, hogy nem jó játék. Itt az idő, hogy mindnyájan becsületesen bevalljuk, Oroszországnak kampec, hogy a mi „szent” parasztjainkról kiderült, hogy nem mások, mint egy szürke csürhe – ami egyébként várható volt –, és az országunknak egyszer s mindenkorra vége.

Ganyin nevetett.– Úgy is van, Alekszej Ivanovics!Alfjorov végighúzta tenyerét csillogó arcán, és hirtelen széles,

álmodozó mosoly ült ki arcára:– Miért nem nősül meg, öregfiú?– Valahogy soha nem volt szerencsém – felelte Ganyin. – Miért,

az olyan vidám dolog?– Fantasztikus. Az én feleségem imádnivaló. Barna hajú, tudja, és

olyan élénk szemű. Még nagyon fiatal. 1919-ben házasodtunk össze Poltavában, és 1920-ban emigrálni voltam kénytelen. Van egypár fotóm az íróasztalfiókban, megmutatom.

Begörbített ujjakkal benyúlt a széles fiók alá, és kihúzta.– Mivel foglalkozott akkoriban, Alekszej Ivanovics? – kérdezte

Ganyin minden érdeklődés nélkül.Alfjorov a fejét rázta.– Nem emlékszem. Vajon vissza lehet rá emlékezni, mi volt az

ember az előző életében? Lehet, hogy osztriga, vagy talán egy madár, vagy esetleg matematikatanár? Mindenesetre a mi régi életünk

Oroszországban olybá tűnik, mintha az idők kezdete előtt történt volna, valami metafizikus vagy hogy is hívják… nem ez a jó szó, ja igen, tudom, metempszichózis.

Ganyin különösebb érdeklődés nélkül nézegette a nyitott fiókban lévő fényképet. Kócos fiatalasszonyt ábrázolt, vidám szájút, nagy fogút. Alfjorov átkukucskált Ganyin válla fölött.

– Nem, ez nem ő, ez a nővérem. Meghalt tífuszban, Kijevben. Nagyszerű, nevetős lány volt, remekül tudott fogócskázni.

Előhúzott egy újabb fényképet.– És ez itt Mása, a feleségem. Rossz felvétel, de azért mégis

hasonlít rá. Itt egy másik, a kertünkben. Mása az, aki ül, a fehér ruhás. Már négy éve nem láttam. De nem hinném, hogy nagyon megváltozott. Nem is tudom, hogy fogom kibírni szombatig. Várjon! Hová megy, Lev Glebovics? Maradjon még!

Ganyin zsebre dugott kézzel az ajtó felé tartott.– Mi a baj, Lev Glebovics? Megbántottam valamivel? Az ajtó

becsapódott. Alfjorov ott maradt egyedül a szobája közepén.– Hát ez aztán tényleg. Micsoda udvariatlanság – mormogta. –

Vajon mi lelte?

HARMADIK FEJEZET

Aznap éjjel, mint minden éjjel, egy pelerines öregember totyogott a hosszú, kihalt sugárúton a járda mentén, göcsörtös botjának végével az aszfaltot böködte, cigarettacsikket keresett, aranyozott, parafa vagy egyszerű papírcsikket, netán réteges szivarvéget. Időnként automobil száguldott el mellette szarvasbőgést hallatva, vagy megtörtént az, amit egyetlen városi gyalogos sem vesz soha észre: egy hullócsillag esett le, gyorsabban, mint a gondolat, és halkabban, mint a könny. A csillagoknál vidámabban és elevenebben ragyogtak egy fekete háztetőn az egymás után előugró tűzfényű betűk, felsorakoztak, majd egyszerre vesztek bele a sötétbe.

„Ez… tényleg… lehetséges” – mondták a betűk szaggatott neonsuttogással, majd az éj egyetlen bársony-suhintással elsöpörte őket. Aztán újra lopakodni kezdtek az égen: „Ez… tényleg…”

És újra lehullt a sötétség. De a szavak továbbra is kigyúltak, majd végül ahelyett, hogy együtt eltűntek volna, öt percig egyfolytában égve maradtak, ahogy a reklámügynökség és a gyártó megállapodott egymással.

Egyébként ki tudja, mi is villogott ott fönt a házak fölött a sötétben – egy áru neve fénylett, vagy az emberi gondolat izzott, egy égre kiáltott jel, felszólítás, kérdés kapott hirtelen ékkő ragyogású, elragadtatott választ?

Azokon az utcákon, amelyek most oly szélesek voltak, mint a csillogó fekete tengerek, azon a kései órán, amikor az utolsó sörcsarnok is bezárt, Oroszország egyik gyermeke az alvásról lemondva, kalap és zakó nélkül, egy szál régi esőkabátban sétált a tisztánlátás transzába esve; azon a kései órán, azokon a széles

utcákon egymással homlokegyenest ellenkező idegen világok haladtak: már nem egy csavargó, egy nő vagy egy egyszerű járókelő, hanem mindegyikük egy-egy különálló, elszigetelt világ, csodák és bűnök teljessége mindegyik. Öt könnyű konflis állt sorban egy nagy, dobszerű utcai vizelde előtt, öt álmos, meleg, ősz hajú világ kocsislibériában, és öt másik világ fájós patával, alvás közben semmi másról, csak zabról álmodva, ahogy lágy zizegéssel ömlik egy zsákból.

Ilyen pillanatokban válik minden varázslatossá, feneketlenül méllyé, amikor félelmetesnek tűnik az élet, és a halál még annál is inkább. És egyszer csak, amikor az ember így lóhalálában lépdel át az éjszakai városon, könnyein keresztül keresve a fényekben az elmúlt boldogság tündöklő, szédítő emlékeit – egy női arcot, amely sokévi sivár feledésből felmerül –, hirtelen, ahogy az ember így őrülten száguld, udvariasan megállítja egy járókelő, és megkérdezi, merre kell ebbe és ebbe az utcába menni; hétköznapi hangon kérdezi, de ezt a hangot soha többé nem fogja hallani az ember.

NEGYEDIK FEJEZET

Kedd reggel későn ébredt, kicsit sajgott a lába, a párnájára könyökölt, és párat sóhajtott, amint rémülten és ámult gyönyörűséggel idézte emlékezetébe, mi történt előző éjjel.

Finom, fehér párás reggel volt. Nagy buzgalommal remegtek az ablaküvegek.

Határozott, lendületes mozdulattal kiugrott az ágyból, és nekilátott a borotválkozásnak, ami ma különös örömöt szerzett neki. Aki borotválkozik, minden reggel egy nappal fiatalabb lesz. Ganyin ma úgy érezte, egészen pontosan kilenc évvel lett fiatalabb. Feszesre húzott, a szappanhab pelyheitől puha bőrén egyenletesen sercegett a sörte, ahogy a biztonsági borotva kicsi acélekéje alá került. Borotválkozás közben Ganyin a szemöldökét mozgatta, majd vidáman mosolygott, amíg a kádban állva hideg vízzel locsolta magát egy bögréből. Megfésülte nedves, fekete haját, gyorsan felöltözött és kiment.

Egyetlen más lakó sem maradt reggel a panzióban, kivéve a táncosokat, akik általában ebédig föl sem keltek. Alfjorov egy barátjánál volt, akivel valami üzletbe akartak belevágni, Podtyagin a rendőrségre ment, hogy megkapja és elhozza a kilépő vízumát, míg Klára – már jócskán elkésve a munkahelyéről – a sarkon várta a villamost, és egy papírzacskóban narancsokat szorított a melléhez.

Ganyin nagyon nyugodtan fölment az ismerős házban az első emeletre, és megrántotta a csengő karikáját. Az ajtó kinyílt, de a cselédlány a láncot beakasztva hagyta, úgy kukucskált ki, és közölte, hogy Fräulein Rubanski még alszik.

– Nem érdekel, beszélnem kell vele – mondta Ganyin nyugodtan, és benyúlva a résbe maga akasztotta ki a láncot.

A cseléd, egy sápadt, keménykötésű lány méltatlankodva rámordult, de Ganyin ugyanolyan határozott mozdulattal félretolta a könyökével, begyalogolt a folyosó félhomályába, és bekopogott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Ljudmila kicsit rekedt reggeli hangja.– Én. Nyisd ki.Ljudmila mezítláb az ajtóhoz tipegett, elfordította a kulcsot, de

anélkül, hogy Ganyinra nézett volna, visszarohant az ágyba, és beugrott a takaró alá. A füle hegyén lehetett látni, hogy mosolyog, és arra vár, hogy a férfi odajöjjön hozzá.

Ganyin azonban a szoba közepén megállt, és elálldogált ott egy darabig, az aprópénzt csörgetve ballonkabátja zsebében.

Ljudmila hirtelen a hátára fordult, és nevetve kitárta sovány, meztelen karját. Nem állt jól neki a reggel: arca sápadt volt és puffadt, sárgás haja égnek állt.

– Na, gyere már ide – nyafogta, és becsukta a szemét. Ganyin abbahagyta a pénzcsörgetést.

– Nézd, Ljudmila – szólalt meg nyugodt hangon. Ljudmila fölült, és nagyra nyílt a szeme: – Történt valami?

Ganyin keményen a szemébe nézett, és azt felelte:– Igen. Úgy tűnik, valaki mást szeretek. Azért jöttem, hogy

elbúcsúzzak.Ljudmila sűrűn pislogni kezdett álomtól összetapadt

szempillájával, és beharapta az ajkát.– Hát ez minden – mondta Ganyin. – Nagyon sajnálom, nem

tehetek róla. Búcsúzzunk el. Azt hiszem, jobb lesz így.Ljudmila eltakarta az arcát, és visszazuhant, arcát a párnába fúrta.

Az égkék paplan kezdett lecsúszni róla, le a bolyhos fehér szőnyegre. Ganyin elkapta, és megigazította rajta. Aztán föl-alá kezdett járkálni a szobában.

– Nem akart beengedni a cselédlány – mondta. Ljudmila a párnába temetkezve feküdt, mint egy halott.

– Soha nem volt túlságosan barátságos – mondta Ganyin.– Ideje már kikapcsolni a fűtést, itt a tavasz – szólalt meg újra

kisvártatva. Elsétált az ajtótól a nagy fehér tükörhöz, és föltette a kalapját.

Ljudmila még mindig nem mozdult. Ganyin még állt ott egy kicsit, némán nézte a lányt, aztán köhintett egyet, mintha a torkát köszörülné, és elhagyta a szobát.

Igyekezett halkan, de gyorsan lépkedni a hosszú folyosón, eltévesztette az ajtót, és nagy lendülettel berohant egy fürdőszobába, ahol egy szőrös kar és oroszlánbőgés fogadta. Sarkon fordult, újra a zömök cselédlányba ütközött, aki az előtérben egy bronz mellszobrot tisztogatott, majd leszaladt az alacsony kő lépcsőfokokon, immár utoljára. A lépcsőfordulóban egy nagy ablak nyílt a belső udvarra, ahol lent egy csavargó bariton egy Volgáról szóló dalt üvöltött németül.

Ahogy hallgatta ezt a hangot, amely úgy remegett, mint a tavasz maga, és ahogy ránézett a nyitott ablak színes mintájára, egy csokor szögletes rózsára és egy páva farktollazatára, Ganyin szabadnak érezte magát.

Lassan végigsétált az utcán, elszívott egy cigarettát. Tejszerű, csípős nap volt, tépett fehér felhők emelkedtek előtte a házak közötti kék térben. Mindig Oroszország jutott eszébe, ha fürge futású felhőket látott, de most felhők nélkül is csak erre tudott gondolni az elmúlt éjszaka óta.

Az elmúlt éjjel történt csodás intim esemény átrendezte életének egész kaleidoszkópját, visszahozta a múltat és elárasztotta vele.

Egy parkban leült egy padra, és az a kedves útitárs, aki a nyomában járt, a saját szürke tavaszi árnyéka, lehevert a lábai elé, és beszélni kezdett.

Most, hogy Ljudmila eltűnt, végre szabadon hallgathatta.

Kilenc évvel ezelőtt. 1915 nyara, a vidéki ház, tífusz. A tífusz utáni lábadozás megdöbbentően kellemes volt. Az ember mintha hullámzó levegőn feküdne, igaz, még fájdogál a lépe, és minden reggel egy Pétervárról kizárólag ezért hozatott ápolónő tisztogatja az alvástól lepedékes, érdes nyelvét portói borba mártott vattacsomóval. A nővérke nagyon alacsony, puha a melle, a keze kicsi, de ügyes, a szaga nyirkos, hűvös, vénkisasszonyos. Szerette a mondókákat, elejtett néha egy-két japán szót, amire az 1904-es háborúból emlékezett. Parasztos, ragyás, öklömnyi arcán apró volt az orra, kendője alól egyetlen árva hajszál sem kukucskált elő.

Úgy fekszik az ember, mintha lebegne. Az ágyat balról sárgás, íves, nádfonatú paraván választja el az ajtótól. Jobboldalt, egészen közel a sarokban ikonszekrény: az üveg mögött sötét ábrázatú képek, viaszgyertyák, egy korallkereszt. A két ablak egyike, a távoli, éppen szembeesik: olyan, mintha az ágy, fejtámlájával elrugaszkodva a faltól, megcélozná ezt az ablakot a lábhoz eső ágyvég rézgombjaival, amelyeken egy-egy napbuborék játszik, és bármely pillanatban felszállhatna, s ahogy felszáll, átrepül a szobán, és kiszáll a mélységes júliusi égbe, a ferdén fölfelé szálló pöffeteg felhők közé. A jobb oldali falra eső másik ablak egy halványzöld ferde tetőre nézett, mert a hálószoba az emeleten volt, és a földszintes szárny felé, a cselédszobák és a konyha tetejére nyílt. Éjszakára becsukták a fehérre festett belső spalettákat.

A paraván mögötti, lépcső felé vezető ajtó mellett egy fényes, fehér kályha állt és egy régimódi mosdóállvány, fölötte víztartály csőrszerű csappal; ha az ember rálépett a rézpedálra, vékony vízsugár spriccelt a csapból. A közelebbi ablak mellett egy mahagónikomód állt, amelynek fiókjai nagyon nehezen jártak, és mellette egy kicsi dívány.

A tapéta fehér volt, halványkék rózsákkal. Lázálmában az ember arcokat rak össze a rózsákból, vagy a szemével úgy vándorol ide-oda a minták között, hogy ne érintsen útközben egyetlen rózsát vagy

levelet sem, keresi a réseket, átcsusszan, visszahátrál, zsákutcába kerül, és újra kezdi az utazást a ragyogó labirintusban. Az ágytól jobbra az ikonszekrény és az oldalablak között két kép lógott: egy teknőcpáncélból készült macska tejet lefetyel egy edényből, a másik kép egy seregély, igazi seregélytollakból kirakva a mögé rajzolt seregélyfészekre. Mellette, az ablakkeretnél egy olajlámpa lógott a falon, amelynek az volt a rossz szokása, hogy vékony füstcsíkot eregetett. Voltak más képek is, a komód fölött egy nápolyi fiú nyitott ingben, a mosdó fölött pedig egy ceruzarajzon egy vízben úszó ló feje, kitágult orrlyukakkal.

Egész álló nap siklik az ágy, ki a forró szeles égbe, és amikor az ember fölül, látja a hársfák napégette tetejét, a telefonvezetéket, rajta üldögélő fecskékkel, és a főbejárati verandához vezető vörös homokos ösvény fölötti fatető egy darabkáját. Csodálatos hangok hallatszanak onnan, madárcsicsergés, távoli ugatás, a kút karjának nyikorgása.

Az ember ott fekszik, lebeg, és arra gondol, hogy hamarosan felkelhet, legyek kergetőznek egy naptócsában, Anya térdéről, ahogy az ágy szélén ül, leugrik egy színes selyemgombolyag, mintha élne, és puhán gurul a borostyánsárga parkettán.

Ebben a szobában, ahol Ganyin tizenhat éves korában lábadozott, született az a boldogság, annak a nőnek az alakja, akivel egy hónappal később a valóságban találkozott. Minden részt vett e kép megalkotásában – a puha litográfiák a falon, a kinti csiripelés, a barna Krisztus az ikonszekrényben és még a mosdó kis vízsugara is. A születőben lévő alak összegyűjtötte és magába szívta a szobának minden napfényes báját, ami nélkül persze soha nem is jött volna létre. Végül is nem volt más, mindössze egy kamaszos előérzet, egy édes köd, de Ganyin most úgy érezte, soha nem volt még ilyen tökéletesen megvalósult előérzet. Kedden egész nap egyik térről a másikra vándorolt, egyik kávéházból a másikba, és emlékei egyre futottak előtte, akár az áprilisi felhők a gyöngéd berlini égen. A

kávéházakban üldögélő emberek azt hihették, hogy ennek a maga elé meredő embernek mélységes bánata van, az utcán szórakozottságában nekiment a szembejövőknek, egyszer egy autó fékezett csikorogva mellette, és káromkodott, hogy majdnem elütötte.

Isten volt, aki újrateremtette elpusztult világát. Apránként támasztotta föl ezt a világot, annak a lánynak az örömére, akit nem mert belehelyezni mindaddig, amíg el nem készült vele teljesen. De az alakja, a jelenléte, emlékének árnyéka követelte, hogy a végén őt magát is feltámassza – Ganyin azonban szándékosan távol tartotta magától ezt az alakot, minthogy fokozatosan akart közeledni hozzá, lépésről lépésre, ugyanúgy, ahogyan akkor, kilenc évvel ezelőtt. Félt, hogy hibát követ el, eltéved az emlékezés fényes labirintusában, ezért óvatosan, finoman keltette életre egykori múltját, időnként vissza-visszatért egy-egy elfeledett apróság miatt, és soha nem szaladt túl gyorsan előre. S most, ahogy ezen a tavaszi, keddi napon Berlinben bolyongott, újra átélte lábadozását: úgy érezte, most kelt föl először az ágyból, érezte, hogy gyönge még a lába. Minden tükörben megnézte magát. Ruháját szokatlanul tisztának, különösen kényelmesnek, ugyanakkor kissé ismeretlennek találta. A ház előtti terasztól a park mélyébe vezető széles fasoron sétált. A levelek árnyékától lilás földet itt-ott vakondtúrások dombjai szabdalták. Fehér nadrágot és lila harisnyát vett föl, mert arról ábrándozott, hogy valakivel találkozik a parkban, bár még nem tudta, kivel.

A fasor végéhez érve, ahol a fenyőtű mélyzöldjében fehér pad ragyogott, visszafordult, és most a hársak közötti nyílásban látta a bejárat előtti terasz narancsvörös homokját és a veranda csillogó ablakait.

Az ápolónő visszautazott Pétervárra, a kétlovas kocsiból kihajolva sokáig integetett rövidke, pufók karjával, és kendőjét kapkodta a szél. A házban hűvös volt, a padlón itt-ott napfénytakaró. Két héttel később Ganyin már kifulladásig kerékpározott, este pedig orosz tekét

játszott a lovász fiával. És még egy hét múlva megtörtént az, amire várt. „És mostanra hová lett mindez? – sóhajtott föl Ganyin. – Hol az a boldogság, az a napfény, a vastag fabábuk, amelyek oly finoman koccantak és pattantak vissza, hol az alacsony kormányos, nagy kerekű biciklim? Van egy olyan törvény, hogy semmi nem vész el, hogy az anyag elpusztíthatatlan, és akkor léteznek valahol mind a mai napig a tekebábuim forgácsai, a biciklim küllői. Csak az a kár, hogy soha nem fogok már rájuk találni, soha. Olvastam egyszer az »örök visszatérésről«. De mi van akkor, ha ez a bonyolult pasziánsz soha többé nem jön ki még egyszer? Nézzük csak, van itt valami, amit képtelen vagyok fölfogni, igen, ez az: csak nem hal meg minden velem együtt? Ebben a pillanatban egyedül vagyok egy idegen városban. Részegen. A fejem hasogat a konyakos sörtől. Lejártam a lábamat. Ha most rögtön meghasad a szívem, akkor az egész világom szétreped vele együtt? Nem bírom felfogni.”

Ugyanabban a kis parkban találta magát, csak mostanra lehűlt a levegő, de a sápadt ég esti aléltságba fakult.

„Négy nap van hátra, szerda, csütörtök, péntek, szombat. És bármelyik nap meghalhatok.”

„Szedd össze magad – mormolta hirtelen, és összevonta sötét szemöldökét. – Elég legyen ebből. Ideje hazamenni.”

Amint fölért a lépcsőn a panzióhoz, ott találta Alfjorovot, aki túl nagy kabátjában meggörnyedve, ajkát lebiggyesztve épp azon igyekezett, hogy kulcsával beletaláljon a liftajtóba.

– Lemegyek, veszek egy újságot. Nem tart velem?– Nem, köszönöm – mondta Ganyin, és továbbment a szobája

felé.Am ahogy megfogta a kilincset, megmerevedett. Hirtelen egy

kísértés kerítette uralmába. Hallotta, amint Alfjorov beszáll a liftbe, hallotta, ahogy a gépezet bután búgva megy lefelé, és leérve nagyot zöttyen.

„Elment – villant az agyába, és rágni kezdte a szája szélét –, a pokolba is, megkockáztatom.”

A sors úgy akarta, hogy öt perccel később Klára bekopogjon Alfjorovhoz, hogy megkérdezze, nem tud-e véletlenül adni neki egy bélyeget. Azt hitte, Alfjorov a szobájában van, mert az ajtó tetején lévő opálos üvegen keresztül sárga fény szűrődött ki.

– Alekszej Ivanovics – kezdte Klára, ahogy bekopogott, és nyomban be is nyitott –, nincs véletlenül egy…

Döbbenten torpant meg. Ganyin az íróasztalnál állt, és kapkodva belökte a fiókot. Körülnézett, foga kivillant, csípőjével még belökte a fiókot, és fölegyenesedett.

– Te jó isten – mormolta Klára, és kihátrált a szobából.Ganyin utánasietett, menet közben eloltotta a villanyt, és becsapta

az ajtót.Klára nekidőlt a falnak a folyosó félhomályában, elszörnyedve

nézett a férfira, pufók kezét a halántékára szorította.– Te jó isten – ismételte meg ugyanolyan mély hangon. – Hogy

volt képes…Lassan zötyögve, a megerőltetéstől zihálva a lift újra emelkedni

kezdett. –Visszajön – súgta Ganyin titokzatosan.– Ó, nem fogom elárulni – kiáltott föl Klára keserűen,

ráfüggesztve csillogó, nedves tekintetét. – De hogy volt rá képes? Végül is neki sincs több pénze, mint magának. Nem, ez csak egy rémálom lehet.

– Menjünk be magához – mondta Ganyin mosolyogva. – Elmagyarázok mindent, ha akarja.

A lány ellökte magát a faltól, és lehorgasztott fejjel bevezette az Április 5. szobába. Meleg volt és jó parfümillat, a falon Böcklin képe, a Holtak szigete, az asztalon pedig egy bekeretezett fénykép – Ljudmila, erősen retusálva.

– Összevesztünk – intett Ganyin fejével a fénykép felé. – Ne hívjon át, ha eljönne magához. Köztünk mindennek vége.

Klára leült a díványra, maga alá húzta a lábát, és fekete sáljába burkolózott.

– Klára, ez az egész képtelenség – ült le mellé Ganyin, és rátámaszkodott kinyújtott karjára. – Csak nem gondolja, hogy pénzt loptam? Persze, nem szeretném, ha Alfjorov megtudná, hogy kutattam az asztalában.

– Na de akkor mégis mit csinált? Mi másért tette volna? – suttogta Klára. – Ezt nem vártam magától, Lev Glebovics.

– Micsoda fura lány maga – mondta Ganyin. Észrevette, hogy a lány nagy, kedves, kicsit dülledt szeme gyanúsan csillog, és a válla izgatottan emelkedik és ereszkedik a fekete sál alatt.

– Na, jól van… – mosolygott. – Tegyük föl, hogy tolvaj vagyok, egy betörő. De miért zaklatta ez ennyire föl?

– Menjen el, kérem – szólt Klára halkan, és elfordította a fejét. Ganyin elnevette magát, és megvonta a vállát.

Amikor az ajtó bezárult mögötte, Klára könnyekben tört ki, és sokáig zokogott, hatalmas, csillogó könnyei egyenletes ritmusban buktak elő szempillája alól, hosszúkás cseppekben csorogtak alá sírástól kipirult arcán.

– Szegénykém – hüppögte –, mire nem vitte rá az élet. De mit is mondhatnék én neki…

Tompa kopogás hallatszott a falon keresztül, a táncosok szobájából. Klára hangosan kifújta az orrát, és hallgatózott. Újra felhangzott a lágy, bársonyos, nőies kopogás, alighanem Kolin kopogott. Aztán kirobbant odaát a nevetés, valaki felkiáltott: „Jaj, ne, Alek, Alek, hagyd már abba!”, és két hang elfojtott hangon bensőséges beszélgetésbe kezdett.

Klára arra gondolt, hogyan megy el másnap, mint mindig, dolgozni, hogyan veri majd az írógép billentyűit este hatig, hogyan bámulja a lila gépelt sorokat, amint szárazon, szaggatottan zörögve kiömlenek a papírra, vagy ha éppen nincsen munka, hogyan olvassa majd a kölcsönkért, szégyenletesen rongyos könyvet a fekete

Remingtonnak támasztva. Főzött magának egy teát, bágyadtan megvacsorázott, lustán és nagyon lassan levetkőzött. Már az ágyban hangokat hallott Podtyagin szobájából. Hallotta, hogy valaki bemegy és kijön, aztán Ganyin hangját, amint váratlanul harsányan mond valamit, és Podtyagint, amint halkan, visz-szafojtott hangon válaszol. Eszébe jutott, hogy az öreg ma is elment az útlevele ügyében tudakozódni, hogy az öregnek súlyos szívbaja van, hogy az élet elrepül, pénteken lesz huszonhat éves. A hangok csak mondták a magukét, és Klárának úgy rémlett, mintha üvegből épült, mozgó, imbolygó, lebegő házban lakna. A vonatok zaját a folyosó túloldalán ugyan jobban lehetett hallani, de az ő szobájában is elég erős volt, és úgy tűnt neki, az ágya föl-le hintázik. Egy pillanatra megjelent előtte Ganyin háta, amint az asztal fölé hajol és a válla fölött hátranéz rá, kivillantja csillogó fogsorát. Aztán elaludt, és valami képtelenséget álmodott: egy villamoson ült egy öregasszony mellett, aki felettébb hasonlított a lódzi nénikéjéhez, és hadarva beszélt németül, aztán lassan kiderült, hogy ez nem a nénikéje, hanem az a vidám kofaasszonyság, akitől munkába menet narancsot vett.

ÖTÖDIK FEJEZET

Anton Szergejevicsnek aznap este látogatója volt. A gondosan öltözött, szalonkabátjában és csíkos nadrágjában igen szolid kinézetű idős ember angolosan nyírt, homokszín bajuszt viselt. Podtyagin éppen Maggi kockalevessel vendégelte meg, amikor Ganyin belépett. A szoba cigarettafüst kékes ködébe burkolózott.

– Ganyin úr… Kunyicin úr… – mondta Anton Szergejevics levegő után kapkodva és megcsillantva csíptetőjét, azzal finoman belenyomta Ganyint egy karosszékbe.

– Lev Glebovics, ez egy régi barátom, még az iskolából, ő írta nekem annak idején a puskákat.

Kunyicin elvigyorodott.– Ez bizony így van – mondta öblös, mély hangon. – De mondja

csak, drága Anton Szergejevics, mennyi az idő?– Éppen annyi, hogy még üldögéljen itt egy kicsit, még korán van.Kunyicin fölállt, és megigazította a mellényét.– Nem maradhatok, vár a feleségem.– Ebben az esetben nincs jogom, hogy tartóztassam. – Anton

Szergejevics széttárta a karját, és csíptetőjén keresztül oldalvást nézett a vendégére. – Kérem, adja át üdvözletemet a nejének. Bár nincs szerencsém személyesen ismerni, de azért adja csak át.

– Köszönöm, megtisztelő – mondta Kunyicin. – Viszontlátásra. Azt hiszem, a kabátomat az előszobában hagytam.

– Kikísérem – mondta Podtyagin. – Lev Glebovics, bocsásson meg, kérem, csak egy perc, és visszajövök.

Amikor egyedül maradt, Ganyin kényelmesen elhelyezkedett az öreg, zöld fotelban, és mosolyogva elmerengett. Azért nézett be az

öreg költőhöz, mert alighanem ő volt az egyetlen, aki megérthette zaklatott lelkiállapotát. Rengeteg dolgot akart neki elmesélni az orosz országutak fölötti alkonyokról, a nyírfaligetekről. Végtére is ő volt az a Podtyagin, akinek versei ott szerepeltek a Képes Világ, a Művészi Szemle és hasonló folyóiratok régi, bekötött példányaiban, finoman rajzolt kis fejlécek alatt.

Anton Szergejevics visszajött, komoran ingatta a fejét.– Megsértett – mondta, ahogy leült az asztalhoz, és dobolni

kezdett rajta az ujjával. – És milyen csúnyán.– Mi történt? – kérdezte Ganyin.Anton Szergejevics levette a csíptetőjét, és törölgetni kezdte az

asztalterítő sarkával.– Az a helyzet, hogy megvet. Tudja, mit mondott nekem az

imént? Azzal a hideg és gúnyos kis mosolyával rám nézett, és azt mondta: „Maga itt versírogatással töltötte az idejét, én pedig egy árva sort sem olvastam belőle. Ha olvastam volna, vesztegettem volna az időmet, amit munkával tölthetek.” Hát ezt mondta nekem, Lev Glebovics. Most mondja meg nekem, okos dolog ilyesmit mondani?

– Mivel foglalkozik?– Az ördög tudja. Pénzt csinál. Na jó. Szóval olyasvalaki, aki…– De miért kell ezen megsértődni? Ő ahhoz ért, maga meg ehhez.

Fogadni mernék, hogy maga is megveti őt.– Na de Lev Glebovics – méltatlankodott Podtyagin –, talán nincs

igazam, ha megvetem? De nem is ez a szörnyű, hanem az, hogy egy ilyen ember pénzt merészel nekem adni.

Kinyitotta összeszorított öklét, és az asztalra dobott egy gyűrött bankót.

– És az még szörnyűbb, hogy elfogadtam. Tessék, nézze csak meg, húsz márka, hogy az isten verje meg.

Az öreg egészen kivetkőzött magából, csak tátogott, alsó ajka és alatta a kicsi, őszes szakáll remegett, kövérkés ujjaival az asztalon dobolt. Aztán fájdalmasan, sípolva felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Petyka Kunyicin, hát hogyne, még mindig emlékszem rá… Jó tanuló volt, a gazember. És mindig olyan pontos, a zsebórájával. Az órákon időnként feltartotta a kezét, az ujjain mutatta, még hány perc van hátra a kicsöngetésig. Kitüntetéssel végzett a gimnáziumban.

– Furcsa lehet erre visszaemlékeznie – mondta Ganyin elmélázva. – Néha még arra is furcsa visszaemlékezni, ami néhány órával korábban történt, egy mindennapos semmiségre, ami valójában nem is olyan mindennapos.

Podtyagin kutató, de kedves tekintetet vetett rá.– Mi van magával, Lev Glebovics? Mintha kicsit vidámabb lenne

az arca. Megint szerelmes valakibe? Igen, tényleg van valami különös abban, ahogy a dolgokra emlékezünk. A mindenit, de szépen mosolyog!

– Jó okom volt rá, hogy bejöttem magához, Anton Szergejevics.– És én meg Kunyicinnal untatom. Legyen magának elrettentő

példa. Maga hogy tanult az iskolában?– Közepesen – mondta Ganyin, és ismét elmosolyodott. – A

pétervári Balasov Akadémián, ismeri? – folytatta Podtyagin hangnemét átvéve, ahogy az ember gyakran teszi, amikor öregemberrel beszél. – Emlékszem az iskolaudvarra. Fociztunk. Egy árkád alatt tűzifa állt rakásban, és a rápattanó labda folyton levert egy hasábot.

– Mi meg orosz krikettet játszottunk és rabló-pandúrt – mondta Podtyagin, majd hirtelen hozzátette: – Most pedig elmúlt az élet.

– Tudja-e, Anton Szergejevics, hogy ma eszembe jutottak azok a folyóiratok, ahol a versei megjelentek? És a nyírfaligetek is.

– Tényleg? – fordult felé az öreg, kedvesen ironikus tekintettel. – Mekkora marha is voltam, hogy a nyírfaligetek miatt elvesztegettem az egész életemet, egész Oroszországot elmulasztottam! Na de most már, hála istennek, felhagytam a versírással. Kész, vége. Még szégyellem is magam, amikor azt írom be a kérdőívekbe, hogy

„költő” vagyok. Mellesleg ma is mindent összekavartam. A hivatalnok még meg is sértődött. Holnap újra be kell mennem.

Ganyin a lábára meredt, és azt mondta:– Amikor felsősök voltunk, az osztálytársaim azt hitték, szeretőm

van. És micsoda szeretőm – egy nagyvilági hölgy. Tiszteltek érte. Nem tiltakoztam, mert én indítottam el a pletykát.

– Értem – bólintott Podtyagin. – Van magában valami agyafúrtság, Ljovuska, ami tetszik nekem.

– Valójában abszurd módon szűz voltam, és ez egyáltalán nem is zavart. Sőt büszke voltam rá, mint egy hétpecsétes titokra, miközben mindenki azt hitte, hogy rettentő tapasztalt vagyok. Pedig nem voltam se szégyellős, sem prűd, higgye le. Csak egyszerűen jól éreztem magam a bőrömben úgy, ahogy voltam, és jó volt várni. Az osztálytársaim mocskosan beszéltek, és ha csak kiejtették, hogy „nő”, már lihegtek, mind tele voltak pattanással, piszkosak voltak, és izzadt a tenyerük. Megvetettem őket a pattanásaik miatt. Undorítóan hazudoztak összevissza az állítólagos szerelmi kalandjaikról.

– Be kell valljam – szólt közbe Podtyagin fakó hangon –, hogy én egy cselédlánnyal kezdtem. Olyan édes és kedves volt, szürke szemű. Glásának hívták. Így megy ez.

– Nem, én vártam – mondta Ganyin lágyan. – A pubertás ébredésétől tizenhat éves koromig, mondjuk úgy három évet. Amikor tizenhárom éves voltam, egyszer bújócskáztunk, és hirtelen egy korombéli fiúval ott találtuk magunkat egy ruhásszekrényben. Ő mesélte a sötétben, hogy vannak olyan csodálatosan szép nők, akik pénzért hagyják magukat levetkőztetni. Nem értettem pontosan, hogy nevezte őket, úgy hallottam, hogy „prinsztituáltak”, hercegkisasszonyok és leánynevelő intézeti lányok keverékei. Szóval elbűvölő, titokzatos képem alakult ki róluk. Aztán persze hamarosan rájöttem, mekkorát tévedtem, mert semmi csábítót nem láttam azokban a nőkben, akik a Nyevszkijen lejtettek föl és alá a feneküket riszálva, és minket, iskolás fiúkat „ceruzáknak” hívtak. És aztán

háromévnyi büszke szüzesség után véget ért a várakozásom. Nyáron történt, a vidéki birtokunkon.

– Igen, igen – mondta Podtyagin –, szinte magam előtt látom. Egy kicsit azért közhelyes. Tizenhat év, édes kamaszkor, szerelem a fák között…

Ganyin kíváncsian pillantott rá.– Na de mi lehetne szebb, Anton Szergejevics?– Jaj, nem is tudom, ne kérdezze, drága barátom. Én a

költészetembe tettem mindent, amit az életembe kellett volna tennem, és most már túl késő van hozzá, hogy újra kezdjem. Az egyetlen gondolat, ami most a végső számadásnál eszembe jut, hogy jobb szangvinikus temperamentummal élni, a tettek embereként, mert ha már iszik az ember, akkor igya le magát alaposan, és törje ripityára a berendezést.

– Ilyen is volt – mosolygott Ganyin. Podtyagin egy pillanatra elgondolkodott.

– Az orosz vidékről beszélt az imént. Felteszem, maga még viszontlátja. Én viszont itt hagyom öreg csontjaimat. Vagy ha nem itt, akkor Párizsban. Pocsék egy hangulatban vagyok ma, ne haragudjon.

Mindketten hallgattak. Egy vonat ment el. Valahol messze-messze egy mozdony vadul, vigasztalanul sikoltott egyet. A függönyözetlen ablakban a lámpaernyő és az asztal megvilágított sarka tükröződött, az ablakon kívül hidegkék volt az éjszaka. Podtyagin görnyedten ült, ősz fejét lelógatta, kezében egy bőr cigarettatárcát forgatott. Lehetetlen volt kitalálni, mire gondol. Arra, hogy eddigi élete értelmetlen volt, vagy talán képzeletében az rajzolódott ki oly sötét élességgel, mint az esti ablakban tükröződő kép, hogy öreg, beteg és szegény, vagy az útlevele és Párizs járt a fejében, vagy arra gondolt komoran, hogy a cipője kerek orra éppen beleillik a szőnyeg mintájába, vagy hogy mennyire jólesne neki egy pohár sör, vagy pedig hogy a vendége túl sokáig marad – a jó isten tudja. Ganyin

pedig, ahogy elnézte ezt a nagy, lelógó fejet, az öreges szőrszálakat a fülében, a sok írástól meggörbült vállát, úgy érezte, hirtelen olyan szomorúság szakad rá, hogy már nem volt kedve az oroszországi nyárról mesélni, a park sétányairól, és még kevésbé arról a döbbenetes dologról, ami előző nap történt vele.

– Na jó, mennem kell. Aludjon jól, Anton Szergejevics.– Jó éjt, Ljovuska – sóhajtott Podtyagin. – Jólesett beszélgetni egy

kicsit magával. Legalább maga nem vet meg, hogy elfogadtam a pénzt Kunyicintól.

Ganyin csak az utolsó pillanatban, már az ajtóban állt meg egy pillanatra, hogy elmondja:

– Tudja, mi újság, Anton Szergejevics? Egy gyönyörű viszonyt kezdtem valakivel. Most hozzá megyek. Nagyon boldog vagyok.

Podtyagin bátorítóan biccentett:– Értem. Adja át üdvözletemet. Nincs szerencsém ismerni, de

azért adja át.

HATODIK FEJEZET

Furcsa módon nem tudott pontosan visszaemlékezni rá, mikor is találkozott először vele. Lehet, hogy egy jótékonysági koncerten, amelyet a szülei birtokának határán lévő pajtában rendeztek. De az is lehet, hogy már előbb is látta futólag. Nevetése, lágy vonásai, arcának barna bőre, hajában a nagy masni, mind valahogy ismerősnek tűnt, amikor egy helyi katonai kórházban szolgáló medikus (nagyban folyt az első világháború) megemlítette a tizenöt éves „édes és figyelemre méltó” lányt, így fejezte ki magát, de ez még a koncert előtt volt. Ganyin hiába erőltette az emlékezetét, egyszerűen képtelen volt felidézni a legelső találkozásukat. A helyzet az volt, hogy olyan sokáig várt rá vágyakozva, olyan sokat gondolt rá azokban a tífusz utáni gyönyörteljes napokban, hogy már sokkal azelőtt megalkotta a lány egyetlen lehetséges képét, hogy valóban találkozott volna vele. Most, annyi év után úgy érezte, hogy a képzeletbeli és a valóságban megtörtént találkozásuk észrevétlenül összekeveredett és egymásba folyt, mivel a lány hús-vér lénye csak átmenet nélküli folytatása volt annak a képnek, amely megelőlegezte.

Azon a júliusi estén Ganyin kinyitotta a nyikorgó kertkaput, és kisétált rajta, bele a kék alkonyatba. Kerékpárja különösen könnyen futott a félhomályban, a gumi surrogott, mintha suttogna, ahogy kitapintotta az út menti kemény föld minden gödrét és dudorát. Amikor elhaladt a sötét istállók mellett, azok rálehelték melegüket, halk horkantások hallatszottak és paták tompa topogása. Távolabb az utat nyírfák ölelték körül, hangtalan álltak ezen az órán; oldalt pedig, egy tisztás közepén finom fény izzott, akár egy boglya parazsa, és

emberek sötét folyama poroszkált ünnepi zsongással a magányos pajta felé.

Bent színpadot eszkábáltak össze, üléssorokat állítottak be, fény áradt a fejekre és vállakra, játszva csillant az emberek szemében, karamell- és petróleumszag volt. Sok ember jött össze, hátul parasztok álltak, férfiak és asszonyok, a nyaralók ültek középtájt, míg elöl az uradalmi parkból kölcsönvett, fehérre mázolt padokon ültek a falusi katonai kórház betegei, vagy húszan, némán és mogorván, nagyon kerek, borotvált, szürkéskék fejükön csupasz, szőrtelen foltokkal. A fenyőgallyakkal díszített falakon itt-ott rések voltak, melyeken belesett a csillagos ég, és látni lehetett a kinti farakásokra felkapaszkodott parasztfiúk fekete árnyékait.

A Pétervárról érkezett szikár, lóarcú operabasszus úgy bömbölt, mint egy ősember, a falusi iskolai kórus engedelmesen csatlakozott hozzá a refrénben a körözve lengő hangvilla intésére.

A forró, sárga csillogás közepette, a karmazsinvörös és ezüst fejkendők redőiben, a csillogó szempillákon, a tetőgerendákon az esti szellő minden fuvallatára megmozduló fekete árnyékokban, e csillogás és vásári zene, a nagy pajtát zsúfolásig megtöltő fejek és vállak között Ganyin csak egyetlen dolgot látott, egy barna copfot maga előtt, a végén kissé foszlott fekete masnival, szeme egyre simogatta a tarkót, a sötét, sima, kislányos hajfürtöt. Ahányszor oldalra fordult, hogy mosolyogva gyors pillantást vessen a mellette ülő lányra, Ganyin láthatta kipirult arcát is, villogó, tatáros szemének sarkát, a nevetéstől hol kitáguló, hol összeszűkülő orrának finom hajlatát. Később, amikor a koncert véget ért, a pétervári basszust elvitte a helyi malomtulajdonos hatalmas autója, amely titokzatos fénybe vonta a füvet, majd egy fénycsóvával felriasztott egy alvó nyírfát, később egy árkon átvezető kis hidat, és amikor a ráérős nyaralók fehér szoknyájukat ünnepi hangulatban lengetve a harmatlepte lóheréken ellejtettek a kék sötétségbe, és valaki cigarettát gyújtott a sötétben, két tenyere között arcához tartva a

lángoló gyufát, Ganyin magányosan és izgatottan sétált haza, kerékpárja küllői halkan percegtek, ahogy az ülésnél fogva tolta.

Volt egy tágas, régimódi vécé a ház egyik szárnyán, a kamra és a házvezetőnő szobája között, ablaka a kertnek egy elhagyatott részére nyílt, ahol vastető alatt két fekete kerék gubbasztott a kúton, és fából készült vízvezető futott a földön három óriási, bozontos nyárfa kiálló, kanyargós gyökerei között. Az ablakot szögletes szakállú és széles lábikrájú vitéz díszítette, furcsán ragyogott a súlyos bársonykötél mellé akasztott, fémes kis tükörrel ellátott petróleumlámpa pisla fényében. Ha az ember megrántotta a kötelet, a tölgyfa trón titokzatos mélységeiből víz zubogása és visszhangzó hörgés hallatszott. Ganyin szélesre tárta az ablakot, és lábát maga alá húzva elhelyezkedett az ablakpárkányon, a bársonykötél lassan lengett, s a fekete nyárfák közti csillagos ég látványától mélyen be kellett szívni a levegőt. Azt a pillanatot, amikor abban a panaszos pisildében felült a párkányra, és arra gondolt, hogy talán soha-de-soha nem fog megismerkedni a lánnyal, akinek finom nyakszirtjére fekete masni simult, és mindhiába várta, hogy a pacsirta csattogni kezdjen a nyárfa lombjai között, ahogy Fet versében – azt a pillanatot Ganyin most teljes joggal tekintette egész élete legmagasztosabb és legfontosabb pillanatának.

Nem tudott rá visszaemlékezni, mikor is látta legközelebb a lányt, másnap vagy a következő héten. Naplementekor, az esti tea előtt felpattant a rugós bőrülés nyergébe, a kormány fölé hajolt, és irány egyenesen a nyugati izzás. Mindig ugyanazt a kört járta végig, a két fenyőerdő elválasztotta kis falun keresztül, aztán az országút mentén a mezők között, aztán a Rilejev által száz éve megénekelt Oregyezs folyóra épült a nagy falun, Voszkreszenszken át haza. Betéve ismerte az utat, amely hol keskeny és sima volt, egy veszélyes árok szélén végigfutó döngölt szegéllyel, hol kockakővel kirakott, amin ugrált az első kereke, máshol alattomos szekérnyomok szabdalták, s aztán megint sima volt, rózsaszínű és szilárd – ismerte az utat töviről

hegyire, érezte és látta, ahogy egy élő testet ismer az ember, és ügyesen hajtott rajta végig, nyomogatva a ruganyos pedált a zizegő semmibe.

Egy ritkás fenyvesben az esti nap vörösre festette a durva fatörzseket, a nyaralók kertjéből krokettlabdák pattogása hallatszott, állandóan muslicák kerültek a szemébe és szájába.

Néha megállt az út mentén egy kis piramisnyi útépítő kőnél, amely fölött egy szürke csíkokban hámló sürgönypózna finoman, vigasztalanul zümmögött. Kerékpárjára támaszkodva elnézett a mezők fölött egy távoli, csipkés peremű, fekete erdei tisztás felé, amilyenek csak Oroszországban vannak – fölötte a nyugat aranyát csak egy magányos, elnyúló, lila felhő törte meg, amely alól lángoló legyezőként terültek szét a napsugarak. Ahogy az eget bámulta és hallgatta egy távoli faluban bőgő tehén méla múzását, próbálta kitalálni, mit is jelent mindez, ez az ég, a mezők, a zümmögő sürgönypózna, és amikor úgy érezte, hogy már-már megértette, hirtelen szédülni kezdett, és elviselhetetlenné vált a pillanat sugárzó sóvárgása.

Soha nem tudhatta, hol találkozik szembe a lánnyal, vagy hol éri utol, melyik útkanyarban, melyik csalitban, ebben vagy a következőben. A lány Voszkreszenszkben lakott, és ugyanazon az órán szokott kisétálni a napsütéses este pusztaságába, amikor ő. Ganyin már távolról észrevette, és nyomban elállt a szívverése. A lány szaporán lépdelt, kezét kék gyapjúkardigánja zsebébe dugta, kék szoknyát és fehér blúzt viselt. Ahogy Ganyin lágy szellőként utolérte, csak kék ruhája redőit látta, ahogy ráncolódnak, majd kisimulnak a hátán, és a két kiterjesztett szárnyra emlékeztető fekete selyemmasnit. Soha nem nézett a lány arcába, amikor elszáguldott mellette, úgy tett, mint akit teljesen leköt a kerékpározás, bár még egy perccel korábban, amikor elképzelte a találkozásukat, megesküdött, hogy rámosolyog és köszön neki. Azokban a napokban biztos volt benne, hogy a lánynak valami szokatlan, hangzatos neve

van, és amikor attól a bizonyos diáktól megtudta, hogy Másának hívják, nem volt meglepve, úgy érezte, már régen tudta, és ez a kis egyszerű név új hangzást, elbűvölő jelentőséget nyert a szemében.

„Másenyka” – suttogta Ganyin –, „Másenyka”. Mély levegőt vett, benn tartotta, hallgatta a szívverését. Hajnali három lehetett, nem jártak vonatok, ezért úgy tűnt, hogy a ház végre megállt. Ganyin székre dobott, lelógó ujjú fehér ingének homályos foltja úgy nézett ki a sötétben, mint egy ima közben kővé dermedt ember.

„Másenyka” – ismételte meg Ganyin, azon igyekezve, hogy e három szótag teljességében szólaltassa meg azt a zenét, amelyet valaha magukban hordoztak – a szelet, a sürgönypózna zümmögését, a boldogságot –, azzal a másik, titkos hanggal együtt, amely élettel töltötte meg ezt a szót. Feküdt a hátán, és hallgatta a múltját. Hirtelen a szomszéd szobából halk, mély, makacs tu-tu, tu-tu hallatszott: Alfjorov várva várta a szombatot.

HETEDIK FEJEZET

Másnap reggel, szerdán Erika vörös mancsa betolakodott az Április 2. szobába, és egy hosszúkás, lila borítékot dobott a padlóra. Ganyin közömbösen ismerte föl a borítékon a nagybetűs, dőlt, nagyon egyenletes kézírást. A bélyeg fejjel lefelé volt fölragasztva, egyik sarkán Erika zsíros ujja hagyott nyomot. A levél parfümmel volt átitatva, és Ganyinnak úgy tűnt, hogy egy levelet szagosítani annyi, mintha az ember beparfümözné a cipőjét ahhoz, hogy átmenjen az úton. Felfújta az arcát, majd kifújta a levegőt, és a levelet felbontatlanul a zsebébe dugta. Pár perccel később újra elővette, ide-oda forgatta a kezében, majd ledobta az asztalra. Aztán végigsétált néhányszor a szobán.

A panzió minden ajtaja nyitva állt. A reggeli házimunka hangjai összekeveredtek a vonatok zajával, amely kihasználta a huzatot, és végigrohant minden szobán. Ganyin, minthogy reggelenként otthon maradt, általában egyedül ágyazott be és takarított maga után. Most hirtelen rájött, hogy már második napja nem takarított. Kiment söprűért és lapátért. Ligyija Nyikolajevna surrant el mögötte, a kezében egy virágcsokorral, és mentében odaszólt:

– Átadta Erika a levelét?Ganyin némán bólintott, és elvett egy nyeles kefét a tölgyfa

komódról. A tükörben a szélesre tárt ajtón át látta Alfjorov szobájának belsejét. A napsütötte szobában – aznap mennyei idő volt – egy ragyogó pornyaláb ferde kúpja haladt át az íróasztal sarkán, és Ganyin gyötrően tisztán képzelte maga elé a fényképeket, amelyeket először Alfjorov mutatott neki, aztán egyedül, lázas izgalommal vizsgálgatta őket, amikor Klára megzavarta. Azokon a fényképeken

Másenyka éppen olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá, és most szörnyű volt arra gondolni, hogy az ő múltja valaki másnak az asztalfiókjában van.

A tükörkép egy csattanással eltűnt, Ligyija Nyikolajevna végigtipegett apró lépteivel az előtéren, és amikor odaért, becsapta az ajtót.

Ganyin visszament a szobájába, kezében a kefével. Asztalán egy lila téglalap feküdt. A boríték és az asztalnak a tükörben visszaverődő képe gyors képzettársítással azokra a nagyon régi levelekre emlékeztették vissza, amelyeket fekete tárcájában tartott táskájának mélyén, a Krímből hozott automata pisztoly mellett.

Felkapta a borítékot az asztalról, könyökével szélesebbre tárta az ablakot, erős ujjaival kettétépte a borítékot, aztán darabokra szaggatta mindkét felét, és kidobta a szélbe a foszlányokat. A papír hópelyhek csillogva kilebegtek a napsütötte szakadékba. Egy darabka megakadt az ablakpárkányon, és Ganyin el tudott olvasni néhány sortöredéket:

zetesen, nem felejrelem. Csak arra kéyél bold

Lepöckölte az ablakpárkányról a szénszagú, tavaszillatú udvar tág térségébe. Megkönnyebbülve megvonta a vállát, és nekilátott a takarításnak.

Később hallotta, ahogy sorban hazatérnek ebédre a lakótársai, hogy Alfjorov nevet, Podtyagin pedig halkan dörmög valamit. Kisvártatva Erika is megjelent az előtérben, és egy nagyot ütött a gongra.

Ebédre menet utolérte Klárát, aki ijedt pillantást vetett rá. Ganyin olyan kedves, gyönyörű mosollyal válaszolt, hogy Klára azt gondolta: „Na és ha tolvaj, akkor sincs még egy ilyen, mint ő.” Ganyin kinyitotta az ajtót, Klára lehorgasztotta a fejét, és belépett a

férfi előtt az ebédlőbe. A többiek már a helyükön ültek, Ligyija Nyikolajevna pedig apró, hervadt kezében hatalmas merőkanállal szomorúan tálalta a levest.

Podtyagin ezen a napon sem járt sikerrel, tényleg elhagyta a szerencse. A franciák beengedték, de a németek valamilyen oknál fogva nem engedték ki. Eközben csak annyi pénze maradt, amennyi az utazásra elegendő volt, és ha ez a huzavona még egy hétig elhúzódik, a pénze elmegy a megélhetésre, és akkor nem marad elég arra, hogy Párizsba jusson. Miközben a levest ette, mosolytalan és komótos humorral írta le, hogyan küldözgették egyik hivatalból a másikba, hogy képtelen volt elmagyarázni, mit is akar, és hogy végül egy fáradt és reményvesztett hivatalnok ordítva kidobta.

Ganyin felnézett, és azt mondta:– Elmegyek magával holnap, Anton Szergejevics. Rengeteg időm

van. Majd segítek magának, beszélek velük.Valóban jól beszélt németül.– Hát, köszönöm – felelte Podtyagin, és újra észrevette, amint

előző nap is, a szokatlan ragyogást Ganyin arcán. – Komolyan mondom, az ember sírva fakad.

Már megint két órát álltam sorba, és semmit nem tudtam elintézni. Köszönöm, Ljovuska.

– Azt hiszem, a feleségemnek sem lesz könnyű – kezdte Alfjorov. Ekkor történt valami Ganyinnal, ami azelőtt még sohasem fordult elő vele. Úgy érezte, hogy kibírhatatlan vörösség önti el lassan az arcát és csiklandozza a homlokát, mintha ecetet ivott volna. Amikor ebédelni indult, nem számított arra, hogy ezek az emberek, száműzetése áloméletének kísértetei az igazi életéről fognak beszélni – Másenykáról. Rémülten és szégyenkezve emlékezett vissza, hogy tudatlanságában előző nap a vacsoránál ő is a többiekkel nevetett Alfjorov feleségén. Ma is előfordulhat, hogy nevet valaki.

– Ő azért nagyon gyakorlatias – folytatta közben Alfjorov. – Ki tud állni magáért. Tud vigyázni magára az én kis feleségem.

Kolin és Gornocvetov egymásra pillantottak és felkuncogtak. Ganyin csöndesen, komoran gyúrt egy kenyérgalacsint. Nem sokon múlott, hogy föláll és kimegy, de uralkodott magán. Fölemelte a fejét, és kényszerítette magát, hogy Alfjorovra nézzen, és amikor ránézett, elhűlt, hogyan is mehetett Másenyka feleségül egy ilyen alakhoz, akinek ilyen ritka szakállkája és fénylő, lapos orra van. Az a gondolat, hogy egy olyan ember mellett ül, aki simogatta Másenykát, aki érezte már, milyen az ajka érintése, ismerte a tréfáit, a nevetését, a mozdulatait, és aki most rá várt – ez a gondolat szörnyű volt, de ezzel egy időben Ganyin valami borzongató büszkeséget is érzett, ahogy visszaemlékezett, hogy a lány először őrá, és nem a férjére árasztotta mély, megismételhetetlen illatát.

Ganyin vacsora után sétált egyet, aztán fölkapaszkodott egy emeletes busz tetejére. Ott lent folytak el mellette az utcák, kicsi, fekete figurák futkostak a napfényben csillogó aszfalton, az autóbusz dülöngélt és dohogott, és Ganyin úgy érezte, hogy ez a mellette elhaladó idegen város csak egy mozgófilm. Amikor hazaért, látta, hogy Podtyagin kopogtat Klára ajtaján, és Podtyagin is csak egy kísértetnek tűnt számára, valami ide nem tartozó, lényegtelen dolognak.

– A barátunk megint beleszeretett valakibe – intett fejével az ajtó felé Anton Szergejevics, miközben Klárával teáztak. – Nem magába, ugye?

Klára elfordult. Nagy melle szaporán emelkedett és süllyedt. Nem tudta elhinni, hogy ez igaz, megijesztette a hír, megrémítette az a Ganyin, aki mások asztal-fiókjaiban turkál, de azért hízelgett neki Podtyagin kérdése.

– Nem magába szerelmes, vagy igen, Klarocska? –ismételte meg Podtyagin, ahogy a teáját fújdogálta, és oldalvást, a csíptetője fölött a lányra nézett.

– Tegnap szakított Ljudmilával – szólt hirtelen Klára, megérezve, hogy megoszthatja a titkot Podtyaginnak.

– Gondoltam – bólintott az öreg, megkönnyebbülten sóhajtva. – Nem véletlenül ragyog annyira. El a régivel, előre az újjal. Hallotta, mit ajánlott ma nekem? Eljön velem holnap a rendőrségre.

– Ma este találkozom Ljudmilával – szólalt meg elmélázva Klára. – Szegény. Szörnyű volt a hangja a telefonban.

Podtyagin felsóhajtott.– Ah, ifjúság… Az a lány túl fogja élni. Nem történt semmi baj.

Sőt, jobb lesz így. Ami pedig engem illet, Klarocska, én hamarosan meg fogok halni.

– Az ég szerelmére, Anton Szergejevics! Micsoda ostobaság!– Nem, nem ostobaság. Múlt éjjel volt egy újabb rohamom. Egyik

pillanatban a szájamban volt a szívem, a másikban az ágy alatt.– Szegény – mondta Klára aggódva. – El kéne mennie orvoshoz.Podtyagin elmosolyodott.– Csak tréfáltam. Épp ellenkezőleg, az utóbbi időben jobban

érzem magam. És nem is volt rohamom. Csak kitaláltam, hogy még nagyobbra nyissa azt a nagy szemét. Ha Oroszországban lennénk, egy vidéki orvos vagy egy jómódú építész udvarolna magának. Mondja meg nekem, szereti Oroszországot?

– Nagyon.– Nagyon helyes. Szeretnünk kell Oroszországot. Ha mi,

emigránsok nem szeretjük, akkor vége. Azok ott nem szeretik, egyikük sem.

– Már huszonhat éves vagyok – mondta Klára. – Minden délelőtt gépelek, és hetente ötször este hatig dolgozom. Nagyon elfáradok. Teljesen egyedül vagyok Berlinben. Mit gondol, Anton Szergejevics, sokáig fog még ez tartani?

– Nem tudom, édesem – sóhajtott föl Podtyagin. –Megmondanám, ha tudnám, de nem tudom. Én is dolgoztam, indítottam itt egy lapot… És most itt állok, hoppon maradtam. Már csak abban bízom, hogy Isten segítségével eljutok Párizsba. Ott szabadabb és könnyebb az élet. Mit gondol, eljutok oda?

– Hát persze hogy eljut, Anton Szergejevics. Holnap minden elrendeződik.

– Ott szabadabb és alighanem olcsóbb az élet – mondta Podtyagin, miközben kanalával kihalászott egy föl nem olvadt cukordarabot a teából, és arra gondolt, hogy van valami orosz ebben a kis lyukacsos kockacukorban, valami, ami a tavasszal olvadó hóra emlékeztet.

NYOLCADIK FEJEZET

Ganyin napjai, már ami a teendőket illeti, még üresebbek lettek, mióta Ljudmilával szakított, ugyanakkor nem untatta a semmittevés. Annyira belemerült emlékeibe, hogy elveszítette időérzékét. Az árnyéka továbbra is Frau Dorn panziójában lakott, ő maga azonban Oroszországban volt, úgy élte újra az emlékeit, mint a valóságot. Számára az idő az emlékek fokozatosan kibontakozó előrehaladása lett. S bár azokban a távoli napokban nemcsak három napig tartott a kapcsolata Másenykával, nem is egy hétig, hanem sokkal tovább, nem érzett semmilyen ellentmondást a jelen idő és ama másik idő között, amelyben újraélte a múltat, minthogy emlékezete nem vett számba minden pillanatot, átugrotta az üres és emlékezésre méltatlan szakaszokat, és csak a Másenykával kapcsolatosakat világította meg. Imígyen nem került ellentmondásba az elmúlt és a jelenlegi élet folyása.

Úgy tűnt, hogy a múltja – abban a befejezett, tökéletes formájában, amelyet elért – egyenletes mintaként halad át berlini hétköznapjain. Bármit tett is Ganyin a jelenben, a másik élet szüntelenül vigasztalta.

Nem egyszerű emlékezés volt ez, hanem egy sokkal valóságosabb élet, mint amelyet az árnyéka élt Berlinben. Csodálatos regény volt, amely eredeti, gyöngéd óvatossággal bontakozott ki.

Augusztus második hetében Oroszország északi vidékein már érezhető az ősz fuvallata. Hol itt, hol ott lehullik egy-egy sárga levél egy nyírfáról, az aratás utáni tágas földek világosak, ősziek, üresek. Az erdőszélen a kaszások meghagytak egy sávnyi magas füvet, szálai most fényes szárukat mutatják a szélnek, tunya dongók alszanak az

ördögszem virágainak lila párnáin. És akkor egy délután, a parkban, a filagóriánál…

Igen, a filagória. Korhadt rönkökön állt a szakadék szélén, mindkét oldalról egy-egy lejtős, a fenyőtűk és az égerfa barkája miatt csúszós híd vezetett hozzá.

Kicsi, gyémánt alakú ablakaiban különböző színűek voltak az üvegek: ha az ember, mondjuk, a kéken nézett keresztül, holdbéli révületbe fagyva látta a világot, ha a sárgán, minden rettentő vidámnak tűnt, ha a piroson, az ég rózsaszínű volt, a lombok pedig, mint a burgundi bor. Néhány kis üveg kitört, cakkos széleit pókháló fogta össze. A filagóriát belülről kimeszelték, és a birtokra engedély nélkül behatoló nyaralók ceruzával összefirkálták az összehajtható asztalt és a falakat.

Egy napon Másenyka és két teljesen érdektelen barátnője is eljött ide. Ganyin először a folyóparti ösvényen előzte le őket, és olyan közel húzott el mellettük, hogy a két barátnő sikítva ugrott félre. Továbbhajtott, hogy megkerülje a parkot, de azután átvágott a közepén, és a levelek rejtekéből nézte, hogyan mennek be a filagóriába. Nekitámasztotta kerékpárját egy fának, és bement utánuk.

– Ez magánterület – mondta mély, rekedtes hangon. – Még a kapura is ki van írva.

A lány nem válaszolt semmit, csak pajkosan nézett rá ferde metszésű szemével. Egy halvány falfirkára mutatva Ganyin megkérdezte:

– Ezt te csináltad?A felirat ez volt: „Július harmadikán Mása, Lida és Nyina itt

vártak ki egy vihart.”Mindhárom lányból kirobbant a nevetés, és aztán ő is velük

nevetett. Felült az ablakpárkányra, a lábát lógázta, és bosszúsan vette észre, hogy kiszakította az egyik fehér harisnyáját a bokáján. Hirtelen

Másenyka rámutatott a rózsaszínű lyukra a selyemben, és azt mondta:

– Nézd, előbújt a napocska.A viharról beszélgettek, a nyaralókról, arról, hogy neki tífusza

volt, a fura diákról a katonai kórházból és a koncertről.Imádni való mozgékony szemöldöke volt, barna arcbőrén a finom,

világos pihék különös kedvességet kölcsönöztek arcának, beszéd közben orrlyukai kitágultak, röviden föl-fölnevetett, egy fűszál szárából szívta ki a nedvet, gyorsan és raccsolva beszélt, hirtelen mély, mellből jövő hangokat hallatott, nyitott nyakán gyöngéden ugrált egy gödröcske.

Aztán estefelé elkísérte őket a faluba, és ahogy végigsétáltak a zöld, kiálló gyökerekkel szabdalt erdei ösvényen, ahol egy féllábú pad állt, komoly arccal mesélte nekik:

– A makaróni Itáliában nő. Amikor még kicsi, úgy hívják, hogy vermicelli. Ez azt jelenti olaszul, hogy Misi kukacai.

Másnapra meghívta őket csónakázni, de a fiú a barátnői nélkül jött. A csúszós rekettyésben kikötötte a mahagónifából készült nehéz csónakot, levette a ponyvát, becsavarta az evezővillákat, kivette az evezőket egy hosszú ládából, és beillesztette a kormánylapátot az acélsínbe.

A távolból a vízimalom zsilipjének egyenletes zúgása hallatszott, látni lehetett a lezubogó víz fehér fodrait és a közelben lebegő fenyőágak aranyvörös csillogását.

Másenyka ült a kormányhoz. A fiú egy csáklyával ellökte a csónakot a parttól, és lassan evezni kezdett a park partja mentén, ahol a sűrű növésű égercserjék fekete pávaszemfoltokhoz hasonló mintákban tükröződtek a vízen, és sok sötétkék szitakötő kisasszony röpködött. Aztán a fiú a folyó közepe felé vette az irányt, hínárok brokátszigetei között kígyózva, Másenyka pedig egyik kezében a kormánylapát kötelének két végét fogta, a másikat a vízbe lógatta, és megpróbálta leszakítani a vízililiomok fényes, sárga virágait. Az

evezővilla minden evezőcsapásnál nyikorgott, és ahogy a fiú hátradőlt, majd előrehajolt, s így Másenyka, aki vele együtt lélegző fehér blúzban és nyitott sötétkék kardigánban vele szemben ült a csónak faránál, hol közel került hozzá, hol eltávolodott.

A folyó most az agyagos bal partot tükrözte vissza, tetején fenyőfákkal és zelnicével. A vörös meredélybe nevek és évszámok voltak vésve, egy helyütt jó tíz évvel azelőtt valaki bevésett egy nagy, széles állkapcsos arcot. A jobb part laposabb lankáján lila hangacsomók tarkálltak a foltos nyírfák között. Aztán hűvös sötétség burkolta be a csónakot egy híd alatt, fölöttük paták és kerekek kemény kopogása hallatszott, majd amikor a csónak kisiklott a fénybe, a kápráztató nap megcsillant az evezők végén, és kirajzolta az alacsony hídon áthaladó szénásszekeret és a zöld lankás domb tetején egy Sándor cár idejében épült, bedeszkázott vidéki ház fehér oszlopait. Aztán sötét erdő ereszkedett le mindkét oldalon a vízpartra, és a csónak lágyan surrogva besiklott a nádasba.

A házban senki sem tudott erről, az élet kedvesen, nyáriasan csordogált tovább a maga medrében, s ezen alig változtatott a távoli háború, amely már egy éve folyt. A régi, zöldesszürke ház, amelyhez fedett galériával egy szárnyépület csatlakozott, színes ablakos két verandájával kibámult a parkbéli tisztásra és a fekete földben tobzódó virágágyásokat övező narancssárga, perecként kanyargó sétányokra. A fehérrel bútorozott nappali szobában az asztalon, a rózsás hímzett terítőn régi, márványos papírba kötött folyóiratok kötetei hevertek, a megdöntött ovális keretes tükörből ömlött ki a sárga parketta, és a falon a dagerrotípiák mintha hallgatták volna, hogyan kel zengve életre a fehér pianínó. Este a magas, kék kabátos inas cérnakesztyűben kivitt egy selyemernyős lámpát a verandára, és Ganyin ilyenkor hazament teázni, hideg aludttejjel leöntött gabona-pelyhet kanalazott a kivilágított verandán, amelynek padlóját gyékényszőnyeg fedte, és fekete babér övezte a parkba vezető kőlépcsőt.

Most már naponta találkozott Másenykával a folyó túlpartján, ahol az elhagyatott, üres ház állt a zöld dombon, és ahol nagyobb és vadabb volt a park, mint a szüleié.

A másik ház előtt, a tó fölötti széles teraszon a hársak alatt állt néhány pad és egy kerek vasasztal, közepén lyukkal, hogy ott folyjon le az eső. Innen látni lehetett messze egy másik hidat, amely a folyó zöldes-tajtékos kanyarulatán ívelt át, és a Voszkreszenszkbe vezető országutat. Ez a terasz volt a kedvenc helyük.

Egyszer, amikor egy zápor utáni napfényes estén itt találkoztak, észrevettek egy disznó feliratot az asztalon. Egy falusi csirkefogó rövid, durva szóval kötötte össze kettejük nevét, ráadásul helyesírási hibával. A tintaceruzával írott szavakat kissé szétáztatta az eső. Kis faágak, levelek, madárpotyadék krétafehér gilisztái hevertek még az asztalon.

És minthogy az asztal az övék volt, és minthogy szent volt, találkozásaiktól megszentelt, nyugodtan és szótlanul nekifogtak, hogy fűcsomókkal ledörzsöljék a nedves firkálmányt. És amikor már az egész asztal nevetségesen lila lett, és Másenyka minden ujja úgy vöröslött, mintha áfonyát szedett volna, Ganyin elfordult, s miközben összehúzott szemmel mereven bámult egy zöldessárga, meleg, elfolyó valamit, ami normális körülmények között hársfalomb lehetett, bejelentette Másenykának, hogy már régóta szerelmes belé.

Szerelmeskedésüknek azokban az első napjaiban olyan sokat csókolóztak, hogy Másenyka ajka feldagadt, és meleg nyakának bőrén, a copfok alatt gyöngéd vámpírnyomok jelentek meg. Csodásan vidám lány volt, aki nem a gúny, hanem a tiszta humor kedvéért nevetett. Szerette a mondókákat, rigmusokat, szójátékokat és a verseket. Egy dal két-három napra is belemászott a fülébe, aztán elfelejtődött, és egy új lépett a helyébe. Első találkáik alkalmával egyre azt hajtogatta átszellemülten és raccsolva: „Ványa keze összekötve, úgy viszik be a börtönbe”, aztán mély hangon, gurgulázva nevetett, és hozzátette: „De jó kis dal!” Akkortájt érett az

utolsó, eső áztatta, édes vadmálna az árkokban. Másenyka nagyon szerette, általában véve szinte szüntelenül szopogatott valamit, egy fűszálat, egy levelet, egy cukorkát. Mindig becsomagolatlan, piszokkal és cérnaszálakkal csomókba összeragadt Landrin karamellát hordott a zsebében. Olcsó, édes parfümöt használt, Tagore volt a neve. Ganyin megpróbálta újra megragadni azt az őszi park friss illataival keveredett illatot, de mint tudjuk, az emlékezet mindent képes életre kelteni, kivéve az illatokat, ugyanakkor semmi nem képes teljesebben feleleveníteni a múltat, mint a hozzá kapcsolódó illatok.

Itt Ganyin egy pillanatra megállt az emlékezésben, és elcsodálkozva tette föl magának a kérdést, hogyan volt képes ennyi éven át úgy élni, hogy nem gondolt Másenykára, aztán ismét utolérte a lányt, aki egy sötét, zizegő ösvényen futott, fekete masnija úgy repkedett, mint egy nagy gyászlepke. Másenyka hirtelen megtorpant, megragadta a fiú vállát, felemelte az egyik lábát, és beporosodott cipőjével dörgölni kezdte másik lábán a harisnyát, egész fönt, a kék szoknya szegélye alatt.

Ganyin ruhástul elaludt a bevetett ágyon, emlékei összemosódtak és álomba folytak át. Álma szokatlan volt és nagyon becses, és emlékezett is volna rá, ha föl nem ébreszti hajnalban egy furcsa, mennydörgésszerű zaj. Fölült és hallgatózott. A mennydörgés értelmezhetetlen nyöszörgésnek és matatásnak bizonyult, valaki az ajtót kaparászta. A hajnali szürkületben halványan csillogó kilincs hirtelen lenyomódott, majd újra felugrott, és az ajtó csukva maradt, noha nem volt bezárva. Ganyin egy kellemes kaland előérzetével lecsusszant az ágyról, bal kezét minden eshetőségre készen ökölbe szorította, és jobb kezével gyorsan kinyitotta az ajtót.

Azon nyomban a vállára zuhant, akár egy súlyos, puha bábu, egy ember. Ez annyira váratlanul érte Ganyint, hogy már majdnem megütötte, de hirtelen megérezte, hogy ez az ember csak azért zuhant

rá, mert képtelen a lábán megállni. Oldalra tolta, hogy nekitámassza a falnak, és igyekezett kitapogatni a villanykapcsolót.

Fejét a falnak támasztva, tátott szájjal levegő után kapkodva az öreg Podtyagin állt előtte, mezítláb, ősz mellén mélyen kigombolt hosszú hálóingben. Fedetlen, csíptető híján vak szeme nem pislogott, arca agyagszürke volt, nagy hasa hegyként emelkedett megfeszülő hálóinge alatt.

Ganyin tüstént megértette, hogy az öregnek újra szívrohama van. A hóna alá nyúlt, és Podtyagin gipszszínű lábán nagy nehezen eltotyogott a székig, leroskadt rá, feje hátrahanyatlott, szürke arcán kiütött a verejték.

Ganyin a kancsójába merített egy törülközőt, és nehéz, nedves rétegekben az öreg csupasz mellkasára szorította. Az az érzése támadt, hogy ebben a nagy, megfeszült testben bármely pillanatban éles reccsenéssel összeroppanhat minden csont.

Podtyagin levegőt vett, és sípolva fújta ki. Nem csupán lélegzet volt ez, hanem óriási élvezet, amelytől nyomban színt kapott az arca. Ganyin bátorító mosollyal tovább nyomogatta testéhez a vizes törülközőt, a mellkasát és az oldalát dörzsölte vele.

– Jo-jobb – sóhajtott az öreg.– Lazítson – mondta Ganyin. – Mindjárt elmúlik. Podtyagin

nehezen lélegzett, s közben mozgatta nagy, göcsörtös lábujjait. Ganyin betakarta, megitatta, és szélesre tárta az ablakot.

– Nem bírtam… lélegezni – mondta ki nagy nehezen Podtyagin. – Nem tudtam… bejönni magához… nem volt… erőm. Nem akartam… egyedül meghalni.

– Csak üljön nyugodtan, Anton Szergejevics. Hamarosan megvirrad. Hívunk orvost.

Podtyagin lassan végighúzta kezét a szemöldökén, és egyenletesebben kezdett lélegezni.

– Elmúlt – mondta. – Egyelőre elmúlt. Kifogyott a cseppem. Ezért volt ilyen rossz.

– Majd veszünk magának cseppeket. Nem akar átfeküdni az ágyamba?

– Nem, elüldögélek itt egy kicsit, aztán visszamegyek a szobámba. Most már jobb. És holnap reggel…

– Tegyük át péntekre – mondta Ganyin. – A vízum nem szalad el.Podtyagin vastag, érdes nyelvével megnyalta az ajkát.– Párizsban már régen várnak rám, Ljovuska. Az unokahúgomnak

nincsen pénze, hogy küldjön nekem az útra. Ó, istenem…Ganyin felült az ablakpárkányra (átvillant rajta a kérdés, hol is ült

így nemrég, majd átvillant agyán a filagória színes ablakos belseje, a fehér összecsukható asztal, a lyuk a harisnyáján).

– Legyen szíves, oltsa el a lámpát, kedvesem – kérte Podtyagin. – Bántja a szememet.

A félhomályban minden furcsának tűnt: az első vonatok zaja, a nagy, szürke kísértet a karfás széken, a padlóra ömlött víz csillogása. Mindez sokkal titokzatosabb és távolibb volt, mint a haláltalan valóság, amelyben Ganyin élt.

KILENCEDIK FEJEZET

Reggel lett, és Kolin teát főzött Gornocvetovnak. Aznap, csütörtökön Gornocvetovnak korán el kellett utaznia a városból, hogy egy balerinával találkozzon, aki társulatot szervezett. Így hát mindenki aludt még, amikor Kolin egy felettébb koszos kimonóban és mezítelen lábára húzott kopott cipőben kicsoszogott a konyhába teavízért. Kerek, buta, nagyon oroszos arca volt, pisze orra és ábrándos szeme, azt gondolta magáról, hogy olyan, mint Verlaine-nél a „félig-Pierrot, félig-Gavroche”. Gyűrött képe fénylett, kócos szőke haja a homlokába hullott, lógó cipőfűzője úgy kopogott a padlón, mint a finom eső. Nőiesen csücsörített, ahogy a teáskannával vesződött, aztán halkan, szaporán dörmögni kezdett magában. Gornocvetov már javában öltözött, felvette pöttyös csokornyakkendőjét, és dühöngött egy borotválkozás közben levágott pattanás miatt, amely most véres gennyet eregetett a vastag púderréteg alól. Szabályos vonású, barna bőrű arca volt, hosszú, kunkorodó szempillája miatt úgy tűnt, barna szemének tekintete tiszta és ártatlan. Rövid, fekete, kissé hullámos haját hátul felborotválta, mint egy orosz kocsis, barkóját azonban két sötét csíkban egészen az állkapcsáig lenövesztette. Társához hasonlóan alacsony termetű volt és sovány, a lába izmos, de a mellkasa szűk és a válla keskeny.

Barátságuk viszonylag új keletű volt, együtt táncoltak egy orosz kabaréban valahol a Balkánon, és két hónapja érkeztek Berlinbe, hogy szerencsét próbáljanak a színházaknál. Csak valami sajátos apróság, a furcsa, mesterkélt modor választotta el őket a panzió többi

lakójától, de az igazat megvallva senki sem szólhatta meg egy szóval sem ezt az ártalmatlan párt, amiért olyan boldogok, mint két galamb.

Amikor barátja távozása után Kolin egyedül maradt a rendetlen szobában, kinyitott egy manikűrkészletet, és halkan danolászva vágni kezdte a körmét. Nem volt híres arról, hogy túl tiszta lenne, de a körmét mindig kifogástalan állapotban tartotta.

A szobának oregano- és izzadságszaga volt, a mosdótál vizében fésűből kiszedett hajcsomó úszkált. A falon lévő fényképeken balett-táncosok pipiskedtek, az asztalon egy nagy, nyitott legyező hevert és egy piszkos keménygallér.

Miután megcsodálta körmei korallfényét, Kolin óvatosan kezet mosott, arcára és nyakára émelyítően édes kölnit kent, és ledobta a köntösét. Meztelenül tett pár lépést lábujjhegyen, majd bokázott egyet a levegőben, fürgén felöltözött, bepúderezte az orrát, és kifestette a szemét. Aztán begombolta szürke, szoros szabású kabátját, és kiment egy sétára, ritmusosan emelgetve gigerlis sétapálcája végét.

Ebédre hazajövet a kapuban beérte Ganyint, aki épp akkor hozott orvosságot Podtyaginnak. Az öreg jobban volt, írogatott egy kicsit, járkált is a szobájában, de Klára, ahogy Ganyinnal megegyeztek, nem engedte ki aznap a házból.

Kolin Ganyin mögé kerülve megfogta a karját, és az hátrafordult:– Á, Kolin. Jót sétált?– Alek elment – mondta Kolin, Ganyin mögött lépkedve fölfelé a

lépcsőn. – Nagyon aggódom, remélem, sikerül megkötnie a szerződést.

– Igen, persze – mondta Ganyin, aki soha nem tudta, miről is beszéljen vele.

Kolin fölnevetett.– Alfjorov megint beragadt a liftbe. És most megint nem

működik.

Kolin végighúzta pálcája gombját a korláton, és szégyenlős mosollyal Ganyinra nézett:

– Bemehetek egy kicsit a szobájába? Elüldögélnék magánál egy kicsit… Annyira unatkozom ma…

„Ne képzeld, hogy szemet vethetsz rám puszta unalomból” – mordult rá képzeletben Ganyin, ahogy kinyitotta a panzió ajtaját, de fennhangon így szólt:

– Sajnos most nem érek rá. Majd egy más alkalommal.– Milyen kár – mondta nyafogósan Kolin, amint belépett Ganyin

után, és már csukta is be maga mögött az ajtót, ám az nem csukódott be, mert egy nagy barna kéz nyomta a másik oldalról, és egy mély, berlini basszus azt dörmögte:

– Egy pillanat, uraim. Ganyin és Kolin megfordultak.– Herr Alfjorov itt lakik?– Balra az első ajtó.– Köszönöm – dalolta a postás, és bekopogott a megjelölt ajtón.Táviratot hozott.– Mi az? Mi az? Mi az? – habogta Alfjorov lázasan, esetlen ujjai

között forgatva a táviratot. Annyira izgatott volt, hogy először képtelen volt elolvasni a halvány, egyenetlen betűket a felragasztott papírcsíkon: „Szombaton érkezem reggel 8-kor.” Hirtelen Alfjorov megértette, felsóhajtott, és keresztet vetett.

– Hála az Úrnak. Jön a feleségem.Széles mosollyal az ágyára ült, előre-hátra dülöngélt, közben

csontos combján húzta-vonta a kezét. Vizenyős szeme szaporán pislogott, a nap egy ferde sugara aranyra festette trágyaszín szakállkáját.

– Sehr gut – mormolta maga elé. – Akkor holnapután. Sehr gut! Hogy néz ki a cipőm! Mása csodálkozni fog. Na, azért majd csak valahogy túléljük. Bérelünk egy szép kis olcsó lakást. Majd ő eldönti. Addig is, egy ideig itt lakunk majd. Még szerencse, hogy van egy ajtó a két szoba között.

Kisvártatva kiment a folyosóra, és bekopogott a szomszédjához.„Miért nem tudnak békén hagyni egy kicsit?” – gondolta Ganyin.Alfjorov szemrevételezte a szobát, majd rögtön a lényegre tért:– Szóval mikor is szándékozik elutazni, Gleb Lvovics? Ganyin

ingerülten nézett rá:– Lev a nevem. Próbálja már megjegyezni.– Na de szombaton utazik el, ugye? – kérdezte Alfjorov, aki a

saját gondolataival volt elfoglalva. – Máshová kell majd tennünk az ágyat. És el kell húzni a szekrényt az átjáró ajtó elől.

– Igen, elutazom – felelte Ganyin, és újra égető zavart érzett, ahogy előző nap az ebédnél.

– Hát ez nagyszerű – vágott a szavába Alfjorov izgatottan. – Elnézést a zavarásért, Gleb Lvovics.

Utolsó pillantásával még körbenézett, felmérte a szobát, és nagy zajjal kivonult.

„Hülye – mormolta Ganyin. – Menjen a pokolba. Mire is gondoltam éppen? Olyan jó volt… ja igen, az éjszaka, az eső, a fehér oszlopok.”

– Ligyija Nyikolajevna! Ligyija Nyikolajevna! – hallatszott Alfjorov hangos kiabálása a folyosóról.

„Képtelenség megszabadulni tőle – gondolta Ganyin dühösen. – Ma nem ebédelek itt, elegem van belőlük.”

Az utcán lilán csillogott az aszfalt, a nap belegabalyodott az automobilok kerekébe. A sörcsarnok melletti garázs lejáratának tátongó sötétjéből enyhe karbidbűz áradt. E véletlen lehelet segítette abban, hogy még élénkebben tudja felidézni az augusztus végi, szeptember eleji esős Oroszországot, a boldogság áradatát, amelyet egyre-másra félbeszakítottak berlini életének árnyai.

Kiment a világos házból, egyenesen belemerült a fekete, habzó sötétségbe, bekapcsolta kerékpárja lámpájának lágy sugarát, és most, ahogy belélegezte a karbid szagát, egyszerre minden eszébe jutott: a mozgó lábába és a küllőkbe belekapó nedves fű, a tejfehér

fénykorong, amely átjárta és szétoszlatta a sötétséget, az onnan felbukkanó különböző tárgyak – itt egy redős tócsa, ott egy csillogó kavics, aztán a híd lótrágya-szőnyeggel borított pallói, és végül a kerítésnél a forgókereszt, amin átlökte magát, miközben a nedves sövény végigsöpörte a vállát.

És akkor az éj folyamában láthatóvá vált az oszlopok lassú forgása, ahogy végigsiklott rajtuk kerékpárjának finom, fehéres fénysugara, és egy idegen, bezárt ház hatoszlopos tornácán Ganyint hűvös illat, parfüm és ázott bőr keveréke fogadta – és az az őszi esős csók olyan hosszú és mély volt, hogy utána nagy, színes foltok úsztak a szemük előtt, és még erősebbnek tűnt a szétágazó, soklevelű, susogó eső. Esőtől nedves ujjakkal kinyitotta a kis lámpás üvegajtaját, és elfújta a lángját. A sötétből nedves, erős szélroham zúdult a szerelmesekre. Másenyka a hámló párkányon ülve kicsi, hideg kezével simogatta a fiú halántékát, aki a sötétben is ki tudta venni a lány hajában a nedves masni körvonalait és a szemében csillogó mosolyt.

A gomolygó feketeségben az erős, sűrű zápor áthatolt a tornác előtti hársfák lombján, és fémpántokkal megerősített, rothadó, súlyos törzsüket nyikorgatta. A tomboló őszi éjszaka közepette Ganyin kigombolta a lány blúzát, csókolta forró kulcscsontját; a lány hallgatott, csak a szeme csillogott tompán, és meztelen mellén a bőr lassan hideg lett a fiú ajkának érintésétől és a nedves éjszakai széltől. Alig szóltak, túl sötét volt hozzá. Amikor végül Ganyin gyufát gyújtott, hogy megnézze az óráját, Másenyka hunyorgott, és hátrasimított arcából egy nedves hajtincset. Ganyin átfogta a derekát, miközben másik kezével a kerékpárját vezette a nyeregnél fogva, és így sétáltak bele lassan a mostanra már csak szemerkélő éjszakába, először leereszkedtek az ösvényen a hídig, aztán ott hosszan és szomorúan búcsúzkodtak, mintha hosszú időre válnának el egymástól.

És azon a viharos éjszakán, amikor utoljára találkoztak az oszlopos teraszon – másnap vissza kellett utaznia Pétervárra, mert kezdődött az iskolaév –, valami félelmetes és váratlan történt, talán a szentség későbbi megtörésének előjeleként. Aznap éjszaka különösen erősen esett, és találkájuk különösen gyöngéd volt. Másenyka hirtelen felkiáltott, és leugrott a párkányról. Egy gyufa lángjánál Ganyin látta, hogy a teraszra nyíló egyik ablak spalettája nyitva van, és belülről egy arc nyomódik a fekete ablaküvegnek, lapos, elfehérült orral. Az arc megmozdult és elillant, de mindketten felismerték a vörös hajat és a bamba szájat, az őr szájtáti és fajtalankodó húszéves fiát, aki mindig útjukba akadt, amikor a parkban sétáltak. Ganyin ádáz üvöltéssel egy ugrással az ablaknál termett, hátával betörte az ablakot, és beugrott a jeges sötétbe. Egy izmos mellkasba ütközött a feje, és nagyot nyekkent. A következő pillanatban összekapaszkodva görögtek a kongó padlón, a sötétben bele-beleakadtak a bútort védő huzatokba. Ganyin kiszabadította jobb kezét, és kőkemény öklével csépelni kezdte a nedves arcot, amelyet hirtelen maga alatt talált. És abba sem hagyta addig, amíg a földre szorított erős test el nem ernyedt és el nem kezdett hörögni. Zihálva, puha szögletekbe ütközve jutott el a sötétben az ablakig, átmászott a párkányon, és ott találta a hüppögő és halálra vált Másenykát. Aztán észrevette, hogy valami meleg és vasízű csorog a szájából, és hogy a kezét összevagdosta az üvegszilánk. Másnap reggel elindult Pétervárra, és a pályaudvarra menet a tompán, puhán zörgő hintó ablakából látta Másenykát és a barátnőit, ahogy az út mentén sétáltak. A hintó fekete bőrrel kipárnázott oldala azonnal eltakarta a lányt, de minthogy nem volt egyedül, nem mert hátranézni a hátsó ovális ablakon keresztül.

A sors azon a szeptemberi napon megadta neki, hogy előre megízlelje majdani elválását Másenykától, elválását Oroszországtól.

A szenvedés vizsgája volt ez, titokzatos előjel, különlegesen szomorúak voltak a berkenyefák, ahogy lángvörös gyümölcseikkel egymás után belevesztek a szürke ködbe, és hihetetlennek tűnt, hogy

jövő tavasszal újra meglátja majd ezeket a földeket, azt az elhagyatott sziklát, azokat a mélázó sürgönypóznákat.

Otthon, Pétervárott minden újnak és tisztának, világosnak és jónak tűnt, mint mindig, amikor az ember vidékről hazatér. Megkezdődött a tanítás, az utolsó előtti osztályt járta, és alig tanult. Leesett az első hó, és a kovácsoltvas kerítéseket, a lusta lovak hátát, az uszályokon a tűzifát vékony réteg pelyhes fehérség fedte.

Másenyka csak novemberben költözött fel Pétervárra. Az alatt a boltív alatt találkoztak, ahol Liza meghal Csajkovszkij operájában, A pikk dámá-ban. Hatalmas, puha hópelyhek estek függőlegesen lefelé a szürke, matt, üvegszerű levegőben. Másenyka ezen az első pétervári találkán kicsit másnak tűnt, talán mert sapkát és bundát viselt. Azzal a nappal megkezdődött szerelmük új, havas korszaka. Nehéz volt találkozni, kimerítőek voltak a hosszú gyaloglások a hidegben, de a legkimerítőbb az volt, ahogy helyet keresgéltek, ahol egyedül lehettek, múzeumokban vagy mozikban. Nem csoda, ha a közbeeső napokon írott gyakori és áthatóan gyöngéd leveleikben (a fiú az Angol rakparton, a lány a Karaván utcában lakott) mindketten úgy emlékeztek a park ösvényeire, a hulló levelek illatára, mint valami elképzelhetetlenül drága és örökre elmúlt, visszahozhatatlan dologra; lehet, hogy csak szerelmüket elevenítették föl a keserédes emlékekkel, de az is lehet, hogy valóban ráébredtek, valódi boldogságuknak már vége. Esténként felhívták egymást, hogy megtudják, célba ért-e levelük, vagy hogy megbeszéljék, hol és mikor találkoznak. A lány raccsolása még vonzóbban hangzott a telefonban, versikéket mondott, lágyan nevetett, a melléhez szorította a hallgatót, és a fiú úgy képzelte, hallja, ahogy ver a lány szíve.

Így beszélgettek négy óra hosszat.Azon a télen a lány szürke bundát viselt, ami kicsit kövérítette,

cipőjén pedig bőrkamáslit. Ganyin soha nem látta, hogy a lány fázott volna. Fagyban vagy hózáporban csak felélénkült, és egyszer egy jeges hóviharban, egy sötét fasorban a fiú lemeztelenítette a lány

vállát; a lányt csiklandozták a hópelyhek, nedves szempilláján át mosolygott, melléhez szorította a fiú fejét, akinek szőrmesapkájáról miniatűr lavina hullott a lány fedetlen mellére.

Ezek a szélben és fagyban tett séták a fiút jobban megkínozták, mint a lányt. Ganyin úgy érezte, hogy szerelmük elvékonyodik, elvásik ezeken a tökéletlen randevúkon. Minden szerelemnek szüksége van intimitásra, búvóhelyre, menedékre, és nekik nem volt ilyen. Családjaik nem ismerték egymást, titkuk, amely eleinte olyan csodás volt, most már akadálynak bizonyult. A fiú úgy érezte, hogy minden rendben volna, ha a lány a szeretője lenne, akár egy bérelt szobában is, és ez a gondolat külön életet élt a fejében, elszakadva a vágytól, amely már kezdett elhalványulni amiatt, hogy túl keveset érintették egymást.

Így bolyongtak egész télen, visszagondolva vidéki életükre, a következő nyárról álmodozva, időnként féltékenységükben civakodtak, egymás kezét szorongatták a szánokon a kocsisok bolyhos, de vékony, rongyos takarói alatt, és aztán hamarosan, újév után nem sokkal Másenykát elvitték Moszkvába.

Furcsa módon Ganyin megkönnyebbült Másenyka távozásával.Tudta, hogy a lány nyáron visszajön szülei Pétervár környéki

birtokára. Eleinte sokat gondolt erre, elképzelte az új nyarat, az új találkozásokat, továbbra is szenvedélyes leveleket írt neki, aztán ritkábban kezdett írni, és amikor a családja május derekán kiköltözött a birtokra, nem írt többet. Ezzel párhuzamosan módot talált arra, hogy viszonyt kezdjen, majd szakítson egy elegáns és csábos szőke asszonnyal, akinek a férje Galíciában harcolt. Aztán Másenyka visszatért.

Hangja nagyon távolról és gyengén recsegett, a telefon olyan hangosan búgott, mint egy nagy kagyló, néha beleszólt egy még távolabbi hang egy másik vonalról, ahol egy harmadik valakivel társalgott a negyedik dimenzióból. Másenykáék vidéki házában csak

egy régi, kurblis telefon volt, és Másenyka és a fiú között harminc verszta süvítő sötétség terült el.

– Elmegyek hozzád – kiabálta Ganyin a kagylóba. –Mondom, elmegyek. Kerékpárral. Néhány óra alatt ott leszek.

– …nem akartak megint Voszkreszenszkbe menni. Hallasz? A papa nem akart megint Voszkreszenszkben nyaralót bérelni. Tőletek ide az harminc…

– Ne felejtsd otthon a csizmádat – szólt közbe egy mély, közömbös hang.

Aztán megint Másenyka hangja hallatszott valami bugáson keresztül, miniatűrben, mintha a távcső fordított oldaláról beszélne bele. Amikor pedig végleg eltűnt, Ganyin a falnak dőlt, és érezte, hogy ég a füle.

Délután háromkor indult el egy nyitott galléros ingben, sortban és zokni nélkül, tornacipőben. A hátszélben gyorsan haladt, az éles kockakövek között kiszemelve a sima részeket, és eszébe jutott, hogyan kereste kerékpáron Másenykát az elmúlt nyáron, amikor még nem is ismerte.

Úgy tíz verszta után a hátsó kereke kipukkadt, sokáig tartott, amíg megjavította az árok szélén kuporogva. A mezőkön mindkét oldalt pacsirták énekeltek, egy szürke, nyitott tetejű automobil száguldott el szürke porfelhőben, két bagolyszemüveges katona ült benne. Keményre pumpálta a megjavított gumit, és továbbhajtott, idegesen, mert ezt a megállást nem kalkulálta be, és már egy óra késésben volt. Letért az országútról, és áthajtott az erdőn egy ösvényt követve, amelyet egy muzsik mutatott neki. Aztán valahol rossz irányba fordult, és csak nagy nehezen talált vissza a jó útra. Megpihent, és harapott valamit egy kis faluban, és amikor már csak nyolc verszta volt hátra, ráhajtott egy éles kőre, és sípolva leeresztett ugyanaz a kereke.

Már leszállt az éj, mire elérte a kisvárost, ahol Másenyka nyaralt. A lány a városi park kapujában várt rá, ahogy megbeszélték, de

minthogy már hat óta ott állt, rég feladta a reményt. Amikor meglátta a fiút, izgalmában megbotlott és majdnem elesett. Átlátszó fehér ruha volt rajta, amelyet Ganyin nem ismert. Fekete masnija eltűnt, emiatt imádni való feje kisebbnek látszott. Feltupírozott hajába kék búzavirágokat tűzött.

Aznap éjjel, a furcsán, lopva sűrűsödő sötétben, a hatalmas park hársai alatt, egy mélyen mohába merült kőlapon Ganyin egy röpke óra alatt az eddiginél is hevesebben beleszeretett a lányba, és egyszersmind ki is szeretett belőle, ahogy akkor gondolta, örökre.

Eleinte kapkodva, suttogva beszélgettek, arról, hogy milyen régóta nem látták egymást, arról, hogy a mohában csillogó szentjánosbogár olyan, mint egy pici szemafor. Másenyka édes, édes tatár szeme a fiú arcához egészen közel siklott el, fehér ruhája mintha csillámlott volna a sötétben – és szentséges isten, az illata, az a felfoghatatlan illat, ami csak az övé, amilyen a világon senki másnak nincs!

– A tiéd vagyok – mondta a lány –, tégy velem, amit akarsz.A fiú némán, dörömbölő szívvel ráhajolt, kezét végigfuttatta a

lány puha, hűvös lábán. De a park furcsa, surrogó hangokkal volt tele, úgy tűnt, mintha a bokrokból állandóan közeledett volna valaki, a hideg, kemény kő nyomta meztelen térdét, és Másenyka túl engedelmesen, túl hallgatagon feküdt ott.

Ganyin leállt; majd röviden, esetlenül fölnevetett.– Állandóan úgy érzem, mintha járna itt valaki – mondta, és

fölállt.Másenyka felsóhajtott, és rendbe tette a ruháját – homályos, fehér

folt –, aztán ő is fölkelt.Ahogy a hold pettyezte ösvényen sétáltak vissza a park

bejáratához, a lány megállt, és fölvett a fűből egy sápadtzöld fénybogarat. A tenyerében tartotta, fölé hajolt, közelről nézegette, majd nevetésben tört ki, és egy falusi leánykát mímelve gúnyosan így szólt:

– Istenuccse, hisz ez csak egy kis hideg kukac.Ekkor történt, hogy Ganyin kimerülten, dühösen önmagára,

vékony ingében vacogva megállapította, hogy mindennek vége, már nem szerelmes Másenykába. Pár perccel később, amikor a homályos holdfényben hazafelé hajtott a halvány úton, tudta, hogy soha többé nem látogatja meg a lányt.

Télre ismét visszament Pétervárra, előrehozott érettségit tett decemberben, és beiratkozott a Mihajlov Kadétiskolába. Következő nyáron, a forradalom évében ismét találkozott Másenykával.

Estefelé történt, a Varsói pályaudvar peronján álldogált. A nyaralókat dácsáikra szállító vonat begördült a vágányra. A csengetésre várva föl-alá kezdett járkálni a koszos peronon. Egy hordár törött targoncáját bámulta, de egészen másra gondolt, az előző napi lövöldözésre a Nyevszkijen, közben pedig bosszankodott, hogy nem tudott senkit telefonon elérni a birtokon, és most bérkocsin kell végigvánszorognia az utat az állomásról.

Amikor harmadszorra csöngettek, a szerelvény egyetlen kék kocsijához sétált, és ahogy szállt föl, Másenyka ott állt, és föntről nézett le rá. Megváltozott az elmúlt egy év alatt, talán kicsit lefogyott, és egy ismeretlen kék kabátot viselt, övvel. Ganyin sután köszönt, az ütközők összecsattantak, és a vonat megindult. Kint maradtak a peronon. Másenyka nyilván már előbb észrevette, ezért szállt föl a kék kocsiba, bár ő mindig a sárgán utazott, és most nem akart a másodosztályra szóló jeggyel bemenni az első osztály fülkéjébe. Egy Blighen and Robinson csokoládé volt a kezében, hirtelen letört egy darabot, és a fiúnak adta.

Ganyin borzasztóan elszomorodott, ahogy nézte a lányt: volt valami furcsa és félszeg az egész megjelenésében, ritkábban mosolygott, és állandóan elfordította a fejét. Finom nyakán pár kékes véraláfutás futott körbe, akár egy árnyékból font nyaklánc, és nagyon illett hozzá. Ganyin ostobaságokat fecsegett, megmutatta, hogy egy golyó megkarcolta a csizmáját, politikáról beszélgettek, amíg a vonat

a naplemente sárga áradatában lángoló lápon zakatolt keresztül, szürkés tőzegfüst lebegett finoman a föld fölött, és olyan volt, mintha a vonat két ködhullám között hasítana magának utat.

Másenyka leszállt az első megállóban, és a fiú sokáig bámult távolodó kék alakja után a kocsi peronjáról, s minél messzebb volt a lány, annál világosabb lett a fiú számára, hogy soha nem lesz képes elfelejteni. A lány nem nézett vissza. A homályból virágzó zelnice súlyos, bolyhos illata áradt.

Amikor a vonat elindult, bement a fülkébe. Bent sötét volt, a kalauz úgy gondolta, hogy nem érdemes meggyújtani a lámpákban a kanócot, ha üresek a fülkék. Ganyin a hátára feküdt a heverőszerű ülés csíkos huzatán, és a nyitott ajtón át, a folyosó ablakán keresztül nézte az égő tőzeg füstjén át kirajzolódó vékony drótokat és a naplemente sötét aranyát. Volt valami furcsa és kísérteties ebben, ahogy a szürke füst áramlatai között utazott az üres, zakatoló vasúti kocsiban, érdekes gondolatok suhantak át agyán, mintha már mindez megtörtént volna azelőtt is, mintha akkor is ugyanígy feküdt volna, kezét a nyaka alá téve párnának, a huzatos, zakatoló sötétben, és ugyanez a füstös naplemente söpörte volna végig az ablakokat dúsan és süvítve.

Soha többé nem látta Másenykát.

TIZEDIK FEJEZET

A zaj egyre erősebb lett, sápadt felhő vonta be az ablakot, egy pohár zörgött a mosdóállványon. A vonat elment, és most az üres vágányok végtelene terült szét legyezőként az ablakban. Lágy és ködös Berlin estefelé, áprilisban.

Azon a csütörtökön szürkületkor, amikor a vonatok zaja kísértetiesebbnek tűnt, mint valaha, Klára jött be Ganyinhoz izgatottan, hogy átadja Ljudmila üzenetét: „Mondd meg neki – üzente Ljudmila –, hogy én nem vagyok az a fajta nő, akit a férfiak csak úgy otthagyhatnak. Én olyan vagyok, aki maga hagyja ott a férfiakat. Mondd meg neki, hogy nem akarok tőle semmit, nem követelek semmit, de azt hiszem, disznóság volt, hogy nem válaszolt a levelemre. Békésen akartam vele szakítani, javasolni akartam, hogy akkor is lehetünk egyszerűen barátok, ha már nem vagyunk szerelmesek egymásba, de ő még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon. Mondd meg neki, Klára, hogy sok szerencsét kívánok neki azzal a német lánnyal, és hogy tudom, nem lesz képes engem olyan gyorsan elfelejteni, mint hiszi.”

– Honnan vette ezt a német lányt? – kérdezte Ganyin fintorogva, amikor Klára, rá sem pillantva, mély hangon, hadarva átadta neki az üzenetet. – És egyáltalán, minek keverte bele magát ebbe az egészbe? Mennyire unalmas mindez.

– Hát tudja, Lev Glebovics – tört ki Klára, nedves pillantását a férfira lövellve –, maga tényleg szívtelen. Ljudmila csak szép és jót gondol magáról, idealizálja magát, de ha mindent tudna magáról…

Ganyin csodálkozva, barátian nézett a lányra, aki zavartan lesütötte a tekintetét.

– Csak azért adtam át az üzenetét, mert megkért rá – mondta a lány halkan.

– El kell utaznom – szólalt meg Ganyin egy kis idő múlva. – Ez a szoba, ezek a vonatok, Erika főztje – elegem van mindebből. Mellesleg már a pénzem is fogytán van, és hamarosan újra dolgoznom kéne. Úgy tervezem, szombaton örökre elutazom Berlinből, valamerre délre, egy tengeri kikötőbe.

Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte, és mélyen gondolataiba merült.

– Bár nem tudom… a körülmények úgy alakultak… Meg lenne lepve, ha tudná, mi jutott most az eszembe. Egy nagyszerű, hihetetlen terv! Ha sikerül, holnapután már itt sem leszek.

„Milyen különös ember, tényleg…” – gondolta Klára a magánynak azzal az éles fájdalmával, amit akkor érzünk, ha egy szívünknek drága ember olyan álmokba ringatja magát, amelyekben nem jut számunkra hely.

Ganyin csillogó pupillája kitágult, sűrű szempillája meleggé, bolyhossá tette a szemét, derűs, elgondolkodó mosoly emelte meg fölső ajkát, s kivillant csillogó, sűrű, fehér, szabályos fogsora. Dús, sötét szemöldökét, amely Klárát két drága szőrmedarabkára emlékeztette, hol összehúzta, hol visszaengedte, sima homlokán lágy redők vonultak át.

Amikor észrevette, hogy Klára nézi, pislantott egyet, végighúzta kezét az arcán, és eszébe jutott, mit is akart mondani a lánynak.

– Igen. Elmegyek, és ez pontot tesz mindennek a végére. Csak annyit mondjon neki, hogy Ganyin elutazik, és azt akarja, hogy Ljudmila ne gondoljon róla semmi rosszat. Csak ennyit.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Péntek reggel a táncosok a következő levelet hagyták a többi négy bérlőnek:

Mert:1. Ganyin úr elutazik.2. Podtyagin úr el akar utazni.3. Alfjorov úr felesége holnap érkezik.4. Klára kisasszonynak a huszonhatodik születésnapja van, és5. alulírottak munkát kaptak a városban, mindezek miatt ma

ünnepséget rendezünk este 10 órakor az Április 6. szobában.

– Milyen kedves tőlük – mondta Podtyagin mosolyogva, amikor kilépett a házból Ganyinnal, aki ígéretéhez híven elkísérte a rendőrségre. – Hova megy Berlinből, Ljovuska? Messzire? Persze, hisz maga egy vándormadár. Fiatal koromban arra vágytam, hogy utazhassak, hogy bejárjam az egész kerek földet. Hát ez most átkozottul sikerült…

Nekidőlt a csípős tavaszi szélnek, felhajtotta jó állapotban lévő, nagy csontgombos, sötétszürke kabátjának gallérját. Szívrohama után még mindig erőtlennek, gyengének érezte a lábát, de ma vidám megkönnyebbülést érzett, mert arra gondolt, hogy ma bizonyára elintéz mindent, vége lesz az útlevele körüli hercehurcának, és akár másnap megkaphatja az engedélyt, hogy elutazzon Párizsba.

A rendőrség hatalmas, élénkvörös téglaépülete egy egész háztömböt foglalt el. Zord, ám felettébb csúnya gótikus stílusban épült, homályos ablakok sorakoztak rajta, és érdekes udvarán tilos

volt átjárni; egykedvű rendőr állt a főbejáratnál. A falon egy nyíl az utca másik oldalán lévő fotográfus felé mutatott, ahol húsz percen belül bárki megkaphatta önmaga szánalmas képmását: hat darab azonos fizimiskát, amelyek egyikét az útlevél sárga lapjára ragasztották, egy másik a rendőrségi irattárba ment, míg a maradékot alighanem szétosztották a hivatalnokok magángyűjteményeibe.

Podtyagin és Ganyin beléptek egy széles, szürke folyosóra. Az útlevélosztály ajtajában egy kiöregedett hivatalnok sorszámokat osztogatott egy kisasztalnál, s időnként a szemüvege fölött, akár egy iskolai osztályfőnök, végighordozta tekintetét az összeverődött soknyelvű kis embertömegen.

– Be kell állnia a sorba, és vegyen egy sorszámot – mondta Ganyin.

– Azelőtt soha nem így csináltam – suttogta vissza az öreg költő. – Csak egyenesen bementem az ajtón.

Amikor pár perccel később kézbe kapta a sorszámát, megörült neki, és most még jobban hasonlított egy kövér tengerimalacra.

A kopár, áporodott levegőjű, napfényes szobában, ahol a hivatalnokok alacsony válaszfal mögött ültek asztaluknál, egy másik kis tömeg volt, amely mintha csak azért gyűlt volna itt össze, hogy azokat a komor írnokokat bámulja.

Ganyin előrefurakodott, Podtyagin pedig, teljesen rábízta magát és szuszogva követte.

Fél órával később, miután beadták Podtyagin útlevelét, átmentek egy másik asztalhoz, ott is sor állt, tolongtak, valakinek büdös volt a szája, és végül pár márkáért kaptak egy sárga papírlapot, amelyen ott díszelgett a mágikus pecsét.

– Na, most irány a konzulátus – köhintett diadalmasan Podtyagin, ahogy kimentek a gyanús kinézetű, bár valójában elég unalmas épületből. – Sínen vagyunk. Hogy tud ilyen nyugodtan beszélni velük, drága Lev Glebovics? Kész szenvedés volt idejönnöm azelőtt!

Jöjjön, szálljunk buszra, és menjünk föl az emeletre. Micsoda megkönnyebbülés, egész beleizzadtam, tudja-e…

Elsőnek kapaszkodott föl a kanyargós lépcsőn. A kalauz fönt kezével rácsapott a busz vasoldalára, és a busz nekilódult. Házak, cégérek, napfényben csillogó kirakatok úsztak el mellettük.

– Az unokáink soha nem fogják megérteni ezt a vízummizériát – mondta Podtyagin, áhítattal szemlélgetve az útlevelét. – Képtelenek lesznek megérteni, hogy lehetett ennyit izgulni egy egyszerű gumipecsét miatt. Gondolja – kérdezte aggódva –, hogy a franciák most tényleg megadják nekem a vízumot?

– Persze hogy megadják – mondta Ganyin. – Hiszen megmondták, hogy megkapta az engedélyt.

– Azt hiszem, holnap elutazom – mosolygott Podtyagin. – Menjünk együtt, Ljovuska. Jó lesz Párizsban. Na ne, ezt nézze meg, micsoda egy pofázmányom van nekem itt.

Ganyin odapillantott a karja fölött, hogy megnézze az útlevél sarkában a fényképet. Igen figyelemreméltó fénykép volt: kábult, elmosódott arc úszott valami szürke löttyben.

– Nekem két útlevelem is van – mondta Ganyin mosolyogva. – Egy orosz, az igazi, de az nagyon régi, és egy lengyel, hamisított. Azt használom.

Podtyagin fizetett a kalauznak, közben letette a sárga útlevelet maga mellé az ülésre, a tenyerében kiszámolt 40 pfenniget különböző érmékből, és felnézett a kalauzra:

– Genug?Aztán Ganyin felé fordult:– Mit mondott, Lev Glebovics? Hamisított?– Azt. A keresztnevem tényleg Lev, de a vezetéknevem egyáltalán

nem Ganyin.– Hogyhogy, drága barátom? – bámult rá Podtyagin ámulva, majd

hirtelen a kalapjához kapott, mert erős szél fújt.

– Hát csak úgy – mondta Ganyin eltűnődve. –Történt egy és más. Három éve. Partizáncsapat. Lengyelországban. Ilyesmik. Azt gondoltam, áttörök Pétervárra, és kirobbantok egy felkelést. Most pedig egész kényelmes és vicces is, hogy van egy ilyen útlevelem.

Podtyagin hirtelen elfordította a tekintetét, és komoran így szólt:– Ma éjjel Pétervárról álmodtam, Ljovuska. A Nyevszkijen

sétáltam. Tudtam, hogy a Nyevszkij, de nem úgy nézett ki. A házak megdőltek, mint egy futurista képen, az ég pedig feketéllett, holott tudtam, hogy nappal van. És a járókelők furcsán néztek rám. Aztán egy ember átjött az úton, és célba vette a fejemet. Régóta kísért az álmaimban. Szörnyű ez, ó, mennyire szörnyű, hogy akármikor álmodunk Oroszországgal, soha nem olyan gyönyörűnek álmodjuk, mint amilyennek a valóságban ismertük, hanem valami borzalomnak – olyasféle álom ez, mint amikor leomlik az ég, és az ember úgy érzi, vége a világnak.

– Hát, én csak szép dolgokkal álmodom – mondta Ganyin. – Ugyanaz az erdő, a vidéki házunk. Néha eléggé elhagyatott, és ismeretlen réteket látok, de ez nem lényeges. Itt kell leszállnunk, Anton Szergejevics.

Lement a csigalépcsőn, és lesegítette Podtyagint.– Nézze csak, hogy csillog a víz – jegyezte meg Podtyagin, levegő

után kapkodva, és a csatornára mutatott, mind az öt ujját kinyújtva.– Vigyázzon, jön egy kerékpár – mondta Ganyin. – Odaát van

jobbra a konzulátus.– Fogadja őszinte hálámat, Lev Glebovics. Egyedül soha nem

lettem volna képes kikerülni ebből a bürokratikus labirintusból. Nagy megkönnyebbülés ez számomra. Ég veled, Deutschland.

Beléptek a konzulátus épületébe. Ahogy haladtak fölfelé a lépcsőn, Podtyagin keresgélni kezdett a zsebeiben.

– Jöjjön már – mondta Ganyin, hátrafordulva. De az öreg egyre csak keresgélt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Csak négy bérlő jött haza ebédelni.– Vajon miért késnek a barátaink? – kérdezte Alfjorov vidáman. – Gondolom, nem jártak szerencsével.

Határozottan vidám hangulatban volt, várakozásban égett. Előző nap kint járt a pályaudvaron, és megtudta, pontosan hánykor érkezik a reggeli gyors észak felől: 8.05-kor. Ma ki tisztíttatta az öltönyét, vett egy pár új mandzsettát és egy csokor gyöngyvirágot. Anyagi dolgai is rendeződni látszottak. Ebéd előtt egy komor, frissen borotvált úrral üldögélt egy kávéházban, aki minden bizonnyal anyagilag előnyös ajánlatot tett neki. Számokhoz szokott agya most csak egyetlen számra koncentrált, egy egész szám és egy tizedes tört volt benne, nyolc egész nulla öt. Ez volt a boldogság százalékszáma, amelyet a sors ideiglenesen kiutalt számára. És holnap… égnek emelte a szemét, felsóhajtott, és elképzelte, hogyan megy ki másnap korán reggel a pályaudvarra, hogyan áll majd várakozva a peronon, hogyan száguld be a vonat…

Ebéd után eltűnt, és vele együtt a táncosok is, akik titkolózva, akárcsak két nő, kimentek mindenféle finomságot vásárolni.

Csak Klára maradt otthon. Fájt a feje, fájtak kövér lábaiban a vékony csontok, ami igazán nem jött jókor, hiszen ma volt a születésnapja. „Ma vagyok huszonhat éves – gondolta –, és holnap Ganyin elutazik. Nem jó ember, becsapja a nőket, és bűntettre is képes. Nyugodtan belenéz a szemembe, pedig tudja, hogy láttam, amikor pénzt akart lopni. Pedig csodálatos ember, és tulajdonképpen egész nap rá gondolok. És nincs semmi remény.”

Belenézett a tükörbe. A szokásosnál sápadtabbnak látta magát, mélyen homlokába hulló gesztenyebarna hajtincse alatt halvány kiütéseket vett észre, a szeme karikás volt. Ki nem állhatta a fényes fekete ruhát, amelyet éjjel-nappal hordott; sötét, átlátszó harisnyáján nagyon feltűnő volt a stoppolás a varrás mentén; egyik cipősarka elferdült.

Podtyagin és Ganyin öt körül érkeztek meg. Klára meghallotta, hogy jönnek, és kinézett. Podtyagin nyitott kabátban, kezében tartva gallérját és nyakkendőjét, némán bevonult a szobájába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.

– Mi történt? – kérdezte Klára suttogva. Ganyin csettintett a nyelvével.

– Elvesztette az útlevelét, aztán kapott egy szívrohamot. Itt, a ház előtt. Alig tudtam felvonszolni. Sajnos a lift nem működik. Végigkutattuk az egész várost.

– Bemegyek hozzá. Szüksége lesz a vigasztalásra – mondta Klára.Podtyagin először nem akarta beengedni. Amikor végül kinyitotta

az ajtót, Klára hangosan felnyögött, amikor meglátta zavart, kifejezéstelen arcát.

– Hallotta? – kérdezte fájdalmas vigyorral. – Egy vén hülye vagyok. Minden készen volt, és akkor tessék…

– Hol veszítette el, Anton Szergejevics?– Hát ez az. Elvesztettem. Költői kép: az elveszett útlevél.

„Nadrágban járó felhő”, mint Majakovszkijnál. Az vagyok, egy szörnyű nagy felhőben járó idióta.

– Talán valaki megtalálja – reménykedett Klára együtt érzően.– Ki van zárva. Ez a sors keze. A sors elől nem lehet elmenekülni.

Erre ítélt a végzet, hogy ne tudjak innen elmenni. Így volt elrendelve.Nehézkesen leült.– Rosszul érzem magam, Klára. Az imént az utcán alig kaptam

levegőt, már azt hittem, itt a vég. Te jó isten, azt sem tudom, mihez kezdjek most. Esetleg megdögölhetnék.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ganyin közben bement a szobájába, és csomagolni kezdett. Kihalászott az ágy alól két nagy bőrkoffert, az egyik kockás huzatban volt, a másik meztelenül, a nyers színű bőrön címkék halvány nyomával, és mindkettő tartalmát kiborította a padlóra. Aztán a szekrény rozoga, nyikorgó sötétjéből kivett egy sötét öltönyt, egy soványka fehérneműhalmot, egy pár súlyos, rézkapcsos, barna bakancsot. Az éjjeliszekrényből egy rakás vegyes apróságot húzott elő, amit időről időre oda bedobált: gombóccá gyúrt piszkos zsebkendőket, közepükön, a lyukaknál elrozsdásodott borotvapengéket, régi újságokat, képeslapokat, lófogakra emlékeztető sárga gyöngyöket, ikerpárját vesztett szakadt selyemzoknit.

Levette a zakóját, leguggolt a sok szomorú, poros kacat közé, és kezdte átválogatni, mit visz el, és mit dob ki.

Először elcsomagolta az öltönyt és a tiszta fehérneműt, aztán a pisztolyát és egy régi, a lába között erősen kikopott bricsesznadrágot.

Ahogy azt mérlegelte, mit is vegyen sorra, észrevett egy fekete tárcát, amely a szék alá esett, amikor kiürítette a kofferokat. Fölvette, és már nyitotta volna ki, már mosolygott is, mert arra gondolt, amit majd talál benne, de aztán ráébredt, hogy sietnie kell a pakolással, úgyhogy betette a farzsebébe a tárcát, és gyorsan dobálni kezdte a dolgokat, ahogy jött, a nyitott kofferokba: gyűrött, piszkos fehérneműt, orosz könyveket, amelyekre csak a jó isten tudja, hogyan tett szert, és mindazt a közönséges, mégis értékes apróságot, amihez annyira hozzászokik az ember keze és szeme, aminek egyetlen értéke, hogy tőle az örökös vándorlásra ítélt ember otthon

érzi magát, legalább egy kicsit, bárhol legyen is, amikor már századszorra pakolja ki dédelgetett, törékeny emberi limlomát.

Amikor befejezte a pakolást, Ganyin bezárta és egymás mellé állította a két koffert, teletömte a szemétkosarat a régi újságok hulláival, körbehordozta tekintetét üres szobáján, és kiment, hogy elszámoljon a háziasszonnyal.

Amikor belépett, Ligyija Nyikolajevna szálfaegyenesen ült a karosszékében, és olvasott. Tacskója lecsusszant az ágyról, és hisztérikus rajongási rohamában hemperegni kezdett Ganyin lába előtt.

Ligyija Nyikolajevna elszomorodott, amikor ráébredt, hogy Ganyin ezúttal tényleg hamarosan elutazik. Szerette Ganyin magas, lezser alakját, és egyáltalában hajlamos volt rá, hogy nagyon hozzászokjon a lakóihoz, és mindegyikük elkerülhetetlen távozása egy kicsit hasonlatos volt a halálhoz.

Ganyin kifizette az elmúlt hetet, és megcsókolta az asszony kezét, amely oly könnyű volt, mint egy hervadt levél.

Ahogy sétált visszafelé az előtérben, eszébe jutott, hogy a táncosok estére meghívták, és úgy döntött, egyelőre mégsem megy el, mindig kivehet egy hotelszobát, akár éjfél után is.

„És holnap érkezik Másenyka” – kiáltott föl gondolatban, és üdvözülten, ugyanakkor ijedten hordozta körbe tekintetét a mennyezeten, a padlón és a falakon.

„És holnap magammal viszem” – gondolta ugyanazzal a benső remegéssel, ugyanazzal az egész lényét átható pazar sóhajjal.

Gyors mozdulattal kivette a fekete tárcát a zsebéből, amelyben öt levelet őrzött, akkor kapta, amikor a Krímben volt. Most egyetlen villanással eszébe jutott az egész Krímben töltött tél, 1917 vége, 1918 eleje. Az észak-keleti szél csípős port kavart a jaltai tengerparton, egy hullám átcsapott a mellvéden a sétányra, eszébe jutottak a fejvesztett és pimasz bolsevik matrózok, aztán a gombaszerű acélsisakot viselő németek, a vidám háromszínű

karpaszományok, a várakozás napjai, a lélegzetvételnyi szünetekben a szorongás, a tengerparton sétáló sovány, szeplős prostituált rövid haja és görögös arca, újra az északkeleti szél, amint szétfújja a parkban játszó zenekar kottáit, és végül eszébe jutott a márciusi hadjárat, az elszállásolás a kis tatár falvakban, ahol a piciny borbélyüzletben egész álló nap ugyanúgy csillogott a borotva, mint azelőtt mindig, és az ember arcbőre duzzadt a hab alatt, miközben a poros utcákon kisfiúk játék csigáikat pörgették, akárcsak ezer évvel ezelőtt. És az éjszakai rajtaütések, amikor az embernek fogalma sem volt, melyik irányból lőnek, és ki ugrik át a hold tócsáin a házak fekete, ferde árnyékai között.

Ganyin kivette az első levelet a kötegből, egyetlen vastag, hosszúkás lapot, a bal felső sarkában egy rajzzal, amelyen egy fiatalember kék frakkban a háta mögött tart egy csokor sápadt virágot, kezet csókol egy hozzá hasonlóan finom hölgynek, akinek loknik keretezik az orcáját, és rózsaszín, magas derekú ruhát visel.

Ez az első levél Pétervárról érkezett hozzá Jaltába, és valamivel több mint két évvel a gyönyörű ősz után íródott.

„Ljova, már egy álló hete Poltavában vagyok, pokolian unalmas. Nem tudom, viszontlátom-e még valaha, de nagyon szeretném, ha nem felejtene el.”

Kicsi, kerek betűs kézírása egészen olyan volt, mintha lábujjhegyen szaladna. Vonalak voltak az „m” betű fölött, és az „m” betű alatt, hogy meg lehessen különböztetni a „t”-t és az „s”-et, minden szóvégi betű jobbra tekeredő indulatos farkincába csapott át, csak a „Я” betű csíkja csavarodott meghatóan lefelé és balra, mintha Másenyka az utolsó pillanatban visszavette volna a szavát; a mondat végi pontjai nagyon nagyok és határozottak voltak, viszont alig használt vesszőt.

„Gondoljon csak bele, egész héten a havat bámulom, a fehér hideg havat. Hideg, undok, nyomasztó idő van. És hirtelen akár egy madár az a gondolat fut át az ember agyán hogy valahol nagyon messze

vannak emberek akik egészen másféle életet élnek. Nem tespednek egy kis tanyán, mint én…

Tényleg rémesen unalmas itt. Írjon nekem valamit, Ljova. Akár a legközönségesebb semmiségekről.”

Ganyin emlékezett arra a távoli januári estére, amikor megkapta ezt a levelet, egy meredek, köves ösvényen sétált fölfelé, tatár cölöpkerítések között, amelyeken itt is, ott is lovak koponyája lógott, elüldögélt egy csermely mellett, vékony folyása sima fehér köveket mosott, átnézett egy almafa számtalan, finom, bámulatosan kirajzolódó meztelen ága között a halvány rózsaszín égre, ahol az újhold úgy ragyogott, mint egy áttetsző, levágott körömdarabka, alsó szarvánál pedig egy cseppnyi fény reszketett, az első csillag.

Még aznap éjjel válaszolt neki, írt arról a csillagról, a ciprusokról a kertben, a szamárról, amelynek bőgése minden reggel behallatszott a ház mögötti tatár udvarról. Szeretettel írt, álmodozóan, felidézte a nedves barkákat a filagória csúszós hídján a parkban, ahol először találkoztak.

Azokban a napokban a levelek sokáig voltak úton, a válasz csak júliusban érkezett meg.

„Nagyon szépen köszönöm szép, kedves, »délies« levelét. Miért írja, hogy még mindig emlékszik rám? És nem fog elfelejteni? Nem? Milyen kedves!

Ma annyira szép és friss idő van, egy vihar után. Mint Voszkreszenszkben, emlékszik? Nem szeretne azokon a jól ismert helyeken bolyongani újra? Én borzasztóan szeretnék. Milyen szép volt a parkban sétálni az esőben ősszel. Hogy lehet, hogy akkor nem voltunk szomorúak, ha rossz idő volt?

Most egy kicsit abbahagyom az írást és kimegyek sétálni.Tegnap nem tudtam befejezni a levelet. Ugye szörnyű vagyok?

Bocsásson meg nekem, drága Ljova, többet nem fogok késlekedni.”Ganyin leeresztette a kezét, s vele a levelet, és egy pillanatig a

gondolataiba merülten ült. Mennyire jól emlékezett a lány

mulatságos modorára, arra a mélyről jövő kis rekedt nevetésre, ahogy bocsánatot kért, ahogy a bánatos sóhajt életvidám tekintet váltotta föl!

„Sokáig aggódtam, mert nem tudtam, hol van és hogy van – írta ugyanabban a levélben. – Most nem szabad elszakítani azt a vékony szálat, amely bennünket összeköt. Túl sok dolog van, amit meg szeretnék írni és meg szeretnék kérdezni magától, de szétszaladnak a gondolataim. Mióta elváltunk, sok bánatot láttam és éltem át. Írjon, írjon, az isten szerelmére, írjon gyakran és többet. Most pedig minden jót. Szeretnék bensőségesebben búcsúzni, de talán ez alatt az idő alatt elfelejtettem, hogyan is kell. Vagy lehet, hogy valami más tart vissza?”

A levél érkezése után Ganyin négy napig reszkető boldogságban úszott. Nem is értette, hogyan tudott elválni Másenykától. Csak az első közös őszükre emlékezett, minden más, azok a kínlódások és civakodások annyira haloványnak, lényegtelennek tűntek. Nyomasztotta a sóvárgó sötét, az éjszakai tenger szokványos csillogása, a keskeny ciprusfasorok bársonyos csendje, a holdfény csillámlása a magnóliák széles levelén.

A kötelesség Jaltához kötötte, folyt a polgárháború, de voltak percek, amikor elhatározta, hogy mindent felrúg, és elmegy, megkeresi Másenykát az ukrajnai tanyákon.

Volt valami megható és csodálatos abban, hogy a leveleik át tudtak törni az akkori szörnyű Oroszországon – mintha fehér káposztalepke repült volna át a lövészárkok fölött. Ganyinnak a lány második levelére írott válasza sokáig váratott magára, Másenyka egyszerűen nem értette, mi történik, mert valahogy meg volt róla győződve, hogy az ő leveleiket az akkori időkben szokásos nehézségek valahogy nem érintik.

„Biztosan furcsállja, hogy annak ellenére írok, hogy hallgat, de nem hiszem, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy még mindig nem akar válaszolni nekem. Nem azért nem válaszolt, mert nem akart,

csak egyszerűen, szóval mert nem tudott, vagy nem volt ideje, vagy valami. Mondja, Ljova, nem vicces arra gondolni, amit egyszer mondott nekem, hogy az irántam érzett szerelem az életét jelenti magának, és ha nem szerethetne, akkor nem is élhetne? Hát igen, hogy elmúlik minden, hogy változnak a dolgok. Szeretné, ha újra megtörténne az, ami akkor volt? Azt hiszem, ma elég pocsék hangulatban vagyok…

Tavasz van ma, és minden sarkon látom,Ma mimózát árulnak, viszek neked.Csokrom oly törékeny, rebben, mint egy álom…

Kedves versike, de nem emlékszem az elejére és a végére, és elfelejtettem, ki írta. Most aztán várhatok a levelére. Nem tudom, hogyan búcsúzzam. Azt hiszem, megcsókoltam. Igen, azt hiszem.”

Két vagy három héttel ezt követően érkezett a negyedik levele.„Örültem a levelének. Ljova. Olyan kedves, nagyon kedves levél.

Igen, nem szabad, hogy az ember elfelejtse, mennyire és milyen sugárzóan szeretett. Azt írja, az egész további életét odaadná a múlt egyetlen pillanatáért, de azért jobb lenne találkozni és ellenőrizni az érzéseinket.

Ljova, ha tényleg eljön, hívja föl a helyi telefonközpontot és kérje a 34-et. Lehet, hogy aki felveszi, németül fog beszélni, mert egy német kórház van itt. Kérjen engem a telefonhoz.

Tegnap bent voltam a városban, »szórakozni«. Nagyon vidám volt, zene, fények. Egy nagyon vicces úr, egy kis sárga szakállas udvarolt nekem és »bálkirály-nőnek« nevezett. Ma annyira, de annyira unatkozom. Olyan kár, hogy a napok értelmetlenül és ostobán telnek el, és állítólag ezek az életünk legjobb, legboldogabb napjai. Úgy tűnik, hamarosan hipokrita leszek, úgy értem hipochonder. De nem, ennek nem szabad megtörténnie.

Hadd rázzam le a szerelem igáját,

Hadd felejtsem a gondolatokat,Öntsétek tele a poharatokat,Töltsetek, igyunk, a teremburáját!

Egész jó, nem?Írjon azonnal, amint megkapja a levelemet. Eljön hozzám,

meglátogat? Lehetetlen? Kár… Lehet, hogy mégis? Micsoda ostobaságokat írok itt össze, ekkora utat megtenni csak azért, hogy engem lásson. Milyen beképzelt vagyok, ugye?

Most olvastam egy régi újságban egy verset, Krapovickij írta, »Szegény, kicsi igazgyöngyöm«, nagyon tetszett. Írjon és meséljen el nekem mindent. Ölelem. Itt van még valami, amit olvastam, Podtyagin verse:

Erdő fölött, folyó fölött a holdnak karéja.Nézd, hogy csillog fényében a hullám taréja.”

„Drága Podtyagin – mélázott el Ganyin. – Milyen furcsa, te jó isten, milyen furcsa. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy majd itt találkozom vele, pont vele.”

Mosolyogva megrázta a fejét, és kinyitotta az utolsó levelet. Egy nappal azelőtt kapta, hogy a frontvonalba indult. A hideg, januári hajnalban kint állt a fedélzeten, és émelygett a zabkávétól.

„Ljova, drágám, életem, hogy vártam és vágytam a leveledre. Olyan nehéz és fájdalmas volt visszafogott leveleket írni neked. Hogyan tudtam ezt a három évet leélni nélküled, hogy éltem túl, és milyen célért éltem?

Szeretlek. Ha visszajössz, agyonkínozlak a csókjaimmal. Emlékszel?

Ljovának, fiamnak azt írja meg,Hogy csókolom, ahogy csak tudom,Lvovban egy német sisakot szereztem,

Ajándékba neki hazahozom.Apámnak külön levelet írjon…

Te jó ég, hová tűnt mindez a távoli, tiszta, kedves… Én is úgy érzem, akárcsak te, hogy nekünk újra találkoznunk kell, de mikor, mikor?

Szeretlek. Gyere hozzám. Olyan örömet szerzett a leveled, hogy a boldogságtól még mindig nem tudok magamhoz térni…”

„Boldogság – ismételte Ganyin halkan, és összehajtotta az öt levelet egy szabályos kötegbe. – Ez az, boldogság. Tizenkét óra múlva viszontlátjuk egymást.”

Mozdulatlanul állt, titkos, örömteli gondolataiba feledkezve. Nem kételkedett benne, hogy Másenyka még mindig szereti. Öt levele itt lapult a kezében. Kint eléggé besötétedett. A kofferok csatjai fénylettek. Az üres szoba enyhe porszagot árasztott.

Még mindig ugyanígy ült, amikor kintről hangok hallatszottak be, és hirtelen Alfjorov rontott be a szobába kopogás nélkül.

– Ó, bocsánat – mondta különösebb zavar nélkül –, azt hittem, már elutazott.

Ganyin a kezében forgatta a leveleket, és üres tekintettel bámult Alfjorov kis sárga szakállára. A háziasszony jelent meg az ajtóban.

– Ligyija Nyikolajevna – folytatta Alfjorov a nyakát tekergetve, és tulajdonosi öntudattal átszelte a szobát –, ezt a nyavalyát el kell takarítani az útból, hogy felszabadítsuk az átjárót az én szobám felé.

Megpróbálta megmozdítani a szekrényt, nekifeszült, majd tehetetlenül meghátrált.

– Hagyja, majd én – ajánlotta Ganyin vidáman a segítségét. Fekete tárcáját bedugta a zsebébe, felállt, odament a szekrényhez, és a tenyerébe köpött.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A fekete vonatok üvöltve zakatoltak, rázták az ablakokat, s mintha kísértetvállak dobták volna le terhüket, füsthegyek gomolyogtak fölfelé, eltakarva az éjszakai eget. A háztetők a hold sima, fémes fényében égtek, a vashíd alatt zúgó, fekete árnyék ébredt, ahogy fent egy vonat száguldott át a hídon, vibráló fények láncát vonva rajta végig. A zakatoló üvöltés és a füstfelhők mintha egyenesen a házon hatoltak volna át, amely ott reszketett egyik oldalról a hold körmével megrajzolt sínpárok vonalait rejtő szakadék, másik oldalról a következő vonatszerelvény menetrendszerű mennydörgésére váró lapos híddal átívelt utca között. A ház olyan volt, mint egy szellem, amelyen átdughatja az ember a kezét, mozgatva az ujjait.

Ganyin a táncosok ablakánál állt, és az utcát bámulta, az aszfalt tompán csillogott, fekete, megrövidült emberek jöttek-mentek, árnyékokba tűntek át, majd újra feltűntek a kirakatokból kiszűrődő ferde fényben. A szemben lévő házban egy elfüggönyözetlen ablakban csillogó poharak és aranyozott képkeretek látszottak a világos borostyánszínű résben. Aztán egy elegáns fekete árnyék leengedte a redőnyt.

Ganyin megfordult. Kolin a kezébe adott egy pohár remegő vodkát.

A szobát valahogy halvány, földöntúli fény világította meg, mert a találékony táncosok lila selymet raktak a lámpára. A szoba közepén, az asztalon lilásan csillogtak az üvegek, a nyitott szardíniásdobozokban olaj fénylett, volt még ezüstpapírban csokoládé, kolbászszeletek mozaikja és fényes húsos pirogok.

Az asztalnál Podtyagin ült sápadtan és komoran, magas homlokán verejték gyöngyözött, Alfjorov vadonatúj színjátszó selyem nyakkendőjével hivalkodott, Klára az örök fekete ruhájában, pilledten és az olcsó narancslikőrtől kipirulva ült.

Gornocvetov piszkos, nyitott nyakú selyemingben az ágy szélén ült, és egy gitárt hangolt, valahol szerezte. Kolin állandó mozgásban volt, vodkát, likőrt, sápadt rajnai bort töltött, mulatságosan riszálta széles csípőjét, miközben szűk kék zakóba szorított keskeny felsőteste szinte mozdulatlan maradt mozgás közben is.

– Nem iszik? – tette föl a szokásos szemrehányó kérdést, és duzzogva biggyesztette le az ajkát, miközben Ganyinra emelte homályos tekintetét.

– Dehogynem, miért ne? – válaszolt Ganyin, leült az ablakpárkányra, és kivette a könnyű, hideg borospoharat a táncos remegő kezéből. Felhajtotta, és körbepillantva szemügyre vette az asztalnál ülőket. Mindenki hallgatott, még Alfjorov is, aki túlságosan izgatott volt attól, hogy nyolc vagy kilenc órán belül megérkezik a felesége.

– A gitár fel van hangolva – jelentette be Gornocvetov, miután csavart egyet az egyik kulcson, és megpengette az egyik húrt. Játszott egy akkordot, aztán tenyerével elfojtotta a vibráló hangokat.

– Miért nem énekelnek, uraim? Klára tiszteletére. Gyerünk, rajta. „Mint egy illatos virág…”

Alfjorov Klárára vigyorgott, gúnyos gavallérossággal felé emelte a poharát, majd hátradőlt a székén, amitől majdnem hanyatt esett, mert egy támla nélküli forgószéken ült, majd tett egy kísérletet, hogy énekeljen hamis, erőlködve előtörő vékony tenorján, de senki nem csatlakozott hozzá.

Gornocvetov egy utolsót pendített a húrokon, és nem játszott tovább. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.

– Szép kis énekesek! – mordult föl Podtyagin lemondóan, és megrázta tenyerébe támasztott fejét. Rosszul érezte magát, elveszett

útlevelére gondolt, és közben küzdött a fullasztó légszomjjal. – Nem kéne innom, az a baj – tette hozzá komoran.

– Mondtam magának – mormolta Klára. – Maga olyan, akár egy gyerek, Anton Szergejevics.

– Miért nem eszik és iszik senki? – kérdezte Kolin a csípőjét riszálva, amint az asztal körül pipiskedett. Telitöltögette az üres poharakat. Senki sem szólt. Világos volt, hogy az est kudarcba fulladt.

Ganyin, aki egészen idáig az ablakpárkányon üldögélt, és csak méla, enyhén gúnyos mosollyal bámészkodott, nézte a lila csillogást az asztalon és a furcsán megvilágított arcokat, hirtelen leugrott, és nyíltan felnevetett.

– Töltsd tele mindenkinek, Kolin! – mondta, ahogy az asztalhoz sétált. – Tölts még Alfjorovnak! Holnaptól megváltozik az életünk. Holnap már nem leszek itt. Gyerünk, mindenki fenékig! Ne nézzen úgy rám, mint egy megsebzett őzike, Klára. Adjon neki még egy kis likőrt! Maga is, Anton Szergejevics, föl a fejjel! Ne törődjön azzal az útlevéllel. Lesz majd új, jobb, mint a régi. Mondja el nekünk néhány versét. Tényleg, akartam is mondani…

– Megkaphatom azt az üres üveget? – kérdezte Alfjorov hirtelen, és kéjes fény gyúlt vidám, izgatott szemében.

– Akartam is mondani – ismételte Ganyin, és az öreg mögé kerülve annak széles vállára tette a kezét –, emlékszem egy pár sorára, Anton Szergejevics, „erdő, folyó… hold…”, jól mondom?

Podtyagin hátrafordult, ránézett, aztán lassan elmosolyodott.– Egy régi naptárban találta? Előszeretettel tették be a verseimet

naptárok lapjaira. Az alsó részre, a napi recept fölé.– Uraim, uraim, mit akar ez csinálni! – kiáltott föl Kolin,

Alfjorovra mutatva, aki az ablakot kitárva hirtelen meglóbálta az üveget, és a sötétkék éjszakába célzott vele.

– Hagyja – nevetett Ganyin. – Hadd csinálja azt, amit akar.

Alfjorov szakálla megcsillant, ádámcsutkája felfúvódott, az esti szellőben libegett halántékán a ritkás haj. Széles mozdulattal a feje fölé lendítette az üveget, pár pillanatra megmerevedett, majd ünnepélyesen letette az üveget a padlóra.

A táncosok hahotában törtek ki.Alfjorov leült Gornocvetov mellé, elvette tőle a gitárt, és

megpróbált játszani valamit. Nem bírta az italt, hamar lerészegedett.– Klára olyan komoly – mondta ki nehezen Podtyagin. – Az

ilyenfajta lányok olyan megható leveleket írtak nekem egykor. És ő most rám sem akar nézni.

– Ne igyon többet. Kérem – mondta Klára, és arra gondolt, hogy soha életében nem volt ilyen szerencsétlen, mint most.

Podtyaginnak sikerült kierőltetnie magából egy mosolyt, és megrángatta Ganyin ruhaujját.

– Na és itt van Oroszország eljövendő megmentője. Meséljen nekünk, Ljovuska, merre kószált, merre harcolt?

– Kell ez? – kérdezte Ganyin kedvesen mosolyogva.– Igen, kell. Olyan vacakul érzem magam. Mikor jött el

Oroszországból?– Mikor? Hé, Kolin! Töltsön abból a ragacsból! Ne nekem,

Alfjorovnak. Úgy ni. Keverje csak össze.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ligyija Nyikolajevna már az ágyában feküdt. Ingerülten visszautasította a táncosok meghívását, és most az idős nők könnyű álmát aludta, amelyen a vonatok egy edénnyel teli hatalmas szekrény zörgésével vonultak keresztül. Időnként felébredt, ilyenkor távolról hallotta a 6-os szobából a hangokat. Egyszer Ganyinnal álmodott, és álmában képtelen volt rájönni, ki ez a férfi, és honnan jött. Alakját valóban titokzatosság vette körül. Nem csoda: soha nem beszélt senkinek az életéről, vándorlásairól és az utóbbi években átélt kalandjairól, ő maga is úgy emlékezett a szökésére Oroszországból, mint egy álomra, egy homályosan gomolygó tengeri ködre emlékeztető álomra.

Lehet, hogy akkoriban, 1919 elején, amikor a Krím északi részén harcolt, Másenyka írt még neki levelet, de ha írt is, Ganyin nem kapta meg őket. Perekop városa megingott és elesett. Ganyin fejsebet kapott, és evakuálták Szimferopolból; egy héttel később, betegen és egykedvűen lemaradt csapatától, amely Feodoszija felé vonult vissza, és belekerült a lakossági evakuáció őrült, lidércnyomásos áradatába. Az Inkermani magaslatok földjein és lejtőin, ahol egykor Viktória királynő katonáinak egyenruhája villogott vörösen a játékágyúk füstjében, már virágba borult a varázslatos és vad krími tavasz. A tejfehér országút lágyan kanyarogva folyt alattuk, a nyitott tetejű kocsi zörögve ugrált át a bukkanókon és gödrökön, a sebesség érzése, a tavasz, a távlatok és a dombok halványzöldjének érzése hirtelen gyöngéd örömbe folytak össze, amely feledtette, hogy ez a könnyed út végleg kiviszi Oroszországból.

Amikor elérte Szevasztopolt, még mindig örült, és a fehér kövekből épült Kiszt szállodában hagyta bőröndjét, ahol leírhatatlan felfordulás volt. Azután a párás napsütéstől és a tompa fejfájástól részegen, a csarnok halvány dór oszlopai mentén és a lépcső széles gránitkövein lement a kikötőbe, és hosszan bámulta a tenger tétova csillogását, anélkül hogy egyszer is eszébe jutott volna a menekülés. Aztán visszakapaszkodott, föl a térre, ahol Nahimov admirális szürke szobra áll, hosszú tengerészköpenyben, távcsővel, aztán kisétált egészen a Negyedik bástyához, és megnézte a Panorámaképet. A körkörös mellvéden igazi régi fegyverek, homokzsákok, szándékosan szétszórt repeszek és igazi cirkuszi homok olvadt össze a lágy, füstkék, elég fülledt képpel, amely körülvette a nézők terét, és kivehetetlen szélével becsapta a szemüket.

Így maradt meg az emlékeiben Szevasztopol, tavaszian, porosan, ahogy valamiféle élettelen, álmos nyugtalanság tartja hatalmában.

Éjszaka már a hajó fedélzetéről nézte a reflektorok üres, fehér ingujjait, ahogy megtelnek, majd újra lehanyatlanak az égen, miközben a fekete víz eltűnt a holdfényben, és távolabb, az éji homályban egy kivilágított külföldi utasszállító hajó saját tükörképének folyékony arany oszlopain nyugodva szedte föl a horgonyát.

Egy rozoga görög hajóra került, a fedélzet tömve volt pénztelen, barna bőrű menekültekkel Jevpatorijából, ahová aznap reggel betért a hajó. Ganyin a tiszti étkezdében telepedett le, ahol a lámpa súlyosan lengett, és az asztal nagy, hagyma formájú batyukkal volt telirakva.

Aztán néhány tündöklő, szomorú nap következett a tengeren. Mint két fehér szárny, úgy ölelt át mindent a hajóval szembefutó hab, átölelte az őt kettévágó hajóorrot, a hullámok fényes felületén lágyan lebegett a hajó korlátjára könyöklő emberek zöld árnyéka. Nyikorgott a kormánylapát rozsdás lánca, két sirály körözött a kémény körül, nedves csőrük a nap sugarában fel-felszikrázott, akár a gyémánt. Felsírt egy nagy fejű görög csecsemő, anyja elveszítette a

türelmét, leköpködte, úgy próbálta kétségbeesetten csitítani. Egy kazánfűtő is megjelent néha a fedélzeten, tetőtől talpig feketén, szénpor vette körbe a szemét, ujján hamis rubingyűrűt viselt.

Ilyen hétköznapi dolgok ragadtak meg Ganyin emlékezetében, nem pedig az elhagyott haza utáni honvágy – mintha csak a szeme élt volna, miközben a lelke elrejtőzött.

A második napon Isztambul derengett föl sötéten a narancssárga estében, és lassan feloldódott az éjben, amely megelőzte a hajót. Hajnalban Ganyin felmászott a parancsnoki hídra: Szkutari partjainak sötétkék körvonalai rajzolódtak ki fokozatosan. A holdfény hídja elkeskenyedett és kifakult. Keleten az ég kékeslilája aranyvörösre változott, és Isztambul halványan ragyogva, lebegve kúszott ki a ködből. Fodrok selyemszalagja szikrázott a part mentén, egy fekete evezős csónak és egy fekete fez úszott el mellettük hangtalanul. Most kelet felé kifehéredett az ég, könnyű szél kerekedett, sósán csiklandozva simította végig Ganyin arcát. A partról idehallatszottak az ébresztő hangjai, két hollófekete sirály suhant el a hajó fölött, halraj törte meg a víz felszínét könnyű esőre emlékeztető spricceléssel, röpke gyűrűk láncolatában. Egy ladik állt be melléjük, alatta a vízben az árnyéka hol kiengedte, hol behúzta csápjait. Csak amikor a partra lépett, és a rakparton látott egy kék ruhás, narancshegyen alvó törököt, csak akkor járta át Ganyint a dermesztő érzés, milyen távol került is saját hazája meleg tömegétől és Másenykától, örök szerelmétől.

Most, amikor Podtyagin erőlködve megkérdezte: „Mikor jött el Oroszországból?”, mindez kibomlott, részleteire szétesve fölvillant emlékezetében, majd ismét összegyúródott egy meleg gombóccá.

– Öt éve – felelte kurtán, aztán leült a sarokba a bágyadt, lila fényben, amely szétáradt a szoba közepén álló asztal térítőjére és Kolin meg Gornocvetov mosolygó arcára, akik némán és energikusan táncoltak, és akkor azt gondolta: „Micsoda boldogság! Holnap, nem is, már ma, hiszen elmúlt éjfél. Másenyka nem

változhatott meg azóta, tatáros szeme még mindig ugyanúgy izzik és mosolyog, ahogy azelőtt.” Elviszi messzire, és fáradhatatlanul fog dolgozni érte. Holnap minden, a fiatalsága, Oroszországa, újra visszatér hozzá.

Kolin csípőre tett kézzel, hátravetett fejét néha megrázva, sarkával hol csusszanva, hol kopogva, egy zsebkendőt lobogtatva körbetáncolta Gornocvetovot, aki a guggolóst ropta, fürgén és ügyesen, egyre gyorsabban rúgva ki hol egyik, hol másik lábát, míg a végén fél lábon pörögni kezdett. Alfjorov holt részegen, bárgyú arccal dülöngélt ültében. Klára egyre Podtyagin szürke, verejtékező arcát nézte aggódva, az öreg esetlenül, oldalvást ült az ágyon.

– Anton Szergejevics, maga nincs jól – súgta oda neki. – Ideje lenne lefeküdni, már fél egyre jár.

Milyen egyszerű is lesz, holnap, nem, ma, viszontlátja őt, feltéve hogy Alfjorov tényleg kikészült. Már csak hat óra van hátra. Most alszik a fülkéjében, sürgönyoszlopok repülnek el mellette a sötétségben, fenyőfák és hegyek futnak a vonat felé – milyen zajt csapnak ezek a fiúk. Mikor hagyják már abba a táncot? Igen, csodálatosan egyszerű – néha van valami zseniális abban, ahogy a sors rendezi a dolgokat…

– Na jó, megyek és lefekszem egy kicsit – mondta Podtyagin fakó hangon, és nehéz sóhajjal szedelőzködni kezdett.

– Hová megy az a nagy fickó? Állj, maradjál még egy kicsit – mormogta Alfjorov vidáman.

– Igyál még egyet és fogd be – mondta Ganyin Alfjorovnak, és gyorsan odalépett Podtyaginhoz. – Támaszkodjon rám, Anton Szergejevics.

Az öregember zavaros tekintettel ránézett, tett egy mozdulatot, mintha egy legyet akarna elkapni, majd hirtelen tompán felkiáltott, megingott és előrebukott.

Ganyin és Klára még idejében elkapták, míg a táncosok körülöttük sertepertéltek. Alfjorov nyelve alig forgott, a részegek közönyével motyogta:

– Nézzétek, nézzétek, hiszen ez meghal.– Ne futkosson már körbe, Gornocvetov, tegye hasznossá magát –

mondta Ganyin nyugodtan. – Tartsa a fejét. Kolin, maga tartsa itt. Ne ott, az az én karom, följebb. Ne bámuljon már így rám. Följebb, ha mondom. Nyissa ki az ajtót, Klára.

Hárman átcipelték az öreget a szobájába. Alfjorov imbolyogva utánuk akart menni, de aztán legyintett, és leült az asztalhoz. Remegő kézzel töltött magának egy kis vodkát, aztán mellénye zsebéből előhúzott egy nikkelezett órát, és maga elé tette az asztalra.

– Három, négy, öt, hat, hét, nyolc – kezét végighúzta a római számjegyeken, aztán megállt, fejét oldalra fordította, és fél szemmel a másodpercmutatót kezdte nézni.

Az előszobában a tacskó vékony, magas, izgatott hangon ugatni kezdett. Alfjorov elfintorodott: „Rohadt dög. El kéne ütni egy kocsival.”

Kicsivel később elővett egy tintaceruzát a másik zsebéből, és a nyolcas számra rajzolt egy vonalat az óra számlapján.

– Jön, jön, jön – mondogatta maga elé az óra ketyegésének ütemére.

Körbenézett az asztalon, szájába tett egy csokoládés bonbont, és azonnal ki is köpte. Barna bogyó kenődött föl a falra.

– Három, négy, öt, hét – folytatta a számolást Alfjorov, és ostoba, üdvözült mosollyal rákacsintott a számlapra.

TIZENHATODIK FEJEZET

A város éjszakára lecsendesült. A púpos, fekete kabátos öregember már úton volt, botjával kopogott, és harákolva lehajolt, ahányszor botja hegyével cigarettacsikkre bukkant. Néha egy-egy automobil haladt el mellette, ritkábban éjszakai konflis, paták csattogtak. Egy cilinderes részeg a villamost várta a sarkon, noha a villamosok már vagy két órája nem jártak. Pár prostituált járkált föl és alá, ásítoztak, és kétes külsejű, felhajtott galléros őgyelgőket szólítottak le. Egyikük odaszólt Kolinnak és Gornocvetovnak is, akik szinte futva mentek, de aztán azonnal el is fordult, amint szakszerű tekintetét végigfuttatta sápadt, nőies arcukon.

A táncosok vállalták, hogy elhoznak egy ismerős orosz orvost Podtyaginhoz, és valóban, másfél óra múltán megjelentek egy álmos kinézetű, rezzenéstelen és borotvált arcú úrral. Másfél órát maradt, szívta a fogát, mintha lyukas lenne, azután távozott.

Nyugalom szállt a sötét szobára. Az a bizonyos súlyos, ostoba csönd állt be, amely mindig bekövetkezik, amikor több ember csöndben körbeül egy beteget. Az éjszaka lassan vége felé közeledett. Ganyin az ágy felé fordult, profilja olyan volt, mintha sápadt, kék kőből vésték volna ki. Az ágy végénél Klára ült egy hatalmas karosszékben, a hajnal hullámain lebegve, és mereven egy pontra meredt. Gornocvetov és Kolin távolabb, egy kis díványon szorongtak egymás mellett, arcuk olyan volt, mint két sápadt folt.

Az orvos már lefelé ment a lépcsőn, mögötte Frau Dorn fekete alakja haladt, kezében halkan zörgött a kulcscsomó, miközben szabadkozott, hogy nem működik a lift. Ahogy leértek, kinyitotta a

nehéz kaput, az orvos megemelte a kalapját, és elindult a kékes sötétbe.

Az öregasszony gondosan bezárta a kaput, szorosabban bebugyolálta magát kötött fekete sáljába, és fölment. Hideg, sárga fény világította meg a lépcsőt. Kulcscsomója halkan csörgött, fölért az ajtóhoz. A lépcsőházban kialudt a fény.

A hallban Ganyinnal találkozott, aki Podtyagin szobájából lépett ki, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.

– A doktor megígérte, hogy reggel visszajön – suttogta az öregasszony. – Hogy van, jobban?

Ganyin vállat vont.– Nem tudom, de azt hiszem, nem. Elég ijesztően lélegzik.Ligyija Nyikolajevna felsóhajtott, és félénken belépett. Klára és a

két táncos azonos mozdulattal fordították felé sápadtan csillogó tekintetüket, és fordultak vissza, hogy az ágyra bámuljanak. Könnyű szél zörgette a félig nyitott ablak keretét.

Ganyin lábujjhegyen végigment az előszobán, abba a szobába, ahol este ünnepeltek. Jól sejtette, Alfjorov még mindig az asztalnál ült. Arca felpuffadt és szürkén derengett a hajnali fény és a színpadiasan beárnyékolt lámpa kombinációjától. Bólogatott, közben néha felböfögött. Előtte feküdt az órája, számlapján egy csöpp vodka csillogott, a tintaceruza lila nyoma feloldódott benne. Már csak négy óra volt hátra.

Ganyin leült a részeg, álmos lény mellé, és hosszan bámulta, vastag szemöldökét összehúzva, és öklére támasztva a fejét, amitől ráncba gyűrődött a homloka, és keskenyre húzódott a szeme. Alfjorov hirtelen életre kelt, és lassan felé fordult.

– Nem lenne ideje lefeküdni, drága Alekszej Ivanovics? – kérdezte Ganyin tagoltan.

– Nem – válaszolta Alfjorov, nehézkesen ejtve a szavakat, és némi gondolkodás után, mintha egy nehéz problémát oldott volna meg, megismételte –, nem.

Ganyin eloltotta a lámpát, nem volt már szükség rá, elővette a cigarettatárcáját, és rágyújtott. Talán a hajnali hideg vagy a dohányfüst tette, de Alfjorov kicsit magához tért.

Tenyerével megdörzsölte a homlokát, körülnézett, és egyik kezével elég határozottan egy üveg után nyúlt.

Félúton megállt a keze, megrázta a fejét, majd méla mosollyal azt mondta Ganyinnak:

– Nem kéne többet inni, jön Mása. Kisvártatva megrázta Ganyin karját.

– Hé, te, mi is a neved… Leb Lebovics, hallod… Mása…Ganyin kifújta a füstöt, és keményen Alfjorov arcába nézett.

Pillantásával egyszerre az egészet átfogta: nedves, félig nyitott száját, kicsi, ganészín szakállát, vizenyős, pisla szemét.

– Ide figyeljen, Leb Lebovics… – Alfjorov megingott, és belekapaszkodott Ganyin vállába. – Ebben a pillanatban tök részeg vagyok, totál berúgtam, kész vagyok. Leitattak, a disznók… nem, mást akartam… azt akartam mondani, hogy volt az a lány…

– Le kell feküdnie, Alekszej Ivanovics.– Mondom, volt egy lány. Nem, nem a feleségemről beszélek… ő

tiszta… de olyan sok évig voltam távol a feleségemtől. Szóval nem is olyan régen… vagyis elég régen… nem emlékszem, mikor… egy lány felvitt magához. Egy olyan kis rókaarcú… milyen undorító… de mégis milyen édes. És most jön Mása. Érti, hogy ez mit jelent? Érti vagy nem érti? Részeg vagyok, nem is emlékszem, hogyan kell azt mondani… perep… purpar… perpendikuláris, és Mása rögtön itt lesz. Miért kellett mindennek így történnie? He? Magát kérdezem! Magát, maga átkozott bolsevik! Meg tudja nekem magyarázni?

Ganyin finoman eltolta Alfjorov kezét. Az bólogatva az asztalra támaszkodott, és ahogy a könyöke megcsúszott, megrántotta a terítőt, és felborította a poharakat. Néhány pohár, egy tányér és az óra leesett a padlóra.

– Ágyba! – mondta Ganyin, és egy erőteljes mozdulattal talpra rántotta.

Alfjorov nem ellenkezett, de annyira gyengén állt a lábán, hogy Ganyin alig bírta a helyes irányba terelgetni.

Amint a szobájában találta magát, Alfjorov nagyot ásított, és lassan az ágyára hanyatlott. Hirtelen rémület ült ki az arcára.

– Ébresztőóra – motyogta, és fölült. – Leb… ott van, az asztalon az óra… állítsa be fél nyolcra.

– Rendben – mondta Ganyin, és már nyúlt is oda. Beállította tízre, aztán meggondolta magát, és átállította tizenegyre.

Amikor újra Alfjorovra nézett, az már mélyen aludt, a hátán elnyúlva, egyik karját furcsán oldalra vetette.

Így szoktak aludni Oroszországban a részeg csavargók. A zümmögő, álmosító hőségben egész nap magasan megrakott szekerek vonultak, szénával szórták tele a falusi utcákat, a csavargó kiabálva járta a falut, molesztálta a nyaraló lányokat, verte visszhangzó mellét, egyre azt hajtogatva, hogy egy tábornok fia, végül a földhöz vágta a sapkáját, keresztbe feküdt az úton, amíg egy paraszt meg nem állt és le nem szállt a szénásszekeréről. A paraszt kivonszolta az út szélére, és folytatta az útját, a csavargó pedig sápadt arcát oldalra fordítva úgy feküdt az árok szélén, akár egy hulla, miközben hatalmas, zöld hegyekkel hátukon, ringva és édesen illatozva haladtak el mellette a szekerek a virágzó hársak áttört árnyékán keresztül.

Ganyin hangtalanul letette az asztalra az ébresztőórát, és sokáig állt ott, nézte az alvót. Aztán nadrágzsebében megcsörgette az aprópénzt, sarkon fordult és kiment.

A konyha melletti kicsi, sötét fürdőszobában, a sarokban brikett állt halomban egy gyékényszőnyeggel letakarva. A keskeny ablakban az üveg ki volt törve, a falon sárga csíkok, a hámló, fekete kád fölé úgy görbült a falból a zuhany, akár egy ostor. Ganyin meztelenre vetkőzött, és néhány percig erős, kék erekkel behálózott fehér lábát

és karját nyújtóztatta. Hullámzó izmai ropogtak. Mellkasa egyenletesen emelkedett, mélyeket lélegzett. Kinyitotta a zuhanyt, és a jeges, legyezőként szétterülő vízsugár alá állt, amitől kellemesen megfeszült a hasa.

Egész teste forrón bizsergett, amikor felöltözött, kivonszolta a kofferjeit az előszobába, nagyon igyekezve, hogy ne csapjon zajt, majd az órájára nézett. Tíz perc híján hat óra volt.

A kofferokra dobta a kabátját és a kalapját, és besurrant Podtyagin szobájába.

A táncosok a díványon egymásra dőlve aludtak. Klára és Ligyija Nyikolajevna az öregember fölé hajoltak. Az öreg szeme csukva volt, arca olyan színű volt, mint a száraz agyag, és néha eltorzult a fájdalomtól. Már majdnem megvirradt. A vonatok álmosan zörögtek át a házon.

Ahogy Ganyin az ágy fejéhez közeledett, Podtyagin kinyitotta a szemét. Szíve egy pillanatra ingatag támaszt talált a szakadékban, ahová egyre lejjebb zuhant. Annyi mindent akart volna mondani… hogy nem látja meg már soha Párizst, még kevésbé a szülőföldjét, hogy az egész élete ostoba és terméketlen volt, hogy nem tudja, miért élt és miért hal meg. Féloldalt billentette fejét, zavartan nézett Ganyinra, és azt motyogta:

– Látja, még útlevél se kell…Görcsösen halvány mosolyba rándult az ajka. Szeme újra

fennakadt, és újra beszippantotta a szakadék, éles fájdalom hasított a szívébe, a lélegzés elérhetetlen, kimondhatatlan áldásnak tűnt.

Ganyin fehér kezével az ágy végébe markolt, nézte az öregember arcát, és újra eszébe jutottak a vibráló, árnyszerű hasonmások, az orosz filmstatiszták, darabja tíz márka, akik még mindig jó ég tudja, merre röpködnek a fénylő, fehér filmvásznon. Arra gondolt, hogy Podtyagin mégis hagyott hátra valamit, ha nem mást, mint azt a két fakó verssort, amelyek neki, Ganyinnak olyan szívmelengető, halhatatlan életre kelve virágba borultak, ahogy egy olcsó parfüm

vagy egy ismerős utcán egy cégér olyan fontos és drága lesz számunkra. Egy pillanatra maga előtt látta az életet minden reménytelenségének és boldogságának borzongató szépségében, minden mélységesen misztikusnak és fenségesnek tűnt – a saját múltja, Podtyagin fakó fényben fürdő arca, az ablakkeret homályos visszatükröződése a kék falon, és a mellette mozdulatlanul álló két fekete ruhás nő.

Klára elámulva vette észre, hogy Ganyin mosolyog, és nem értette.

Ganyin még mindig mosolyogva megérintette Podtyagin kezét, az enyhén megrándult, ahogy a lepedőn hevert. Ganyin fölegyenesedett, majd Klárához és Frau Dornhoz fordult.

– Most elmegyek – suttogta. – Nem hinném, hogy találkozunk még az életben. Adják át üdvözletemet a táncosoknak.

– Kikísérem – válaszolt Klára ugyanolyan halkan, majd hozzátette: – A táncosok a díványon alszanak.

Ganyin kiment a szobából. Az előszobában fölvette kofferjait, esőkabátját a vállára dobta, és Klára kinyitotta neki az ajtót.

– Köszönöm szépen – mondta a férfi, és oldalvást kilépett a lépcsőházba. – Sok szerencsét.

Egy pillanatra megállt. Előző nap átfutott a fején, hogy jó lenne elmagyarázni Klárának, hogy esze ágában sem volt pénzt lopni, hanem régi fotókat keresett, de most nem jutott az eszébe, mit is akart a lánynak mondani. Úgyhogy meghajolt, és lassan elindult lefelé a lépcsőn. Klára a kilincset fogta, és nézte, ahogy elmegy. Úgy vitte a kofferokat, mint két vödröt, nehéz léptei úgy dobbantak a lépcsőn, mint egy lassú szív verése. Már régen eltűnt a korlát mögött a fordulóban, de lány még mindig ott állt, és hallgatta ezt az egyenletes, halkuló dobogást. Végül becsukta az ajtót, és megállt egy pillanatra a hallban. „A táncosok a díványon alszanak” – ismételte meg fennhangon, és hirtelen hangtalan, de heves zokogásban tört ki, miközben mutatóujját föl-le húzkodta a falon.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az órás cégére mellett ferdén fehérlő óra hatalmas számlapján a vastag, súlyos mutatók azt mutatták, hogy még huszonnégy perc van hátra hétig. A haloványkék égen, amely még nem melegedett föl az éjszaka után, csak egyetlen kis felhő kezdett rózsaszínesedni, és volt valami földöntúli kecsesség hosszú, vékony körvonalaiban. Azoknak a szerencsétleneknek, akik e korai órán már talpon voltak és erre jártak, az üres térben különösen tisztán kongtak a léptei, és a távolban hússzínű fény reszketett a villamossíneken.

Hatalmas ibolyacsokrokkal megrakott kis targonca haladt szorosan a járda mellett, kockás, durva vászonnal félig letakarva, egy nagy, vörös szőrű kutya húzta, a virágárus segített neki. A kutyának kilógott a nyelve, minden egyes inát és izmát megfeszítve erőlködött, az ember hűséges szolgájaként.

Az éppen csak virágzásnak indult fekete fákról surrogó szelet kavarva verébcsapat röppent föl, majd letelepedett egy magas téglafal keskeny peremére.

Az üzletek még aludtak a vasrácsok mögött, a házaknak még csak a legtetejét világította meg a napfény, de lehetetlen lett volna elképzelni, hogy napnyugta van, nem pedig pirkadat. Minthogy az árnyékok rossz irányba estek, váratlan kombinációkat látott az esti árnyakhoz szokott szem, amely a hajnaliakat nem ismerte.

Minden ferdének, labilisnak látszott, mintegy tükörképnek, átváltozottnak tűnt. És csak amikor a nap magasabbra emelkedett, és az árnyékok visszatértek szokásos helyükre, csak ebben a józan megvilágításban vált az emlékek világa, ahol Ganyin eddig időzött, ismét azzá, ami valójában volt: távoli múlttá.

Körülnézett, és az utca végén látta a napsütötte sarkát a háznak, ahol újraélte a múltját, amelyhez már soha többet nem fog visszatérni. Volt valami gyönyörűen titokzatos abban, hogy egy egész ház távozik az életéből.

Ahogy a nap egyre följebb emelkedett, s a város egyre világosodott, ezzel együtt az utca is életre kelt, és elvesztette furcsa, árnyékok adta báját. Ganyin az úttest közepén lépdelt, kissé lóbálta degeszre tömött kofferjait, és arra gondolt, milyen régen nem érezte magát ilyen egészségesnek, erősnek és tettre késznek. Az, hogy mindenre friss, szeretetteljes tekintettel csodálkozott rá – a piacra tartó targoncákra, a vékony, még ki sem bontakozott levelekre, a színes plakátokra, amelyeket egy kötényes ember ragasztgatott ki egy bódé körül –, ez a tény titkos fordulópontot jelentett a számára: az ébredést.

Megállt a pályaudvartól nem messze lévő kis parkban, és leült ugyanarra a padra, ahol nemrégen visszagondolt a tífuszra, a vidéki házukra és Másenyka előérzetére. Egy óra múlva Másenyka megérkezik, a férje mélyen alszik, ő pedig találkozni fog vele.

Valamilyen oknál fogva hirtelen eszébe jutott, hogyan ment el Ljudmilához, hogy búcsút vegyen tőle, és hogyan sétált ki a szobájából.

A park mögött egy ház épült, látta a sárga gerendákat, a tető csontvázát, amelyet itt-ott már cseréppel is befedtek.

Noha korán volt, már nagyban folyt a munka. A reggeli éggel a háttérben kéknek látszottak a tetőn dolgozó ácsok. Egyikük olyan könnyedén és szabadon sétált a tetőgerincen, mintha rögtön el akarna repülni. A faácsolat aranyszínben ragyogott a napsütésben, és két munkás cserepeket adogatott egy harmadiknak. A hátukon feküdtek egyenesen, egyik a másik fölött, mintha lépcsőfokokon pihentek volna. Az alsó feladta a piros táblát, mintha egy nagy könyvet emelt volna a feje fölé, a középső átvette a cserepet, és ugyanazzal a mozdulattal, hátrahajolva és karját kinyújtva feladta a legfelső

munkásnak. Ez a lusta, ritmikus folyamat érdekes módon megnyugtatóan hatott, a nyers épületfa sárga ragyogása élőbb volt, mint a múlt legéletszerűbb álma. Ahogy fölnézett az éteri égen a tető csontvázára, Ganyin könyörtelen világossággal rádöbbent, hogy viszonya Másenykával egyszer és mindenkorra véget ért.

Nem tartott tovább, mint négy napig – életének talán legboldogabb négy napjáig. Most azonban kimerítette emlékeit, jóllakott velük, és Másenyka alakja az öreg, haldokló költőével együtt ott maradt a kísértetházban, amely már maga is emlék volt csupán.

És Másenykának csak ez az alakja létezett, más nem is létezhetett.Kivárta a pillanatot, amíg az északról érkező expressz lassan

átgördült a vashídon. Áthaladt, és eltűnt a pályaudvar homlokzata mögött.

Aztán felvette a kofferjait, odakiáltott egy taxinak, és egy másik pályaudvarra vitette magát, a város másik végébe. Kinézett egy vonatot, amelyik fél órán belül indult Németország délnyugati részébe, kifizette egész vagyona negyedét a jegyért, és kellemes izgalommal gondolt arra, hogyan fog átmenni a határon mindenféle vízum nélkül, ahol várja Franciaország, Provence, és aztán a tenger.

Amint a vonata kigördült, felakasztotta esőkabátját a faülés fölötti kampóra, és arcát a kabát redőibe temetve álomba merült.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPESTFELELŐS KIADÓ BARNA IMRE IGAZGATÓA TÖRDELÉS AZ SZBÉ STÚDIÓ MUNKÁJA

NYOMTA A KINIZSI NYOMDA KFT.FELELŐS VEZETŐ BÖRDŐS JÁNOS IGAZGATÓ

KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 2011-BENFELELŐS SZERKESZTŐ M. NAGY MIKLÓS

MŰVÉSZETI VEZETŐ GERHES GÁBORBORÍTÓTERV GERHES GÁBOR

KÉSZÜLT 7,29 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

ISBN 978 963 07 9018 5

www.europakiado.hu